A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

Csoóri Sándor nyilatkozatát olvasom a szabadkai Hét Napban. „Mi voltunk az ún. rendszerváltó nemzedék - ebben magam is szerepet vállaltam -, de nagyon naivak, nagyon együgyűek voltunk, abban hittünk, hogy ha 1990-ben Magyarországon a nemzeti oldal győz, azzal megoldódik minden, hiszen demokrácia lesz, és mi leszünk azok, akik az ország sorsát önzetlenül irányítjuk. Igen ám, de az a különös dolog történt, hogy azok, akik előtte, a Kádár- s a Rákosi-rendszerben ügynökök, besúgók, ávósok voltak, azok ugyanúgy szavazhattak, mint akiknek az apját fölakasztották. Lehet ezen az alapon demokráciát építeni? Mit kellett volna csinálni? Nem kellett volna utánozni a demokráciát ünneplő országokat, hanem egész másféle parlamenti rendszert kialakítani. Szellemi tőkével rendelkező, erkölcsös emberekből egy olyan felsőházat teremteni, amelyik felül tudja vizsgálni a dolgokat" - nyilatkozta az 1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, majd 1990-ben Kossuth-díjjal kitüntetett költő.

Lehangolóbb képet Magyarországról, elmarasztalóbb vélekedést a magyar nemzetről nem olvastam vagy hallottam az elmúlt évtizedekben. Nem kétlem: fájó kérdés, hogy az ügynökök és a besúgók ugyanúgy szavazhattak, mint az ávósok. De hol a határ? Vajon ki volt a veszélyesebb, a nyavalyás besúgó, aki félelmében jelentéktelen dolgokat jelentgetett, vagy pedig a magas rangú pártfunkcionárius, aki irányította a rendszert. Mi történjék azzal a „főrangúval", aki idejében átevezett a „nemzeti oldalra"? Mert ilyenek is vannak. De ezek csak részkérdések.

Az a nagy kérdés, hogy vajon az ávósok, besúgók és ügynökök szavazati joga lehetetlenítette-e el a magyar demokrácia ügyét. Annyian lettek volna, hogy szavazati jogukkal élve kátyúba vitték a magyar demokráciát? Ha így van, akkor a besúgók, ügynökök, ávósok nemzete lennénk. Szeretném hinni, hogy nyelvbotlásról van szó, vagy pedig pillanatnyi elkeseredésről, ezért szemem előtt továbbra is a plebejus Csoóri lebeg, akit a hetvenes és a nyolcvanas években ismertem meg, amikor gyakran találkoztunk Újvidéken vagy Budapesten. Majdnem mindig fekete trikóban vagy fekete pulóverben s világos dzsekiben volt. Még az Aczél Györggyel való találkozáskor is fekete trikót viselt. Igaz, zakót öltött, de kócos frizurájával ellensúlyozta szokatlan zakóját. Azután 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnöke lett: többé nem találkoztunk.

Igaz, egyszer alkalmam lett volna felkeresni: egészen véletlenül megtudtam, hogy Újvidéken tartózkodik. Egy művészt pillantottam meg pillenyakkendőben. A pillenyakkendő annyira szokatlan volt a háború utáni újvidéki utcán, hogy akaratlanul is rákérdeztem: Hova tartasz? Lelkesen válaszolta, hogy díszvacsorára igyekszik, amelyen Csoóri Sándorral megbeszélik a „magyarság sorskérdéseit". Sok sikert, válaszoltam, és feltámadt bennem a kíváncsiság, hogy vajon Csoóri fekete pulóverben és világos dzsekiben jelenik-e meg a díszvacsorán. De meggondoltam magam, hiszen hívatlan vendégként, pillenyakkendő nélkül hogy is beszéljek a sorskérdésekről. Egyébként is, azokban a kockázatokkal teli napokban a sorskérdésekről úgy beszélt az ember, hogy marad a helyén, ott, ahol csapkodnak a villámok. Mit mondjak ezek után? Miközben a villámok csapkodtak, a vajdasági magyarok közül (is) százezrek vizsgáztak színjelessel, nem kell nekik külön felsőház - de közvetlen, titkos és szabad választások igen. Ők együtt alkotják a felsőházat. Hogy Magyarországon kellett volna-e egy parlament felett álló testület, arról mondjanak véleményt azok a pártok, amelyek azt mondták, hogy nem kell, és azok a polgárok, akik ezekre a pártokra szavaztak és szavaznak.

 

Két év után Berlinben találkozom a vajdasági színházi életben is jelentős, nagyon fontos szerepet játszó Haris Pa¼ovićtyal. Nem dörögnek az ágyúk, Boszniában béke honol, s ő újra kezébe vette a vándorbotot. A jugoszláviai színház csodagyereke volt, igazi „Bitef-unoka". Útjaink időnként furcsa módon keresztezték egymást. Első találkozásunk idején, a nyolcvanas évek végén, éppen Cs. Szabó Lászlót olvastam, neki is lefordítottam az egyik mondatát. „Tájtudomány, népismeret, falupolitika, munkatábor, arra szeretném figyelmeztetni jóhiszemű munkásaikat, hogy ama régi papok, akik életüket egy-egy eklézsia kezébe tették le, úgy kezdték névtelen magyar pályájukat, hogy zsidó betűket véstek és Descartes bölcseletét tanulták Utrechtben." Akkor egyikünk sem sejtette, hogy milyen abszurd körülmények között éljük át ezt a mondatot. Ő a kilencvenes években Szabadkán rendezte meg Alfred Jarry Übü királyát, amiben elmondott mindent, amit el kellett mondani: az előadás a milo¼evići hatalomról szólt. Azóta sem találkoztam művészi alkotással, amely kegyetlenebbül leplezte volna le azt az időszakot és ami utána következik. A hatalmi tébolyt és a gátlástalan önkényt ábrázoló bohózat megnevettetett, de úgy, hogy azonnal az arcomra fagyott a mosoly. Pa¼ović megrendezte az előadást és búcsúzott Szabadkától. Elmondott mindent, amit el kellett mondani.

Röviddel utána kezdődött a horvátországi háború. Akkoriban Aleksandar Lučić orvosprofesszorral szerveztem meg az első újvidéki béketüntetést. A tüntetés előtt szemerkélt az eső, s az egyik kapualjból figyeltem, hány ember jelenik meg a Szabadság téren. Mindössze pár százan jöttek ki, hogy egy-egy szál virágot helyezzenek el a téren. Nem csoda, hogy a rendőrség szó nélkül megadta az engedélyt a tüntetésre, jobban ismerte a város hangulatát, mint én. Vagy pedig a félelem volt túl nagy? A félelmet nemcsak megértem, hanem tisztelem is, csak az vagdalódzik a bátorsággal, akit semmiféle veszély nem fenyegetett.

A taxisok mentették meg a helyzetet.

A tüntetés napján reggel hét előtt csengett a lakásomban a telefon, egy hang kérdezte, hogy én vagyok-e a tüntetés egyik rendezője. Összeszorult a szívem, biztos voltam benne, hogy a rendőrségről hívtak. Igen, mondtam. Hogy szándékozik, Végel úr, taxisok nélkül tüntetést szervezni Újvidéken, kérdezte az ismeretlen férfi. Dadogva kértem elnézést, higgye el az úr, nincs tapasztalatunk, ezért csúszott be a hiba. A címem kérte, s közölte, öt perc múlva a tömblakás előtt vár a taxi.

Arra sem volt időm, hogy megmosakodjam, magamra kaptam egy farmernadrágot, trikót és egy könnyű dzsekit, s borotválatlanul rohantam az utcára. A taxi tényleg várt rám. A központi taxiállomáson röviden megbeszéltük, hogy miben lehetnek a segítségünkre, ami jól jött, mert nyakunkon maradtak a röplapok. Késett a nyomda, s nem volt idő a kávézókban s az utcákon szétosztogatni. Ők egy óra alatt elvégezték ezt a munkát. Megjelentek a tüntetésen is: virággal feldíszített autóikkal tülköltek, s körbe-körbe autóztak a téren. Nekik köszönve - legalább virtuálisan - valami súlya volt az első újvidéki béketüntetésnek. Dúlt a háború, a határokat lezárták, s gondolni sem mertem Cs. Szabó mondatára. Később pedig, amikor utazhattam, erkölcsi parancsnak tartottam a maradást, csak időnként, csak néhány napra távoztam Budapestre, hogy lássam a barátaimat és az ismerőseimet.

Haris Pa¼ović viszont útnak eredt, Amszterdamba utazott, hogy egy európai koprodukciós előadást rendezzen. Folytak a próbák, amikor az éjszakai hírekből értesült, hogy a szerb haderő bombázza Szarajevót, s orvlövészek lövik az utcára kimerészkedő polgárokat. Becsomagolt, megvette a repülőjegyet Zágrábig, ahonnan nem kis kockázat árán visszatért az ostromgyűrűvel körülzárt Szarajevóba. Akkor elvesztettük a kapcsolatot, csak egy alkalommal kaptam hírt róla. Rádiólink segítségével Aleksandar Ti¼ma és én nyilatkoztunk a szarajevói Zid Rádiónak, amely rendszeresen sugárzott műsort az ostromlott város polgárainak. A kérdező Zdravko Grebo bevezetőjében elmondta, hogy a szarajevói Kamaraszínházban pár héttel ezelőtt még futott a Médea tükre című drámám, ám valamelyik éjszaka bombatalálat érte a színházat, azóta nincsenek előadások. A lélegzetem elállt. Csak annyi erőm maradt, hogy megkérdezzem, mi van Haris Pa¼ovićtyal. Beckett Godot-ra várva című drámáját rendezi, válaszolta Grebo. A nyilatkozatomban elmondtam, hogy Újvidéken sokan vagyunk, akik Szarajevó polgáraival rokonszenvezünk. Nem sejtettem, hogy Haris Pa¼ović is hallgatja a műsort. A daytoni békekötés után hívott fel, hogy megköszönje szavaimat. A Godot próbája idején hallgatta a rádiót, a vészhelyzetben ugyanis az emberek rendszerint mindenhová magukkal viszik tranzisztoros rádiójukat.

1998 után találkoztunk a romos Szarajevóban. Nem hittem a szememnek: egy ősz fiatalemberrel találkoztam, megőszült a Godot próbái közben. Arról beszélt, hogy mielőtt leesett volna a városra az első gránát, elillantak Szarajevóból azok, akik éveken át a hűségről zengtek ódát, oktatták a „gyökértelen álmodozókat", s számon kérték az írástudók felelősségét. Éppen úgy, mint ahogy ez a Vajdaságban szokás. Ő pedig, aki Európáról álmodozott, visszatért Amszterdamból, hogy színpadra állítsa Beckett drámáját, amit az életveszélyben forgó városlakók megértettek. A sorsukról volt szó. De azért Cs. Szabónak mégis igaza van, utalt a réges-régi beszélgetésünkre.

1999 tavaszán újra hallottam a hangját. Szerbia határait újra lezárták, kezdődtek a NATO-bombázások. A telefonom elnémult. Pa¼ović azonban nem hiába élt évekig az ostromlott Szarajevóban. Megtalálta módját, hogy felvegye velem a kapcsolatot, hiszen nem némult el minden telefon. Közös barátunk lakásában vártam a telefonhívására. Tudtam, hogy Újvidéken maradsz, mondta, mert ha reng a föld, akkor otthon kell maradni. Igen, itt kóborlok valahol, válaszoltam. Igazat mondtam, kóboroltam, és sok új, addig ismeretlen emberrel találkoztam. Nyíltan beszélgethettem a temerini magyar tévészerelővel, az újvidéki nyomdásszal, a szenttamási földművessel. Nem is tudnám mind felsorolni. Azt is észrevettem, hogy a legnehezebb órákban milyen pontosan tudják az emberek, hogy mi a dolguk, és kivel állnak szemben. És mit csinálsz, kérdezte Pa¼ović. Tanulok és írok, válaszoltam. Akkor tanultam legtöbbet az emberek nagyságáról és nyomoráról.

Most Berlinben találkoztunk újra, s nekem megint Cs. Szabó László szavai jutnak az eszembe. Mégis neki van igaza, gondolom. Közben megérkezik >=elimir >=ilnik is, aki több évtizeddel ezelőtt kiérdemelte a Berliniale Aranymedve-díját. Berlinben bemutatják az egyik filmjét, amelyet Szerbiában, illetve a Vajdaságban mind a mai napig nem mutattak be. Ő is kezébe vette a vándorbotot. Végül is minden rendben van, megvalósult az, amiről évtizedekkel ezelőtt álmodoztunk. Csak közben mindhárman - a Godot-ra várva - megőszültünk.