A Mozgó Világ internetes változata

Dalos György

Berlin, 2007. március 8.

Helyesbítéssel kezdem: december 16-i naplóbejegyzésemben leírtam, ki mindenki esett Majakovszkij környezetében a Nagy Terror áldozatául: tévesen soroltam közéjük Szergej Eizensteint (1898-1948). Természetesen Vszevolod Mejerholdra (1874-1940), a színházi rendezőre, a költő barátjára gondoltam. De nem gondoltam - sajnos - Mejerhold feleségére, a szintén áldozat Zinaida Rajhra, a színésznőre (1894-1939). Ezennel jóváteszem a mulasztást, mondjuk így: felajánlásként a nemzetközi nőnap alkalmából.

A nőnap ossi-ünnep. Aki Berlinben gratulál és akinek gratulálnak, majdnem biztosan az egykori faltól keletre lakik. Clara Zetkinről, a nőnap kezdeményezőjéről itt még utcák, iskolák és kultúrházak vannak elnevezve. Nyugaton inkább egy történeti nevezetességű, kísérteties felvétel jóvoltából él tovább: 1932 augusztusában a náci Hermann Göring mint parlamenti elnök beszél a Reichstagban, s mögötte ül a kommunista Clara Zetkin mint a Birodalmi Gyűlés korelnöke. Gyermekien derűlátó lény lehetett, hiszen megnyitó beszédében ama reményének adott hangot, hogy megéri még, amikor ugyanezen épületben korelnökként az első német szovjetkongresszust nyithatja meg. Mint tudjuk, éppen a Reichstaggal kapcsolatban egészen mást kellett megérnie. Nem sokkal élte túl.

Az iwiw egyszerre lenyűgöz, bosszant és aggaszt. Mióta tagja vagyok a levelezőhálózatnak, újra meg újra elfog a kísértés, hogy kilépjek belőle. Egyfelől nehezemre esik nemet mondani rá, ha valaki „ismerősnek jelöl", akkor is, ha a jelentkező nevéhez semmiféle képzet nem társul bennem. Hogy jövök én ahhoz, hogy ignoráljak valakit, aki ismer engem, s kiszolgáltatja képernyőmnek személyes adatait, családi fényképeit, kedvemért korlátozva személyiségi jogait? Másfelől mihez kezdjek én 413 kapcsolattal, miként tartsam fenn az érintkezést, és milyen ismérvek szerint részesítsek előnyben egyeseket, és bánjak mostohán másokkal?

Ráadásul a bevontak köre most már nemcsak mennyiségileg bővül, hanem minőségileg is átalakul. Egész iskolák, színházak, könyvkiadók jelentkeznek, azonos keresztnevűek tömörülnek klubokba és toboroznak tagtársakat, különféle kerületek nevében jelentkeznek kollektív egyének, és - na ez aztán megdöbbentett! - újabban Ottlik Géza és Hofi Géza is megkeresett, hogy fogadjam el őket ismerősnek. Ha csak e két irányt követem, napokon belül eljutok Krúdy Gyulához, illetőleg Latabár Kálmánhoz. Ha pedig annó dacumál nem tört volna ki a bábeli nyelvzavar, akár Shakespeare vagy Beethoven, Euripidész, Ábrahám, Gilgames, Ádám, Éva, Lucifer, Jézus, Mózes, Mohammed is iwiw-tagként ajánlhatná magát. Valamilyen laza szálon az egész emberiség évezredek óta ismeri egymást, s lám, végre megszületett az a mozgalom, amelynek révén potenciálisan összekerül - József Attila szavával - „e kétmilliárd párosult magány".

Apropos halottak. A gyors meggazdagodás reményében - amelyet immár évtizedek óta melengetek lelkem mélyén - néhány hónappal ezelőtt kiötlöttem egy projektet: az internetes temető tervét. Eszerint bármely hivatalosan holttá nyilvánított személynek virtuálisan meg lehetne adni a végtisztességet, és a kegyeletes emlékápolás is végbemehetne képernyőn. Megfelelő fizetség ellenében különböző csomagokat lehetne ajánlani - egyszerű sírdombtól kriptán át mauzóleumig vagy piramisig -, gondoskodni lehetne a gyászszertartás felekezeti jellegéről, virágok rendszeres elhelyezéséről, öntözéséről és a látogatók számontartásáról. Az elhunyt emlékét hang- és képanyag őrizné, s műszakilag ma már a vele való levelezés vagy beszélgetés sem volna teljesen elképzelhetetlen. A rendszer persze csak nemzetközi keretben működhetne értelmesen - kicsit olyan lenne, mint a google vagy a vikipédia -, én pedig a várható nyereség ezredrészéből is gondtalanul tengethetném hátralévő éveimet.

Sajnos egy futó pillantás a képernyőre elegendő volt ahhoz, hogy belássam: zseniális ötletem nem eredeti, bár elterjedtnek se mondható. Mint mindenben, itt is az amerikaiak előzték meg az európaiakat. A találmánnyal kapcsolatos egyetlen bíráló megjegyzés arra szorítkozik, hogy a részvétnyilvánító könyvekbe olykor gorombaságok is bekerülnek. Hiába, moderátorra a túlvilágon is szükség lesz.

Egyébként - nem is tudom, panaszként vagy dicsekvésként mondjam-e - eladtak. A hamburgi kiadócsoport, amely korábban a Balaton-brigádot publikálta és most, a lipcsei könyvvásárra készült kihozni a Jugendstilt, post festa értesített, hogy a Rotbuchot, amelynek szerzője volnék, lábon eladta a berlini Eulenspiegel Verlagsgruppénak. A puccsszerű üzletkötés főleg azért váltott ki felháborodást a régi Rotbuch-szerzők részéről, mert az Eulenspiegel - egyébként az ottani valamikori humortalan vicclapból termett vállalkozás - egy sorozatában NDK-s Stasi- és pártnagyságok emlékezéseit is közrebocsátja.

Megvallom, nincs kedvemre ez a vita - az írónak a szabad(versenyes) világban sem korlátlan a választási lehetősége. Valójában már a Rotbuchnál is szerepelt Markus Wolf, a keletnémet titkosszolgálat néhai főnöke - egy orosz szakácskönyvvel. Az igazán nagypolgári Dumont-nál pedig Sascha Anderson volt ideig-óráig szerzőtársam, pedig ő aztán egy ügynöki olimpián is nagy eséllyel indulhatott volna. Rólam is becsülettel jelentette, hogy két versét lefordítottam egy magyar szamizdat-folyóirat számára. Furcsa volt, ahogy a 2001-es frankfurti könyvvásáron a kiadó vacsoráján két lektor fogta közre, hogy ne okozzon gondot: ki áll vele szóba és ki nem. Köszöntem neki, kezet fogtam vele, viszolyogtam tőle, és kicsit sajnáltam őt. Most mindenesetre nyilvánosan lemondtam a lipcsei könyvpremiert, s így talán nem muszáj az Auerbach-pincében Egon Krenzcel vacsoráznom.

Viszont: mire e sorok napvilágot látnak, édes hazám túléli a nemzeti ünnep rémületét, a tüntetők már régen s hihetően épségben hazatérnek az „Agyrém-térről" (copyright Petri). Az ellenzék kissé kijózanodik, a kormány pedig megkönynyebbülten felönt a garatra.