A diktatúra halálos ölelése

Kettős nehezéket vett a vállára Vecsernyés János, amikor Emelet című filmjét megrendezte, össze is roskadt alatta.

Egyrészt magára vállalta, hogy megismerteti közönségét a diktatúra működési mechanizmusával úgy általában, kelet-európai válfajával pedig különösképpen, közben igyekszik valami eredetit kicsikarni a nyersanyagból, amit tucatnyi hasonló témájú jobbnál jobb alkotásnak az elmúlt évtizedekben nem vagy csak részben sikerült. Ehhez mindenekelőtt indokolni kell - legalább egy képpel, mondattal, sajátos filmszerkezettel -, miért érdekes nekünk másfél évtizeddel a rendszerváltás után, ha belekotrunk az államvédelmi hatóság végbelébe. Most, hogy szinte önkívületi állapotba kerültünk a szabadságtól, olyannyira, hogy a fékevesztettség már-már új korlátokat követel, mit nyerünk az elnyomatás keszonbetegségének kórisméjével? Akarunk-e válaszolni egyáltalán, vesszük-e a fáradságot, hogy legalább a kérdéseket tisztességesen megfogalmazzuk, vagy beérjük a hajdan volt valóság fikcióba bújtatott illusztrációjával? Azaz ha visszakanyarodunk a filmhez, az irodalomhoz, meg tudjuk-e ütni a mércét, amelyet például Bodor Ádám A részleg című novellája s annak adaptációja Gothár Péter rendezésében megütött?

Másrészt az Emelet szembenéz a Kertész Imre-életművel is. Amikor a Detektívtörténet című kisregényt feldolgozza, rátámaszkodik a hírnévre, amely szinte a sors kegyetlen játékaként adatik meg a szerzőnek, cserébe pedig belesodródik a Koltai Lajos Sorstalanságát is magával ragadó és egyúttal a mélybe rántó divatörvénybe. Lehet-e egy patetikus, szentimentális, hiteltelen történelmi tabló után egy másfajta - lényegét, az egzisztencia lejáratását tekintve azonban Kertész látleletében egészen azonos - államterror gépezetét a filmvásznon újrateremteni? Nem járnánk-e jobban, ha átlépnénk a köztes lépcsőfokokat, és valaki végre vállalni merné rendezőként is (a lehetetlent megkísérelve) A kudarcot?

Amikor a Detektívtörténet születik, 1975-öt írunk. Kívül tombol a „puha diktatúra". Áprilisban megjelenik Kertész Imre Sorstalanság című kötete. Korszakos jelentősége még hosszú-hosszú ideig rejtve marad. „Szabad vagyok és üres" - kommentálja Kertész a Gályanaplóban. „Semmit sem kívánok, semmit sem érzek. Legfeljebb az eljárás szégyenét valamelyest." Kafkát olvas, és dolgozik „hóhérregényén". A kettő egybefolyik. Kénytelen egybefolyni, hiszen „Kafkát a történelem igazolta" - fogalmaz később a K. dossziéban. Ez utóbbi „interjúregény" egyébként 2006-ban jelent meg, amikor a Detektívtörténetet leforgatták. Semmit nem tudnak egymásról, ez látható. A démoni élménye sohasem jön létre az államilag szervezett hóhériumban, állapítja meg Kertész. „Az én országom a száműzetés." Amint K.-é is, aki örök idegen marad a faluban, hiszen a kastélyba nem engedik. Mégis vágyik erre az „otthonos száműzetésre", összeroskad alatta, de kénytelen beteljesíteni sorsát.

Úgy tűnik, Kertész és K. névrokonságát a történelem írta. „Az emberre rároskadt az állam, amelyet eddig megtartott a vállán, és agyonnyomja." A kastély ugyanerről szól, arról, amit már A per megalapozott: a hazugság az új világrend. A közmegegyezéses szolgaság világképe. Mindenki, aki a diktatúrában él, aszszisztál hozzá, amennyiben túléli. Ez Kertész alapdilemmája is: az élet demonstráció vagy kollaboráció (Valaki más). Középút nincs, csak átmenetek. Erre saját életét hozza példaként. Ez az, amit a Nyugat, szerinte, nem ért. Mintha a szabadságból nem lenne áttekintés a szolgaságba. Mintha a szabadság lélektana gyökeresen más tőről fakadna. „Ezt minden kelet-európai pontosan tudja, és rémülten hallgat róla, rémülten makogja a Nyugat után... hogy A kastély valamiféle transcendens izé, miközben félájultan látják, hogy a kelet-európai élet pontos látlelete, a közmegegyezéses szolgaság világképe."

Az Emelet tehát nem lacafacázik: a meghatározhatatlan dél-amerikai diktatúrába ágyazott ÁVH-kisregényt a magyar félmúltba taszítja, hiszen nem korlátozza represszió, már maga is a Nyugat kultúrájának része. A Testületet átkereszteli Emeletre, Salinast Hoffmannra, a közhírre kiáltott kivégzést sunyi balesetnek álcázza, magyar rendszámú autók furikáznak az utcákon, de már a plázákban is zajlik az élet. A főszerepre apát és fiát szemelik ki az alkotók, mintha nem volna másképp eljátszható a történet. Pedig talán jobb lenne, ha a meghittséget felülírná az idegenség, a hazatérést a kiúttalanság, a lelki kohéziót a kitaszítottság. Annak ellenére tehát, hogy erős a látványvilág, hogy az elnyomás szürkeségét a fekete-fehér tónusú filmen csak nyomokban győzik le a színek, hogy hatásos a kínosan steril díszlet, korrekt az operatőri munka, a feldolgozás szellemtelensége súlytalanná teszi az Emeletet. Egyetlen szárnyaszegett ötlettel - hogy tudniillik Salinas, vagyis Hoffmann, a gazdag és befolyásos áruházlánc-tulajdonos, az öntudatlan kollaboráns mintapéldánya folyton-folyvást kulináris élvezetekről fecseg, a családi étkezések feszengését bő lére eresztett receptekkel oldja fel - nem lehet semmissé tenni a mellékszereplők gyenge színészi játékát, a diktatúra természetrajzának teljes félreértését, az államvédelmisek szerepének leértékelését, az irodalmi alapanyag öncélú kiforgatását, egyszóval a filmből áradó élettelenséget.

Pedig a történet nem rafinált (sőt túlzottan is sematikus): egy helyét kereső fiatalember szegül szembe az elnyomással, saját boldogulásával és boldogságával, szüleivel; apja minden felemás törekvése ellenére mindkettejüket bezúzza a lázongást a lázadással, az egyénieskedést az egyéniséggel tudatosan is összetévesztő államgépezet. Nem kellene nagy erőfeszítés hozzá, hogy fogyasztható alkotássá tegyék a történetet (bár a fogyaszthatóságnál jobb megoldás lenne az emészthetetlenség, az legalább az eszmei mag létezését feltételezné). Ha nem sikerül, az elsősorban módszertani problémából fakad: a film elkészítésekor azért nyúltak a Kertész-műhöz, hogy valamit kivonjanak belőle, nem pedig hogy a lényegét szublimálják.

Kertész kisregénye maga is puszta váz, egyszerű fogas, amire (egy kalandosnak is felfogható történet ürügyén) mindenki maga aggathatja a diktatúra rászabott egyenruháját. Keresetten kidolgozatlan, hézagos, néha szinte kényelmetlenül tölti be a hiány. Habár egy mindent látó szem horizontján mozognak az alakok, a többszörös, vallomásos narrációban feloldódik a személyesség, ezáltal a megfogalmazás igényessége, s végül a semmibe fut a történet szála is, jóllehet a szereplők útját a végállomással együtt megismerjük. Nincs kiút, nincs felmentés, még a könyv se ér véget, amíg tart a diktatúra, amelyben olvassuk, amelyre visszaemlékezünk vagy rácsodálkozunk. Vecsernyés filmjében azonban a váz váz is marad, a fogasra senki sem aggathatja félelmeit, vágyait, emlékeit, netán ideológiáját. A lázongó fiatalember szenvelgő ifjonc lesz (mert csak rendszerváltást akar, nem pedig önmagát gyűlöli, mint megalkuvót, és apját azért, mert élni engedte), a túlélésben jeleskedő, körmönfontan konspiráló apa ostoba, bár a nárcisztikus életélvezetben hatásosan domborító dilettáns, a Testület emberei papírmasé figurák vagy fröcsögő nyálú bohócok, a magába temetkező anya színtelen háttérfelület, a szerető múló epizodista, a szervezkedő értelmiségiek céltalan kávéházi terpeszkedők.

Senki sem tud maradéktalanul felnőni a neki írt szerephez, a film tíz perc alatt kifullad, a további nyolcvan percben már csak céltalanul peregnek a kockák, a részletek kilúgozzák a lényeget.

A legfájóbb hiány: a Kertész-adaptáció - amellyel bizonyára a hazai és nemzetközi figyelem koncentrálódását is el akarták érni az alkotók - teljes kertésztelenítése. Ha ugyanis kíméletlenül kiirtják a zsidókra, az antiszemitizmusra való utalást (talán hogy ezt az alkotást senki ne tévessze össze a Sorstalanság-filmmel), nemcsak Kertész életművét húzzák át, de a diktatúra ábrázolásának egyik lényeges eszközéről is lemondanak. Salinasék - sőt: minden ellenzékiség - „elzsidósítása" a Detektívtörténetben éppen arra szolgál, hogy a megmagyarázhatatlan, zsigeri kirekesztettséget azonosítani tudjuk a diktatórikus állam alattvalóinak létmódjával, ahol maga az élet a fő bűn.

Auschwitz után minden diktatúrában Auschwitz is ott van, legalább virtuálisan, állítja Kertész (K. dosszié), nem csoda hát, ha Rodriguez, a szadista államvédelmis is kijelenti: azért gyűlöl mindenkit, aki a rendszernek ellenáll, mert zsidó. „Aki mást akar, az zsidó - jelenti ki egyszer -, különben miért akarna mást?!" A Detektívtörténettel, és még inkább a szintén 1975-ben elkezdett Nyomkeresővel (amely az Auschwitzba való újraérkezés lehetetlenségéről vall) párhuzamosan olvasható Kafka-regény kapcsán is ezt fejtegeti Kertész: ha engedélyeznék K.-nak, hogy letelepedjen a faluban, ez lenne a „zsidó módja, hogy K.-t elfogadva kizárják", azaz örökre belekényszerítsék az áthidalhatatlan idegenségbe, amely ellen minden erejével küzd.

A zsidógyűlölethez zsidóra sincs szükség, ezt igazolta a szociálpszichológia, szintúgy lehetne antiszemitizmus nélküli diktatúrát is ábrázolni, ám csak akkor, ha nem hallgatjuk el az azonosságot: az elszemélytelenítés (az egzisztenciától és sorstól való megfosztás) mechanizmusát. Ha ez nem sikerül, a történelmi hazugság ellen veszítettük el a harcot, vagy csúfosan megfutottunk előle. Kertész Imre ezt így fogalmazza: „Én sosem gondoltam arra, hogy zsidó vagyok, leszámítva a veszélyeztetettség pillanatait. (...) De a zsidóságom révén mégis átéltem valamit, s ez a totalitarizmusnak kiszolgáltatott emberlét egyetemes élménye. Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, hogy tagadás vagyok, tagadása minden emberi gőgnek, tagadása a biztonságnak, a nyugodalmas éjszakáknak, a békés lelki életnek, a konformizmusnak, a szabad választásnak, a nemzeti dicsőségnek - a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, mene-tekel-ufarszin a totális elnyomás falán." (Gályanapló)

Az Emelet e tagadás felfedési kísérletének tagadása. Homályos elleplezés vagy óvatos hamisítás, teljesen mindegy: letesz arról, hogy állítson valamit a diktatúráról, amelyet megjelenít, nehogy ítélni tudjunk felette is. És éppen ezzel ítéli magát feledésre.

Emelet - színes magyar filmdráma, 90 perc, 2006. Rendező Vecsernyés János; forgatókönyvíró Radnai Annamária-Vecsernyés János; zeneszerző Bolcsó Bálint; operatőr Tamás Lajos; szereplők Haumann Péter, Haumann Máté, Takács Katalin, Fekete Ernő, Iglódi István, Csuja Imre, Kovalik Ágnes.