A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Halál ellen nincs orvosság. De a feledés ellen van, csak kellő elszántság kell hozzá, hogy az ember Európát magára gyújtsa, és egymillió fiatal férfi életét se érezze túlságosan nagy árnak a gloire-ért cserébe. Vagy az is elég, ha valaki hajlandó fáradhatatlanul körmölni, és az előző ember sikereitől megrészegülő ifjak kalandjait szedi fejezetekbe, sokak okulására. Vagy halláskárosult zeneszerzőnek kell lenni, aki, még mindig a fent említett gloire-bolond hatása alatt az emberi élet értelmét az erőfeszítésben és a hősiességben keresve megmagyarázhatatlanul szép muzsikákat gondol ki. Ha mindezen út foglalt, akkor marad a végső, szánalmas megoldás: pénzzel kell ellátni a halláskárosultat, és ő cserébe odaírja majd a szimfóniák és vonósnégyesek alá, hogy Razumovszkij grófnak ajánlja. A szimfónia egyébként ebből a szempontból nem volt jó befektetés, talán mert más arisztokraták is beszálltak az üzletbe, és mégis egyszerűbb valamire azt mondani, hogy Ötödik, mint hogy Lobkowitz: Razumovszkij szimfónia. A vonósnégyes viszont abszolút behozta az árát, a három opus 59 a gróf úr nevét viseli, és Razumovszkij volt olyan ravasz, hogy még a késő utókor sem kerülheti meg a nevét, mert mégiscsak el kell magyarázni, hogy miért játsszák a No. 2-es darab harmadik tételében ugyanazt a dallamot, amit a Borisz Godunov koronázási jelenetében zeng a kórus.

Nem, nem Muszorgszkij kölcsönzött Beethoventől egy meddő órán, hanem Razumovszkij gróf kérte föl a szerzőt, hogy illesszen bele orosz melódiákat a vonósnégyesbe, az ember legyen hazafi, ha megindultak a franciák kelet felé.

Azt szokás mondani, hogy a vonósnégyes, illetve általában a kamarazene egy fokkal nehezebb, mint egy elegáns kis szimfónia, vagy pláne mint egy vidám opera, amiből a magam részéről csak annyit érzek, hogy a vonósnégyes esetében az ember könnyebben tud ellentétbe kerülni az elveivel. Úgy értem, hogy nagyon friss és erőteljes Ötödik szimfónia-interpretációnak kell lennie ahhoz, hogy az ember túllépjen azon a természetes viszolygáson vagy divatos kiábrándultságon, amellyel Beethoven középső korszakának hősi műveit fogadja, a fene fogja torkon ragadni a sorsot, vagy hogyan is mondta der alte Ludwig, amikor még ahhoz is lusták vagyunk, hogy fél óráig a hangszórók előtt rázzuk a fejünket indulatosan. De ha vonósnégyesről van szó, akkor ez a hősi elem mégis elfinomodik, intellektualizálódik, vállalható marad a fűtött szobában és a csöndes megalkuvások közepette is, nincs az a kegyetlen kényszerítő erő benne, hogy tenni, tenni, de mit. A vonósnégyestől nem kell inget tépni, vagyonokat szétosztani. Jól is nézett volna ki az öreg Razumovszkij, ha átélte volna ezt a késztetést. A vonósnégyesbe elmerülni kell, mélyre és még mélyebbre ásni, megérteni vagy még inkább örömmel látni, hogy nem értjük meg, hogy van valami, ami elkísér egész életünkben, nem merül ki, nem fogy el, vissza lehet térni hozzá, ahogyan bármikor le lehet ülni a tenger partjára, és soha nem unjuk meg a látványt.

Tényszerűbben fogalmazva: egy enyhe februári vasárnapon kedvem kerekedett ahhoz, hogy meghallgassam a második Razumovszkij-kvartettet, annak is leginkább a második tételét. Ez sem egészen pontos, nem annyira hallani akartam, mint inkább látni, megfigyelni, hogyan adogatják egymásnak a szót a vonósnégyes tagjai, ki mit csinál, amikor elkezd búgni ez a muzsika, mi okozza ezt az állandó ingadozást és kiegyensúlyozottságot, hogy tud úgy haladni előre ez a zene, hogy közben mégis szilárd és mozdulatlan marad.

Az ötlet csak azért volt rossz, mert a Bartók Vonósnégyes játszotta a művet a Bartók-emlékházban, akusztikailag egyáltalán nem ideális körülmények között, alacsony mennyezet alatt, és ami az előadást illeti, a fél évszázados együttes iránti tiszteletet nagyon hamar elnyomta a tisztátalan játék miatti zavar, kényelmetlenség, kín. A négy hangszeresből három permanensen hamisan játszott, a negyedik, a második hegedűs Hargitay Géza pontosan és szép tónusban hegedült, de ő szerepének megfelelően inkább visszahúzódó alkat, csöndesebb, alkalmazkodó személyiség, szerényen mondja a helyeset, miközben három másik igen határozottan hamiskodik.

Annyira visszájára fordult minden, hogy az előadók csodálata vagy kárhoztatása helyett a mű került a hallgatói figyelem központjába. Nem azon dühöngött az ember, hogy de furcsán játszanak itt ezek a nagy öregek, hanem megérezte, hogy milyen óriási zene lehet az, ami még így is hat, ami még így is követhető, hogy a girbegurba gerendákból, törött téglákból mégis normális ház épült, ha nem is palota, viszont van bejárata, nyílik az ajtaja, csak be kell fáradni rajta. Hogy bent körül tudjak nézni, ahhoz természetesen már segítségre van szükségem, de erre találták ki a hanglemezeket.

Sokáig nem is keresgéltem, Alban Berg Vonósnégyes, ma már ők is nagy öregnek számítanak, pedig csak harminchét évesek, de a lemez még zsenge ifjúságuk idején készült, 1979-ben, amikor éppen fölérkeztek a csúcsra, már mindenütt játszottak, ami számít, de még lobogott a hajuk, illetve kettejük, az első hegedűs Günter Pichler és a második hegedűs Gerhard Schulz esetében a szakálluk is.

Nem akarom nagyon hamar lelőni a poént, de azért az Alban Berg Quartet után az ember elkezdi keresgélni, hogy mi is lehet az ideális előadása a műveknek. Csak azért mondom, hogy némi igazságot szolgáltassak a szidalmazott Bartók Vonósnégyesnek: lemezen is rengetegen játszanak hamisan, olyan nagy hírű társulatok is, mint az Amadeus Vonósnégyes vagy a Juilliard Quartet. Ezzel szemben az újabb felvételek hősei tisztán muzsikálnak, nemcsak az Alban Berg kifogástalan ebből a szempontból, de a Takács Vonósnégyes is. Ami az utóbbit illeti: furcsa. Sokszor fájdalmasan súlytalan, nem történik meg a zene, ahogy játsszák, de ugyanakkor mégis határozott az interpretáció. Mintha szándékosan könnyítenének a művön, talán hogy szembeforduljanak a sok évtizedes előadói hagyományokkal, talán azért, mert tudatosan vagy ösztönösen, de őket is zavarja a beethovenség, nem hősködhetnek, ha nincs miért, nincs kinek, nincs hitel és nincs értelem sem.

Az Alban Berg Vonósnégyessel az első és legalapvetőbb benyomás az a hangosság. Talán több is ennél: erőszakosság. Közel hajolnak, és mondják bele az arcunkba. Rögtön az első tétel elején nem érezni a fortissimo és a pianissimo közötti különbséget. Bizonyos értelemben ez hiteles is, valószínűleg az eredeti előadóknál sem volt akkora a dinamikai különbség, csakhogy ők alapvetően inkább halkak voltak. Az Alban Berg Quartet viszont hangos, akkor is hangos, amikor misztikusnak vagy bensőségesnek kellene lennie, amikor fojtottan kellene a határozott állítás után előkúsznia valami dallamindának. Ahogy a dolce utasítást is nyilvánvalóan nem nekik találták ki, az embernek egyszerűen eszébe sem jut az akusztikai élmény alapján, hogy ezt a dallamot a hegedűnek édesen, lágyan vagy akárhogyan kellene játszania. Nem érzékenykednek Alban Bergék, ami persze nagyon bátor magatartás, mert azt mondják vele, hogy a zenei szerkezet olyan szilárd, hogy ha határozottan és artikuláltan mondjuk föl a leckét, akkor már ki is fejeztük Beethoven szándékait, másrészt meg a társulat nem kér az olcsó sikerből, nem fakaszt könnyre, és nem engedi, hogy elhigygyük, mindent megértettünk, hiszen tudunk sírni miatta.

Sírni egyébként szabad, talán Beethoven szerint is, hiszen az ő utasítása, hogy sok érzelemmel kell játszani a második tételt, de az Alban Berg-társulatnál nem érezni a csöndet, a bizalmasságot, nem piano a piano. Persze lemeznél ez nem hangerő kérdése, hiszen ha csak ez a baj, le lehetne csavarni otthon is az erősítőt, de a közelség, a kitárulkozás lehetősége hiányzik. Vagy nem hiányzik, hiszen amikor eljutunk ahhoz a hosszú-hosszú dallamhoz, ha egyáltalán dallamnak lehet mondani ezt a le-föl sétálást, először csak az első hegedűn, aztán kiterjesztve, egy hangszerré változtatva a vonósnégyest, bevonva a többieket, egészen a cselló mélységéig, szóval a dallam éppen úgy hat ebben a hangos változatban, ahogy hatott a Bartók Vonósnégyes kissé hamiskás hangszerein is. Az ember tudja, tudni véli, hogy Beethoven ide sűrítette a mondanivalót, hogy a tételt csak azért írta meg, hogy ezt a fájdalmas, gyönyörűséges utat együtt járhassuk be, az egész tétel ezt vezeti be, aztán, amikor visszatér, ezt készíti elő, ott teljesül be, csak meg kell teremteni neki a méltó helyet és a környezetet. Aztán kiderül, hogy ez a továbbiakban az egész műre is igaz. Akármennyire komolyan veendő zene a harmadik tétel, mégis van a formában egy vállrándító gesztus, hogy amikor a végére érünk, akkor kérjük az egészet elölről, csak ismétlések nélkül. Az utolsó tétel lovacskázásában pedig már senki nem keresi a mélyebb értelmet, egyszerűen csak őrület, ahogy a vonósnégyesen is megélnek a szimfonikus ötletek, tömbösödik a zene, és amikor már elég vaskos, akkor egy kis gyorsítás, köszönjük, kicsit mintha Beethoven is türelmetlenné válna közben, elmondta, amit akart, elég, elég, elég.

Neki elég. Nekünk meg marad a vonósnégyes, amit nem lehet kinőni, nem lehet teljesen megérteni, nem lehet végképp megunni. Ami, ugye, halhatatlanság. Nem nekünk, de Razumovszkij grófnak bizonyosan.

 

 

Beethoven: String Quartets Nos. 7 & 8 „Rasumovsky". Alban Berg Quartet, EMI 1979-1998.