Húsvéti csapongás

Berlin ® Chojna ® Wollenberg ® Berlin, 2007. április 9.

Angermünde felől jövet ha Krajnik Dolny határközségen át Chojna, vagyis a volt Odera-parti Königsberg felé tartunk, az első utcanév, amelyet a kocsiablakból megpillantunk, írd és mondd, ekként hangzik: Sztálingrád védőinek utcája. Ilyen nevű utca több lengyel városban található. Éppúgy, mint a Koœciuszkóról, Mickiewiczről, Chopinről vagy Pisudski marsallról elnevezettek. Az ember azt hinné, a lengyeleknek annyi rossz tapasztalatuk volt Sztalinnal, hogy a rendszerváltás után elsőnek törölték el a reá emlékeztető utcaneveket. Hát nem. A grád, ha fene fenét eszik is, grád marad. Lehet, hogy az ikerkormány majd másként gondolja. De hogy két évtizeden át nem nyúltak ezekhez a kopott zománctáblákhoz, noha fel sem újították őket, annak talán nem csak a nemtörődömség lehetett az oka. Hinni szeretném, hogy ebben a Rzeczpospolita szebb, modernebb, európaibb arca nyilvánul meg. Magát valamire tartó nemzet ne legyen pitiáner.

Chojnáról nem lehet sokat mondani: szánni való városka, főterén az elmaradhatatlan frizjerski salonnal, azzal szemben a kosciollal és a nyolcvanas években épült - nyilván nem a hétezres fészekre méretezett - bombasztikus kultúrközponttal. Említésre érdemesek még a késő szocialista nagyábécé romjai; a szupermarket akkortájt szűnhetett meg, amikor a boltokban megjelentek az áruk. Különös módon az emeleti ablakokból fény szűrődik ki: a szolgáltatóház egyes részei mintha még működnének. A húsvéti kedvű brandenburgi polgárok nem sokat időznek itt, irány a benzinkút és a lengyel piac.

Merjünk csapongani. 1964 nyarán zöldfülű szocreál költőként az a megtiszteltetés ért, hogy Goda Gábor Kossuth-díjas író - talán Tabák Andrással együtt - meghívott vacsorára. Judit asszony főztje - noha a menüre már nem emlékszem - ínycsiklandó emlékként maradt meg bennem, s anélkül, hogy le tudnám írni, felejthetetlenül őrzöm magamban a meghitt polgári otthon varázslatát. Voltaképpen maga a polgáriság nyűgözött le, olyan emberé, aki ugyan a rendszer feltétlen híve volt, de belülről ismerte az „antivilágot", és szóhasználatában a békebeli szemtelen pesti liberalizmus köszönt vissza.

A Népszabadságot például csak ekként emlegette: „lapotok". Madáchot leszólta, a Tragédiát „közhelygyűjteménynek" nevezvén, amit én akkor roppant eredeti álláspontnak tartottam. Anekdotákkal is szolgált: elmesélte például, hogy Révai Józsefnek Déry Tibor Felelet című regénye elleni filippikáját (1952) az írók Antidéringnek titulálták. Legmarkánsabb megjegyzése azonban a vacsora vége felé hangzott el. - Tudjátok, gyerekek, mi volt jó a Horthy-korszakban? - szegezte nekünk a váratlan kérdést. Megállt a kávéskanál a kezemben, miközben kinyögtem a poén-előkészítő „mi?" kérdést. - Az - felelte Goda diadalmas huncutsággal a szemében -, hogy nem kellett kommunistának lenni.

Hazafelé, az országút mentén A. figyelt fel a szerény kivitelű jelzőtáblára, amely tudtunkra adta, hogy tőlünk karnyújtásnyira fekszik a „301. számú különleges hadtörténeti objektum", gyomrában az NDK Nemzeti Néphadseregének föld alatti kommunikációs rendszerével. Ezt a szupertitkos - a környékbeliek által tévesen Honecker-bunkernek titulált - építményt 1980-ban kezdték kialakítani az SS-20, a Pershing II és az SDI fenyegetése ellen, látszólag komolyan számítva a közeljövőben kitörendő nukleáris párbajra. A szovjet pánik Varsói Szerződés-szerte huszonhat ilyen objektumot hívott életre. Az Odera-vidéki erdő alatt százezer négyzetméteren szorítottak helyet a föld alatti törzsnek, ahonnan az atomcsapást túlélő vezérkar vélhetőleg a visszaütést hangolta volna össze, természetesen luxuskörülmények közepette.

Mindez persze merő megelőzés volt, az ördög-nem-alszik alapon, a potenciális hadviselő felek akkor még megbízhattak egymás kiszámíthatóságában, és a korabeli Móricka is abban reménykedett, hogy „nem lesz háború, legföljebb olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad". Mégis, mi lett volna, ha. Tegyük fel, hogy a fegyverbarátokhoz a sebezhetetlen kábelek révén egyszer csak eljut a győzelem híre. Mindenekelőtt nyilvánvalóan Szovjetszkoje Sampanszkojét bontanak a top secret készletből, majd kimerészkednek a napvilágra. Azt hiszem, egy ideig nem értették volna, hova lett az erdő, az országút, s kiváltképp hol marad a lelkes lakosság a magasra tartott transzparensekkel.

A „Honecker-bunker" 1986-ra készült el. Nem tudni, hogy építésébe a nagyvonalú nyugatnémet hiteleket is beforgatták-e, de igen valószínű, hogy a túlköltekezésnek része volt a rendszer összeomlását megelőző államcsődben.

Ha ti hozzá mertek nyúlni a mi árpádsávunkhoz, akkor mi belerúgunk a ti csegevarátokba. Che Guevara ugyanis - szemben például Szent és Tisza Istvánnal, Fulgencio Batistával, Prohászka Ottokárral, Wass Alberttal, Vikidál Gyulával és David Irvinggel - bizonyíthatóan tömeggyilkos volt. Ebbeli minőségében leginkább Kádár Jánosra emlékeztet, de tulajdonképpen Nagy Imrével is összevethető, és akinek Apró Antal jut róla eszébe, az már egészen közel jár a három-a-magyar-igazsághoz, különös tekintettel a ráadásra. Hazai diskurzus anno 2007.

Az alkalmat az Ulpius-ház szolgáltatta, megjelentetvén a Bolíviai naplót. Ennek kapcsán a halaszthatatlan támadások közepette feltámadt a dolog előtörténete. Ezt szörfölöm a berlini éjszakában, és elfog a vágy, hogy előadjam a magam változatát, spontán módon igazodva a korhangulathoz: a rohadtkomcsi Guevara, miután 1967 októberében szitává lövette magát a balosglobalista CIA által, a Stasi és a KGB segítségével eljuttatta a Naplót a vörös castroista Castróhoz. Az ávós Kardos erre a liberbolsi Aczél engedélyével háromszáz példányban kiadta, de ravaszságból mindjárt be is vonta a könyvet. Tudta ugyanis, hogy huszonkét év múlva a rózsadombi paktum imitálni fogja a rendszerváltást, amihez majd a sajtószabadság látszata fog kelleni, így ugyanis előnyösebben jutunk a posztszovjet olajhoz. A könyvet olyan nyomdában állították elő, amelynek több szedője korábban nyilvánvalóan munkásőr, KISZ-tag, sőt háromperhármas volt. Aki nem hiszi, utánajárunk.

Gyerekek, kérdezné Goda Gábor, ha élne, tudjátok, mi volt jó a Kádár-korszakban? Nem kellett antikommunistának lenni.