Vári Attila
Visszhang
Olyan volt az a nyár, mint egy sok éve elrakott baracklekvár. Aranysárgára égtek a legelők, mintha versenyt akartak volna fényleni a tarlók hatalmas tábláival, s a nagy meleg miatt a gyümölcsök olyan édesek voltak, mintha porcukorban hengergették volna őket.
A nyár sárga fényeit fodrozta a tó, amelyen moszatzöld algák milliárdjai között is visszatükröződtek a domboldal színei, s a rezzenéstelen levegőben hallani lehetett a vízre szálló pillangók szárnyainak puha rebbenéseit.
A kis fahidat nézte, amely a folyó holtága fölött ívelt át, s amelynek innenső pillérét, néhány lépésnyire a tó partjától, hatalmas robbantott bazalttömbökkel rakták körbe, mintha egy hegyi patak két partja vagy gyors folyású, medrét változtató, örvényekkel teli víz fölött kellett volna lehetővé tennie az átkelést.
A tó közepén sárga gumicsónakban, fején hatalmas szalmakalappal horgász ült mozdulatlanul, s ha nem keretezte volna a tavat, a holtágat a fáradtzöld nádas, s a domb élét a félhold alakú erdő s a cserjés, akkor még határai sem lettek volna ennek az olvadtfém színből, narancs- és citromsárgából kevert, valószerűtlen tájnak.
A horgász reggel érkezhetett, talán akkor, amikor gyümölcsöt szedett, de amikor meglátta, éppen a túlsó part felől evezett a sátra felé. A homokra húzta a gumicsónakot, s rummal kínálta a festőt, aki ebben a hőségben nem fogadta el.
Köznapi dolgokról beszélgettek, halakról, rákokról, s amikor az idegen beásta alumínium ételes dobozát a nedves, iszapos homokba, felajánlotta neki, hogy alhat a sátorban is, ha éjszaka a tavon akar maradni.
- Akkora ez a sátor, mint egy lakótelepi garzonlakás - mondta megnyugtatásképpen, amikor a másik szabadkozott.
Az erdő fölött rétisas keringett, lustán, mintha lassított filmből másolták volna az égre, s a déli ernyedtségben, a nádas belsejéből apró neszeket hallott, mintha egerek, szitakötők kerestek volna menedéket a forróság elől.
Napok óta sátorozott egy öreg fűzfa alatt, s csak annyi teendője volt, hogy este összeszedte, reggel pedig kihozta a sátorból a festőállványt, a félig kész képet, amelyet még otthon kezdett el, de amely sehogy sem akart rímelni azzal a látvánnyal, amelyet a táj most mutatott.
Tubusából közvetlenül a vászonra nyomott kékek és szürkészöldek töltötték ki a kép kétharmadát, emlékei annak a tavaszi viharnak, amelyet itt élt át, s amelynek fenyegető színei inkább sorstragédia hangulatát, mint egy tájkép részletét idézték föl abban, aki ránézett itt, a végtelen békéjű fényben.
A tóba gurított szikladarabok közül kivette a drótból fonott varsát, amellyel legalább másfél tucat méretes ollójú rákot fogott. Éppen csak kitépte a farokrész középső pikkelynagyságú lemezét, s a még vergődő állatokat az avas nád tüze fölé, a háromlábú vasállványra akasztott üstbe dobta, amelyben már forrt a sós víz.
Leves helyett erős teákat ivott, s a kandírozott gyümölcsök édességével vetekedő desszertjéért nem is kellett messzire mennie, a holtág partja tele volt korán érő almával, körtével, s a napok óta tartó tikkasztó melegtől érni kezdett egy magvaváló szilvafajta is. Dinnyéje volt, még útközben vette egy csőszkunyhónál.
Nézte, ahogy a piszkos barna színek vörösesre színeződnek az üstben. Bíbor és pipacspiros, hamvadó parázs- és vérvörös árnyalatokat kaptak fövés közben, aztán egyöntetűen sötét kárminra váltott a lobogó vízben forgó tömeg, amely azt jelentette, hogy kész van az étel. Az, amin napok óta élt, mert hiába szerzett halat, a fémrostély alatt, a korhadt fűz- és égerfa maradványok tüzén csak megbüdösödött, megégett, s a méretes csuka maradványait csaliként használta a rákászókészségben.
A kinyitható asztalkára szedte a rákokat, s a festmény viharzó ege a kitinpáncél vörösével olyan színkontrasztot teremtett, hogy úgy érezte, megvan a befejező részlet, s már látta is a zöld fűbe rakott tányéron a csendéletet.
Alig várta, hogy befejezze az evést, s nekiállhasson a képnek, de egyszerre úgy érezte, hogy valaki figyeli. Olyan érzése volt, mintha bogár mászna a tarkóján, s ahogy fölemelkedett, a domb tetején, az ölelő karra emlékeztető erdőkaréj közepén csillogott valami. Két tükörféle, amely őt vette célba.
Nem emlékezett arra, hogy máskor is látta volna, s bement a sátorba a látcsőért, amelyet azért hozott magával, mert így közelről figyelhette a vadkacsák színes tollait, a tó túlpartján, a löszfalban fészkelő gyurgyalagok egzotikus madarakra emlékeztető tollazatát, s estefelé megleste az óriás harcsát is, amely mindig napnyugta előtt bukkant föl, s hatalmas háta olyan volt az apró fodrokat vető vízben, mint valami fekete hamuval behintett sziget.
A fűzfa árnyékába állva vizslatni kezdte a dombot, s a cserjés fölötti részen, az évszázados bükk-, a tanúfa alatt fölfedezte a férfit, aki katonai távcsövével őt figyelte, s pillanatokig farkasszemet nézett egymással a két ember.
Rossz előérzete támadt. Gyűlölte a leskelődést, s az, ami most vele történt, azt nem tudta másként meghatározni, mint úgy, hogy valaki kémkedik, valamilyen meghatározhatatlan okból figyeli, s a szándék nem lehetett tisztességes, hiszen az erdei út lekanyarodott a holtág mellé, s ha az ember nem a sűrű aljnövényzettel benőtt sarjerdőn akarta folytatni útját, amely szinte azonos volt a lehetetlenséggel, akkor néhány méternyi távolságból, szabad szemmel is megfigyelhette volna őt vagy a kirakott festményt, a partra húzott varsát...
A nap a domboldalt sütötte, így a másik, ott az erdőben nem vehette észre, hogy merre irányul a távcső, de a festő egészen sötétedésig látta, hogy nem is őt, inkább a dombhajlatnál előbukkanó utat pásztázza a figyelő. A lencsék tükre hol kiteljesedett, teljes kört alkotott, hol pedig csupán vékony körszeletet látott belőlük, s mert az előbbi volt a ritkább, a festő megértette, hogy az a valaki ott az erdő takarásában olyasmire vár, aminek nem az országútról, az államhatár felől kellene megjelennie.
A löszfalon túl, néhány száz méternyire a parttól húzódott a szögesdrót kerítés maradványa, de már évek óta nem volt rendszeres őrjárat sem. Esetenként megjelentek terepjárójukkal a határőrök, de mintha csak azért hajtottak volna be, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után, hogy elszívjanak a festővel egy cigarettát, s amióta egyszer kávéval kínálta őket, az őrsvezető, egy mindig kedélyes őrnagy, termoszban kávét is hozott. Minden alkalommal bejelentette, hogy most szolgálaton kívül helyezi magát, letette sapkáját, aztán a terepjáró csomagtartójából előszedte a hűtőtáskát, bepárásodott dobozos sört nyitott magának és a festőnek, s minden alkalommal megkérdezte, hogy: - Tudom, hogy nem lenne olcsó, de mégis mennyiért festené meg olajban a lányom portréját? - Már tavasszal is ezt kérdezte, s mindig olyasmit ígért, ami hite szerint elcsábíthatja a festőt. - Tudja, nagyon jó boraim vannak, de nem hozok ide ki, mert csak megtörne, s ha közben még eseményünk is lenne, akkor el is önthetném, mert születésem óta nem ittam cancukáztatott bort.
Rendszertelenül, minden kiszámíthatóság nélkül jelent meg az őrjárat, de a festő nagyon szerette volna, ha ez most következne be. Az erdőből leskelődő miatt kellemetlen érzése volt. Már alkonyodott, de az a másik szinte nem is mozdult. Csak annyit árult el magából, hogy az út pásztázása után néha rápillantott a festőre is.
A horgász kievezett, s a festő most igazából örült is annak, hogy kora reggel megígérte neki, hogy nem kell tábort vernie, elférnek ketten is a nagy előteres, autós sátor alatt.
- Ilyen hőségben nem harapnak - mondta a horgász, s a parti homokból kiásta a légmentes elemózsiás dobozt, amely még így, az esti hűvösebb levegőben is olyan hideg volt, mintha csak hűtőben tartotta volna egész nap. - Holnap majd fenékre eresztek. Van ott, a túlparthoz közel egy nagyon mély árok. Ott lesz majd az öreg harcsa.
Csak napokkal később, a rendőrségi kihallgatáson jut eszébe a festőnek, hogy soha sem látta azelőtt a horgászt, pedig már évek óta járta a határvidék tavait, s a Kormoson is heteket töltött ebben az esztendőben.
Megindultak az esti bogarak, s ők ketten behúzódtak az előtér leeresztett szúnyoghálója alá. Nem gyújtották meg a gázpalackos viharlámpát, hallgatták, hogy az alig érezhető esti szél miatt milyen puhán loccsannak az apró hullámok a part kaviccsal elegyes fövenyén.
- Ez is eutrofizálódik - mondta a horgász. - Évek óta nem vágja senki a parti növényzetet, s belerothad a vízbe. Meg aztán akármilyen messze is vannak a szántók, meg hiába szolgál amolyan szűrőként a holtág, átszivárog a műtrágya a vízbe. Attól van olyan puha hangja, mint a forrázó víznek, mert telített. Ha tovább tart a kánikula, nem jön egy viharos, zivataros, felhőszakadásos nap, olyan halpusztulás lesz itt, hogy ihaj - mondta a horgász.
Az erdőben cigarettára gyújthatott az idegen, mert látni lehetett a fellobbanó fényt, aztán egyenletes időközökben a parazsat is, ahogy fel-felerősödik attól, hogy az a valaki mélyeket szippant.
A festő nyugtalanul bújt be a hálózsákjába, s most sajnálta, hogy itt a parton már nincs térerő, használhatatlan a mobilja, sajnálta azt, aminek eddig örült. Hogy nem zavarhatják, hogy csak akkor tud telefonálni, ha átvág a tarlón, mert a domb élén már van gyenge jele, akkor is csak úgy, ha kelet felé fordul, s nem mozgatja a készüléket.
Nem tudott aludni, s azon gondolkodott, hogy vajon embercsempész vagy orvvadász lehet az a valaki ott fent az erdőben, s mert tudni szerette volna, hogy történik-e valami, fölkelt, hogy kinyissa a sátor hálóval védett, tépőzáras ablakát. Így ismét láthatta az erdőnek azt a pontját, ahol a másikat sejtette.
Két parázsló cigarettát látott, s rájött, hogy a délutáni napban rosszul mérte fel. Nem a helyét változtatta a távcsővel kémlelő ember, hanem a másik vehette át méterekkel távolabb a figyelést.
- Történt valami? - kérdezte a horgász, aki már órák óta olyan egyenletesen horkolt, amit csak tettetni lehet, csak az tudja ilyen egyenletes ritmusban tartani lélegzetét, aki el akarja hitetni, hogy alszik, nem forgolódik soha, nem kell álmában nyelnie.
De mindezt csak napokkal később gondolja végig. Most, szerencséjére, s ez is csak később jut eszébe, nem szól semmit az erdőben cigarettázó idegenekről.
- Beszorult a hőség. Kigomboltam az ablakot, mert nem kaptam levegőt - mondta, s arrébb húzódott: így, ebből a szögből fekve is kényelmesen láthatta az erdő holdfényben kirajzolódó karéját s az időnként fellobbanó fényt, a cigaretták parázsló szentjánosbogarait.
Végignyomorogta az éjszakát, s amikor hajnalodott, megkönnyebbülten kászálódott ki a sátorból, s az éjszaka feszültségét le tudta vezetni, mert a tó haragos, napkelte előtti színe miatt érezte, hogy a kép viharos ege, a majd megfestésre váró fehér tányérra helyezett főtt rákok között választóvonalként az aprólékosan kidolgozott tófelszín s a parti homoksáv ritkás füvei lehetnek a kontraszt legjobb elemei.
A szinte domborműszerűen vászonra rakott ég mellé naturalistákat meghazudtoló részletességgel fényképet utánozó tavat, partot festett, hogy aztán a rákokkal megrakott tányér élethű visszaadásával tegye szürreálissá a képet.
Egész délelőtt dolgozott, csak észlelte talán, nem volt biztos benne, hogy elindul a horgász. Látómezeje beszűkült, csak az állványra rakott vásznat látta, s a fény erősödésével már a tó színe sem érdekelte, nem figyelte, mert nem volt szüksége a vízen végighúzódó aranyhídra, amely a reggeli nap alacsony sugarai miatt terült az egyre algazöldesebb felületre.
Már kész volt a kép, amikor autózúgást hallott, de nem a határőrök jöttek.
Hatalmas porfelhőt húzva maga után egy szalmabálákkal rakott teherautó haladt át, aztán megállt a mezőn, s most ismét látta a kora délutáni fényben a távcső kettős fénykorongját, ami aztán lassan eltűnt a felhőként kavargó porban.
Órák óta nem gondolt arra, amitől tegnap éjszaka nyugtalankodott, s most, hogy a homokviharral fölérő szürkeség elfedte a dombot, észrevette, de nem tulajdonított fontosságot annak, hogy a horgász távcsővel figyeli az erdőt vagy valami mást, aminek abban az irányban kellett lennie.
Bement a sátorba, összeszerelte látcsövét, s az állványt úgy állította, hogy a sátor fátyolhálóval fedett ablakán keresztül azt a pontot lássa, ahol a fénykörök villogtak. Most az arcot is látta. Dinári típusú, kreolos bőrű férfi kémlelte a tópartot, a túlsó oldal löszfaltól eltakart rétjét, fején terepszínű katonasapka, s a homlokára tolva napszemüveg. Percekig nézte, aztán papírt vett ki táskájából, ceruzát, s lerajzolta a borostás arcú idegent, s mert valami ösztönösen vezette kezét, a lap másik felére odarajzolta emlékezetből a horgászt is, s amikor befejezte, akkor vette észre a két ember közötti hasonlóságot.
Majd a rendőrségi kihallgatáson, ahol arról az eseményről kellett tanúskodnia, amit majd késő délután él át, előveszi térképtáskájából a rajzot, s ismerőse, a határőrtiszt elismerően gratulál.
- Uram, maga egy zseni. Mondtam, hogy magával festetem meg a lányom portréját. Isteni szerencse, hogy lerajzolta őket.
Hatalmas fényképalbumból arcokat mutattak, s ő könnyedén ismerte föl mindkét modelljét. A harmadikat csak egyetlen pillanatig látta, s így nem rajzolta le, mégis rámutatott arra az albán férfira, akinek fényképe a többiektől távolabb, s eléggé életlen nagyításban szerepelt a rendőrségi gyűjteményben.
De a dolgok soha sem akkor történnek, amikor az ember várja.
A festő feszülten harapdálta kétszersültjét, most, hogy megfestette a rákokat, már nem kívánta azt, amit napokon keresztül evett. Fürdőnadrágra vetkőzött, de csak a part mellett úszott, nem akart a horgász közelébe kerülni. Magasra emelte fejét, nem szerette volna, hogy a hajára tapadjon a hínárral keveredő alga. Innen, a vízből is látta, hogy egy pillanatra sem lankadnak a figyelők. Néha, a tó algás felszínén látta távcsövük lencséjének tükröződését, de a horgász mozdulatlan volt, talán elaludt a csónakban. Halak hátuszonyai vágtak ösvényeket az algás felszínen, s a festő legszívesebben alábukott volna, hogy megszabaduljon a kémlelő tekintetektől.
Szerette a magányt, a házasságát is csak úgy tudta elviselni, ha napokra, hetekre elvonul a világtól, s most személyes életébe való beavatkozásnak tekintette, hogy azok odafent, s talán a horgász is őt figyeli.
Két nap múlva majd derengeni kezd előtte rossz érzésének minden oka, s amikor a rendőrségi vallomása után a határőrparancsnokkal boroznak, majd eljut odáig, hogy mindent megértsen. Kivéve az összefüggéseket, hogy miért, miért történt minden.
- Talán a teherautónak is köze lehetett a dologhoz - mondta az őrnagynak borozás közben. - Tényleg nagyon finom a bora.
- Milyen teherautó? Arról nem is beszélt.
- Lehet, hogy nem is fontos. Hogy lényegtelen. Pirosra festett Renault, platós. Nem volt rajta rendszám, és pontosan ott állt meg, ahol aztán az a dolog történt. Azt hittem, javítanak rajta valamit. Szalmabálákat szállított - mondta a festő, s kézzel törte a füstölt kolbászt, a kenyeret sem vágta, abból is csak darabokat tépett, s mert napok óta alig evett, és régen elszokott az ivástól, most fejébe szállt a bor.
- Nem tudok ilyen járműről a körzetemben - mondta az őrnagy.
- Álmos lettem - mondta, s érezte, hogy nem tud felállni, hátradőlt a széken, s amikor felébredt, nem emlékezett arra, hogy mikor vetkőzött gatyára, s mi ez a szoba, amelynek ablakából erdősűrűségű gyümölcsösre lát. Hol van? Kinek a lakása? Aztán meghallotta az őrnagy hangját, s derengeni kezdett, hogy tanúskodása után együtt jöttek el, s a parancsnok megígérte, hogy visszaviszi a tóhoz.
- Különben nem kell izgulnia, Isti, ismeri maga is, az a bajuszos zászlós vigyáz a dolgaira. Ő ott maradt, amikor magát bekérette a rendőrség. Azért mentünk két kocsival, mert számítottunk rá, hogy...
- Hogy már nem élek.
- Igen, a robbanás után nem tudhattuk, hogy mi történt.
- Nem hittem, hogy rám lőttek... Észre sem vettem. Ösztönösen feküdtem le a fa mögé.
- Igen, azt hitték, hogy eltalálták. Távcsővel is láthatták, hogy kapott a sátra egy sorozatot. Olyan embermagasságban. Egy másik végigseperte a földet a bejárat körül. Csoda, hogy megúszta. És tényleg nem hallott semmit? Nem hallotta, amikor magára lőttek?
- Tudja, úgy történt, ahogy elmondtam. Csak azt a nagy vörösessárga lángnyelvet láttam, a fekete füstgombát, s a robbanást akkor hallottam meg, amikor már a visszhangját is, egyre több visszhangot, s mindegyik hangosabbnak tűnt, mint a megelőző. Lehet, hogy a gépfegyver hangja összekeveredett a visszhanggal...
- Lehetséges - mondta az őrnagy. - Úgy látjuk, hogy két vállról indítható rakétát lőttek ki, hogy biztosak legyenek a dolgukban. Pedig a mezei útba beásott bomba is végzett volna velük.
- Kik lehettek? - kérdezte a festő. - Még azt sem lehet tudni, hányan égtek szénné a roncsok között?
- Nem. Egyelőre csak azt tudjuk, hogy kik tették. De sem az okot, sem az áldozatokat nem ismerjük. Mi sem tudunk többet, mint amennyit maga látott. Azt viszont pontosan tudom, hogy azért nem lőtték agyon magát, azért nem ellenőrizték, hogy kapott e golyót, mert észrevehették, hogy letért a kocsim az országútról a Kormos felé. Onnan az erdőből ellátni egészen az aszfaltig.
A festő nem akart a tónál maradni, de hiába csomagolt össze, mert nem tudott elindulni. A kocsijából, amelyet a holtág partján, a kis liget fái alatt hagyott, kitépték a kábeleket. Fölfeszítették a motorháztetőt, válogatás nélkül vágták át a színes kötegeket, semmi sem működött, a központi zárral még az ajtót sem tudta kinyitni, s a zászlós meg egy őrmester, akik vele maradtak, órákig keresték a lehetőségét, hogy megbikázva, terepjárójukról áramot adva legalább a csomagteret, az ajtókat kinyithassák. Aztán segélykocsit kértek, azzal szállították a rendőrségi telepre, hogy ujjlenyomatokat keressenek rajta.
A festő nyugtalan volt. A rendszám alapján bárki megtudhatta, hogy hol lakik, s mert az újságokban egyetlen szó sem esett a robbantásos merényletről, megértette, hogy azok, akik figyelték, akik rálőttek, még szabadlábon s valószínűleg az országban vannak.
Elsötétítette műtermét, ezt nemcsak a fény miatt tette, de ez volt barátai, családja számára is az egyezményes jel, többnyire akkor élt vele, ha aktot festett, s nem akarta, hogy az udvarról vagy a szomszédos ház emeleti teraszáról a modelljét lesse valaki.
Nem emlékezett, mikor tűnhetett el gumicsónakjával a horgász, s hiába rajzolta képzeletben maga elé annak a késő délutánnak minden rezzenését, mert nem tudott felidézni semmit, ami arra mutatott volna, hogy a nagy, sárga gumicsónakot, amely leeresztve, lapátok, felszerelés nélkül is lehetett legalább fél mázsa, mikor és merre emelte ki a vízből a másik. És hová tüntette el, mert nem hallott autózúgást, egészen addig, amíg meg nem jelentek a tűzoltókkal, rendőrökkel a határőrök járművei.
Valami halványan rémlett, hogy a löszfal melletti nádasból vadkacsák, kormoránok repültek ki riadtan, s úgy emlékezett, hogy akkor éppen a mézédes sárgadinnyét szeletelte, s a sátor előteréből csak a tó egyik felét láthatta, s azért nem emlékszik a csónak eltűnésére, mert természetesnek tartotta, hogy ott kell lennie a horgásznak, azon a részén a víznek, amelyet a sátor takarása miatt nem láthatott.
Most, hogy pontosabban emlékezett olyan részletekre is, amelyek sem a robbantás után, de még a rendőrségen sem jutottak eszébe, most sem volt biztos benne, hogy azt a második figyelőt csak akkor fedezte föl, amikor elment a szalmával rakott teherautó.
Lerajzolta a sátrat, a dombot, bejelölve azt a pontot, ahonnan a távcsövek tükröződését látta. Vonalat húzott a pontok közé, s rájött, hogy az a sorozat, amely a sátor bejáratától az öreg fűzfa törzséig húzódott, csak a tó vagy a löszfal felől érkezhetett. Semmi esetre sem az erdő felől. Az a másik, amely kilyukasztotta a ponyvát, olyan szabályosan, mintha óriás varrógép cérnáját bontották volna ki, s a tű nyoma így láthatóvá lett, nem lőtte keresztül a bejárat leeresztett szárnyait. A becsapódás nyoma a sátor vízhatlan padlóján látszott.
Emlékezetből rajzolni kezdte a horgász felszerelését. A merítőhálót, a csalis vedret, a terepszínű tokba helyezett botokat, s ahogy az arányokat kezdte egyre tökéletesebben fölidézni, az a kitüremkedés, ahol az orsók helye lehetett, nagyobbnak tűnt, mint amilyennek a valóságban lennie kellett volna.
Nem horgászbot, hanem fegyver lehetett a tokban, távcsöves ismétlőpuska, gondolta, s minél jobban erőlködött, hogy valamilyen más részlet is eszébe jusson, annál biztosabb volt abban, hogy nem látta egyetlenegyszer sem dobni vagy csévélni a horgászt.
Az is lehet, gondolta, hogy még horgot sem rakott a zsineg végére, nehogy egy eltévedt hal miatt olyasmire kelljen figyelnie, ami elvonná attól, amiért a vízen kellett lennie.
Felhívta az őrnagyot, elmondta, hogy mire jutott, s megelégedés töltötte el, hogy a másik igazat ad neki, s hogy a vizsgálat, amely még nem fejeződött be, hála neki, megtalálta az avar alá sepert csikkeket, s így a rajzok, a motorháztető ujjlenyomatai mellett most már DNS-vizsgálatra is alkalmas bizonyítékokat talált.
Már harmadik napja ült a lesötétített műteremben, az őrnagytól kapott fénykép alapján a portrét festette. Azt mondta, hogy látta a lányt, nincs szüksége arra, hogy modellt üljön, s a fényképet is csak azért kérte el, mert tetszett rajta az, ami a kép tökéletlensége volt: a fejtől a lány válláig matt folt húzódott, piszkos lehetett a lencse, vagy az előhívásnál történhetett valami. A festő lehajló virágos ágat látott a maszatban, s mert jobban szeretett elvont dolgokat, a táj olyan részleteit festeni, amelyről senki sem mondta volna meg, hogy az egy erdősáv vagy a pocsolya tetején gyöngyöződő, szivárványosan fénylő olajfolt, most, a portré festése közben is inkább a háttérre koncentrált. Az erdőszerűen sűrű gyümölcsösre, amelyet az őrnagy nappalijából látott, s amikor már tavaszi fényekben, virágzó ágakkal ott virítottak a fák, félig takarásban, de azért úgy, hogy az arc tökéletesen látszódjon, rá- és belefestette a lányt.
Egész alakos kép lett. Ribizkebokrok takarták szinte derékig, csak sejteni lehetett, hogy áll, s a vállára hajló virágzó ágat aranyesőbokorrá varázsolta, mert rájött, hogy ha már teljesen zöld a ribizlibokor, akkor régen elvirágzott az alma, amelyet eredetileg odafestett.
Az aranyeső sárga virágzuhataga eszébe juttatta azt a valószerűtlen ragyogást, amelyet a tarlók aranylása, a szikkadt, kiszáradt legelők s a tavon vibráló fények okoztak, tavi napjainak utolsó előtti délelőttjén, az utolsó békenapon, ahogy magában nevezte azt, amikor még nem kavarta föl nyugalmát a távcső lencséjének tükre.
Befejezte a képet. Az számított befejezésnek, ha vékony ecsettel aláírta, s amit általában nem szokott, most neve alá évszámot, pontos dátumot is írt.
Csalánzsákot feszített egy keretre, azok a sárgák olyan élénken éltek benne, s árnyalataikban olyan sokfélék voltak, hogy úgy döntött, alapozás nélküli vászonra festi meg, durva vászonra, amelynek textúrája átüt a fények és színek mezején, jelezve, hogy ilyen nincs, hogy ez csak egy kép, s próbaképpen a sárga minden árnyalatából próbacsíkot húzott a készülő kép szélére, s festeni kezdte a robbanás narancssárga gömbjét.
A kép jobb oldalára helyezte a találat utáni lángoszlopot, amelyet már az első pillanatokban is szinte eltakart a fekete füst, s arra gondolt, hogy a tarló négyszögét hullámosra, a robbanás hullámait követve festi meg, s akkor a tó zöldes felszínén is koncentrikusan rakja föl a tükrözött táj vonalait.
Oda, ahol a színeket próbálgatta, sötétkékkel fölírta a kép címét: Visszhang.
Leült, mert munka közben nem esett jól a dohányzás, azt szokta mondani, hogy az élvezet és a munka nem fér meg egymással. Lehunyta szemét, föl akarta idézni a színek és formák minden részletét, aztán eszébe jutott, hogy a sárgadinnye miatt olyannak érezte a tájat, mintha megcukrosodott baracklekvár lenne, vagy kandírozott gyümölcs, s mert az ízek hangulattá váltak, vagy a hangulatokat érezte némelykor ízek formájában, a cigarettáját elnyomva a hűtőszekrényből kivette a dinnyét, s levágott belőle egy szeletet. Már az illatában is benne volt a sárgák villogása. A színek kövér tobzódása, s amikor enni kezdett, eszébe jutott, hogy valahogy bele kell festenie ebbe a hangulatba a távcső kettős tükrét, a sátor sárgásra fakult ponyvájának oldalán babráló ikerfényt.
Megcsörrent a telefonja. Elfelejtette kikapcsolni, de senki se szólt bele a kagylóba, néma volt a vonal. Elindult, hogy kihúzza a csatlakozót az aljzatból, de aztán meggondolta magát.
Az is lehet, hogy az őrnagy hívja, hogy elfogták a horgászt meg a többieket, s ahogy ígérték, neki kell majd az elfogásuk után azonosítania őket.
Visszatért a vászon elé, s amikor már fölrakta a tarló hullámos vonalait, rájött, hogy azért volt olyan érzékletesen ismerős a színek különös ragyogása, mert Van Gogh Délutáni pihenőjének hatalmas szalmakazaljára emlékeztette, s amikor az albumból kikereste a képet, s ugyanazokat a színeket, vonalakat látta, amelyeket elképzelt, elment a kedve a képtől.
Bosszankodott, aztán önmegnyugtatásból arra gondolt, hogy azért nem sikerülhetett a kép, mert a hangot, egészen pontosan a visszhangot akarta érzékeltetni. Olyasmit akart láttatni, amely még érzékeinkben sem idézhető fel.
Még pepecselt egy keveset a robbanás narancssárgáján, a koromfekete füstoszlopon, de az már csak matatás, kényszermunka volt, s amikor előszedte cigarettáját, széthúzta a függönyöket is.
A délutáni fény úgy tódult be a szobába, mintha anyaga, tömege lenne, s a szomszéd háztól sárgás reflexekkel töltötte be a füsttel teli műtermet.
Kilépett a kertbe, s ahogy megállt a pirosló nyári körtéktől roskadó fa alatt, hogyha hallhatta volna, ő is csak azt mondhatta volna el a kérdezőknek, hogy csak egy olyanszerű hang volt, mintha egy túlérett körte loccsant volna szét a kert betonjárdáján.
A lövés hangját vagy a szétrobbanó koponyájának hangját hallották a házban? Erre senki sem tudott felelni. Homloka közepén olyanforma lyuk tátongott, mint a festmény robbanásának magja.
Azt, hogy ki lőtt, miért és honnan, arra a vizsgálat hónapjai alatt nem derült fény.