A Mozgó Világ internetes változata

Pünkösti Árpád

Anyám azt írta a visszaemlékező kék füzetbe: „1944 karácsonyát még Özörényben töltjük, karácsonyfa nélkül, mert senki sem merészelt felmenni a hegyekbe fenyőért. Szentestén egy német tiszt kérte, adjam oda a harmóniumot, hogy ünnepelhessenek. Mondtam, nem adhatom, mert nem enyém. Majd a parancsnokuk jött, hogy elismervény ellenében elviszi... Másnap visszahozták. A szilveszter csöndjét csak a németek újesztendőt ünneplő rakétázása törte meg.

BÚÉK!

Nagy hóesés volt, a szél behordja a havat a nagyszobába a belövés okozta résen. Összecsavarom a szőnyegeket, a féltettebb ágyneműimmel együtt elviszem a jegyzőék rejtett pincéjébe."

A háborús fosztogatás elől az aranyakat, az ezüst „eszcájgot" volt szokás elásni, vagy a perzsákkal, festményekkel együtt biztos helyre menekíteni. Anyám „féltettebb ágyneműit" dugta el. Reménytelen lenne leltározni, hogy a háború alatt Magyarországon mi minden hemehuminak kelt lába. Az aranykincs, a korona, a zsidóvagyon Nyugatra került (német, majd tőlük amerikai, orosz, sőt francia kézre), az itthon maradt festmények, szobrok, könyvek Keletre. A németek le akarták szerelni a stratégiai jelentőségű gyárakat, de a magyarok ezt többnyire elszabotálták. Az oroszokkal szemben ez már nem ment. Ők vittek mindent, de leginkább a nyugati életforma értékeihez vonzódtak, élénken érdeklődtek például a helyi idő iránt, hogy hány az óra. Ágynemű veszteséglistán nemigen szerepelt, pedig milyen jól hangzott volna: „Putyin elnök visszahozott két dunyhát".

A „hadizsákmányért" cserébe kaptuk a zabrál szót. Ám a Történeti etimológiai szótár szerint ez már 1916 óta ismert a cseh, a szlovák, a lengyel, az ukrán vagy az orosz nyelvből. Biztos igaz, de a köznyelvbe csak 1945-ben vésődött be és az oroszból. Ezért az 1962-es Értelmező szótárban a bizalmas nyelv gyakran tréfás értelemben használt szavaként szerepel, és példáként említi: „Virágot zabrált." Ezt a példát a Nyelvtudományi Intézet párttaggyűlésén találhatták ki. Az Értelmező kéziszótárban (1972) már szó sincs tréfáról, virágról: „zabrál: ige vulg. (Lopva v. rabolva) szerez. Fosztogat. (szláv)" Igen, igen.

Vulgárisabb volt a front előtt érkezett hír, hogy az orosz katonák megbecstelenítik a nőket. Anyámat elkapta a félelem. Kék füzet: „A papék már rég elmenekültek. A szomszéd falu papja, Molnár Samu tartotta a faluban a hitet meg a lelket. Aggodalmamat neki panaszolom, hiszen az iskolában mindig garmadával lesznek a katonák. Felajánlja, hogy menjünk Rozsnyóra, özvegy papné édesanyja már ezerszer üzent neki, hogy haza várja, mert fél egyedül. Így aztán felpakolunk egy szekérre és irány Rozsnyó. Samu édesanyja boldogan fogadott bennünket a villaszerű háromszobás lakásban. Az előszobából nyíló pince szinte keleti kényelemmel berendezett, perzsaszőnyeges, fűthető óvóhely volt. Valamennyire megnyugodva segédkeztem a háztartásban, esténként pedig - ha a harci zaj elviselhető volt - römi-csatákat vívtunk. Hamarosan kiderült, hogy kevés az élelem, főképpen a zsír, a szalonna és a hús hiányzott. Nálam meg Özörényben ott volt a sok finomság, hiszen december elején öltünk disznót. Samu istenkísértő ötlete volt, hogy menjünk haza érte biciklivel. Az édesanyjával együtt dermedten néztünk rá, hiszen a golyók már sűrűbben röpködtek, mint ősszel a fecskék. De mivel szégyelltem, hogy másodmagammal élősködök rajtuk, ráálltam az útra.

A Gömöri hegyeket kettészelő országút egyik oldalán a szovjetek, a hegy másik oldalán a németek ásták be magukat, nekünk pedig közöttük kellett haladnunk. Virradat előtt még csend honolt mindenütt. Fohászkodtunk egyet és elindultunk. Erre az útra visszagondolva is elzsibbad a lábam, hiszen huszonöt kilométert ültem a vázon. Baj nélkül megérkeztünk Özörénybe. Távollétemben a német katonák úgy megbátorodtak, hogy tele volt velük a lakás. Irén leányom láthatóan jól érezte magát velük. Miután kikotródtak, összecsomagoltunk szalonnát, zsírt, sonkát és még egy kis lisztet is. Elöl-hátul meg volt pakolva a szerencsétlen kerékpár, ráadásul ott voltam én is. A visszaút még erősebben él az emlékezetemben, mert meggyőződésem, csak a véletlennek köszönhető, hogy életben maradtunk.

Alighogy elhagytuk Pelsőcöt, a nyílt országúton szinte vezényszóra elkezdődött a lövöldözés. Szóltam Samunak:

- Forduljunk vissza!

- Dehogy is. Majd abbahagyják!

Találkoztunk egy szekérrel, amiről leszólt a gazda:

- Térüljenek meg, tiszteletes úr, a hegyek mögül igencsak üzengetnek egymásnak!

- Köszönjük szépen, megpróbálunk nem odafigyelni - felelte Samu. Váltig biztatgattam én is a megtérülésre, ám erre már nem is válaszolt.

Egy teremtett lélekkel sem találkoztunk már az országút szürke szalagján. Hol előttünk, hol mögöttünk csapódnak be a lövedékek. Sehol egy árok vagy egy vastag fa, ahol meghúzódhatnánk. Gombaszögtől erősen emelkedik az országút, és még mindig tart a félelmes tűzfergeteg. Január van, és érzem, hogy a nyakamba hullnak Samu verejtékcsöppjei. Hallom a zihálását, és nem tudok egy vigasztaló szót sem szólni, mert szorongatja a torkomat a halálfélelem. Ő csak tapossa a pedált, feszülnek az izmai, és önkéntelenül feszülnek az enyémek is, hogy segítsek neki. Berzétén, az útszéli házakban mintha senki se lakna. A félelem az óvóhelyre parancsolta az embereket. Innen már csak négy kilométer Rozsnyó, és a falu végétől már csöndesedik a lövöldözés. Mire hazaértünk, nemcsak az erőnk fogyott el, hanem a félelmünk is. Ketten mint egy test hullottunk le a gépről. Megfeszített izmaink ellazulnak, egymásra nézünk, ő a bicikli egyik oldalán, én a másikon, és csak annyit mond:

- Élünk, asszonykám!

Ekkor és ott én beleszerettem ebbe az emberbe.

Emma néni örömében sírt, hogy megérkeztünk, a kisfiam is futott elém, és úgy öleltem magamhoz, mintha a halálból tértem volna vissza hozzá."

Rozsnyó nem smakkolt nekem. Bármilyen röhejes is, a szabadsághoz szokott gyermeknek ingerszegények voltak a frontátvonulás napjai. Itt nem volt se kutya, se macska, még patkány sem. Hiányzott a temetőkert, hiányoztak a barátok, három begyulladt felnőttel voltam összezárva, emléktelenségem is mutatja, számomra unalmas volt a háború befejeződése.

Kék füzet: „Rozsnyót is elérték a harcok, majdnem egész napunkat a pincében töltöttük. Reggelente a falhoz lapulva, háztól házig futva mentünk tejért, egy ismerős asszonyhoz. Nappal alig mertük a házból kidugni az orrunkat, az udvar a tetőről lehullott cserepekkel volt tele. Közben leveleztem Lacival »Valahol Magyarországon« tábori lapon jelzett számon, és 1945 januárjában egy fagyos reggelen megjelent egy szalmával, takarókkal kibélelt szekérrel, a tisztiszolgájával. Értünk jött, hogy mentsen az oroszok elől a kisfiammal együtt. A front már négy kilométerre volt, dörögtek az ágyuk, dúlt a harc.

- Folyik a drága magyar vér, pakoljunk hamar és menjünk! - mondta.

Nagy veszélyben bennem mindig felébred valami ösztönös logika.

- Hová menjünk, amikor itt a front, merre bujdokoljunk magával, Lacikám?

Ma sem értem, hogyan tudták a katonákat megőrjíteni a német »csodafegyverrel«. Laci könyörgött, hogy menjünk, mert most fordul meg a háború sora, bevetik a csodafegyvert, és az oroszok ész nélkül rohannak visszafelé. Engem ez nem tudott meggyőzni. Minden kérésére, biztatására azt mondtam:

- Nem! Nem!

Az előszobában álltunk mind az öten, az ágyúzástól remegtek az ablakok. Kértem, menjünk le a pincébe, mert itt egymás hangját se halljuk. Ott is tovább esdekelt, hogy siessünk, hiszen keservesen tudta ezt a szekeret szerezni, és neki minél hamarabb vissza kell térnie.

- Jöjjön, az Istenre kérem! - mondta, és sírva borult az asztalra. - Szeretem, és a közelemben akarom tudni.

Keményebb voltam az acélnál, meg kissé aljas is. Ridegségemben szerepet játszott, hogy Samu nem volt közömbös a számomra. Megvetettem magam ezért, sajnáltam ezt a szerelemmel teli embert, a vőlegényemet. Kikísértem, és ő a legénnyel kettesben ült föl a szekérre. Néztem, míg elkanyarodott az úton, míg az ágyúdörgés be nem kergetett. Bent nekem esett a papné barátnőm, hogy ő életében ilyen kegyetlen asszonyt nem látott. Hogy milyen jó, milyen szép ez az ember, hogyan tud szeretni, én pedig minderre csak állok, mint egy kőszobor.

Igaza volt, de akkor képtelen voltam másképp dönteni. Értelmetlennek találtam tovafutni, az őrjöngő világ úgyis utánam jön, és a sarkamra hág."

Ekkor láttuk utoljára - a csodafegyverben bízó - Laci bácsit. Kilencéves létemre alig-alig ködlik valami ebből a jelenetsorból. A szekér rémlik a ház előtt, de azt már képtelen vagyok felidézni, mennyire fogadtam el apám utódát. Például megcsókoltuk-e egymást, amikor jött vagy ment? Anyám azt írja, hogy „az előszobában álltunk mind az öten". Én lettem volna az ötödik? És Samu bácsi is végighallgatta ezt a szerelmes hívogatót, nem volt benne annyi szemérem, udvariasság, hogy kiment volna? Vagy anyám épp az ő jelenléte miatt volt ilyen eltökélt?

Meglepő Samu bácsi anyjának a viselkedése is. Hát nem vette észre „a fiatalok" szerelmét? Vagy nem egy gyermekes asszonyt kívánt a fiának?

Édesanyám azt írja, hogy az ágyúdörgés miatt kellett Laci bácsival lehúzódni a pincébe. Szerintem az aknavetősök miatt, akik a kertből tüzeltek. Én tátott szájjal néztem, hogy az aknavető csövébe belecsúsztatják az aknát, leszegik a fejüket, befogják a fülüket, majd kezdik elölről az egészet. De hagyta volna ezt anyám, hogy ott bámészkodjak, meg kibírta volna a fülem?

Mégis magam előtt látom a két aknavetős katonát, de nem fegyverük durrogását hallom, hanem a filmsztár, Karády Katalin énekét:

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,

Minden percben rád gondolok százszor,

Valahol Oroszországban,

Valahol Oroszországban.

Honnan tudom én ezt a szöveget (szerző: Kovách Kálmán)? Villanyunk sem volt, nemhogy rádiónk. Karády 1949-ben külföldre szökött (először Brazíliában élt, aztán az Egyesült Államokban), itthon elnémult: betiltották. Mikor az 1970-es években válogatott dalai megjelentek lemezen, nekem ezek többsége ismerős volt. Most jövök csak rá: anyámtól. Ő énekelgette őket: a jó hangú kántorasszony.

Kék füzet: „Rozsnyón tovább folytak a harcok, a házunk tetején már alig volt cserép. Esténként nyitva hagytuk a szobák ablakait, hogy a légnyomás ne vigye ki az üveget. Minden pillanatban vártuk a front áttörését. Mivel a fiatal nőket megbecstelenítés fenyegette, idős barátnőm felöltöztetett fekete ráncos szoknyába, fekete blúzba, a hajamat varkocsba kötötte, és fekete fejkendővel a fejemen úgy festettem, mint egy viharvert varjú. Keservesen viseltem a nehéz göncöket. Aztán január 23-ára virradó hajnalon bakancsok dobogására riadtunk. A vendégek a nyitott ablakokon ugráltak be a szobába. Ordítoztak, szaladgáltak egyik helyiségből a másikba. Ismerős szavakat hallok: »Buna dimineata« - jó reggelt, románul! Gyorsan lekaptam a fejemről a kendőt és szaladtam föl a lépcsőn. A barátnőm kétségbeesve kiabált utánam:

- Gyere vissza, te boldogtalan, megölnek!

Én csak futok, hiszen ezek románok, egypár szavuk rám ragadt az erdélyi hazalátogatáskor, ezek nem fognak bántani! Visszaköszönök nekik románul, meghökkennek, majd mosolyognak. Szerencsére volt közöttük egy magyarul tudó is, ő tolmácsolta aztán, honnan a »nyelvtudásom«, és mennyire örülök, hogy ők jöttek, nem az oroszok. Majd sorolni kezdem ismertebb ételeiket; szerezzenek hozzávalót és megfőzöm... Egy román tiszt katonás szigorral odaszólt a székely fiúnak, hogy kérdezze meg nem rejtegetek-e német katonát? Hiábavaló volt mosolygós tiltakozásom, vagy tízen letódultak a pincébe és Emma nagy rémületére felhányták mind a két szépen berendezett helyiséget. Miután megnyugodtak, elvonultak és megígérték, hogy hoznak nyersanyagot a főzéshez. Hoztak is. Egy hétig igen jól éltünk. Főztem a »ciorba de burtát« - savanyú pacallevest -, az erdélyi lucskos káposztát. De a fene a jó dolgukat, »emlékbe« elvittek egy nagy tábla füstölt szalonnát, pedig eldugtam a dívány alá.

Egy reggel, mikor tejért mentünk Samuval [ez volt a kimenőtök? - a gyerek], szembetalálkozunk egy igen marcona kinézetű, nagy prémes sapkáján virító ötágú vörös csillagot viselő orosz katonával. Ránk nézett, mondott valamit, mi meg csak álltunk vele szemben. Nekem szinte a földbe gyökerezett a lábam a félelemtől, mert annyit rémisztgettek velük. Ekkor a románok már továbbmentek és ők vették át a parancsnokságot."

Anyám és az én emlékeim összehasonlíthatatlanok. Ő lényeglátó és érzelmes (szerelmes) felnőtt volt, én (hadi)technika iránt érdeklődő, felelőtlen kölyök. Az azért meglep, hogy noha kétszer is említi a lehullott cserepeket, a lényeget, hogy mi történt, elfelejtette. A háztól száz-százötven méternyire volt a Sajó-híd, amit a visszavonuló németek felrobbantottak. A robbanás megemelte az egész tetőt és letette a kertben... (Legalábbis a cserepeket lesöpörte.)

Bennem élénken él még egy történet. A pincében volt egy kis tűzhely, ezen főztek anyámék. (Emma nénire egyáltalán nem emlékszem. Tudom, hogy volt, de a képe ki van vágva. Samu bácsiról sincs sokkal több emlékem, ekkor még azt sem vettem észre, hogy anyámnak „udvarol" - kedvesek voltak, kész, passz.)

A tűzhely mellett egyik oldalon egy hokedli volt, a másikon egy vagy két sezlon. Ezen aludtam én, legalábbis akkor, amikor bejött melegedni egy átfagyott és talán nem éppen szeszmentes román vagy orosz katona. Leült a hokedlire és a melegben elszunnyadt. Nyomhatta a hasát a két-három kézigránát, félálomban kihúzta hát őket, és rárakta a forró tűzhely szélére. Én arra ébredtem, hogy bejött egy másik katona, elkezdett kiabálni, a kézigránátokat pedig kivágta az udvarra, aztán a nehezen magához térő társát rázta, talán gyepálta is. Ha később jön...

Kék füzet: „1945. február 2-án kidobolják, hogy minden munkás foglalja el a helyét, a tanítók szedjék össze a gyermekeket, takarítsák el a romokat és kezdjék el a tanítást. No, mondom, ez nekem is szól, megyek haza Özörénybe.

- Ne igyekezzék annyira - szól közbe Samu -, ez nekem is behívó a munkára.

1945. február 3-án hajnalban egy ismerős parasztember elvitt bennünket Szilicéig. Innen még elég messze van Özörény. Huzatos volt a havas hegyek tövében. Az összes ruhánkat magunkra szedtük, néha így is szaladóra kellett fogni, hogy gémberedett testünket fölmelegítsük. Főképp Árpi jeleskedett a futásban. Egyszer csak elkiáltja magát:

- Édesanyám, jön egy nagy autó!

Egy orosz teherkocsi volt. Megállítottuk, és Samu, aki perfekt beszélt szlovákul, jól el tudott velük boldogulni. Gyorsan felkapaszkodtunk kevéske motyónkkal, és hamarosan otthon voltunk. A falu főterén Samutól elváltunk, ő ment a parókiára, mi meg az iskolába.

Lehajtott fejjel baktattam fölfelé, és furcsállottam, hogy az emberek, akik máskor olyan nyájasan fogadtak, most félszegen köszönnek vissza. Mi történt? Amint felérünk az iskoladombra, látom, hogy a kapu, a kerítés nekidőlt a lábazatnak: szabad a kilátás a temetőre. A lakást találat érte, a ház falát golyónyomok tarkították, az udvaron gödrök éktelenkedtek, az iskolatető csontváz bordái kilátszottak. Az udvaron elöl volt az óvóhelyül is szolgáló pince. Benézek, és szinte kővé dermedek a látványtól... Ágyak roncsai, edények, teknő, minden szanaszét a földön, a gabonatartó hombárok szétverve, a maradék gabona szalmával keverve és a nagy kavalkád közepén áll a harmónium. Közelebb lépek... Óh, egek! A teteje le van tépve és benne zab, kétoldali fogóján egy-egy vastag kötéldarab. Ide lovak voltak kötve. Muzikális lovak. Az a zsoltár visszhangzik a fülemben (»Az Úr énnékem őrző pásztorom...«), amit utoljára tanítottam a harmóniumon a gyermekeknek. Megyünk tovább szótlanul. A fiam, látva, hogy el vagyok keseredve, meg sem mer mukkanni. A lakás lépcsőjének a tetejére érünk, amikor végignézek az udvaron, és majdnem fölsikítok a látványtól. Az iskola végében egymás hegyén-hátán orosz katonahullák. Kinek a lába, kinek a keze lóg ki a halomból. Húzom a gyereket magammal - legalább ő ne lássa -, besietünk a lakásba. Az ajtók tárva-nyitva. Reszket a lelkem is az esztelen, a vandál pusztítás, öldöklés nyomaitól. A lakásban csak a nehezebb bútordarabok maradtak, ajtajuk kifeszegetve, fiókok kihuzigálva. A könyvek, az irataim darabokra szaggatva hevernek a padlón."

Anyám lesöpört a kanapén egy fenéknyi helyet, és azt mondta, maradjak ott, amíg körülnéz az iskolában. Mennék én is, de nem engedi. Azt hiszi, nem láttam a hullákat. Pedig... Pár nap múlva itt temették el őket. Később exhumálták az öszszes községbeli orosz halottat, és közös sírba kerültek. Erről az exhumálás szó, a rettenetes bűz és egy szekér saroglyában heverő félarcú koponya látványa maradt bennem emlékül.

A feldúlt lakásban nem lehetett nyugton megülni. Azt hittem, nem jól látok: az ágy oldaldeszkájából vagy félméternyi kilógott a cserépkályha ajtajából. Tudták volna, hogy anyámnak elég egy ágy is? Nem szerettem fát, szenet felhordani, de ez a kényelmes fűtési mód nálunk nem volt divatban. Pedig megspórolható vele a favágás. Betesszük a husáng végét - hiszen az ágydeszkák száma mégiscsak véges -, és ahogy leég, utánatoljuk.

Letarolt szobánk padlójáról fölvettem a legnagyobb fényképalbumot, a bőrkötésűt, és lapozni kezdtem. Egy lankás tájon rakásnyi turista jött felém laza kettes-hármas sorban. A csoportban a harmadik-negyedik ember az apám, aki jobb karjával mutatja a „csúcsot". Ez az előrelendített kar a nyilas köszöntés, az „Éljen Szálasi!" Rajta kívül a képen egyetlen nyilas testvére sem köszönt bele az örökkévalóságba. Magunkat - édesanyámat - nem látom a képen. Egy turistaház lépcsőjén, mellvédjén, tetején talán ugyanaz a harminc-negyven gombostű-ember.

Ötéves lehettem, amikor elkísértük apámat a majdnem illegális taggyűlésre egy felvidéki várromhoz (1940-ben költöztünk át a Csehszlovákiától „visszatért" Tornaljára). Hogy a nyilas „testvérektől", az Árpád-sávos lobogótól miért viszketek ma is, annak a részleteit a kék füzet őrizte meg: „Miska gyűléseket tartott, kirándulást szervezett a nyilaspárti tagságnak és a szimpatizánsoknak. Egyik vasárnap mondta, hogy menjünk vele mi is Árpival, mert egy kies fekvésű kisfalu mellett lesz a gyűlés. Örültem a hívásnak, legalább nem leszünk otthon egyedül. Valóban egy szép, ligetes, hegyekkel körülvett kis völgyben telepedtünk le. Az uzsonna elfogyasztása után Miska tartott beszédet. Csupa fül volt mindenki, szép orgánumával engem is elbűvölt. Az egyik ormon állt egy várrom, a gyerekek meg a fiatalabbak felkapaszkodtak rá. Alatta hatalmas kupac gránitkövet halmoztak fel útépítésre. Nagy belefeledkezésem közben látom ám, hogy az én kisfiam is felszökött, és ott hancúrozik a kisebb-nagyobb gyerekekkel. Egyre izgatottabban figyeltem, azon morfondírozva, hogyan tudnám onnan lehozni? Abban a pillanatban sikít a gyerek, és látom, hogy zuhan lefelé. Behunytam a szemem, hogy legalább ne lássam, mint loccsan szét a feje a köveken. Aztán velőtrázó sikoltással rohanni kezdtem hozzá:

- Jaj, a fiam! Jaj, a fiam! - Egy gödörben hasra estem, már menni se volt erőm, csak eszelősen sikoltoztam. Az asszonyok hozták őt ölben, de én nem mertem kinyitni a szemem:

- Tessék megnézni, itt a gyerek!

Nem is csupán nem mertem, nem is tudtam kinyitni a szemem: nem akartam őt véresen, halottan látni. Az asszonyok csak biztattak, megfogták a reszkető karomat:

- Tessék megnyugodni, itt a gyerek, nézze már meg! - A meleg szavaktól fölocsúdtam, és valahogy kinyitottam a szemem is. Fiókám a nagy ijedelemtől bágyadtan tekintett rám. Magamhoz kaptam, és elkezdtem veszettül csókolgatni, mintha életet akarnék lehelni belé. Hála Istennek, erre nem volt szükség, nem a kőrakásra, hanem a tőle félméternyire fekvő csalánosba zuhant. Nyár lévén lengén volt öltözve, így a teste teli s tele volt csaláncsípéssel. Hazafelé menet már hólyagos volt, mint egy kis piros léggömb. Soha többé nem mentem nyilas kirándulásra."

Anyám kisírt szemmel jött vissza a lepusztított iskolából.

Kék füzet: „A tantermekben, a szertárban a szemléltetőeszközök, szakkönyvek, térképek, a földgömb, mind-mind darabokban hevert, a kitömött egerészölyv fejét letépték, üvegszemei a kupacból villogtak rám. Alig volt erőm újra fölmenni a lakásba. Ott már vártak rám a közelben lakó asszonyok, és suttogva mondták:

- Tessék gyorsan menekülni, mert keresik a tanítókisasszonyt, azt mondják, kém, és viszik Szibériába!

Ki sem mondták, már meg is érkezett egy hetyke, dunántúli partizán legényke, a háta mögött két tanítványom apjával, mindnyájan nemzetőri karszalaggal, szuronyos puskával felszerelkezve. Ez az ifjú ismeretlen elibém ugrott, és torkaszakadtából ordítani kezdett:

- Maga le van tartóztatva, maga piszkos fasiszta kémnő! Vegye tudomásul, elmúlt a nagyságosasszony-világ, most én fekszem a rekamién, maga meg elrohad a szalmán egy szibériai börtönben!

Szólni se tudtam, csak néztem a két helybeli emberre segítséget kérve, hiszen ők ismertek, segítsenek hát, de lesütötték a szemüket. Ez az ifjú meg tovább kiabált:

- Szedelőzködjön, megyünk a járási székhelyre, Pelsőcre, ahol a magához hasonló jómadarak már kalitkában vannak!

- Előbb hadd reggelizzen meg legalább a gyermek - mondtam, hogy rendezhessem a gondolataimat. - Jó volna, ha adnának neki enni valamit - fordultam az aszszonyokhoz. Azok futottak is, tejet, vajat, kenyeret hoztak, erőltették, hogy egyek én is. Bár jókora gombócok voltak a torkomban, megpróbáltam pár falatot lenyelni. Közben járt az agyam, hogy mi van itt, mit akarnak ezek. Míg ettem, az ifjú főnök a szekrényekben lévő ruháim, táskáim között turkált, és diadallal emelt ki egy-egy jobb darabot:

- Csinos lesz ebben a menyasszonyom, ugye?

Egy ilyen kis faluban olyan gyorsan terjed a hír, hogy még be sem fejeződött a reggeli, amikor kétségbeesve megérkezett Samu. No már csak a pap hiányzott ehhez a cudar komédiához! Az ifjú partizán csodálatosképpen szótlanul tűrte, hogy Samu vigasztaljon, tanácsokat adjon. Engem leginkább a fiam sorsa aggasztott. Eszembe jutottak Miska szavai:

- Ha megtudják, kinek a fia, felkoncolják!

Már elindultunk, mentem a lépcsőn lassan lefelé, néztem az udvaron fél karéjban álló szomorú asszonysereget. Mi legyen a gyerekkel? - töprengtem, mire a vezér megint elordította magát:

- Mit lacafacázik itt, nagysága, maguk meg tirhuljanak - szól az asszonyokhoz -, úgyse látják többet, felakasztják, mint a pinty!

Erre a fiamból fölszakadt a riadalom:

- Jaj, édesanyám, jaj, édesanyám! - és belém csimpaszkodott, lépni sem tudtam tőle. Lehajolok hozzá, és lassan a fülébe súgom:

- Maradj itt, kisfiam, Gürtl vagy Balázs néniéknél, majd visszajövök érted!

Erre hangosan sikoltozni kezdett, belekapaszkodott a ruhámba. Könnyek között bugyborékoltak belőle a szavak:

- Nem maradok sehol. Édesanyámat felakasztják, menni akarok én is!"

Nem valami hősi mondat. Le kellett volna őket bokszolnom? Gázspray, az igen, az jó lett volna. Egy ismerősöm hozott Párizsból idegbénító sprayt. Két év múlva, amikor külföldön volt a férje, késő este valaki kaparászott az ajtónál. Felkapta a sprayt, és lábujjhegyen óvatoskodott le az emeletről a lépcsőn. És ha nem jó a spray? Kipróbálta a kézfején. Tíz perc múlva tért magához a lépcső alján.

Kölökként, sőt felnőtt koromban is hányszor jutott eszembe, hogy a mohácsi vagy a waterlooi csatamezőn, de akár a szabadságharcban is micsoda hős lehettem volna egy szál géppisztollyal. A mai filmek felületes ismeretében is úgy tűnik, nemcsak az én agyam hord így félre.

Kék füzet: „Mivel megint leálltunk, ez az ember durván kezdte lerángatni rólam a gyereket. Nekiugrottam a mellének, megragadtam rajta a kabátot, és most én ordítottam:

- Maga engem megölhet, de a gyermekemhez semmi köze, hozzá ne merjen nyúlni egy ujjal se!

Leemelte a fegyvert a válláról, és a puskatussal oldalba vágott. Ránéztem korántsem esdeklőn, mire meghunyászkodott:

- Akkor jöjjön az őrjöngő kölyke is!

Mi ártatlan ketten három fegyveres ember között útnak indultunk a falun keresztül. Egy-egy kerítésnél óvatosan megjelent egy-két fej. A tanítványaim fesztelenül kijöttek az utcára, a merészebbek egy darabig kísértek is:

- Jaj, viszik tanító nénit! - óbégattak.

1945. február 3. a borzalmak napja, felejthetetlen dátum! Három szuronyos őr kíséretében elindultunk térdig érő hóban a három-négy kilométerre fekvő járási székhelyre, Pelsőcre. Néha úgy ráncigáltam szegény kisfiamat, hogy el ne merüljön a nagy hóban, ha elakadtunk, ziháló lélegzettel megálltunk egy szusszanásnyi időre."

Egy pillanat: ez azért túlzás, hiszen nem szűz hómezőn hajtottak bennünket, mert az országutat a szovjet katonai teherautók már letaposták. Én ösztönösen mentem a „kémnő" anyámmal, mint a szekér mellett szabadon futó kiscsikó.

Szabadon?

Akár Szibériába is - mi mást tehettem volna?

De haladjunk tovább fegyveres kísérőinkkel - anyámmal: „Néztem a hótól roskadozó fenyőket, a hegyoldalt... Lehet, hogy már soha többé nem látom ezt a tájat, a falumat, az iskolámat. A távolból kutyaugatás hallatszott. Farkasüvöltés jobban illett volna ide. A halál tekintete kísért, hiszen azt ígérték, hogy felakasztanak, és nem volt senki, aki mellém állt volna."

Megértem anyám érzelgősségét. Hiába trappoltam mellette, inkább teher voltam, nem segítség. A szülei majdnem kétszáz kilométerre - ma ez megfelel tízezer kilométernek, hiszen akkor telefon sem volt (esetleg egy, a papírgyárban), talán posta sem (postás biztos nem), és azt hiszem, rendszeresen nem is leveleztek. (Nagyszüleimet egész életemben nem láttam levelet írni, nagyanyám szálkás betűi mégis előttem vannak az összecsavart szabásmintákról: „matrózblúz j. eleje".) Orosztolmács nagyapám Özörényben is „Jani" lett volna, de ő Debrecenben szolgált, anyámnak pedig egy szál barátja, barátnője sem akadt a közelben. Samu bácsi státusa miatt sem illett a hadi helyzetbe, amikor amúgy is leértékelődik mindenféle kapcsolat.

„Mikor a községháza emeletes épületéhez értünk Pelsőcön, a pincéből jajgatás hallatszott. Farkasok! Bevezettek egy zsúfolt várószobába, ahol mindenki arra várt, hogy a szovjet parancsnok meghallgatja vagy kihallgatja. Az emberek szorítottak nekem egy kis helyet maguk között. Egész valóm reszketett. Az lett volna a legjobb, ha az összes szorongásom üvöltésben tör ki belőlem, hadd tudja meg mindenki: ártatlan vagyok. De néma volt a félelmem. Szárazon égett a torkom.

Mondják, hogy a rémülettől égnek áll az ember haja. Hát én úgy éreztem, hogy most tüskeként meredeznek ki a fejemből a hajszálak. Próbáltam lesimítani, de nem volt rá szükség, hiába tapogattam óvatosan körbe a fejemet. Végre beszólítottak. Ólomlábakon vonszoltam magam az ajtó felé. Egy hosszú terem végében lévő asztalnál egy szovjet őrnagy ült, mellette egy vasutas tolmács. Elkezdődött a vallatás:

- Mikor látta a férjét?

- Öt hónapja.

- Miért jött magához?

- Hogy elvigye tőlem a kisfiam.

- Milyen politikai instrukciót adott?

- Semmilyet, mi 1943-ban elváltunk."

Hát onnan a vád, hogy apám megérkezett az özörényi templom elé az istentisztelet végén 1944 októberében a fekete főispáni autóval, „menekíteni" akarva bennünket! A részletekről majd később. Laci bácsi januári mentési kísérlete szerényebb volt, nem is az egész falu szeme láttán történt, nem is került fel a bűnlistára, pedig a kettő együtt egyértelműen igazolta volna, hogy anyám „nekik" dolgozik. Holott mindkét eltájolt férfi csak menteni akart bennünket, mert szentül hitték: odébbtáncikolunk egy kicsit, majd diadalmasan visszatérünk. Vallásos hitüket - fanatizmusukat? - a legkevésbé sem rendítette meg a Vörös Hadsereg föltűnése „a spájzban". Apám jó szándékú látogatásával mindent megtett azért, hogy a jóslata beteljesüljön: mi is bűnhődjünk miatta.

Anyám - azaz a nagykorú gyanúsított - szerint az orosz őrnagy ekképp folytatta a kihallgatást:

„Mikor lépett be a volt férje a nyilaspártba? Mit csinált mint megyei főispán?

- Nem tudom, akkor már másik felesége volt."

Bár a Szovjetunióban - majd 1949 és legalább 1958 között Magyarországon is - bűnösnek számítottak az osztályellenség volt felesége, sőt a munkatársai, ismerősei is, a kék füzet szerint a szovjet tiszt ezen a ponton feladta, valami miatt nem követte az otthoni gyakorlatot. Nagy szó!

„Milyen tárgyakat tanított az iskolában?

- Egytől nyolc osztályig minden tárgyat, 84 gyereknek. A férfi kollégámat behívták katonának, én őt már nem is ismertem.

- Szerette magát a falu népe?

- Ezt nekik kellene megmondani. A három kísérőm közül kettő falubeli, kérdezzék meg őket.

- Miért ment el a faluból?

- Három hétig állt itt a front. A híradós központnak berendezett iskolám tetejét egy találat levitte, féltem egyedül maradni. Elmentem özvegy barátnőmhöz Rozsnyóra a kisfiammal.

- Mit gondol, miért kísérték magát ide falubeliek is?

- Azt hitték, Nyugatra menekültem, és széthordták a lakásom értékeit. Amikor Rozsnyón kidobolták, hogy minden pedagógus foglalja el a helyét és tanítson, én hazajöttem Özörénybe.

- Hol van a gyermeke?

- Kinn a várószobában.

- Végeztünk. Küldje be a kísérőit, és maradjon kinn.

Kiszédültem, és intettem az embereknek, hogy menjenek be. Nem sok idő múlva újra beszólítottak. Odaálltam a kísérőim mellé az őrnagy asztala elé, és vártam az ítéletet.

A tiszt felállt, és kiabálni kezdett a kísérőimmel:

- Miért hozták ide az ártatlan tanítónőjüket, ha saját bevallásuk szerint is szereti a falu? A pártnak nem ilyen hebehurgyaságokra van szüksége, végezzenek jobb munkát! - Ekkor hozzám fordult: - Menjen vissza, és tanítson úgy, mint eddig! Követelje vissza minden ingóságát, amennyiben nem kapná meg őket, jelentse nekem. De mielőtt elmegy, hozza be a kisfiát!

Most meg az örömtől reszketett a lábam, de odarepültem a fiamhoz, és vittem az emberséges ember elé. Ő fölemelte a magasba a kisfiút, majd megszorongatta, és nevetve azt mondta neki:

- Menjetek haza édesanyáddal, és szeressed őt!"

Ez a történet egy felszabadulási évfordulóra készített filmben is elment volna. Másnapra az őrnagy már biztos el is feledett bennünket. Szerencsénk, hogy éppen őt vetette hozzánk a sors.

Anyám: „Nem is tudom, hogy kerültünk ki a kapu elé. Az őreim ott szerencsétlenkedtek köröttem:

- Maga most már szabad, és mehet egyedül is!

- Nem úgy van az! - mondtam, mert közben nagylegény lettem. - Menjünk csak együtt, ahogy jöttünk, »a parancsnok úr« ránk szegezett puskával. Védjen meg, ha valaki vissza akarna hozni.

Igen aprócskák lettek, és mentegetőztek:

- Nekünk ez kötelességünk volt! Elhagyta a falut, és konspirálhatott volna a nyilas főispán férjével! - Megszólalt a másik: - Legyen nyugodt, segítünk, hogy visszakapja a holmiját.

Alig értünk a falu végére, már Özörény másik szegletében is tudták, mi történt. A gyerekek, a szülők örömmel vettek körül. Másnap elkezdték visszaszállítani holmim maradékát, ami nem volt valami sok.

Tanítványaim közé tartozott egy Szkohán Barna nevű gyerek. Nagy betyár volt, jobban szeretett verekedni, mint tanulni. Minden pedagógiai módszerem csődöt mondott vele szemben. Szkohánék valahol a falu aljában laktak. Az apja a papírgyári illegális kommunista sejt vezetője volt, és a nyilasok elhurcolták, az anyja egyedül maradt vele és két testvérével, három gyerekkel. Nem ismertem az aszszonyt, én őt nem akartam meglátogatni. Mivel a gyerekkel szemben tehetetlen voltam, fölhívtam a lakásunkba, beszélgettünk, és a fiammal hármasban játszottunk vele, néha meg is kínáltam ezzel-azzal. Egyszer aztán kezdte levetkőzni a komiszságait. Figyelt az órákon, teljesen újjászületett. Örültem, hogy egy kisemberke útját sikerült jó irányba fordítanom. Ezt azért írom le, mert elhurcolásunk követő napon az édesanya volt az első, aki megjelent nálam egy paplannal, párnácskával, két kenyérszakajtó kosárral, hogy ő ezt kapta a holmijaim közül és bocsássak meg neki, hogy elfogadta. Azért siet vele, mert a fia sürgette.

- Csak most találkozom a tanítóné asszonnyal, de amikor a kisfiam megtudta, hogy ezek a zsiványok elvitték, átölelte a térdem és sírva könyörgött, hogy menjek és mentsem meg. Elmondta, mennyire szerette a tanító nénit, mert sosem mondta neki, hogy kommunista ivadék, mint az elődje!

Bizony a kislányosan törékeny asszony férje örökre odaveszett."

Én Szkohán Barnára sem emlékszem.

 

Elengedtek tehát bennünket az orosz parancsnokságról, és anyám másnap felbecsülte, mit lehet, mit kell tenni az iskolában, hogy megkezdhesse a tanítást.

Kék füzet: „A termek, a folyosó padlója tele szalmával (itt aludtak a katonák), a padok kidobálva, az udvaron bokáig jártam a naplókban, az iskolai segédkönyvekben. Azt se tudtam, hol kezdjem. Kértem a jegyzőt, doboltassa ki: várom a fiatalokat segíteni rendbe rakni az iskolát. Főképp a lányok jöttek. Mindent együtt csináltunk, de mikor a vécékre került a sor - ahol az ürülék púposan volt ráfagyva az ülőkékre -, kitört a »palotaforradalom«, hogy ők ezt nem csinálják, mert kifordul a gyomruk tőle!

- Jól van, a mindenségit! - öntött el a düh -, ha nektek derogál, megcsinálom magam mind a tízet! - és hozzákezdtem. Félreálltak és néztek, végül az egyik lány odasomfordált:

- Tessék ideadni, tanító néni! - nyúlt a lapátért. Aztán jöttek a többiek is. Egy hét alatt végeztünk, elkezdődhetett a tanítás. A gyerekek gyéren jövögettek. Még a közelben klomotolt a háború, a szülők féltették őket. Valahogy én se voltam a régi, megmerevültem a válságos óráktól, hogy meghurcoltak, mint egy bűnözőt. Pedig a falu népe nem tehetett róla.

1945. március 8-án beállított hozzám Samu, hogy Gicén, ahol ő a pap, nincs tanító, nem volna-e kedvem átmenni? Az iskola, a tanítói lakás épen maradt, a giceiek segítenének a költözésben... Úgy éreztem, a börtön ajtaját nyitotta ki előttem. Menekülni kell innen, menekülni, ahol minden szép emlék rommá változott. Igent mondtam, és már másnap - a zuhogó eső ellenére - nyolc kicsi parasztszekérrel elhagytam Özörényt."

Nem volt ilyen hirtelen az én anyám. És megfutamodós sem. Ez a lépése menekvés volt és bosszú is. A sértettség vezette, amiért két tanítványa apja is a labancok közé állt, hogy a faluja nem védte meg. Kérdés: vádolható, felmenthető-e a falu? Ha a gyárban tényleg működött kommunista sejt, legalább a szimpatizánsok közül valaki csak otthon maradt, és neki - nekik? - nem kellett volna hagyni, hagyniuk, hogy egy kis senkiházi dirigáljon. De hát fejtetőre állt a világ, kutya nehéz volt a-t vagy b-t mondani. Ilyen időkben a helyezkedés a divat, hogy bunkó helyett majd inkább piros pontot kapjon az ember.

Anyám Samu bácsi ajánlatát nem csupán megbántottsága miatt fogadta el. Vásárhelyi tisztelendő urat - aki ekkor még nem tért vissza a menekülésből - egyéb okok nélkül sem volt nehéz elcserélni rá.

Folytatás: „Gice mindössze 8 kilométerre van Özörénytől, bent a gömöri hegyekben. Az iskola nem volt olyan szép fekvésű, mint az özörényi, amely felkiáltójelként uralta a környéket. Az épület a főutcán állt a többi ház közé sorolva. A lakás sem volt olyan tágas, az iskola egy tantermes. De kiléptem az udvarra, és elém tárult a falu határáig tartó idilli szépségű kert, és a horizontból szinte felém nyúltak a hegyek. A kert végét kékibolya árok jelezte, mert a kerítést a katonák eltüzelték. Az iskola, a lakás hófehérre meszelve várt ránk, és megérkezésünk után nyomban körülvett Gice felejthetetlenül jó népe. Egyszerre tízen kérdezték, miben segíthetnek. A szolgálóleányommal, Irénnel és egypár emberrel együtt egyhamar lepakoltuk a nehéz bútorokat is, és én máris otthon éreztem magam. Horvát néni és bácsi, az áldott emlékű kurátorházaspár átjött megnézni a berendezkedésünket. (Róluk még szólok.) Jött Samu is, kutatva, hátha csalódást lát a tekintetemben? Ha lett volna, akkor is a kút mélyére rejtem előle, aki a védőszentem volt a legnagyobb szükségben. Végre éreztem, hogy nem vagyok egyedül a világon. Apró segítéseit is mindig úgy tette, mintha bocsánatot kérne. A falu népe rajongással szerette. Szinte naponta betért minden házba meghallgatni az emberek ügyét-baját, és ha tudott, segített. Nemegyszer beutazott a járási székhelyre egy-egy híve hivatalos dolgait intézni. Lelkipásztor volt a szó legnemesebb értelmében. Lehetetlen volt őt nem szeretni. De ott a faluban nagyon kellett vigyázni, ne lássa meg senki rajtunk. A gicei egyháznak volt egy filiáléja (fiókegyháza) 2-3 kilométerre, talán Rimóc volt a neve. Vasárnaponként ide is el kellett járnom mint kántornak, és onnan gyalog tértünk haza. E meghitt séták alatt lehettünk kettesben és beszélgettük ki magunkat. Egy alkalommal útba ejtettük a parókiát is, kért, nézzek szét nála.

- Hogy gondol ilyet a falu szeme láttára?

- Éppen azért: így vigyázzák magát tőlem.

Ennél szebb paplakot még nem láttam, olyan volt, mint egy nagy kert közepén álló ódon vár. Az ablakokon öblös vasrács, elöl nagy, virágos terasz. Bent négy nagyszoba, de csak egy volt berendezve neki. A kert maga a Paradicsom, és alatta csörgedezett egy kis patak. Lelkesedésem közepette merészen megkérdezte:

- Nem lenne ennek az »ódon várnak« az úrnője?

Elcsodálkoztam és elütöttem egy nevetéssel, hiszen tudta, hogy menyasszony vagyok. Talán el is ítél, aki olvassa a sorokat. Tiltakozni kellett volna, de így történt. Őszintén akarok írni, és ezen nem is változtatok!"

Anyámat meglegyintette a szerelem. Elragadtatásában a paplakot várnak nézte, a kert maga a Paradicsom, és akad csörgedező kis patak is. Valójában Gice jelentéktelen község volt Özörényhez képest is. Nekem alig van emlékem az ott töltött másfél hónapról. Később valakivel levelezhetett anyám, ma is látom az ő írásával a község szlovák nevét: Hucin. Gicén szlovák pajtásaim is akadtak, és én povedáltam velük (de fél év múlva már egy kukkot sem tudtam szlovákul).

Ateizmusom alapkövét Gicén rakta le Molnár Sámuel tiszteletes úr. A református hittanóráról az evangélikusok és a katolikusok kimehettek játszani, hiszen nekik külön lesz hittanórájuk. Csakhogy az evangélikusoké elmaradt, én mégis a játékot választottam a hitbéli okulás helyett.

- Árpád, jársz te hittanra? - kapott el Samu bácsi.

- Járok! - hazudtam arcátlanul, de isten szolgája tisztában lehetett azzal, hogy az evangélikus kolléga nem volt még a faluban, ezért pofon vágott. Nem csupán a téma vagy a kapcsolatunk tette ezt a pofont feledhetetlenné, hanem a módja és a gyorsasága is. Fonákkal, a keze fejével ütött, és az együtt töltött napok ellenére ekkor vettem csak észre, hogy Samu bácsinak pecsétgyűrűje van.

Aztán Debrecenben szülői kényszerrel éppen csak megfeleltem a konfirmáláson, az állam és egyház szétválasztásakor pedig én az állammal tartottam. Jó volt az evangélikusság, hiszen a katolikusok, a reformátusok bizgatásakor én mehettem játszani. Elbicékeltem ezen a „harmadik úton" - amiről csak „szent" Kaszap István térített le pár hétre.

Kék füzet: „Nem sokáig tartott az egyre otthonosabb nyugalmam. Egy hűvös, szeles áprilisi délután lélekszakadva rohan hozzám a kurátor néni:

- Drága tanítónéasszony, nagy baj van! A szomszéd faluban minden anyaországit fölkeresnek a cseh rendőrök, és visszazavarják őket Magyarországra. - A letenyei tanítónő mikor hírét vette, azonnal férjhez ment egy falubéli férfihoz, és így nem háborgatták. A drága jó Horváth néni észrevette a mi viszonyunkat Samuval. Rögtön ki is pakolt az ötletével, amit ő már a férjével is megbeszélt. - Tetszik tudni, van nekünk a kamarában a hombár alatt egy rejtett pincénk. Elbújtatom oda, amíg ezek itt keresztülhaladnak. Ha keresik, azt mondjuk, már elment. Aztán elő tetszik jönni, megesküdnek a tiszteletes úrral, és akkor végleg maradhat, mivel ő régen is cseh állampolgár volt. Mi nagyon megszerettük a tanítónéasszonyt, úgy örülnénk, ha itt maradna, és vége lenne a hányattatásának.

Ma is látom jóságos, kérlelő arcát. (Azóta többször is meglátogattam Csehszlovákiában a giceieket, a jó Horváth nénit és kiterjedt családját is. Tavalyelőtt sírva búcsúzott tőlem, hogy talán már nem is látjuk többé egymást. Valóban, 1978-ban, 86 évesen - munka közben - elhagyta a nemes lelke.) Miközben nagy akaratát erősítgette nekem, megjelent Samu. Szelíden neki is elmondta az ötletét, és az ajtóból még visszaszólt:

- Tessenek ügyesen megbeszélni!

Samu arcát elöntötte az öröm.

- Látja, még a történelem is segít, hogy egymáséi legyünk!

- Nem, Samu, ezt sosem, különösen külső körülmények kényszerítő hatása alatt nem!

Ezt már nem tűrte a becsületem, feltámadt bennem a hűség érzése is. Az engem nagyon szerető Lacit nem árulhatom el ilyen hitvány módon csak azért, hogy mentsem a bőrömet.

Samu kérlelt, hogy gondoljam meg. Az arca egyre bágyadtabb és szomorúbb lett. Vele szenvedtem én is, hiszen szerettem. Sok huzakodás után meg kellett ígérnem, ha Lacival történne valami - rossz hírek keringtek a rozsnyói hegyek túloldalán harcoló magyar egységek veszteségéről -, hozzá fordulok segítségért. Kis idő múlva ragyogó szemmel még egy újabb fogódzkodót talált ahhoz, hogy ne szakadjunk el végképp egymástól:

- Tudja mit? Ha megérkezik Debrecenbe, menjen fel a püspöki hivatalba, és kérje meg a püspök urat, hogy helyezzen át engem akármelyik kis faluba, nincsenek igényeim, csak a maga közelében lehessek!

Meggyőződésem ellenére megígértem, bár tudtam, hogy lelkiismeret-fordulás nélkül nem lehet őt kitépni ebből a közegből. Itt született, itt volt pap az édesapja, itt él az özvegy édesanyja és a szeretett gyülekezete. Ösztönösen éreztem, hogy az övé is épp olyan hiábavaló akarás, mint Miska és Laci hívása, hogy meneküljünk."

Próbálom tetten érni anyám e zárt szerelmét, de képtelen vagyok túljutni a tisztelendő úr „atyai" pofonján, azon, hogy akkor is megkaptam volna ezt, ha nincs köztük „titkos kapcsolat", vagy privilégium volt? Számomra Molnár Sámuel a kék füzet megismeréséig csupán a háború alatti jótevőnk, gyámolítónk volt. Ma már sejtem, anyám Laci bácsi miatt titkolózott előttem - jobban, mint a falu előtt -, ő azt akarta, hogy én kikezdhetetlen erkölcsi mintaképként tekintsek rá. Ezt sikerült elérnie, megőriznie - a kék füzet után is. Fentebb anyám nagy szeretettel ír Horváthékról, a giceiekről, arról, hogy többször is meglátogatta őket. Samu bácsiról viszont egy szót sem ejt! Második férje, apa jelenléte zavarta? Nem akármilyen történet lehetett a már nem dr. Pünkösti Mihályné, hanem Torma Antalné és Molnár Sámuel találkozása. Egy gicényi falucskában ők el sem kerülhették egymást, ha anyámék ott voltak két-három napig, ha akkor még élt Samu bácsi... Micsoda kézfogás, milyen csontig ható tekintetek - „Megöregedtünk, kedvesem!" -, és micsoda áramütések! Ezekről sem fog már kiderülni semmi.

Természetesen a kék füzetben a fő téma a ránk váró kitelepítés volt:

„Összevissza rajzottak a gondolataim, nehezen aludtam el. A végén beszuggeráltam magamnak, hogy az elűzetés is éppolyan rémhír, amiből mostanában anynyit hallottunk már. Irén leányom azonban lerángatott a földre: jajgatott, hogy fogadjak szót a kurátoréknak, mi lesz ővele, ha elmegyek?"

Szóval anyám Irénnel is megosztotta, hogy menekülésként felajánlották neki a házasságot... Mindenki tudott mindent, csak engem hagytak tudatlanságban.

Anyám és a tiszteletes úr legalább fényképet cserélhettek volna. Nem is hiszem, hogy nem tették, miként azt sem, hogy nem váltottak levelet. De anyám miért nem őrizte meg ezeket? Kiábrándult volna? Nem akarta, hogy apa kezébe kerüljenek? Akárhogy is, sajnálom, hogy a golyózáporban anyámmal biciklizős Samu bácsiról nem maradt fenn egyetlen fénykép, nincs tőle egy sor sem. Szívesen látnám az arcát, a kézírását - a szerelmes papot.

Politikus-ügyvéd, katonatiszt, pap, egy tanítócska és végül Torma Antal beőrlő főmolnár. Szép palettát szedett össze a munkakerülő sarki fűszeres szűzies lánya!

A kitelepítési rémhír másnap este öltött testet. Vacsora előtt beállított két cseh (vagy inkább szlovák) csendőr, hogy pakoljunk össze két ötvenkilós csomagot, mert két óra múlva, este tízkor jön értünk a szekér, és elvisz a határig a főjegyzőékkel együtt. Ez parancs: minden anyaországinak el kell hagyni Csehszlovákia területét! Édesanyám szerint magyarázatként még azt is hozzátették, hogy nekünk - mármint a magyaroknak - Hitler ajándékba adta ezt a területet, de ő már halott, más idők járnak, a háború befejezése óta a Felvidék már nem Magyarország! Csak az ilyenkor illő szőrszálhasogatás kedvéért: áprilisban még nem fejeződött be a (nagy) háború, és harmincadikáig még Hitler is élt... A lényeg, hogy a béketárgyalások elkezdéséig a legutóbb megcsonkított Csehszlovákia kész helyzetet akart teremteni, és sérelmeit meg akarta torolni a magyarokon (is). Tudták, hogy sötét dolgot cselekszenek, ezért pateroltak ki harmincezer magyart az éj leple alatt, ezért voltak határozottak és gyorsak.

Kék füzet: „Az élet a pórusaimon szivárgott kifelé belőlem, testetlen zokogás szorongatta a torkom. Szerettem volna megkérdezni, meddig, meddig üldöznek még egyik helyről a másikra? Ember vagyok, dolgozom teljes erőmből, szívemből, miért kell hát megint továbbmenni? Hát mi vagyok én, egy kapcarongy, amit odébb rúgnak? Mi vagyok? A politika lejárt szavatosságú áruja, egy kidobandó kacat, ez lenne a megmásíthatatlan történelem akarata? Messziről hallottam az egyik csendőr hangját:

- Menni kell, nem érti? Kezdjen pakolni, este tízkor itt a szekér magukért! A bútorok az állam tulajdonába kerülnek.

Mihez kapjak? Ezerfelé rángattak a gondolataim, hogy mit is vigyek magammal. Ruhanemű, éjszakára ágynemű, reggelre élelem kell... Valami értéktárgy is, hogy szükség esetén segítsen. Mint az őrült hajszoltam a tekintetem egyik tárgyról a másikra, egyik szobából a másikba. A szememmel összecsomóztam ezt is, azt is, próbáltam megbecsülni, hogy ezzel, azzal, amazzal együtt hány kilogramm lesz. Ha az értékesebbjét viszem és elveszik tőlem? És ha itt hagyom? Irénem sírdogálva járt utánam, és próbált tanácsokat adni:

- Inkább amazt... az nehéz, azt elveszik...

Először ágyneműt raktam el, pehelypaplant a gyerekre, párnát, takarókat, értékesebb szőnyegeimet, majd eszembe jutott, hogy a festményeket kiveszem a rámából, és az ágynemű közé rejtem. Aztán szalonna, füstölt hús, egy kis kolbász, befőtt, víz, ha szomjasak leszünk... raktunk mindent egy nagy faládába. Ahogy sebtében pakolgatunk, kopogtatnak. Úristen, csak nincsenek már itt értem? Kinyitom az ajtót, Horváth néni volt az, két nagy kenyérrel a hóna alatt.

- Ezt meg hoztam, messze van Debrecen!

Ekkor szakadt ki belőlem a megkönnyebbülést hozó sírás. Egymás nyakába borultunk. Praktikus, fürge járású, okos asszony volt. Széjjelnézett, látta a porcelánjaimat, kristálypoharaim, vázáimat.

- Ezeket nem hagyjuk itt nekik, visszük át hozzám, elrejtjük a pincébe, eljut még ez a tanítóné asszonyhoz! - Még a vasaló, a mérleg sem kerülte el a figyelmét. Átloptunk minden könnyebben mozdítható tárgyat hozzájuk."

Erre a hurcolkodásra sem emlékeztem, de a vegyes, magyar, szlovák és cigány lakosságú Gice a tisztesség mintaképeként él bennem. Ugyanis 1949-ben, amikor visszakaptuk az ingóságainkat, anyám egy vagonnyi holmival tért haza. Nem utolsósorban Horváthék jóvoltából még a konyharuhákat is visszakapta. „Államosított" bútorainkat valaki talán használta, de annyira épek maradtak, hogy édesanyámékat még bő negyven esztendőn át szolgálták. A falu népe visszaadott mindent anyámnak, pedig ő mindössze hat hétig tanított ott. Nekem az alpakkalavór a becsület mércéje. Csodának tartom, hogy egy ilyen csillogó valami az özörényi és a gicei széthurcolás után is visszakerült hozzánk.

Vissza a kék füzethez! „Jó volt ez a nagy felindulás, mert nem értem rá gondolkodni a sorsomon. Lerogytam a konyhában egy hokedlira, és ránéztem az órára: még egy félóra volt az ítélet végrehajtásáig. Gyorsan mozgó ruhásbolttá változtattam a fiamat, ráhúzgáltam minden meleg alsót, felsőt, aztán társultam én is hozzá, még egy meleg kendőt is kötve a derekamra. Jóval tíz óra előtt megérkezett a két csendőr, és szúró pillantásokkal pásztázták körbe a lakást. Abból, ami ottmaradt, soknak tetsző rendetlenséget csaptunk, így nem vettek észre semmit. Fogták a ládát, minket meg udvariasan felsegítettek a szekérre. A nagy sietségben alig maradt időnk búcsút mondani a hátramaradó kedveseknek.

Nehéz, sűrű éjszakának vágott neki velünk a nyikorgó parasztszekér. A jegyzőéket nem láttam, ők Budapest felé tartottak. A szekeres bácsit nem ismertem, valamelyik szomszéd falubeli szlovák volt, de tudott magyarul. Mellemre vontam a kisfiam fejét, fogtuk egymás kezét, és próbáltam alvásra bírni. A falu szélén elkapott a csöndes sírás. Istenem, vajon hogyan folyik tovább az életem? A bácsinak adtam pénzt, hogy addig vigyen, míg fel nem robbantott vasútra találunk. Ez nagyon messze volt, de megígérte, nem hagy cserben, ha egy másik szekérre akadunk, segít átpakolni. Így vergődtünk el Putnokig, ott ültünk vonatra sok igazolás, várakozás után. Kihullott már az emlékezetemből, hogy mennyi ideig tartott Debrecenig az út, csak azt tudom, hosszadalmas volt. "

Részlet a szerző Az alsó fiók címmel idén megjelenő családtörténetéből.

Szerzőink könyvei