K und C

Két évvel ezelőtt vettem részt először és utoljára a Magyar Köztársaság által Bukarestben, október 23-án adott fogadáson. Az első közös kormányülés után voltunk, történelmi pillanat (lehetett volna), egymás mellett szorongott a csordultig telt teremben a román és a magyar kormány színe-java. Bartók- és Enescu-koncert volt, előtte és utána jöttek a megspórolhatatlan díszbeszédek. A hagyományok őrzéséről, a két nép egymásra találásáról, barátságáról szólt a nóta. Azon szórakoztam magamban, hogy ezeket a szólamokat (a megbékéléssel, a népek barátságával, valamint az obligát tiszta forrással), mondjuk, egy Ceausescu-Kádár-csúcson is el lehetett volna sütni. (Ez most meredeken fog hangzani, de tényleg azon gondolkozom évek óta, hogy változott-e a két ország közötti kulturális viszonyok rendszere, stratégiája a Kádár-, illetve a Ceausescu-korszak óta? Leszámítva azt a nem lebecsülendő tényt, hogy most már nem a Dacia hátsó ülése alá rejtve lehet könyvet behozni az országba. A K und C rendszerekre az volt a jellemző, hogy egy - minden irányból hamis és túldimenzionált - kisebbségkép határozott meg minden kultúrdiplomáciai stratégiát. Hol erősebb, hol gyengébb paranoiával figyelte mindkét fél, hogy mi történik a nemzeti zabigyerekkel, a kisebbségi magyarsággal. Amelyet egyik fél sem mondott teljes nyugalommal a magáénak. A kisebbségi kérdés mellett más kérdés - ebben a viszonyrendszerben - nem merült fel. A kisebbségi „kérdés" pedig arra volt jó, hogy mindkét nemzeti kultúra megmaradjon a saját, világosan megrajzolt és féltékenyen őrzött határain belül. Ma sincs ez másképp.)

A két ország diplomáciája évtizedek óta keményen dolgozik azon, hogy változatos módon ne mondjunk egymásnak semmit. Nem eredménytelenül! Azon a bizonyos fogadáson figyeltem a román és a magyar kormánytagokat, szorgalmasan kerülték egymást az ünnepség ideje alatt. Külön csoportokban dugta össze a fejét a magyar kormányküldöttség (a pártokon és a koalíción belüli feszültség még egy bukaresti koncert erejéig sem oldódott), és saját territóriumot keresett magának a nézőtéren a román kormányképviselet is. A páriák, az RMDSZ-es kormánytagok meg lebegtek valahol a két tábor között, se itt, se ott nem találták a helyüket. Négy ember bonyolódott - láthatólag vidám - párbeszédbe koncert előtt: a Tariceanu és a Gyurcsány házaspár. Nagy túlélői több belpolitikai katasztrófának.

Aztán a koncert végére mindent elnyomott a felszólalók semmitmondása, és a nézőtéren egyre érezhetőbbé vált a feszültség. Ekkor lépett színre a magyar kulturális miniszter, és valami olyasmit mondott, hogy ne tessék megnyugodni, a kultúra nem pusztán fesztivál, ünnepi relaxációs gyakorlat. A népek barátságán és a hagyományőrzésen túl a hagyományok újraértelmezéséről, lebontásáról, feszültségektől sem mentes kulturális találkozásokról lenne szó. Már ha valóban van eleven kulturális találkozás, kapcsolat. Azt hittem, hogy a teremben növekvő izgalom oka ez a halkan, de keményen elmondott rövid beszéd volt. Hogy a két politikai elit most egyszerre érezte meg, milyen tartozásokat halmoztak fel a nemzeti kultúrán belül, és milyen adósságok gyűltek fel a nemzeti kultúrák közötti cseréket illetően. Naivan azt hittem, hogy most akkor ez itt az egészséges és időszerű kultúrpolitikai szégyen pillanata.

De nem, mert ahogy kinyílt a koncertterem ajtaja, nemzetiségre, állampolgárságra és párttagságra való tekintet nélkül mindenki eszeveszetten rohant a svédasztal felé. A Kádár- és a Ceausescu-korokat megszégyenítő falánksággal legelte le a tisztelt közösen ülő kormányzati gyülekezet a svédasztalt. Ha kellőképpen figyelt az ember, akkor elcsíphetett egy-egy tele szájjal elejtett megjegyzést innen is, onnan is: a román kormánytagok sérelmezték, hogy a magyarok nem nagyon figyeltek oda semmire, a magyarok pedig, hogy a románok ezt az akciót se szervezték meg rendesen. (Vélhetően mindenki igazat beszélt.) Az RMDSZ-es politikusok meg bizonygatták, hogy ők nagyon akarták, hogy jó legyen. A perifériára természetesen a tartalmatlan fesztiválhangulatot bíráló magyar miniszter szorult, neki csak a libamájhegyeken túli könnyen felmarkolható szendvics jutott. Már-már elkezdtem vigasztalni, hogy mégiscsak volt valaki a teremben (én), aki érezte a beszéde élét. De aztán rájöttem, hogy nem túl sikkes egy aktív minisztert szembedicsérni, meg különben is. Így edződik az acél. Bőven eljött az ideje, hogy túllépjünk a Ceausescu-Kádár-féle nemzetpolitikai görcsökön és kliséken. A leghelyesebb, ha a mindenkori magyar kultúrminiszter végre összeszedi magát, és előáll a transz-, poszt-, szupra- stb. nacionális farbával.

Azóta volt még egy kormányülés, a farba (egyelőre) sehol, viszont a kormány- és országközi szakadékok maradtak, nekem pedig többé eszembe se jutott elmenni a Magyar Köztársaság bukaresti fogadására. (Amelyre, személyemet maximálisan túlbecsülve, azóta is meghívnak.) Nem esik jól látnom ezt a libamájzabáló apokalipszist, diplomáciai sáskajárást, amelyben évről évre kimerül a román-magyar egymásra találás és a népek megbékélése.

Végtelenül hiányzik a két országból a naprakész, nagyvonalú, izgalmas, élő kulturális jelenlét. Igaz, ennek az évnek van magyar részről egy grandiózus, határon átívelő kulturális vállalkozása, a csíkszeredai Munkácsy-kiállítás. No de hol van Csíkszereda a román kultúrától? (Marad minden a régi, befelé forduló nemzeti kulturális képleteknél és a szinte kizárólagos székelyföldi magyar reprezentációnál. Na jó, ismerjük el, néhány fokozatot előreléptünk az István a királyhoz képest.) Munkácsy pedig inkább szemlélteti és rögzíti a jelenlegi állapotokat, mintsem felfrissülést hozna. Fülep Lajos az életműről írja, hogy „egyre jobban eltávolodott nemcsak a maga korától, hanem általában a festői lehetőségektől, mindinkább a semmire és abszurdumra épített, míg végre (pl. a Honfoglaláson) kompozíciója az élőképből panorámává, rajza a bravúrosan összefoglalóból ridegen üressé, koloritja mélységtelen chiaroscurójából tarkává »fejlődött«" - de akár a két ország mentális és kulturális állapotaira is érthetné.

A helyzet azonban nem teljesen reménytelen. Erre az idei könyvfesztiválon jöttem rá. Nem feltétlenül akkor, amikor az Umberto Ecóval folytatott beszélgetésen a fordításról mint alkudozásról esett szó, és arról, hogy a kulturális üzletekben (alkukban) is feltétlenül nyerni kell. Az billentett át a holtponton, amikor Esterházy Péter lila pamutingben egyszerre szólt be az irodalmi ikonnak (Umberto, a kutyám...), egyszerre nyomott barackot Demszky fejére a budapesti közállapotok miatt, és ugyanazzal a mozdulattal tartott röpelőadást a mondatokon belül megvalósuló nyelvi egyensúlyról. Umberto (nem a kutya) csípőből tudta a választ, miért nem lesz Esterházy nevű kutyája (mert „legyen szíves" felszólítással - ez járna ki egy arisztokratikus nevű ebnek - nem lehet apportírozni). A főpolgármester is kellő belátással inkasszálta a megrovást. És mindezekhez a háttérben megint ott ült egy magyar kulturális miniszter, és tudta élvezni a pillanatot, amikor a kultúra és a közélet könnyed tökéletességgel rezonál. Valami ilyen szellemi, politikai határátlépés kéne itt is, túl a Kádár és a Ceausescu által lefektetett küszöbökön, gondoltam, és már libbentem volna is ki a fesztivál területéről hazahozni ebből a felszabadultságból valamit. Ám ekkor kezembe nyomták az idei könyvfesztiválra kiadott egyik brosúrát. Címlapján nem Eco, nem a lila pólós Esterházy, hanem - egy nyilván eladhatónak ítélt - „erdélyi" írónő portréjával. A Tisza Katával készített interjúból kiderült, hogy a mai (változó, nyugtalan) Erdélyhez a szerzőnek semmi köze nincs, viszont amit árul, a szöveg, az a félelmekre és gyanakvásra építő, késő Kádár-kori kisebbségi, nemzeti maszlag, a lehető legsilányabb, hatásvadász, szentimentalista, fecsegő kivitelben. Nesze neked, magyar társadalom, frissülő Erdély-kép. Úgy tűnik, Magyarországon még mindig azt veszik, amire húsz-huszonöt évvel ezelőtt befizettek.

Menekültem volna, már-már visszasírtam a K und C-korra emlékeztető bukaresti nagy zabálást, de utamat a kijáratnál a Wass Albert-stand zárta. Rajta Wass Albert (erdélyi szerző!) összes meséi, valamint az erdélyi (!) genocídium lángokba borult, keménykötésbe zárt története. Még egy lépés vissza, a Horthy-rendszerig. Innen már nem volt menekvés, ott álltam, sőt mi több, másként nem is tehettem, nyakig a jól preparált, jól marketingolt erdélyiségben. Ennyi jött és jön át a határon. Vagy ennyit képesek előállítani Magyarországon Erdélyből, Romániából. Erre vevők az emberek. Hiába kapálózom, a magyar kulturális horizonton ez az erdélyiség lenne az én azonosítóm.

Még mindig bénultan álltam, amikor elsuhant mellettem a kulturális miniszter. Úgy csinált, mintha nem venné észre, amit én. És reménykedtem benne, hogy majd így csinál Esterházy is meg Eco is. Úgy csinálnak, mintha nem is létezne ez a kelet-európai, erdélyi kudarctörténet Horthytól Kádáron át Ceausescuig.