A Mozgó Világ internetes változata

Ficsku Pál

Igen tisztelt Bíróság!

Az első szó jogán szólok önökhöz.

Bűnös vagyok.

Bűnös vagyok, azért, amiért élek. Bűnös volt, ahogy éltem. És bűnös vagyok nyolc nő meggyilkolásáért. Felelősségemet vállalom, kegyelmet, megbocsátást nem kérek. Nem akarok tovább élni. Golyó általi halált kérek magamra, ennek jogi és technikai megoldása nem az én feladatom, én már megtettem a magamét.

Tisztelt Bíróság!

Védőügyvédet nem kértem, csak azt, hadd mondjam el az igazságot. Talán, hogy mások, hogy maguk is okuljanak belőle. Ha megengedik, nem leszek rövid.

Nevem elhallgatását nem kértem, de nem is mondom meg, titkosítottam, mindegy, hogy D. István, vagy G. József, a jelenlevő médiák úgyis kiderítik. Családom fog bűnhődni halálom után az én bűneimért.

1968-ban születtem hátrányos helyzetűen. Kilencéves vagyok. Bár apám szerint csak nyolc. Nem, nem akarok szimulálni, nem akarom magam se pszichopatának, se skizofrénnek tettetni, mondtam, hogy halálos ítéletet kérek, nem mentegetőzöm, csak azt akarom megmagyarázni, hogy az én esetem speciális. Speciális, mint, mondjuk, a pedofílingeké. Azoknak az ügyvédjük azt mondja, hogy a tárgyaláson mondják azt, gyerekkorukban az apjuk megerőszakolta őket, az anyjuk fürdés közben maszturbált előttük, feldugta magának a kedvenc kacsintós babát meg vízizsiráfot, satöbbi, hogy pederaszták voltak a szülei, ez enyhítő körülmény. Jó esetben kényszergyógykezelés, utána meg a szabad kék ég.

De nem.

Én már nem akarok több szabad kék eget.

Az én helyzetem tényleg speciális.

Szegény családban nőttem fel, Pusztatótfalun.

Hárman voltunk testvérek. Apám kőműves volt, és vályogvető. Tudják, akkor még a vályog jó volt, megbecsülték, könnyű faragni, bár csínján kell vele bánni, nem könnyű mindörökre visszatapasztani, állja és hűti a hőt. Apám templomot is csinált belőle, egyszerűt, belül kis oltárral, hátul a kertben. Ott bújócskáztunk a testvéreimmel, vagyis az öcséimmel. Kétéves voltam, amikor a nagyobbik öcsém hét volt, a kisebbik öt.

Most azt hiszik, tényleg pszichopata vagyok, de nem. Mindjárt megmagyarázom.

1968. február 29-én születtem, a mexikói olimpia évében. Szökőévben. Minden olimpiát szökőévben rendeznek. A fater szerint ezt a báró Coubertin találta ki, mert nem volt pénze az évenkéntire, de lehet, hogy nem igaz, én ezt tanultam tőle, nem kutakodtam utána, gyerekfejjel elfogadtam, mondom, az apám kőműves volt és vályogvető, hiába vittem többre, ide jutottam, maguk elé. Akik az olimpia évében február havának utolsó napján születtek, azok baszhatják, már elnézést a vulgáris kifejezésért, négyévente van csak születésnapjuk. Mondom, szegények voltunk, három gyerek, az három születésnap, rajtam spóroltak négyévente hármat, szarul esett, de megszoktam, majd csak az élet kárpótol ezért. Aztán amikor elmaradt a tizenhat éves, bocs, a negyedik születésnapom, nem mentek ki a magyarok Los Angelesbe, akkor apám azt mondta, fiam, ma te nem négy, hanem hároméves vagy. Köszönheted a kapitalistáknak.

Na, akkor jöttem el otthonról. A biztosból.

Pedig apám jól kitalálta a dolgot. Családi vállalkozás, gyerekek, az lesz a jövő, mondta. Ő kőműves volt, én szobafestő lettem, az egyik öcsém ácsnak, a másik meg bádogosnak tanult. Így felépíthetjük az egész világot, mondta. Mi leszünk az aranycsapat.

De én leléptem.

Tisztelt Bíróság, tisztelt egybegyűltek, már néhány perce beszélek, gondolom, nem tudják, mi a köze annak, amit eddig elmondtam, az egészhez. Azt hiszik, viszszaélek a türelmükkel, de nem. Mindjárt megmagyarázom, s talán magukat is megérinti az a bizsergés, amit én a halálom előtti utolsó pillanattól várok.

Amikor leléptem a szülői házból, akkor kezdődött el az életem, az igazi életem, és az vezetett nyolc nő halálához, és remélem, az vezet az én halálomhoz is.

Az utolsó évet még elvégeztem a szakmunkásban, anyám küldött néha pénzt, vagy ha tehette, jött, hozott kaját meg könyveket. Anyám olyan könyves volt, mint általában a falusi nők mindegyike. Sokszor láttam gyerekkoromban, hogy amikor apám részegen vagy fáradtan hazajött, befeküdt az ágyba, és tengert játszott a dunyha, hangos, lihegő tengert, mi, a gyerekek nemcsak a lélegzetet, de még a fingást is visszatartottuk, nehogy észrevegyék, hogy ébren vagyunk, szóval lihegett a dunyha, aztán amikor elapadt, anyám kibújt alóla, kiment a szobából, láttam az üveges ajtón át, hogy a konyhában leül, és olvas. Tiszteltem anyámat. Szóval anyám könyveket hozott, mondta mindig, kisfiam, ne keveredj a rosszba, inkább olvass, az csak jót tehet. Akkoriban mindenki ricsés volt, vagy eddás, vagy hungáriás, tökmindegy volt, szaftolták a csajokat mindenhol, én marha meg helyette olvastam benn a kóterban a felső ágyon. Azt tanultam meg a könyvekből, hogy egyszer élünk, habzsoljuk ki az életet. Olvastam festőkről, őrültekről, Hitlerről, Van Goghról, Dalíról. Valahogy vonzott a művészet. Elkezdtem titokban festeni. Kicsit hazudtam az előbb önöknek, hiszen már gyerekkoromban is festettem, emlékszem, egyszer kitéptem anyám legszebb kakasáról a tollakat, meg is csípett jócskán, csak a taraját hagytam meg, plasztikban akkor még nem voltam jó, szóval kitéptem a tollait, és újakat festettem rá. Apám nekitámaszkodott a hátsó udvar deszkakerítésének, azt a szép tollas kakast, azt vágd le, mondta anyámnak, az volt az első művészeti sikerem.

Amikor Budapestre kerültem, csak tébláboltam az utcán, néha dolgoztam egy-egy maszeknak, albérletre, kajára, ruhára futotta. Egyszer megláttam egy hirdetést, festőt kerestek egy filmhez a filmgyárban. Pusztatótfalun nem volt mozi, ha filmet akartunk nézni, át kellett mennünk a szomszédos faluba, Kiscsendesre, gyalog mentünk, a buszjegy árából kijött a mozibelső. És most ott volt előttem a nagy lehetőség. Filmgyárban dolgozhatok.

Felvettek.

Már az első munkám érdekes volt.

Lefektettek elém egy nőt. Festenem kellett a homlokára egy golyónyomot, a feje alá meg egy alvadtvér-tócsát. Színben mindig is jó voltam, már gyerekkoromban fejből tudtam a pantonskálát, egyszer apám meg is vert, lila oldalsebet rajzoltam a vályogtemplomban a Jézuskának. Ahogy festettem a nőre a golyónyomot, egy gyerekkori emlék jutott az eszembe, amin később nagyokat röhögtünk. Egy környékbeli tanyán élt egy idős bácsi, a nevét nem mondom, bár neki már úgyis mindegy, maguk meg úgysem értik. A bácsi hetente egyszer jött be csak a faluba, kenyérért meg tartós fogyasztási cikkekért, amúgy mindene megvolt. Történt, hogy már hetek óta nem jelentkezett, a vegyesbolt vezetője jelentette a gyanússágot a rendőrségnek. Zord tél volt, tán még a jég is fázott. Sanyi őrmester meg a körzeti járőr, Doru ment ki a tanyára, nem találták. Az egész falu indult a bácsi keresésére. Az erdőben találták meg, egy óriási fán lógott, felakasztotta magát. Jéghegyre nem lehet felmászni, mondta Sanyi őrmester, amikor már vagy negyedszer csúszott vissza a fáról. Lője le, mondta Dorunak. Persze a kötélre gondolt. Doru célzott, és pontosan a homloka közepén találta el a bácsit, de a feje már jéggé volt fagyva, a golyó visszapattant róla. A következő már jó volt, talán az első megmelengette a fejbőrt, mert valami sötétlilás massza kezdett kiszivárogni az öreg fejéből. Sanyi őrmester ordított, aztán néhány lövéssel elszakította a kötelet. Közelről nézte a falu az öreg koponyáját. Szóval ez jutott eszembe, amikor a színésznő homlokát festettem. Jónak találta a rendező, vagyis aki a fejbelövés fölött rendelkezett. Hát így lettem golyónyom-festő. Úgy látszik, az élet engem erre predesztinált.

A nőt hiteles hullának találták, nemcsak a rendező, de a filmátvételi bizottság is, meg a nézők is. A bemutató után odajött hozzám a színésznő, sok sikert kívánt, golyónyomban maga jó, mondta, adott egy puszit is. Szerencsére akkoriban még mentek az ilyen gyilkosos sorozatok, krimik meg családi drámák, egyre több munkát kaptam. Vettem lakást, ahová ilyen digidugi nőket fel lehetett vinni, lassan bekerültem a filmes társadalomba is, és akkor jött életem első igazi nagy lehetősége. Egy amerikai thrillerben, amit nálunk forgattak, második golyónyom-festő lehettem. Talán ez lett a vesztem. Meg a szerelem. Életemben akkor lettem először szerelmetes.

Tisztelt Bíróság!

Tisztelt engem bámészkodó, kémlelő körüllakók itt a tárgyalóteremben! No meg a médiák által a holnap reggeli híradóban látó nézők!

Kérdezem én önöket, voltak már önök szerelmesek?

Tudják önök, hogy a szerelem bűnhöz vezet?

Tudják önök, hogy mindegy, hogy ki vagy mi a szerelem tárgya, az akkor is bűnhöz vezet?

Elnézésüket és megértésüket kérem, hogy bűnösségemet bűneimmel vezetem le. Nézzék a számat, ami hihetetlen, erotikus, perverz és igaz szavakat fog kimondani, és nézzék a homlokomat, amit, remélem, golyó szaggat majd szét, megmered a szám, testemből folyik a lélek, folyik az agy, de azok a szavak, az a nyolc történet, amit most elmondok maguknak, örökké ott fog élni önökben is, az önök bűnös szívében is.

Szóval, uraim!

Tudják önök, mi az a szerelem?

Mert én nem tudtam. És a mai napig sem tudom. Csak a testiséget ismertem. Az első erőszakot rajtam a Szilváskertben, azt a két telt mellet a szemeimbe fulladva, aztán a kóterben a versenymaszturbálást, a nyikorgó fémes hangokat, amikor meg már „golyós" voltam, a digidugi nőket. De aztán beköszöntött a szerelem. Az első szerelem. Apám egyszer meglátogatott. Akkor már nemcsak Pusztatótfaluban, de Kiscsendesen se volt mozi, apám amúgy sem járt egyikbe se, viszont bejött a kábel. Egyszer egy nehéz meló után vércsendesen nézett egy filmet, amikor a stáblistán meglátta a nevemet. A fia nevét. Második golyónyom-festő volt elé írva. Azt, hogy mi az a második golyónyom, nem igazán tudta, de a festőre büszke volt. Hogy tényleg festő vagyok. Amióta elszabadultam otthonról, nem találkoztunk, nem is hallott rólam. Te asszony, te tudod, hol lakik a gyerek, kérdezte anyámat. Anyám tudta. A Lépcsős kocsmában találkoztunk, oda járt a stáb, az olyan nyomfestők, világítók meg bűnösök, mint én. Apám átölelt. Büszke vagyok rád, mondta. Láttam rajta, hogy ő is azon gondolkodik, mint én, mi a francról tudnánk beszélgetni ennyi idő után. A nyolcadik fröccs után újra átölelt. Büszke vagyok rád, mondta megint.

Tisztelt Bíróság!

Körüllakók és paparazzik!

Önök átölelnék a gyereküket, akit nem láttak évek óta, és akiről nem tudják, hogy gyilkos lesz belőle, hogy önökre majd ujjal mutogassanak, annak az embernek a gyereke volt az utolsó gyilkos, akit köztársasági elnöki engedéllyel kivégeztek? Önök átölelnék? Szerintem igen. Van csajod, kérdezte apám, végül is ez volt a leglogikusabb kérdés, amit kérdezhetett. Vannak, mondtam a nő többes számát. Dugnak is, kérdezte. Ez város, mondtam. Kacsintott. De fel ne csináld ám őket, mondta, tudod, az ilyen bukszák buknak a híres palikra. Lehozhatnád valamelyiket egyszer, azt, amelyiket tényleg szereted, és ő is szeret téged. Felállt, és elment. Akkor még én se tudtam, hogy néhány nap múlva rám köszönt az első szerelem.

Zitát egy forgatáson ismertem meg. Hol másutt ismerhettem volna meg?

Szarér'-húgyér' vállaltam el egy melót, már elnézést a vulgáris kifejezésért, de hát ez az igazság, ahhoz pedig, hogy önök megértsenek, az igazságot kell elmondanom, szóval szarér'-húgyér' vállaltam el egy melót, kis költségvetésű film, elsőfilmes rendező, minden benne volt, amiért nem kellett volna elvállalnom, de elkapott a szerelem, megfogott a munkában, az anyagban rejlő szerelem. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a film lesz a végzetem, utólag, a nyolcadik gyilkosság után jöttem csak rá az összefüggésekre. Dominóelv volt a film munkacíme, valami sortűzről volt szó, ahol egymás után esnek össze az emberek, az első testén áthatol a golyó, átmegy a másodikba, belefúródik a harmadikba és így tovább. Gyerekkoromban a falunkban volt egy bácsi, nagyapám jó barátja, a fronton keresztüllőtték a lábát, jobb combján be, át a balba, négy seb látszódott, sokszor megmutatta nekem, volt hát így élettapasztalatom az egészről. Az én munkám egyszerű volt, megfestettem a testsebeket, csak az első volt igazi, azt színész játszotta, a többi meg innen-onnan összekapirgált próbabábu volt. Néha kellett retusálni, kis új vér, apró lyukacskák, ilyesmi, amúgy többnyire a büfében ültem.

Egyszer, az egyik sortűz utáni szünetben egy nő ült le az asztalomhoz. Az első, amit észrevettem rajta, a zöld haja és a zöldre rúzsozott szája. Enyhén barna volt a bőre, zöldre festett körmei között vékony cigarettát tartott. Szia, mondta, Zita vagyok, leülhetek? Felesleges volt a kérdés, már ott ült előttem. Hirtelen az jutott eszembe, hogy honnan pottyanhatott ide, elkezdtem keresgélni az agyamban, melyik országnak van barna-zöld zászlója, nem találtam semmit. Le, mondtam, mit iszol. Kávét kért gombóc vaníliafagylalttal, tetejére casino rumot. Mellé islert. Elég hülyén nézhettünk ki együtt, ő elegánsan, én meg a festékes melósruhámban, bakancsomban. Te vagy a golyónyom-festő, ugye, kérdezte, bólintottam. Akkor te az én gyerekeimen dolgozol. Tetszett a nő, úgy, ahogy volt, a lehetetlen és hirtelen megjelenésével, ahogy belevág egyből a dolgokba, látszott rajta, hogy szereti habzsolni az életet. Nem vagyok pedofil, mondtam. Nem dolgozok gyerekeken. Nem úgy, te buta, mondta, olyan bensőségesen, mintha nem csak néhány perce találkoztunk volna először. Gyere, megmutatom őket. Egy raktárba vezetett, ahol tökéletes próbababák sorakoztak, különféle színű parókákkal. Ezek az én gyerekeim. Ezeken fogsz dolgozni. De hát én... hebegtem. Azok csak a selejt, amiket eddig használtak, azokat csak próbalövésre szedték össze, tudod, dőlésszög, távolság, fény bemérése, de az igazi, az egyetlen felvételen ezek lesznek. Megfordult, stíröld őket, mostantól együtt kell lennünk. Akkor még nem tudtam, ez az együttlevés mit fog majd jelenteni, munkára gondoltam, egyébként meg mindegy, tetszett a nő, még soha nem találkoztam próbababa- és parókakészítővel.

A forgatás végén, a stábbuli után meghívott másnapra magához. Ne hozzál magaddal semmit, mondta, minden kellék csak elrontana mindent. Ilyen titokzatos nővel még nem találkoztam soha, a digidugi nőkkel csak ilyen tinglitangli dolgokról lehetett beszélgetni, Zita meg olyanokról beszélt órákon át, hogy nem minden az, aminek látszik, és hogy néha a látszat a valóság, hogy az én golyónyomaim lehet, hogy egyszer valósággá válnak, és akkor nem művér fog kifröccsenni a fejből, hanem a várva várt igazság. Nem mindig értettem, amit mond, nem is mindig figyeltem rá, mert mindig újabb és újabb dolgokat fedeztem fel rajta. Néztem a szemét, az ajkait, a haját, amelyik mindennap változott, úgy változtatta, ahogy akarta, kontaktlencsét a hajhoz, körmöt a szemhez, hajat a ruhához, nem tudom, nem értek hozzá, csak annyit, iszonyatosan jó nő volt. Amikor gyalogoltam föl a budai műteremlakásába, az jutott eszembe, mit szólnának most a kóteros haverok, akik naphosszat csak a festőlétrával araszolnak, akiknek a legjobb barátjuk a teddy henger, vagy akik éppen a naptárat nézik, mikor jön már a segély, igen, hogy mit szólnának a kóteros haverok, ha látnák, hogy a kis könnybuszi, ahogy hívtak, mert néha elsírtam bizony magam egy-egy könyvön, ha látnának, ahogy sétálok föl Budán egy gyönyörű nőhöz, se baboskendő, se szakadt orkán nincs rajtam, ugyan nem tudom még, mi vár rám, talán könnyű borok, talán néhány aranyra lakkozott köröm bujasága. Időre mentem, mint mindig, most is késésben voltam. Csörgött a mobilom. Zita volt az, megkért, hogy ne csöngessek, nyitva hagyta az ajtót, vágjak át a nappalin, a teraszon vár.

Már a nappaliból láttam, hogy a teraszon különféle fények pislognak. Nem mintha vonzódnék a gyertyafényes vacsorákhoz, egyáltalán a gyertyákhoz, mécsesekhez, fáklyákhoz, női érzelmességnek találtam, forgatásokon úgyis elégszer kellett magyaráznom a világosítónak, hogy a gyertya az nem jó, vagy ha már kell, akkor úgy használják, ne rontsa el a vér színét, de most kellemes bizsergés fogott el tőle. Háttérben Pest fényei, a teraszon pedig egy hosszú, megterített asztal, párhuzamosan az erkély korlátjának. Mozdulatlan emberek ültek mögötte. Ahogy megszámoltam, tizenhárom nő. A középsővel szemben, nekem támlájával háttal egy üres szék. Mindegyik előtt tányérok és poharak, gusztusosan megterített asztal. Na, Zita hülyesége, gondoltam. Ez a nő képes még arra is, hogy meghívjon magához, aztán közben leugrik valami buliba, vagy valaki friss hajat kínált neki, és elment megvenni. Már vagy tíz perce álldogáltam ott, a bábuk még mindig ott ültek, persze, mit tehettek volna, nem élőlények, csak tökéletesek, tökéletesebbek talán, mint az igazi nők. Na megyek a picsába, mormogtam, megfordultam, hogy tényleg elindulok, amikor meghallottam egy hangot. Ülj le, kedves. Visszafordultam, a középső arany hajkorona megmozdult, Zita elnevette magát. Mi ez, kérdeztem. Vacsora, de nem az utolsó, mondta. Felállt, odajött hozzám, megcsókolt, aztán leültetett. Várj, hozok mindent.

Tisztelt Bíróság! Tisztelt körüllakók, médiák és paparazzik!

Amikor a bűnösségemhez vezető utat, egyáltalán a bűnösségemről való beszédet elkezdtem, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. Annál az első vacsoránál se gondoltam ezt. Zita sorban szolgálta fel az ételeket, mindent megettünk. Most én is felsorolom önöknek, csak úgy szárazon, mintha egy étlapot sorolnék. Ne számítsanak itt valami gondosan összeállított étlapsorról, valami szabályról, rendről, én sem emlékszem már mindenre pontosan, nem, kérem, aki nem bírja az izgalmakat, az inkább most hagyja el a termet, aki viszont végighallgat, meg fogja érteni, a torkosságnak, bujaságnak, az élet féktelen örömének szimfonikus ízét. No jó, látom, senki sem akarja elhagyni a termet. Én figyelmeztettem önöket. Hát akkor kezdem.

Levessel kezdtük, mert Zita valahonnan megtudta, hogy leveses vagyok. Kagylóleves, belga fokhagymakrémleves és vízitormaleves kalandozott a szánkban. Aztán előételnek egy kis moules mariničres, utána egy kis márna mustáros kéregben, aztán jöttek a szárnyasok. Jött a coq au vin, az egyik legrégebbi francia csirkerecept, kicsit hasonlít a nálunk kokoványnak keresztelt kakaslevesre, egy tüzes hús nevű étel, titkos recept, Ilonka falatka, szintén titkos, köretek, dresszingek, sajtok, bor és pezsgő, nem folytatom. Nekem, aki filmgyári büfék bécsis zsemléin éltem, ez maga volt a mennyei élvezet. Láttam már sok rossz filmet, de akkor értettem meg, hogy abban a mézes nyálban mi a jó.

Több hétbe került, amire megszoktam, hogy fénylő tekintetű próbababák nézik a seggemet szeretkezés közben, hogy pucéran mászkálok előttük, aztán lassan megszoktam, mint ahogy megszoktam mindazt a perverziót, ami Zitának természetes volt. S nemcsak a kulináris és szexuális perverzióról beszélek, de az intellektuálisról is. Zita az a típusú nő volt, akire az ember azt mondja, agyament. Nem létezett előtte semmi sem, ami lehetetlen lett volna. Egy napon azzal állt elő, hogy legyünk álgyilkosok. Bolygassuk meg egy kicsit ezt az országot. Hát felbolygattuk, gondolom, önök is elég sokat hallottak akkoriban az ügyről. Azt találtuk ki, hogy jól láthatóan felszállunk a vonatra, korán, amikor még alig vannak utasok, a kalauzzal elbeszélgetünk, leülünk a kupéba, aztán magunkat kicseréljük két próbabábura, ami a megszólalásig hasonlít ránk, csak golyónyom van a fejükön. Összebújtatjuk őket, a felszállók azt hiszik, egy fiatal pár enyeleg, csak pusmognak, aztán amikor a kalauz kéri a jegyeket, két fejbelőtt hullát bont szét. Mindig máshol bukkantunk fel, lassan lázban égett az egész ország, ki lehet az a két ismeretlen, aki egyszerre tud meghalni a pécsi és a nyíregyházi vonalon. Híresek lettünk, mint Gilberte és George, annak ellenére se gyanakodtak ránk, hogy tényleg a megszólalásig saját magunk voltunk.

Anyám a maga paraszti eszével mindig azt mondta, kisfiam, amit megunsz, azt nem kell erőltetni. Majdcsak megsegít a Jóisten.

Egy reggel arra ébredtem, hogy meguntam Zitát. A kevély ürességet. A direkt haszontalanságot. Zita ott feküdt mellettem meztelenül, valamitől vadpácillata volt. Kifejezettem éreztem rajta a fenyőmagot. Nem tudom, miért mondom ezt el önöknek, de akkor hirtelen elkezdett idegesíteni ez a fenyőmagillat, meg az, hogy a nőm be van pácolva. Körülöttünk ott feküdtek a próbababák, az éjszaka kólót jártunk velük, Zita vörös parókája félrecsúszva, tarkóján kilátszott alóla eredeti szőkés haja, olyan idegen lett hirtelen minden. Kimentem a teraszra, még ott voltak a vacsora maradványai. Vége, mondtam. Most valóra válik, amit az első vacsora alatt mondott. A golyónyomokból valódi vér fog felbuggyanni. Nem értettem a gyilkosságokhoz, nem is igazán gondoltam rá, hogy gyilkolni készülök. Olyan természetes volt minden. A következő alkalommal, amikor aléltan találtam, felöltöztettem, beraktam az autójába, és kihajtottam a rendező-pályaudvarra. Nem látott senki, hajnal volt még. Felraktam egy kihúzott személyvonatra, már kitakarították, egy darabig nem fogja látni senki. Zitának volt egy kis pisztolya, a filmekben is van a nőknek, mondta, amikor egyszer megkérdeztem, minek az neki. A tenyerébe fogtam, és fejbe lőtte magát vele. Nem igazítottam semmit. Igazi volt a lyuk, a vér, és a padlóra ejtett pisztoly is. Az autóját hazavittem a lakása elé, aztán vártam. Annyira váratlan volt minden, ami történt. Néztem a híreket, de sehol senki. Aztán néhány nap múlva már vezető hír lett. Annyira megszokták már a fejbelőtt álhullákat a lakosok, hogy nem is próbálták megnézni, igazi-e. A vonattakarítók már megunták, hogy az én drága álvéreimet kell felkaparni az ülésekről meg a padlóról, hogy hozzá se nyúltak. Csak akkor vették észre, hogy igazi hulla, milyen furcsa így kiejteni szerelmemet, szóval csak akkor vették észre, amikor már elkezdett szaglani. A pisztolyon az ő ujjlenyomatai voltak, rablás nem történt, nekem már csak a sajnálatát fejezte ki a rendőrség.

Anyám szavaira gondoltam, majdcsak megsegít a Jóisten. Egyedül voltam, nem tudtam, hol lakik a Jóisten, pihenni akartam. Pénzem volt, nem hiányzott a munka, elindultam csak úgy céltalanul. Nem tudtam, mit keresek, nem akartam semmit, nem éreztem semmit. Csak úgy céltalanul menni sehová. Csak annyit. Néha felszedtem egy-egy csajt, tartottam őket vagy ők tartottak engem, alkalmi haverok, kocsmában, kaszinóban vagy csak úgy a strandon. Éltem a bűnösök bűntelen életét. Aztán valahogy az Oblomovban találtam magam. Valami szakadék bivalyistállóból alakíthatták ki egy folyóparti üdülőtelep szélén, tágas belső, az egyik sarokban a söntéspult, középen búbos kemence, egy-két szék és asztal, a falak mellett meg mindenhol kopott kanapék, kihúzható ágyak. Tényleg nem tudom, hogy kerültem oda. Mielőtt beléptem volna, találkoztam két horgásszal, sörösüveg volt a kezükben, ne siess, haver, mondták, alszik. Amikor beléptem, nem találtam senkit. Álltam ott egyedül egy darabig, szokásom, hogy nem zavartatom magam, kivettem a hűtőből egy sört, ledőltem az egyik kanapéra. Alszol, hallottam néhány perc múlva egy hangot, aztán valami nyöszörgést vagy nyújtózkodásfélét. Egy lány bújt ki a sutból. Ő volt Margaréta. Bement a pult mögé, megevett egy csokit, aztán visszabújt aludni. Eltelt néhány nap, néha bejött egy-egy horgász, kiszolgálták magukat, letették a pénzt, néha Margaréta felkelt, elrakta, készített egy szendvicset, adott nekem is. Este lehúzta a rolót, elment zuhanyozni, lefeküdt, természetes volt számára, hogy én is ott vagyok. Jól éreztem magam.

Nem akarsz a pasim lenni, kérdezte az egyik reggel. Szokatlannak indult amúgy is a reggel, addig én húztam fel mindig a redőnyt, már álldogáltak kint a horgászok, de most megkért, ne húzzam fel, azok a köcsögök ráérnek besétálni a faluba, úgyse fognak soha semmit. De hát nem is ismersz, mondtam meglepve. Miért baj az, kérdezte. Utálok ismerkedni, sok idő elmegy vele. Nem mindegy, ki vagy, itt vagy velem már egy jó ideje, neked is kell, nekem is kell, akkor meg minek keresgéljünk boldogságot a nagyvilágban. Éreztem, hogy valahol igaza van, hiszen azért indultam el, hogy valahol nyugalmat leljek, hogy valahol ne csináljak semmit. Itt van ez a kocsma, néha kinyitunk majd, abból megvan a kaja meg a rezsi, ha beesik egy-egy tanulóbusz vagy nyugdíjascsoport, abból tudunk árut is rendelni, már ruhát is lehet, mosószert, hypót, gyógyszert, mindent lehet, úgy, hogy ki se mozdulunk. Kihúztam az egyik ágyat, utána azon laktunk. Amilyen aktív és perverz volt Zitával szeretkezni, olyan nyugodt és unalmas volt Margarétával. Mozgott ő, mozgott, de amikor utána elterült, mindig azt ecsetelte, hogy a heverés, a fekvés, a pihenés megnyugtat, feltölt életerővel. Aztán egy reggel, érdekes, ezek a gyilkolászásos dolgok mindig reggel történnek, szóval egy reggel újra kísértett anyám hangja. Ha megunsz valamit, ne erőltesd tovább. Margaréta még aludt. Felkeltem, kicsit felhúztam a redőnyt, kibújtam alatta, aztán visszahúztam, ráraktam a lakatot, és elindultam be a faluba, vissza az életbe.

Tisztelt Bíróság!

Én tényleg nem akartam megölni azt a lányt. Eszembe se jutott. Csak hónapok múlva találtak rá. A horgászok már azt hitték, végleg bezárt az Oblomov, Margaréta nem dörömbölt, nem kiabált, nem kért segítséget, pedig volt telefon. Egyszerűen lusta volt megmenekülni is. Én a saját esetemet úgy határozhatnám meg, hogy előre meg nem fontolt gondatlanságból elkövetett hátrahagyás minősített esete forog fenn.

Visszatértem a rendes életbe, munka volt bőven, a mi szakmánk, a golyónyom-festés eléggé hiányszakma. Aztán jöttek az újabb nők is, Petra, Vanda, Flóra, Verocska, Nuna és a legvégén Kata. Mind meghaltak. Nem akarom az ő történetüket részletesen elmesélni, gondolom, az első kettő után már érzik, nem én kerestem a bűnt, a bűn keresett meg engem. Nem tartottam magam bűnösnek, csak gyilkosnak. De hát tisztelt hölgyeim és uraim! Gondolják meg, szálljanak magukba, önök naponta hányszor gyilkolnak, még ha csak gondolatban is. Az ember kimondatlanul is gyilkos lény. Ha egyedül van, azért, ha párosban, azért. Én nem tehettem róla, hogy gyilkos lettem. Nem a nemi vágy okozta, nem szerelemféltés, még csak nem is anyagi érdekek, egyszerűen így alakult az életem. És ha csak néhány mondatot, esetleg csak jelzőt mondok a többi lányról, talán maguk is megértik ezt, és talán megértik azt is, miért kell halálra ítélniük engem.

Petra olyan volt, mint egy ősasszony, reggelre igencsak szúrt, olyan volt az öle, mint egy bojár kucsma, máskor meg, mint egy buja őserdő, az illata néha avas szalonna, néha friss mangószag, úgy tudott sikoltani, mint egy száműzött farkas, de úgy is, mint egy vijjogó tukán, maga volt a kielégíthetetlen bujaság. Verocska törpe volt és luxuskurva. Oroszországban forgattunk egy maffiás filmet, munka volt bőven, de hiányzott már egy nő. A recepcióssal megbeszéltem, küld egy kurvát, szép kis aranyosat, mondtam oroszul, málenkij gyévocska, málenkij gyévocska. Megjött a pezsgő meg a kaviár is, aztán kopogtak az ajtón, kinyitom, ott áll a recepciós, tartja a markát, mire, kérdezném, ő meg mutat lefelé. Ott állt egy törpe nő. Verocska, mondta a recepciós, málenkij gyévocska, aztán diszkréten elvonult. Amikor Verocska vetkőzött, egyszerre éreztem hányingert és vágyat, valami ősi ösztön szabadult fel belőlem. Ő is meghalt. Aztán jött Vanda, számomra a vakság hónapjai, nem mehettem mellette nyitott szemmel az utcán, irigy volt minden nőre, aki szebb volt nála, aki jobban öltözött, akinek több pénze volt, egyszer azzal húztam fel, láttam olyan nőt, akinek több melle van, mint neki. Flóra, na ő is egy külön szám volt. Úgy éreztem vele magam, mint annak idején a kóterban, ő is a versenymaszturbálást szerette. Fölé kellett hajolnom, és úgy maszturbálni, ki lesz a győztes, ha én nyertem, üvöltött, az örök vesztesek haragjával nézett rám. Nuna viszont isteni nő volt, gyönyörű test, semmi szolárium, mélybalzsam, illatháború, nem, a tökéletes tisztaság volt. Csak nyelvi bajai voltak. Ő volt a megszólíthatatlan. Az apja ugyanis olyan fösvény volt, hogy nem létező nevet adott neki, nehogy névnapja legyen. Mélyen megértettem, már csak az én születésnapjaim hiánya miatt is. Úgy hívták, hogy Nuna. A nő, akinek van nunája. Ő is meghalt.

Már beszédem elején mondtam önöknek, hogy nem vagyok pszichopata, sem pedig skizofrén. Megöltem hét nőt, a rendőrség egyszer se talált meg, éltem ugyanúgy, mint a többi ember. Csak amikor Kata meghalt, akkor döbbentem rá, hogy mi vagyok. Eddig ugyanis azt hittem, hogy én csak egy egyszerű ártatlan ember vagyok, a nők, akik megtaláltak, jogosan bűnhődtek meg bűneikért. De Katának semmilyen bűne nem volt. Kata maga volt a tökéletes ártatlanság. Ártatlanabb volt, mint a bibliai Éva. Kata volt az, akiről nem lehetett beszélni, nem úgy, mint Nunáról, nem, egyszerűen nem lehetett róla beszélni, mert bármit mondtál volna, bármilyen jelzőt biggyesztettél volna elé, azzal csak kisebbítetted volna, lefokoztad volna a tökélyt. Mégis megöltem. Azt hiszem, ekkor jöttek elő a bennem rejlő bűnök is.

Miután elástam az erdőben, hosszan bolyongtam a fák között.

Sorozatgyilkos vagyok. Csak most tudatosult bennem.

Jó lett volna elmondani valakinek, de nem volt kinek.

Talán ha Katának elmondtam volna, talán ő segített volna. De már nem tudott. Talán anyám is segíthetett volna, de ő már nem élt. Apámmal utoljára akkor beszéltem, amikor óva intett a nőktől, amúgy is leesett a létráról, nyomorék maradt mind a két lába, reggelente elmankózott a kocsmába, ebédre is oda volt befizetve, és egész nap csak filmekről beszélt, amiben az ő legdrágább nagyfia dolgozott, neki már elmondta, ki a gyilkos, meg hogy meghal-e a sorozat végén Eduardo vagy Klementina, kapott érte fröccsöket, szóval ő örült volna, ha elmondok neki mindent, aranyfröccsöt tojó kisgép lettem volna a számára.

Nem tudtam, mit csináljak.

Lassan a bűnön kívül nem létezett semmi a számomra. Egész nap csak azon gondolkodtam, létezik-e kisebb bűn vagy nem, lehet-e bűntelenül élni a bűnökben. Tudtam, ha sokáig tart ez az állapot, vagy megőrülök, vagy öngyilkos leszek, vagy valami megtért bugyuta zombi lesz belőlem. Elemeztem a velem és a nőimmel történteket, rájöttem, hogy az egyház által évezredekkel ezelőtt elfogadott főbb bűnöket követték el a csajaim. No de akkor mi volt Katával. És mi van a többi bűnnel. Könyvtárakat bújtam, netrográd lettem, mindenhol a bűnnel találkoztam. Egy helyen ezt olvastam: „A bűn nem egy olyan cselekedet, amely nem felel meg az aktuális nézeteknek, hanem mindig mindenhol minden körülmények között elítélendő tett azok részéről, akik elfogadják és megtartják a törvényeket. A fő bűnös tettek: húsevés, kábító- és mámorítószerek fogyasztása, prostitúció, szerencsejáték." Rájöttem, hogy nemcsak predesztinált golyónyom-festő vagyok, de az egész életemet a bűnök hierarchiájának hálója igazgatja. Éreztem, hogy előbb-utóbb megint gyilkolni fogok. Nem fogok olyan nővel találkozni, akiben a bűn legkisebb nyomát ne fedezném fel, olyan nő tényleg csak egy volt, Kata. Mindenhol csak a bűnt láttam. Ha elmentem egy templom előtt, a máglyán elégetett ártatlanokat láttam, ha elmentem egy kocsma előtt, az alkohol rabjainak asszonyverő ligáját, az óvodák kerítéseinél a pedofilokat, a Duna öngyilkos tetemeket és feldarabolt testrészeket hordott, mindenhol csak a bűn és sehol a bűnhődés.

Tisztelt Bíróság!

Én most bűnhődni akarok.

Utolsó kísérletem a csend lett volna. Ha már kibeszélni nem lehet, akkor maradjon a csend. Amúgy is mostanában úgy érzem, túl sok a szó, és kevés a csend. De a csendnél nincs őrjítőbb dolog. Amikor a csend már elviselhetetlenül fájt, akkor döntöttem úgy, hogy feladom magam. Eladtam mindenemet, a pénzt odaadtam az öcsémnek, létesítsen Pusztatótfalun golyónyom-festő iskolát, egy kikötésem volt, ne az én nevemet viselje, nehogy megismételődjön a múlt.

A rendőrségen először hülyének néztek, aztán amikor elmeséltem mindent részletesen, magukat nézték hülyének. Nem kértem ügyvédet. Azt mondták, azt nem lehet. Ölni sem lehet, mondtam. Ebben maradtunk.

Tisztelt Bíróság!

Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt körüllakók!

Tisztelt sajtók és paparazzik!

Amit itt elmondtam, nem védőbeszéd volt, nem is vádirat a teremtés ellen. Csak egy esendő és bűnös ember története. Két dolog miatt mondtam el. Az egyik: szeretném, ha a sajtó részletesen beszámolna róla, se megírásáért, se megfilmesítéséért semmiféle jogokat nem kérek. Halálom legyen nyilvános. A másik: nem kérek többet tiszta kék eget. A bennem levő bűnök nem pusztíthatóak el, másokban, talán az itt jelenlevőekben fog tovább élni, vagy már bennük is él. S hogy mindez így legyen, golyó általi halálomat kérem önöktől.

Ennyit szerettem volna elmondani az első szó jogán.

 

(Az írásban Karafiáth Orsolya, Tisza Kata, Hazai Attila, Orbán János Dénes, Gerlóczy Márton és Szabó Stein Imre idézetei találhatók.)