Szilvesztert keresik

Szilvesztert keresik, déltájt, ünnep után.

Mondom, téves a hívás, merthogy sehol egy

Szilveszter, sehol egy Szilveszter nincs - sehol egy -

Jó, hogy más se figyel. Nyomja a gombokat és

vár, jön majd, akinek jönnie kell - megesik,

hogy nem az jön, kire várt. Nem hiszi el, kiborul -

Végül is, áldja az ég. - Van még némi remény,

hosszú még a nap, és visszatalálnak a ház

kóbor igéi, belakják agyamat, tereket

bontanak, érveket adnak a számba megint.

Néha beszélni szeretnék. Egy szüntelenül,

szüntelenül csipogó műcsibeként, nyomaték

nélkül. Nem szidoloznám a bolond szavakat.

Tiszta, erős nevetéstől rázkódna a föld.

Félek az éjszaka mélyén

Félek az éjszaka mélyén lapuló ideges

csendtől. Félek a csend mélyén felfakadó

mondatok árnyaitól. Elmémen kitakart

vázlatokat mutogatnak festett, faragott

szentek - szenvtelen arccal, fakuló nefelejcs

szemmel. Testükön olvad, hólyagzik a lakk,

szájuk tátva marad. Nincs mit mondani már.

Felfordult a világ, és nincsen köszönet

benne, ha összerakom még mindazt, ami szép

volt tegnap, tavaly... olykor másféle idő

síkján. Szétesik úgyis fél pillanaton

minden pillanat, és százszor, ezerszer akad

meg kattogva az ész. Nem kiabálok, azért

sem kiabálok, azért sem bújok sehová.

Elveszti a rózsa a nyárnak hamvát, pirosát.

Bíbor bársonya őszül, szél rágja, eső

marja, lepergeti szirmáról hajnalokon

bomló illata páráját, híg olajat

könnyezik. - Árva szerelmét sirató, halovány

lélek az egyszeri rózsák rózsája; virág,

mely tüskéivel áldott. Felsebzi terét,

sebzi a bűnös időt. Pödrődő levelek

közt surrognak a hangok, már nincs üzenet,

nincsen már fogadó hajladozás, fogadó

áhítat, kifelé csengő, lázas öröm.

Múlik az ámulatunk. Egy napon elvisz a rőt

alkonyat, elsodor innen sokféle erő

minket is. Árnyakat oldunk, mire elfogy a hold.