Örök bíder
Ez a rovat itt nem a reklám és nem is a kiállításkritika helye, tehát nem volna szükséges az alant következő szöveget mindenáron aktualizálni. A ziccert azonban nem hagyhatom ki. Radák Eszter Tiszta udvar, rendes ház című kiállítását talán épp bontják e sorok írásakor. Zolnai Béla - szerzőjével együtt - kis híján elfeledett nagyszerű művelődéstörténeti esszéjét, A magyar biedermeiert pedig talán épp senki nem olvassa mostanában. A könyv nyitó fejezetének címe A régi ház. Ebben fejti ki minden apróságra kiterjedő figyelmű írója, hogy „A biedermeier architekturális eszménye a fizikai és morális biztonságot nyújtó családi lakóház." Otthon vagyunk tehát, akárcsak a látogató a bécsi Albertina épp aktuális biedermeierkiállításán (Die Erfindung der Einfachheit/Az egyszerűség felfedezése), vagy Szabolcska Mihály, Karinthy pimasz gúnyversében, mert hiszen „egyszerűség lakik benne, mosolyogva szeliden".
Hát ennyire azért nem egyszerű a dolog. A tiszta udvar, rendes ház etikettje, azaz a takarosság eszménye alá több-kevesebb lelki nyugalommal felsorakoztatható eddigi életmű egyes darabjaiban ugyanis lassan kumulálódik a provokáció. A házban nem laknak szellemek, nem gyúlnak lángoszlopok, nem lobognak váteszi fények és nem nyílnak meg a belső pokol feneketlen bugyrai. Ez a festészet valahogy úgy viszonyul heroikus, kiábrándult, önfelszámoló vagy aktivista/expanzionista gesztusokkal jellemezhető kortársi környezetéhez, mint a biedermeier életérzése a „Sturm und Drang"-éhoz. Vagy mégsem? Hisz e mérsékelt oppozícióban ott fészkelődik az önirónia: saját látszólagos eszményétől is elidegenítő távolságot tart, ezzel sorsára hagyja, kiszolgáltatottá teszi azt. Radák egyszerre érez nosztalgiát és mutat iróniát az örök banalitás iránt, egyszerre használja a szintézis és az analízis eszközét egyetlen megfestett felületen, egyszerre alkalmazza a kiáltvány és az elbeszélés műfaji, stiláris elemeit egyazon nyelven belül. A takarosság s az általa sugallt biztonságérzet legfőbb feltétele, hogy legyen minden a helyén. Ott is van, ám a nyugtalanság érzése megmarad: a helynek ugyanis nincs igazi jelentősége. Szinte tét nélküli a kompozíció, ami az impresszionisták keresett és olykor kimódolt véletlenszerűségéről még nem volt elmondható. Egy olyan festészetben, ahol a mit-nél láthatóan sokkal fontosabb a hogyan, fölöttébb jól jön a téma kirívó hétköznapisága, amit a szerző képregények szövegbuborékjaiba illő, beszélő címekkel is hangsúlyoz. A közvetlenség Werner Hofmann-i vágyképének utóda mintha a kisszerűség vágyképe lenne, mert a kép (csendélet, enteriőr, tájkép) tárgyi tartozékairól, a háztartás és az öltözködés „cuccairól" nem állítható, hogy a kiemelés/ráközelítés révén megemelődtek volna. A festő hozzájuk fűződő viszonya valahol a meghittség és a közömbösség közti senkiföldjén feneklik meg. A naiv szenvtelenséggel kezelt motívum nem hordoz érzéki potenciált. Radák Eszter ugyanis nem a megfigyelő pozíciójából készíti a képet. Az ő elbeszélése nem arról szól, amit a címmel mond és a „témával" megmutat. A Radák-kép ikonográfiailag megközelíthetetlen, hiszen - és ide akartam eljutni - álcázott absztrakt festmény. Absztrakt akkor is, ha a színes festékdózisokra bontott s amellett nagy, dekoratív mezőkbe rendezett képfelület mintázata olykor maga is tárgyias. (Pl. a rét egyenként megfestett virágai.) Talán érthetőbb lesz ez az abszurd, ha mellé helyezzük a tanulságos analógiát, mondjuk, a szintén színdózisokból, festékkvantumokból, ismétlődő fakturális egységekből (magyarul pöttyökből) képet eszkábáló Veszelszkyét. Az ő felületén nincs a néző számára azonosítható, megnevezhető tárgy, pedig látványt festett, kínnal, keservvel, az ortodox megfigyelő sokatmondó hadállásában, többnyire ablak vagy tükör előtt. Radák Eszter pedig úgy fest, mintha terítőt hímezne a biedermeier vitrinbe, az emlékpohár alá. Mivel ő tudja a legjobban, hogy környezetének tárgyai alkalmatlanok arra, hogy emlékké minősüljenek, leginkább az öltésre és a fonalra figyel: gondosan kevert színekre, ritmikusan adagolt foltokra, rafinált faktúrákra. A kép ezek által történik meg. A többi, a babaház, a hímsoviniszta szemüvegen át láttatott „nőcizés" csak díszlet, jelmez, mesteri kamuflázs. A dráma a vászon síkján zajlik, vegytisztán vizuális minőségek között.
Várkonyi György