Szemfedő

Eltépett szárny, olyan volt az arcod,

nem néztél már vele, baleset előtt

járdáról lecsúszó galamb, gyűrött,

mint a porrongy. Nézd, ezt neked

hoztam, úgy rebbent a szájad előtt

valami érzelem, ahogy a háló lélegzetre

mozdul. Sosem hittem, hogy hazudni

ne kellene. Persze hogy kell a kezed,

betonból talajt kereső fagyökér,

kacsosan szorít, lefejteni nem lesz

elég a délután. Röpülj, babám, röpülj,

hagyj már itt, kértelek, tépett

szárny suhanjon, érintsen szám körül

a hatalmas búcsúzó iszalag.

Én a szemfedőm csak a halálom után

akarom, kértelek, értsd meg, nem kívánom,

hogy rám terítsenek.

Alvó portré

Lepedőd egy tigris fekhelye. Bokád

barna ívén úgy törik a hajnali

fény, mint kőkorsó belsején a

hang - magányos éjszakai vadász,

kiszolgáltatott, mint a sötét

angyalok, bukni nem bírnak, Istent

hirdetik, de mind nyugatra néz, ha

keleten kel a Nap. Torkod alján,

mint kút mélyén a gyöngyöző kavics,

szomjad görcse, ritkán köhögsz,

lábujjadon a lakk páncélkemény, gyakran

teszed kezed ökölbe, a fehér háttér előtt

a forgolódás sziluettje őserdő-mozgás

a lombban. Ha felnézel, mindig

mosolyogni próbálsz, ha bírsz, fájdalom

nélkül marad el mellőled a hit -

méhed üressége kesztyű, béleletlen

feszülne arra, ami kitölti -

akármit teszel, később megnyomorít.

Nem tudsz megöregedni.