A Mozgó Világ internetes változata

Vitányi Iván

A Pauz-Westermann Könyvkiadó több magyar tudós, kutató önéletrajzi írását készül kiadni Tudósok tréningben címmel. Engem is felkértek. A készülő mű anyagából szeretném némi változtatással közreadni ezt a két fejezetet, történetesen az elsőt és az utolsót, némi változtatással.

Szellemi önéletrajzról van szó, ezért az egyes fejezetek egymással váltakozva hol életem eseményeiről szólnak, hol gondolataim alakulásáról. Az első fejezetben ennek megfelelően gyerekkoromat írom le, az utolsó pedig azzal foglalkozik, hogy most és a remélhető jövőben mivel szeretnék még foglalkozni.

 

Család és gyerekkor

 

Családom tipikusan „történelmi magyar középosztály". Nemesemberek évszázadok óta. Két ágból kétfélék, a történelmi középosztály két fajtája.

Az apámé nem volt gazdag. Eredetileg Vitányban éltek, kis falu Sátoraljaújhely mellett. Valamelyikük (Gergely nevű) jeleskedett a törökök ellen, nemeslevelet kapott 1642-ben. Aztán elszaporodtak, és Makkoshotykára költöztek, Sárospatak mellé. A „hétszilvafás nemesek" életét élték, csak abban különböztek a parasztoktól, hogy nem voltak jobbágyok. A falu lakosságának nagy része ma is a Vitányi nevet viseli. Nem jómódúak, mert a falu már kívül esik a tokaji szőlővidéken, de még nem igazán Alföld. Se szőlő, se búza.

Mint reformátusok Sárospatakkal testvéri közösségben éltek. Ha a hotykai pap egy tehetséges gyereket talált, elküldte pataki diáknak, hogy elvégezze a teológiát vagy a jogakadémiát. Így lett az én nagyapám nagyapja is pap Zsércen, majd a fia Megyasszón. A nagyapám meg ügyvéd Szerencsen.

A család olyan volt, mint a pap-jurátus középosztály leírása a történelemkönyvekben. Negyvennyolcasok, szigorú reformátusok. Nagyapám testvére, József pesti jurátusként ott volt a márciusi ifjak között, a Pilvaxban, a Nemzeti Múzeumnál, Táncsics börtönénél, majd a szabadságharcban Világosig. Írt egy naplót, amelyet kéziratban őrzök. Apám is jogot végzett, a beregszászi bíróságon kezdte, itt ismerkedett meg anyámmal.

Anyám családja a nemesi középosztály felső rétegéhez tartozott. Értelmiségiként emelkedtek ki a közszékely sorból. Szentpály István Bethlen Gábor könyvtárosa és külügyese, Isztambulból küldött leveleit 1854-ben kiadták. Fia Szentpály Ferenc költő, benne van az irodalmi lexikonban, gunyoros verseiről ismerték. Ők már gazdagok voltak, ám ennek okáról a család mélyen hallgatott. A külügyes ős ugyanis feleségül vette a román fejedelem, Beszaráb Mircea unokáját (Vlad Dracul, köznéven Drakula dédunokáját).

A vagyon a szabadságharcban elveszett. A költő két fia Rákóczival harcolt, együtt menekültek Lengyelországba. Birtokukat elkobozták. Útközben Ugocsában, Tákoson, a híres templom falujában Benjámin beleszeretett a helyi birtokos lányába. (Apja, Perneszi Zsigmond szintén költőként ismeretes, ő építette újjá a templomot.) Amikor visszajött, ott telepedtek le.

Pár száz holdas nemesi család, de értelmiségi, irodalmi szokásokkal. Erről az Országos Levéltárban őrzött családi levéltár tanúskodik. Volt, aki professzor lett Debrecenben, volt, aki verset, regényt írt. Ugocsában tisztségeket viseltek, ők mondták ki, hogy „Ugocsa non coronat". 1848 körül élénken politizáltak, Világos után egyik szépapámat in contumaciam halálra ítélték, de ő akkorára meghalt. Másik szépapám testvére, Szentpály Janka előbb Irinyi Dániellel esett szerelembe (levelezésük híres), majd egy honvédtábornokkal, később világosi rabbal, az ő levelezésüket is kiadták. Janka népszerű romantikus írónő lett. Lánya Böjthyné, tőle származik a színházi Böjthy-dinasztia.

Nagyapám, Szentpály Benjámin a kormányzó unokatestvérét, (nagybányai) Horthy Ágnest vette feleségül. Az ugocsai ág azonban alig érintkezett a kenderesiekkel. Nagyapám az értelmiségi hagyományt folytatta: orvos lett, szabadgondolkozó, megrögzött materialista. Életét a rák mágnesesség és villamosság útján való gyógyításának szentelte. A betegség tanulmányozására a 19. század végén négy kisgyermekével Amerikába költözött. Jó tíz évig éltek Philadelphiában, majd Texasban (ahol feketék orvosa lett, anyám még énekelte a tőlük tanult songokat), végül Detroitban nyitott néhány ágyas szanatóriumot. (Elbeszélése szerint a fiatal Henry Fordot is kezelte néhány napig, mert éppen a ház előtt balesetet szenvedett. Ám Ford a számlát nem tudta kifizetni. Azt ígérte, majd megküldi.) A háború miatt jöttek haza.

Ez az egy bokorból nőtt kétféle történelem harmonikusan egyesült szüleimben. Mindenük volt a tisztesség, de nem hivalkodtak vele. A családi élet nyugalmas és szeretetteljes, de határozottan liberális. Amikor a népi írók iránt kezdtem érdeklődni, majd Marxot olvastam, nem tiltottak, csak féltettek. Vallásosak voltak, de nem bigottak. Szabadelvű nagyapám pedig materialista nézeteiről tanított („az anyag minden, testünk is parányokból van összetéve"). Ugyanakkor nagy magyarok voltak, úri-nemesi öntudattal. Kultúrájuk Jókain és Mikszáthon alapult, Ady nemzedéke már nem fért bele. A zenét a magyar nóta jelentette. Maguk is művelték: abszolút hallású édesanyám eredetien, olykor disszonáns harmóniákkal, apám konvencionálisan, de szorgalmasan. Én is ezt tartottam magyar zenének, már vettem is „magánleckéket" apámtól.

Aki tizenéves koromban látott, könnyen elképzelhette leendő pályámat. Rengeteget olvastam, zenéltem, az iskolában szavaltam. Egyenes út vezetett tehát valamely egyetem történelem vagy irodalom szakára, esetleg a zeneakadémiára, jól beleilleszkedve az adott társadalmi rendbe. A szabadelvűségben azonban mégis lehetett valami nyugtalanító.

Hogyan fordult meg mindez? Úgy, hogy találkoztam a társadalommal. Apám tagja volt az úri rendnek, de mégiscsak a peremén. A jogi egyetem után a bíróságra ment, de nem szerette az ítélkezést. Az ügyvédséghez meg nem volt elég ügyes. Elhatározta, hogy közjegyző lesz. Csakhogy ez a foglalkozás hitbizományszerű, magas protekció kellett hozzá. Támogatói azonban csak a protektorok második vonalába tartoztak. Horthy Istvánnal (Pista bácsival), Miklós bátyjával meleg atyafiúi kapcsolatban álltak ugyan, de neki csak vadászügyekben számított a szava.

Így hát jó tizenöt évig közjegyzőhelyettes maradt. Ez azonban nehéz sors. Kevesebb a fizetés, sokszor kell állást cserélni vagy arra várni. Első 17 évemben a következő helyeken laktam: Debrecen (ott születtem), Nyíregyháza, Karcag, Kiskunhalas, Budapest IX. kerület, Ráckeve, Bácsalmás, Abaújszántó, Sárospatak, Beregszász. Valamennyiben otthon voltam, és ha odamegyek, ma is otthonérzés fog el.

Többdimenziós volt a gyerekkorom. Olykor saját bérletünkben, saját bútorainkkal laktunk, máshol egy szobában, albérletben. Meg kellett tanulnom, hogy a körülmények és az emberek is különbözőek.

Különösen nagy élmény volt az elemi iskola Bácsalmáson. Addig nem vehettem észre, hogy nem csak magyarok vannak a világon. Ott azonban a három nemzeti közösség, a bunyevác, a sváb és a magyar élte a maga életét. Az egész iskolában én voltam egyedül református.

A tanító bácsi (maga is helyi sváb) rögtön az első órán felolvasta a neveket. Eljutott egy bunyevác fiúhoz. - Témun János - olvasta. Csend. Megismételte. Egy fiú hátul: - Tanító bácsi kérem, én Témun Iván vagyok. - Édes fiam, ez itt Magyarország. Iván magyarul János. Te Témun János vagy.

Aztán jöttem én. - Vitányi János - olvasta. Csend, másodszor és harmadszor is. Megismétlődött a beszélgetés, de én nem hagytam magamat. Sírva mentem haza, apám elment az igazgatóhoz, és Ivánok maradtunk. Az élmény mélyen hatott. Nem vagyunk egyformák, a magyarság nem felsőbbrendűség. Máshogy kezdtem a dolgokra nézni, és barátokra találtam mindhárom közösségben.

A nagy pofon Kiskunhalason ért, a gimnáziumban. Az iskolába csupa kiskun gyerek járt, akik nem fogadtak be magyarnak. Ők őző nyelvjárásban, „szögediesen" beszéltek, amit én nem tudtam elsajátítani, mert családom az íző nyelvet beszélte. Azt mondták rólam, hogy „tót" vagyok, máshol a hazám. Gúnyverseket írtak tótságomról, és félig-meddig kiközösítettek. Bennem felébredt a dac, nem utoljára, de talán először. Nem vagyok magyar? Akkor nem vagyok! És csak testileg jártam be az osztályba, beiratkoztam a szerveződő Keresztyén Ifjúsági Egyesületbe (KIE). Egy nagyszerű fiatalember, Péter Balázs szervezte. A többség helyi iparos és parasztgyerek. Sokat voltunk együtt, Bibliát meg Ady-verseket olvastunk, népdalokat énekeltünk, színpadra átdolgozott meséket adtunk elő. (Egyszer Karácsony Sándor is lejött, és velem külön elbeszélgetett.) „Missziós munkát" is végeztünk, olyan családokat látogattunk, ahol segítség kellett. Élelmiszert, ruhát, könyvet gyűjtöttünk nekik. Egészen más világot ismertem meg.

Felfedeztem, hogy a magyarság nem egyenlő az úri középosztállyal. Osztálytársaimmal legyintve békültem ki, és nekik, parasztgyerekeknek, a parasztságról magyaráztam. Tüntetően mondtam meget, amikor mögöt vártak.

 

Sárospatak

1937-ben apámat végre kinevezték Abaújszántóra közjegyzőnek. Tartós otthonra leltünk. Természetesen Sárospatakon folytattam a gimnáziumot, ahová apám, nagyapám, dédapám és az ő apáik jártak. Az iskola még mindig hordozta a szüleimnél is tapasztalt protestáló liberalizmus szellemét. Ma is érzem a pataki nevelésnek ezt az ízét. Tanáraink valahogy tudták, hogy a tanulók végül is felnőnek, és maguk döntenek maguk felől, meglehet, másként, mint szüleik és tanáraik. Ez benne van a protestálás eszméjében - ha szüntelen folyamatnak értjük. Ők megteszik a magukét a hagyományok szigorú átadásában, a többi a mi dolgunk.

A kettő egyszerre érvényes. A hagyományok szigorúságában sokszor voltak fundamentalisták. C. tiszteletes úr, kollégiumi nevelőtanárunk mondta, hogy „ha a Bibliában az áll, hogy a Nap forog a Föld körül, akkor azt kell elfogadni". Amikor azonban Marxot kértem ki a gimnáziumi könyvtárból, a főkönyvtáros, Gulyás Józsi bácsi, a neves irodalomtörténész így válaszolt: „Ezt is meg kell ismerni, a Kommunista kiáltványt javasolom."

Patakon kicsiben ott volt egész Magyarország. A fent és a lent egyaránt. A fentből az angol internátus, rengeteg arisztokrata, felső polgári és dzsentri gyerekkel meg dzsentri eredetű értelmiségiekkel (ez utóbbihoz tartoztam én is). Maga az úri Magyarország. Voltak a vezető értelmiségből, mint például Bartók Béla fia (amíg nem mehetett ki apja után Amerikába). Aztán a többi internátusban meg a városi kosztos házaknál a vidéki értelmiségi, közép- és kispolgári származású gyerekek. Végül a harmincas években megindult „tehetségmentés" szellemében a szegény és legszegényebb parasztság gyerekei. A magyar társadalom keresztmetszete - csak a munkásosztály volt alulképviselt.

Jó iskola volt tehát ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést a társadalom iránt. Hogy megérintsen egy furcsa létesítmény élménye, amihez százezrek, milliók tartoznak, és társadalomnak nevezik. Az emberek nagyon különbözőek, olykor egyenesen ellentétesek. Nem olyan szilárd az egység, mint a kő, de mégsem egészen levegő. Mi tartja hát össze? Ez izgatott, de még nem tudtam, milyen formában: művészetben, tudományban, vagy társadalmi tevékenységben kell-e a problémával szembenéznem.

Az alapélményhez további négy másik járult, amelyek aztán egész életemet meghatározták.

Bartók Béla

A legelhatározóbb a Bartók zenéjével való megismerkedésem volt.

Gyerekkorom óta szorosan kötődtem a zenéhez, egy időben zenész akartam lenni. Hegedülni tanultam, Bach, Vivaldi, Händel, Mozart, Beethoven darabjai voltak a kedvenceim. A magyar zenét azonban a magyar nóta meg Liszt és Erkel idevágó művei jelentették nekem. Patakon Szabó Ernő zenetanárhoz, a nagy hírű hegedűoktatóhoz kerültem. Erős tempót diktált, több növendéke már zeneakadémiai előkészítős lett. Zenetörténetet is tanított az iskolában. Ötödikben jutottunk el Bartókhoz és Kodályhoz. Ernő bácsi elmagyarázta munkásságukat, a népdalgyűjtést, Bartók magyarságát és egyben modernségét. Illusztrációként lemezeket tett fel. Elsőnek a Régi magyar táncokat (a 15 magyar parasztdalból), zongoraletétben, a szerző előadásában.

Megkövülve, katartikus megszállottsággal hallgattam. Tudtam és tudom, hogy életem fordulópontja. Két nagy kérdésben adott eligazítást. Az egyik a nép és a magyarság. A magyarság nem csupán az úri-dzsentri osztály meg a köréje ülepedett középszer, hanem egyenlő az egész magyar néppel, mindenekelőtt a parasztsággal. A második a modernség, az új lehetősége. A megfogalmazás egyszerűsége, a pentatónia tiszta hangközeivel. A disszonancia felszabadítása. Az igazság: diszszonáns. Tele feszültséggel, tagadással, protestálással, lázadással.

Úgy éreztem, újjászülettem. Elmondtam Ernő bácsinak, aki új lemezeket mutatott be. Megvettem Bartók egyszerűbb zongoradarabjainak kottáját, és bár nem tanultam zongorázni, azokat játszottam.

Nem sok társra találtam ebben. Így történt, hogy az iskolakertben Bartók-kottákkal a hónom alatt sétálva egy diák rám mordult: miért játszol ilyen hazafiatlan zeneszerzőt. Én is kiabáltam, és Bartókot a legnagyobb magyarnak neveztem. A fiú elmosolyodott és megölelt: a fia vagyok, Bartók Péter.

Hit és a filozófia. Kant, Konfucius, Heidegger

Az ember tizenévesen tudni szeretné, hová tartozik. Vagy belenyugszik abba, amit adnak e tárgyban, vagy felül akarja vizsgálni. A magyarsággal már megtettem, következett a hit. Én nyolcéves koromban némileg fundamentalistává váltam. Hitvalló módra akartam a hitet. Sokat imádkoztam. Naplót vezettem, és elemeztem, jól cselekszem-e. Kilencéves koromban hozzákezdtem a Biblia elolvasásához, és 12 évesen a végére jutottam. Azon gondolkoztam, hogy pap legyek vagy inkább zenész.

Elhatároztam, hogy filozófiailag is bebizonyítom Isten létét. Beszereztem a könyveket, és szorgalmasan, de egyre több feszültséggel haladtam előre. Végül eljutottam Kanthoz: vannak ugyan istenbizonyítékok, de egyik sem állja meg a helyét. Iszonyú tépelődések között ezt elfogadtam, de nem a credo quia absurdum útját választottam, hanem az ellenkezőjét: ha nem bizonyítható, akkor nincs is. Igaz azonban, hogy „felettem a csillagos ég, s az erkölcsi törvény bennem".

Kegyetlen élmény volt. Szinte tapinthatóan emlékezem rá. Fel kellett ismernem, hogy az ember minden nagy kérdésben és döntésben csakúgy egyedül marad, mint a halál órájában. És már nekem is döntenem kellett. Először is abban - de egy életre -, hogy mi a nép, és honnan az erkölcsi törvény.

Iszonyatos volt, de felszabadító. A döntő szakaszban az ablakon kimászva kiszöktem az internátusból, és éjszaka egyedül sétáltam a kertben. Féltem, és boldog voltam. Magam vagyok a felelős magamért. Ezt kell vállalni. A döntés szabadságát, az általam ismert legjobb felé, nem azért, mert valami fensőség így akarja, sem nem azért, mert jutalmat kapok érte.

Csak később - de még Patakon - tudtam meg, hogy Kanton kívül kiktől kapok támaszt, Kung Fu-cétől Heideggerig. Kung mester azt mondta, hogy azért akarok becsületes ember lenni, mert becsületes ember akarok lenni. Heidegger pedig, hogy a létet kutatva a semmivel kell szembenéznünk.

Marxszal csak ezután „találkoztam".

Népi mozgalom, baloldaliság

Ha Bartók - akkor Ady is. Szerettem a verseket, és sokszor szavaltam az iskolai ünnepségeken meg az önképzőkörben. Eddig Petőfi-, Reviczky-, Áprily-verseket, de most beleestem Adyba. Már hetedikesen, 41/42-ben. A pataki önképzőkör tanári vezetői rokonszenveztek a népi mozgalommal. Sorra hívták Féja Gézát, Németh Lászlót, Veres Pétert. Ott voltam mindegyiken, és az esti szűkebb beszélgetésen. Közben az önképző körrel mi is falumunkát végeztünk. Fekete Gyula, a későbbi író volt a diákelnök. Vasárnaponként kimentünk a falvakba. Parasztemberek jöttek össze, népdalt énekeltünk, Móricz-novellákat olvastunk fel (Fekete Gyula a sajátjait), én Adyt szavaltam, Barsi Ernő és más zenészek Bartók-, Kodály-darabokat játszottak. Utána beszélgettünk, vitatkoztunk. Egyszer csak benne voltam egy politikai mozgalomban.

Amikor Veres Péter jött, engem bíztak meg azzal, hogy mondjam el egy versét. Végigolvastam a Gyepsor kötetet, és a „Ha nem lehettél szálfa" kezdetűt választottam. („Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom. Ha nem lehettél benne szálfa, legyél csak cserje, vagy legyél csak gyom.") A mondanivaló megfogott. Szenvedélyesen mondtam el, szónokian, mint egy forradalmi beszédet. Péter bácsi megdicsért, és azt mondta, még találkozunk.

A Püski Kiadó nemsokára falunapot tartott Püspökladányban. A pataki önképzőkört is meghívták, engem külön, hogy az est végén mondjam el a verset. Ott volt Darvas József, Sinka István, Nagy István, Somogyi Imre, Veres Péter. A művelődési ház nagyterme tele volt parasztokkal. Tiszaladány nem akármilyen hely: nem jobbágyparasztok, hanem szabad kistermelők lakták, egyenes derekú, független gondolkozású, kemény emberek.

Az estet egy éles konfliktus tette izgalmassá. Felszólalt egy jobboldali paraszt író (Búzás Márton). Elmondta, hogy csak a német nemzetiszocializmus hozza meg a megoldást. Nagy csend lett. És akkor Péter bácsi kiment a színpadra, és egész másként szólt, mint Patakon. Nem tanított, és nem is csak érvelt: harcolt. Elmondta, hogy a fasizmus: halál. Hogy nem német katonauralom kell, hanem földreform, gondolat- és politikai szabadság. Szocializmus. Nem kell félni a szövetségesek győzelmétől, akkor sem, ha a kommunista Oroszország is velük van. Csak így szabadulhat fel a nemzet.

És utána, ebben a légkörben engem szólítottak. Bemondták, hogy pataki diák vagyok. Én pedig úgy mondtam el a verset, mintha az életem függne tőle. A hatás leírhatatlan volt. Az emberek sorra odajöttek, megöleltek, fiamnak, testvéremnek neveztek. Püski Sándor és Ilus néni is megöleltek, és meghívtak Budapestre a következő népi estre.

Amit 1942. június 3-án Budapesten tartottak a Sportcsarnokban. Nagy Ferenc nyitotta meg, majd beszélt Erdei Ferenc, Sinka István, Nagy István, Darvas József. Török Erzsébet énekelt népdalokat Bartók és Kodály feldolgozásában. Itt is az utolsó voltam, de itt Veres Péter verse mellett József Attila: A város peremént is előadtam.

Amikor bemondták, hogy sárospataki diák vagyok, és hogy mit szavalok, kitört a taps. Felmentem az emelvényre. Jó jelenség lehettem: 17 éves, szőke, és rettenetesen sovány. Még nagyobb lett a taps. Én pedig elmondtam mind a két verset, s amikor odaértem, hogy „megteremti magában - mint ti majd kint - a harmóniát", majdnem összeestem.

Személyes történetemben két szempontból is fordulat ez az esemény. Egyrészt mert megismertem József Attilát: Püskiék adták a kezembe. Felfogtam, hogy (nem költői értékében, a történelmi folyamatban) előbbre tart, mint Ady. Bartóktól tanultam a népet, József Attilától a szocializmust. Igen sok szocialista volt ott. Odajöttek hozzám, gratuláltak, kezemet szorongatták, elvtársnak neveztek. Nem tiltakoztam. Sőt úgy éreztem, hazataláltam.

Nem sokkal később Patakon egy bigott teológus többek hallatára felelősségre vont: Te, Vitányi, úgy-e, kommunista vagy? Én még nem voltam biztos abban, hogy mi az, de action gratuite-jeim egyikével fennhéjázva válaszoltam: Igen! Na és? Utána volt, hogy kivettem a könyvtárból Marxot, és lázasan olvasni kezdtem. Nem mindent értettem, de megfogott.

Már leírtam a pataki diáktársadalom megoszlását. Tegyük hozzá a politikát is. A többség gondolkozás nélkül követte a vallásos-nemzeti tanításokat, de volt két eszmélkedő szárny. Az egyik a népiek, közöttük nem volt tudatos baloldali, sajnos azonban jobboldali igen. A másik a polgári szárny, burzsoá és arisztokrata gyerekekkel. Liberálisok, sőt egyenesen baloldaliak. Mint Radvánszky János (báró). Vagy Zedtwitz Feri (gróf), aki 1941-ben, amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, hangos szóval hirdette, hogy a szovjetekkel a fasiszták nem bírnak el, így fog győzni a demokrácia. Vagy Matuska Miklós, a neves énekes fia, aki büszkén mesélte, hogy újévkor Kodály Zoltánnál voltak vendégségben, és ő Sztalin győzelmére emelte poharát. Vagy az Elkán fiúk: Tamás és Péter. Nekem (a kiskunhalasi események következtében) nem volt semmilyen etnikai, pláne „faji" előítéletem, de igazi közelségbe most kerültem az előítélet által megítélt emberekkel. Péter, Tamás és barátjuk, Grűn Laci különösen közel került hozzám. A világszabadságon gondolkoztak, nem a marxi, hanem a világliberalizmus szellemében. Laci verseket írt, olyan szabadokat és gyönyörűket, hogy teljesen azonosultam velük. (45 után kiment Izraelbe, és Jakov Gat néven jeles költő lett. Még találkoztam vele.)

Megrészegítő volt velük a szabadság. Ültünk az iskolakert fái alatt. Az utcán német katonák meneteltek, olyan ismerősök jöttek el mellettünk, akik a zsidóknak már nem köszöntek, és mi Kantról vagy Marxról beszélgettünk, József Attila-verseket vagy Karinthy-novellákat olvastunk egymásnak.

Kevesen voltunk, akik a két dimenziót egyáltalán felismertük és megpróbáltuk egyesíteni. De azért voltunk néhányan: így Meskó Sándor (akinek az apja is osztálytársa volt az én apámnak) vagy Katona Géza (később neves kriminológus) és még néhányan. Mindvégig barátok maradtunk.

Itt kezdődött az életemen átívelő furcsa kettősség. Egyik oldalon a népdal, népművészet, szociális forradalom. Másikon a magas kultúra, liberalizmus, szofisztikáció. Bartók mindkét oldalon. Az egyik oldalon Veres Pétert és Németh Lászlót találom, hozzájuk Fekete Gyulát. A másikon Kantot, Hegelt, Marxot, és hozzájuk Elkánt és Grűn Lacit. Bartók pedig összefoglalja mindazt, ami mindkét oldalból jó. (Ez ismétlődött meg akkor is, amikor a Lukács-iskolában én voltam az egyedüli néptáncos, és a néptánc-mozgalomban az egyedüli lukácsista. Meg aztán később is.)

A történelem

A tisztázás szándékával merültem bele a történelembe is. Meg persze mert el akartam indulni az országos tanulmányi versenyen.

A belső ok mégis a tisztázás volt. A hittel már rendeztem a dolgomat, de a nemzettel még nem egészen. Szakítottam az úri-dzsentri nemzet fogalommal, de valami azért még a népi mozgalomban is kísértett belőle. Már korábban is azért bújtam a történelemkönyveket, hogy erre kapjak feleletet, ezért olvastam Vámbéry Ármint meg Németh Gyulát, Karácsony Sándort meg a Babits Mihály szerkesztette Mi a magyar-t. És lassan megértettem, hogy nem a leszármazási vonal az érdekes, hanem a társadalom életmódja és kultúrája. Magyar az, aki annak vallja magát - hallottam először Karácsonytól, személyesen is beszéltem vele róla, és ez eldöntötte a dolgot. Foglalkozzunk tehát a társadalommal és a kultúrával.

És mert a tanulmányi versenyre készültem, belevetettem magamat a tudományos történelmi (és néprajzi) irodalomba. Marczalit, Mályuszt, Györffyt, Viskit, Szekfűt, no persze Hómannt és mindenekelőtt Hajnal Istvánt olvastam. Hajnal fogott meg legjobban. Amit a Kommunista kiáltványban nem értettem, azt ő magyarázta meg nekem. Ugyanakkor már alakuló baloldali világnézetemmel egyszerre bírálóan és elragadtatással olvastam őket. Elfogadtam Erdei Ferenc társadalmi koncepcióját (és később szárszói beszédét). Megragadott Veres Péter népszemlélete és szociáldemokrata nosztalgiája, de éreztem határait. Németh Lászlótól már egyenesen elutasítottam a Kisebbségbent és a mélymagyar-hígmagyar ellentétet, de óriási hatást gyakorolt rám A minőség forradalma.

Hajnal István munkájából, úgy hiszem, a lényeget fogtam meg. A szokás-szerű és a racionális-érdekszerű társadalmi viszonyok rajzát, történelmi korszakát és harcát. Ezzel tudtam magamban értelmezni Marxot. Világnézetem alapjai ezzel készen voltak.

Csak megjegyzésként. A tanulmányi versenyen jól szerepeltem. A megadott témára (Erdély településtörténete) írt dolgozatom, mondták nekem bizalmasan, a legjobb volt, de a tesztkérdésekre adott rossz válaszaim lerontották. Így lettem harmadik. De azért a győztesek közé számítottam.

1943-ban, amikor Pestre jöttem, és beiratkoztam az egyetemre, már tudatosan baloldalinak vallottam magamat.

 

A jelen és a lehetséges jövendő

Elérkeztünk a jelenhez. Min dolgozok most, és főleg min szeretnék még dolgozni? Kétséges vállalkozás 82 éves korban. Mégis úgy érzem, hogy miután egész életemben a társadalom működésének logikáját kerestem, most érkezem el a lényeghez.

Lehet mondani - kritikaként is -, hogy túl sokféle dologgal foglalkoztam. Összefüggenek, de nem álltak össze szerves egésszé. Most, az utóbbi évtizedek világtörténelmi és hazai változásaiban a sokáig homályos megfigyelések és gondolatok talán lassan megvilágosodnak, és értelmet kapnak.

Meg kell tehát próbálnom összefoglalni azt, amivel hozzájárulhatok a változó világban való eligazodáshoz. Hogy mennyire sikerül, az idő dönti el. Nem az én dolgom. Azt sem tudom, mennyit lesz módom ebből megfogalmazni. Hozzá kell kezdeni. A következő témákban.

Mi az új a társadalomban?

A mai társadalmi közeg gyökeresen különbözik nemcsak a hagyományostól, hanem a múlt század második felétől is, amit akkor világszerte úgy érzékeltek, hogy valamilyen csúcspontra jutottak. Ma nincs meg ez az érzés. A technikai lehetőségek kiszélesedtek, az autó, a repülőgép, a rádió, a televízió, a számítógép és annak egyetemes elterjedése, a globalizáció széles körben megváltoztatta a világot. De megnövelte a bizonytalanságot és a kétségeket is.

Megváltoztak a közösségi viszonyok is, a hagyományos formák mindenütt legyengültek. Sok kiváló szerző indul ki ebből, Amerikában például Robert A. Putnam. Könyvének címe: Egyedül kuglizni (Bowling alone), szimbolikus erővel mutatja ezt. Európában pedig Ulrich Beck. Az új viszonyok lényege az individualizáció. Eltűnnek, szétporladnak a szoros testmeleg közösségi viszonyok, amelyek eddig meghatározták ember és ember viszonyát. Megnő a kockázat, minden emberé. Az egyenlőtlenség problematikáját felülüti a bizonytalanság. Megint mások (Manuel Castells) ugyanezt a hálózatiság fogalmával fejezik ki. A szoros közösségi kapcsolatok helyébe a kevés szállal összefüggő, nehezebben áttekinthető hálózatok lépnek. Korszakhatárhoz érkeztünk.

Én Hegel fogalmát szeretem használni. Kétféle „világállapotról" (Weltzustand) beszélt, a „hősi" és a polgári korról. Most eljutottunk a társadalmi viszonyok harmadik átrendezéséhez. A harmadik társadalmasuláshoz, amelynek mások a törvényei. Mi változott mivé - és ugyanakkor (ami ugyanolyan fontos) mi maradt mégis ugyanolyannak?

A gazdaság sem a régi: hálózati, hullám-, korporatív, turbó- vagy újkapitalizmusnak lehet és szokás nevezni. A múlt század a fejlett országokban megváltoztatta a társadalom szerkezeti képét: a piramis helyét a kupola foglalta el. (A piramis esetében minél feljebb megyünk a társadalmi létrán, annál kevesebb embert találunk. Így volt ez ezer és ezer évig. A kupolában középen vannak a legtöbben.) Az ellentétek új formát öltöttek. A társadalmat az individualizáció és a hálózatiság jellemzi. A lehetőségek nagyobbak, de nagyobb a kockázat is, és az ember jobban magára maradt, mint azelőtt. Nem készültünk fel rá kellőképpen, a kulturális fejlődés nem követte a gazdaságit, ezért maradt az ember magára. „Szabadságra ítéltettünk" (Sartre), de nem tudunk vele mit kezdeni. A jóléti állam maga is válságba került, éppen eredményei miatt. A közvetlen emberi, fizikai munka szerepe lecsökkent, az emberek tovább élnek és tovább tanulnak, a keresők és nem keresők aránya megváltozott. Minderre a társadalom nem készült fel igazán, mert a társadalmi közép nem szerzi meg azt a kultúrát, amellyel a ma már lehetséges egyenlőség valóságos társadalma létrejöhet. Új közösségek alakítására van szükség, amihez azonban új kultúra kell.

A változások lényegét a következő pontokban fogalmazom meg.

Először. A társadalom dinamikája. Az ember és ember viszonyának jellege is megváltozott. Minden emberi viszonynak két tulajdonsága van: az állandóság és az átalakulás. Egymás közötti mértékük lett más. Évezredekig a szilárd, tartós viszonyok voltak a jelentősebbek, a változások aránya kisebb, elviselhetőbb. Most viszont eluralkodott a viszonyok dinamikája. Azt is mondhatjuk, hogy termodinamikája, mert arra hasonlít: két erő feszül egymással szemben: az egyik a szétrobbantás, a „tűzhalál" felé vezet - a másik a langyos stabilitás, a korhadás, az entrópia, a „fagyhalál" felé. Tanulmányozni kell az emberi viszonyok termodinamikáját.

Másodszor. A funkcionális osztályok. A társadalmi szerkezetben is létrejön egy új felosztás. A társadalom mindig részekre oszlik, melyeket közkeletűen osztályoknak nevezünk. A hatalom és a tulajdon adta a felosztás legfőbb elvét. Most új elv érvényesül, a termodinamika. Aszerint, hogy mely csoportok milyen szerepet játszanak ebben a dinamikában: a tűzhalált vagy a fagyhalált, az élesztést vagy a megnyugvást szolgálják. De az eddigihez képest megerősödik egy harmadik csoport is. Ők maguk is elfogadják a lazább illeszkedés termodinamikáját, a küszöbön maradnak, nem rögzítik magukat a hatalomhoz, de a vegetációhoz sem. Én magam 1979-ben írtam erről először (Posa márki szerepét idézve Schiller Don Carlosából), ugyanebben az időben Victor Turner liminárisnak, határ- vagy küszöb-embernek nevezte ezt a réteget, amely kívül is áll, belül is, előreviszi a társadalmat, és ugyanakkor veszélyt is hozhat. Nemcsak a kultúra alkotói tartoznak ide, de a társadalom idegzetét alkotó más foglalkozású emberek is. A veszélyt az jelenti, ha a liminalitás diffuzitássá korcsosul.

Harmadszor. A közösségi viszonyok. A társas csoportok használatos tipológiája elsőfokú (primer) és másodfokú (szekunder) közösségekről beszél, valamint a közösségek a legújabb időszakban bekövetkezett válságáról.

Ez azonban kevés a még hagyományos közösségek valódi helyzetének leírására is. Új dimenziókat kell bevezetni. Mindenekelőtt a keretet és a pólust. Keret a törzs, a nép (az ethnosz vagy a démosz), a nemzet, a társadalom, az emberiség. Pólus a nemzetség, a kaszt, a rend, az osztály, az érdekcsoport.

Még hiányosabb a rendszer a közösségek mai formáinak jellemzésére. Amelyben új viszonyok jönnek létre, a sokszorosan közvetített hálózatiság, az individualizáció által kiterjesztett liminalitás és diffuzitás. Létrejöhetnek-e „harmadfokú" csoportok, amelyekben a hagyományos társas csoportokról levált individuum a hálózatok kuszaságában is teremt magának közösséget?

Negyedszer. A fejlődés algoritmusa. Eddig is két modell érvényesült. Az irodalom egyiket a centrumországokkal (Nyugat-Európa és Észak-Amerika, most már Távol-Kelet és Ausztrália is) jellemzi, a másikat perifériának, minket, Közép-Európát félperifériának nevezi. Ugyanezt a megkülönböztetést használta a magyar történelmi iskola is, mindenekelőtt Hajnal István (szokás-rendszerű, és intézményes-racionális), nyomában Erdei Ferenc (rendi-úri-paraszti és polgári-városi), és ezen alapul Bibó István elmélete a zsákutcás magyar fejlődésről meg az eltorzult magyar lelki alkatról. (Valamint Szűcs Jenő az európai fejlődés három régiójáról.)

Ezt az elméletet szeretném kiszélesíteni a szerves és szervetlen fejlődés megkülönböztetésével. A kettő nemcsak tempójában és eredményeiben különbözik. Nem ugyanabba az iskolába járnak (miközben a főutasok már felsősök, a zsákutcások még csak alsósok). Más az iskola is: a miénké kisegítő jellegű, ahol éppen a tanultak felhasználására nem kapunk elegendő iniciatívát.

A szerves fejlődésben a forradalmak az elején következnek be, véresen és túlzásokkal, de eredményesen. Utána a polgári fejlődés törvénnyé válik, a kompromiszszumok érvényesülnek, a rendszer stabilizálódik, és úgy változik. A szervetlen fejlődésben azonban a forradalmak későn jönnek, és nemcsak elbuknak, de nem tudják elvégezni feladatukat. Rendszerváltás következik rendszerváltásra, újabb vérrel, akasztófákkal, és ez az, ami szerintem az „eltorzult lelki alkatot" eredményezi. A szerves fejlődésben az újítás, a reform a társadalom mélyéből indul és válik állami programmá. A szervetlen fejlődésben viszont az állam és általában a hatalom, a felülállók szerepe a döntő.

A magyar társadalom előtt az a feladat áll, hogy a szervetlen fejlődés zsákutcájából kitörjünk, és rátérjünk a szerves fejlődés fő útvonalára. Ezt nem sikerült elérni a rendszerváltás óta eltelt lassan már csaknem két évtizedben - pedig legalább két új évtizedet igényel.

Ötödször. A feudalizmus kérdése. Van egy nagyon fontos vonása az új világállapotnak, ami a mi számunkra a most következő idők elkerülhetetlen konfliktusainak jellegét is meghatározza. Ulrich Beck szerint a polgári társadalom fejlődésének korábbi szakaszaiban a győztes polgárság hallgatólagos szövetséget kötött a vesztes feudalizmussal - a férfiközpontú autoriter családdal, a municipális renddel és bizonyos termelési viszonyokkal. A „második modernitás" ezt a kompromisszumot - szintén hallgatólagosan - felmondja. Az egyetemes individualizáció keretében a rendi eredetű kötöttségek elgyengülnek, megszűnnek. Ez válsággal is jár, a tét a harmadrendű viszonyok megteremtése.

 

A magyarság útja

Itt érkezünk vissza a magyar - és a kelet-közép-európai - viszonyokhoz. Nálunk fordítva történt. Nem a győztes polgárság tűrte el a feudális viszonyok tovább élését, hanem a mindig győztes feudalizmus engedte meg kijelölt keretek között a polgári társadalmi-gazdasági-kulturális viszonyok érvényesülését. Ez a szervetlen (zsákutcás, félperiferiális) fejlődési algoritmus lényege.

Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János 1850-1990 között 122 éven át volt hatalmon. (A korszak 88 százalékában.) Egyívású uralkodók: egy forradalom véres leverésével kezdték, idegen segítséggel, akasztófákkal; utána kompromisszumot hirdettek, viszonylagos szabadságra és fejlődésre adtak lehetőséget - de csak viszonylagosra. Majd megérték a csődöt, újra forradalom, rendszerváltás jött, kezdődött minden elölről. A szovjetrendszer nem szocializmus, hanem a feudalizmus hiányosan kapitalizálódó és sohasem demokratizálódó diktatórikus formája. Kádár a magyar feudalizmus örökségével tette egy időig viszonylag kellemessé. Most éppen ez állja útját a kibontakozásnak. A kiskapuk rendszere, a személyi viszonyok hálózata, az „urambátyám-kapcsolatok", a szervezett „umbulda". A feketegazdaság ma is az egész nemzeti jövedelem egyharmadát foglalja el - ami világrekord.

A hitbizományos későrendiséggel kell szembenéznünk, ha végleg ki akarunk törni a szervetlen fejlődés zsákutcájából. El kell felejtenünk azt a jobboldali téveszmét is, amely éppen a feudalizmust tartja a magyar sajátosságnak, és általa akar magyar maradni.

Van egy másik magyarság is. A szervetlen fejlődésnek ugyanis alapvető sajátossága, hogy a társadalomban a két szisztéma (a rendi és a polgári) sokkal ellentétesebben él egymás mellett és egymás ellen. A második szisztéma magyarsága nem kevésbé hiteles és magyar, de történelmileg modern. Ezt képviselték a nemzet legjobbjai, a modern polgári szabadság és szolidaritás eszméjének képviselői. (Petőfitől Bartókig - és tovább, Kossuthtól, Széchenyitől Nagy Imréig - és tovább.) Nem sorolom fel mindazokat, akik ki akartak és ki is léptek ebből az ördögi körből. Sokakat kellene említeni, nemcsak a szellem óriásait és munkásait, hanem az „egyszerű emberek" millióit is. Ennek a másik magyarságnak az érdeme, hogy ma is elmondhatjuk: „nem vagyunk alábbvalóak egyik nemzetnél sem".

Erről és még többről van szó. A fejlődés csak ritkán összpontosul egyetlen helyszínre. Szerkezete szinuszvonalakból áll össze burkológörbévé. Sajátos szerepe van azoknak az új országoknak, amelyek elmaradottabb helyzetből egyszerre zárkóznak fel az élvonalba.

Hasonlít ez a „hátulsó pár előre fuss" játékhoz. Így volt ez a megerősödő polgári társadalom idején, amikor Itáliával szemben Anglia (és Skócia!), Franciaország, Németalföld tört be az élvonalba. A 19. század végén, majd a századfordulón az Amerikai Egyesült Államok tette ugyanezt. A világháború után a skandináv országok, amelyek először alakítottak szociáldemokrata elvű jóléti rendszert. Most ennél is szélesebb összefüggésben kell gondolkoznunk. A dráma már az egész világon folyik, a nagy kultúrák versenyében, harcában vagy együttműködésében. Ebben azonban változatlanul fontos Európa sorsa. Az új világállapot Európát is változásra fogja irányítani, és fontos részt kaphatnak azok az új országok, amelyek most felnőhetnek a nyugat-európai centrum mellé.

 

A kultúra és a minőség forradalma

A kultúra szerepe. A széles értelemben felfogott kultúrának (az egyének és csoportok kulturális, tudás- és viselkedési tőkéjének) mindig is elsődleges szerepe volt a társadalom dinamikájában. A szerep ugyanúgy rejtve maradt, mint maga a (termo)dinamika. Most egyre jobban felismerhető. Kultúra+hatalom=történelem, mondhatjuk a Cultural Studies-irányzat egyik gyűjteményes kiadványának címével. És nem a hatalom, hanem a kultúra az „elsődleges mozgató". Igaz, ezt a hatalom még nem ismerte fel. Ha pedig felismerte, nem tud vele mit kezdeni.

A minőség forradalma. A kultúra - mondom - nemcsak a kultúra „fogyasztását" foglalja magában, hanem az ember megértés- és gondolkodásmódját, kreatív-generatív tevékenységét. Szerepe ebből származik.

Ahogy van első- és másodfokú társas közösség, első és második világállapot, úgy van első- és másodfokú gondolkozás. Az elsőfoknak a participációs gondolkodás felel meg, amely bináris, mitikus, egydimenziós. A másodfokú gondolkodás a racionalizmus, amely ismeri az ellentéteket, valamint az arány és mennyiség fogalmát. Max Weber és mások leírták, hogy az egész modern világ alapja a racionalizmus (a protestantizmustól a technikáig és a kettős könyvelésig). Descartes, az úttörő geometriai módnak nevezte ezt a gondolkodást.

A felvilágosodás racionalizmusa azonban már nem elégséges a világ ellentétes összetettségének megértéséhez. A geometria Bolyai-Lobacsevszkij óta, a fizika (Einstein és Planck óta) szintén túl van rajta (a relativitás idő-térelmélet, a részecske-hullám komplementaritás stb.). A pszichológia azonban azt bizonyítja, hogy a klasszikus racionalizmust a mai társadalom tagjainak is csak egy része képes elsajátítani és alkalmazni.

Van-e magasabb fok? Meghaladható a klasszikus racionalizmus? A modern pszichológia és filozófia szerint igen. Különböző terminusok vannak rá: dialektika, divergencia, heurisztika, divergens, transzformatív, poláris, reflexív, dekonstruktív.

Én magam azt a terminológiát tartom a legjobbnak, amely Aquinói Tamás kifejezéseit felújítva minéműségről, mennyiségről és minőségről beszél (quidditas, quantitas, qualitas). A participációs gondolkodás minéműségi: megragadja a tárgyat, de nem elemzi. A racionalizmus mennyiségi: számításon, elemzésen alapul. A minőségi gondolkodás viszont az elemzés útján újrafogalmazza - dekonstruálja - a tárgyat.

Nagyszerűen fejezte ki ezt Németh László: A minőség forradalma. Mindig nagy írónak és gondolkodónak tartottam. Azzal együtt, hogy sok nézetével, gondolatával (mindenekelőtt a „mélymagyarság" eszméjével) szenvedélyesen nem értek egyet. A minőség forradalma azonban zseniálisan adja meg a kor problémáinak csomópontját.

 

A jövő

A világ most fordulóponton áll, jelenlegi társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedését nem tarthatjuk örök életűnek. Milyen lesz 2050-ben? Bizonyára sok olyan vonása lesz, amelyet most el sem tudunk képzelni (mint ahogy 1957-ben sem tudtuk megjósolni a mai valóságot).

Az irányokat azonban valamennyire látjuk. Benne van egy igazságosabb és szolidárisabb világ lehetősége is. Amit évszázadok óta szocializmusnak neveznek. Hívhatjuk a demokrácia magasabb fokának is, hiszen a két kifejezés tartalma voltaképpen ugyanaz (societas=társadalom, démosz=nép). A szocializmus az egész társadalom érdekét nézi, minden egyes embert egyenrangú társnak, sociusnak tekint. A demokrácia pedig akkor lesz teljes, ha a társadalom, a nép minden tagja egyenrangú, nemcsak a törvény előtt, de felkészültségében, lehetőségeiben, életének minőségében is.

Nevezhetik-e az így létrejövő új társadalmi alakzatokat szocializmusnak? Igen. A szocializmus nem úgy valósul meg, ahogy Marx egykor elképzelte. Az emberiséget most egy új „puha" „hálózati" világtotalitarizmus fenyegeti, amelyet az új szórakoztatás (entertainment) ipari változatai, a media-info-culto-compu-tainmentek tesznek puhává. Amivel szemben egy másfajta, nem utcai kőhajigálásos, hanem kulturális, szellemi forradalom, a szabadság, egyenlőség, szolidaritás, az interdependencia (Benjamin Barber) forradalma léphet fel: a minőség forradalma.

A részleteket nem tudjuk. Az elvek azonban már kirajzolódnak.

Mi most itt Magyarországon azzal vagyunk elfoglalva, hogy legalább azt a szintet elérjük, amit a nálunk szerencsésebb nyugati földrésztársaink már elértek. Ezért is iszonyú küzdelmet kell folytatnunk. Egyelőre nem merülhetünk bele abba, hogy mi lesz azután. De tudnunk kell, hogy az igazi feladat akkor áll elénk.