A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Ajándék volt az este, születésnapi, belépő a Roger Waters-koncertre a Sportarénába. Sokan voltunk, tízezren talán, vagy valami efféle, decens közönség, megszűrte a mellbevágó jegyár (egyesek szerint aprópénz, nézzem csak meg, mit kell majd perkálni a Stonesért júliusban), húsztól hatvanig minden korosztály, anyák és leányok, apák és fiúk.

Hatvanharmadik évét tapossa Roger Waters, a Pink Floyd egyszer második, máskor első embere, feltalálója, imádója, haragosa, márkavédjegye. Ahogy a kivetítő közel hozza az arcát, ott a rengeteg ránc, árokmély gyűrődés, de hát bírja a gyűrődést, én meg egyre jobban értékelem az állóképességet - kezdem tudni, mi az, mennyit ér -, az ő hangja szólt a Teslán forgó mikrobarázdás lemezről már az érettségim idején is, az szól most is a high tech gigaerősítőkből. És a hang nem kopott, illetve dehogynem, csak amennyivel érdesebb, annyival érettebb és értékesebb és több - ezt azért kevesen tudják.

1973-ban jött ki a lemez, a The Dark Side of the Moon, borítóján a fekete háttér előtt ragyogó prizmával, egyik oldalon éles fehér fénysugár vág a piramisforma üvegtestbe, a másikon kizúdul a teljes szivárványspektrum, színrebontás színről színre. A rákövetkező évben érettségiztünk, felvételiztünk, főúri ajándékként kölcsönkaptunk egy lakást szüleim barátaitól, hárman voltunk, egy lány, két fiú, akartuk a lányt mindketten, de hiába, ő egy távollévő harmadikhoz húzott, aki persze egy ismerős negyedikkel lógott valahol - mennyezetig töltötte a kölcsönlakást a lappangó frusztráció. A barátom történelemre felvételizett, a lány meg én angolra, kéthétnyi feladatlap-megoldás, napi huszonnégy órában, göcsörtös magolásba fojtott reménytelen vágyakozás. Szép lakás volt, hegyi, budai, panorámás, képek, könyvek, tengernyi lemez, persze klasszikusok, de minket csak a szóra érdemes lemezek érdekeltek, összesen kettő: az Abbey Road a Beatlestől meg a Pink Floyd prizmája. Váltogattuk a kettőt, egy teljes napot szólt az egyik, ugyanannyit a másik, néha óránként cseréltük a bakelitkorongokat, néha számonként, és amikor úgy éreztük, kiütést kapunk tőlük, kínunkban feltettünk valami Brahmsot vagy Lisztet, csak hogy csönd ne legyen. Szólt, amikor magoltunk, amikor kikérdeztük egymást, a lány meg én: rendhagyó többes számok, gerundium, ravasz igeidők oda-vissza, múlt, félmúlt, folyamatos passzív aligjövő, azután besegítettünk a barátomnak: invesztitúraharc, hódoltság, frankhamisítás, harmadik ukrán front... És közben szünet nélkül: Us and Them - Mi és Ők - And after all we're only ordinary men - Holott csak tucatemberek vagyunk - Me, and You - Te meg Én - God only knows its not what we would choose to do - Isten tudja csupán, hogy nem ezt akartuk. Nyelvszakra készültünk, a szövegértés a felvételi része volt, meghallgattuk újra és újra, lassanként felfogtuk, hogy a szelíd szépségű pszichedelikus dal eszement ütközetről, vérfürdőről, értelmetlen tömeghalálról szól; és mire minden diftongust kibogoztunk, kiderült, mit ordít a versszak végén a tábornok: Forward, he cried from the rear, / And the front rank died. - Előre! - kiáltotta hátulról, és az első sor elesett.

Egyébként meg mindegy volt, miről szól a szóló; nyári meleg, hetvennégy, reménytelen vágyak, szép remények és egy lakás, csakis a miénk, az ára csupán annyi, hogy a kéthetes önkínzás végén a macskát át kellett szállítanunk valami rokonhoz, először voltunk ilyen korlátlanul a magunk urai, szívfacsaró boldogtalanul hihetetlen boldogok.

Otthon voltunk önmagunkban. Esténként szovjet olajos halat ettünk a kerek dobozból villával, kenyér nélkül, nyers bolgár kígyóuborkával, mellé rendhagyó igealakok, trappista sajt héjastul, körítésnek Molotov-Ribbentrop, hozzá jaltai konferencia, Roosevelt-Churchill-Sztálin; és evés közben is gyakoroltunk: - And who knows which is which and who is who - És ki tudja, melyik melyik és hogy ki kicsoda.

A koncerten, a közönség feje fölött a Pink Floyd emblémái lebegtek az aréna légterében, előbb emberforma léggömb, hófehér, pihekönnyű óriás űrhajós, majd rövidesen a legendás Pink Floyd-malac, egy autóbusz méretű rózsaszín disznó, oldalán graffiti, a világtéboly felirataival, a valaha első és második világháborús ütközeteket, majd Vietnamot asszociáló dal a légkoca hátán úszott át a jelenbe, most éppen Irakról szólt: a disznó hasán: Bloody Bush, Bloody Blair!, a malac farka alá nyíl mutatott útbaigazítván a háborúpárti amerikai alelnököt: Cheney, te seggfej, itt van a segghely! A pillekönnyű megaártány oldalán méteres betűkkel egy csipetnyi irodalom: Kafka rules! - így lebegett odafönt, mi meg hűdötten bámultuk, ahogy fejünk felett elröpül a rózsás mangalic.

Amikor a kisujjunkban volt minden tétel, megpróbáltuk bepréselni a macskát egy kosárba, megvadult, megszökött, a pincében hajkurásztuk a csövek közt, én kaptam el, összekarmolt, egy nejlonzacskóban vittük a rokonokhoz, ha nincs hét élete, át nem vészeli a szállítást, a barátom majdnem lekéste miatta a debreceni vonatot és a felvételijét, rám förmedt, hogy ő nem macskaspeditőr, hanem leendő történész, otthagyott, két perc múlva követte a lány is, ez nem az ő dolga, tipikus férfimunka - magamra maradtam a zacskóban vergődő szerencsétlennel.

Felvettek mindannyiunkat. Ment ki-ki a dolgára. Elszakadtunk, összejöttünk, aztán újra el, házasodtunk, váltunk, mindenféle gyerekekkel kísérleteztünk. Up and Down - Föl és le - But in the end its only round and round - de végül csak körbe-körbe. Ha valaki hosszú időre eltűnt a szemhatárról, valamelyikünk utánaszólt: See you on the dark side of the moon - viszlát a Hold túloldalán. Nem gondoltuk komolyan. De a barátom gondolt egyet, és mégiscsak odautazott. Utóbb kiderült, hogy társasútra készült, de a partnere az utolsó pillanatban meggondolta magát, lemondta, elengedte egyedül. Két válás, két gyerek, két elvonókúra, cukorbetegség, inzulin, szándékos túladagolás. Egyhavi adag egyetlen este. Irány a Hold túloldala. - See you - viszlát.

Vallástalan volt, egyszerű Kádár-kori tucat-ateista - And after all we're only ordinary men -, de mire átkelt a túloldalra, megfordult a trend, a családja elindult a megigazulás útján. Evangélikus temetést kapott, a pap folyamatosan fegyelmezte a gyászolókat, már-már fenyegetődzött: ha nem térnek vissza az igaz útra, így végzik mind - szinte gyalázta a barátomat; megérte a a pénzét, azért jutott ide. Ott álltunk a lánnyal a sírnál, váltottunk néhány szót a lakásról, az estéinkről otthon, a lemezről is beszéltünk egy kicsit, közben klasszikus lett, elkelt belőle 35 millió példány, halmozódnak körötte a szuperlatívuszok: ez az album minden idők legebb legje, mi viszont csak arra gondoltunk, hogyan is tarthatnánk be a fenyegetődző tiszteletesnek, csak úgy magunkban persze: - Down and out - Ki és le - With, without - Vele, nélküle.

Míg a gyászolók kondoleáltak, vitatkoztunk egy kicsit a fordításon, a lány meg én, tudtuk, nem az igazi, próbáltuk hetvennégyben is, nem ment akkor sem, azóta profik lettünk, de hiába, most sem hibátlan, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy kell valami állandóság, a sikertelenség jóleső bizonyossága.

Amikor elment a komor pap meg a pengeszájú neofita család, csak akkor sirattuk el a barátunkat rendesen. A lány azt mondta, eszébe jutott, hogy kihoz a temetőbe egy doboz olajos halat meg trappistát, és ha végre magunk maradunk mi hárman, benyomjuk az egészet. Dobozból, villával, héjastól. Közben lassanként beesteledik, és otthon lehetnénk megint.

A csupaárok-arcú Roger Waters úgy állt az aréna színpadán, mintha ma volna a felvételi, ma mondanánk fel a gerundium szabályait, Jalta dátumát, mintha nem csak megállította, hanem rögtön meg is szüntette volna az időt: elmulasztotta a múlást. 2007. április 15. - egy este hetvennégyből. A rózsaszín légiártány éjszakája. Otthon voltam benne. Láttam a Hold túloldalát, váltottunk néhány szót a barátommal, azt mondta, nem rossz hely, megjárja, macskaszempontból például csodás, sehol egy nyávogó dög, de azért ne kapkodjak, viszont ha mégis úgy alakul, hogy odaköltözöm, ne aggódjak, van hely doszt, és kerül olajos hal meg trappista is.

Szép este volt. Otthonos igazán. Kösz, Roger, kösz.