A kilátás

avagy jelenetek a tárgyak életéből

Ha a tengerentúlról az óhazába való visszaköltözésnek nem esett volna sajnálatosan áldozatul, akkor a Néprajzi Múzeum felhívására bizony én is beküldtem volna a Plasztik művek című kiállításra egy szívemnek felettébb kedves műanyag tárgyat: egy kisméretű, összecsukható karácsonyfát. A trópusokon eltöltött gyermekkorom idején onnan lehetett tévedhetetlenül tudni, hogy beköszöntött a karácsony várva várt előestéje, hogy édesanyám benyúlt a szekrénybe, és egy hanyag, mégis elegáns mozdulattal, mint egy esernyőt, kinyitotta az előző év karácsonya óta tétlenkedő kis műanyag karácsonyfát, majd diadalmasan a tálaló közepére állította. Íme, beköszöntött a karácsony, mondotta édesanyám, mi pedig az ablakon betűző naptól hunyorogva örvendeztünk. Semmi sem tudta volna jobban megtestesíteni az eredetitől való távollevés, a behelyettesítés, a ráutalás, az átmenetiség, valamint az utazó (esetleg emigráns, száműzött) kényszerű találékonyságának ideáját, mint éppen ez a praktikus kis esernyő-karácsonyfa. De tulajdonképpen beküldhettem volna felnőttségem kezdetének (egyik) szimbólumát is, azt a balatoni padlásunkon málladozó gumimatracot, amelyet a dicsőséges Taurus Gumigyártól kaptam első pénzes munkámért, egy fordításért, amelyet a gumigyár e kiváló termékével természetben gondoltak honorálni. Örültem neki.

Tudjuk, nemcsak a könyveknek, de más tárgyaknak is megvan a maguk sorsa, története, még a plasztiktárgyaknak is, amelyek jóllehet nem az örökkévalóság számára készülnek, mégis szerves (vagy tán inkább szervetlen?) részei egy-egy korszaknak, életérzésnek, politikai-kulturális kontextusnak, azaz: a történelemnek. Erre kívánja felhívni a figyelmet a Néprajzi Múzeumban megrendezett Plasztik művek című eredeti, látványos, szórakoztató (lásd még: szórakoztatva nevelő) és az antropológiát üdítően korszerű módon értelmező kiállítás, amelyért főrendezőjét, Fejős Zoltánt, valamint az egész stábot köszönet illeti. Régen láttam magyar múzeumban olyan kiállítást, amely egyszerre lett volna ilyen frissen, relevánsan, konceptuálisan alaposan végiggondolva és vizuálisan kitűnően megoldva (látványterv és grafika: Gerhes Gábor). A Plasztik művek, felnőttek, gyermekek örömére, ilyen kiállítás. Hiszen mi mást, ha nem heurisztikus örömöt okoz az, hogy a vaskor, a bronzkor és különféle letűnt aranykorok után a mi korunk, a plasztikkor is legalább annyira tanulmányozásra, katalogizálásra és kategorizálásra érdemes, mint azok; mi mást, ha nem örömöt okoz az, hogy az antropológia a múltra való hagyományos fokuszálása után képes a jelennek (illetve a közelmúltnak) is megadni, ami a jelené, és ezt egy múzeumban demonstrálni. A lezárt, lepecsételt és évszázadokon át zsíros ujjakkal fogdosott tárlókba terelt történeti múlt helyett egyszer csak a saját jelenünkben találjuk magunkat - hirtelen tükörbe nézünk, és azt látjuk, hogy mindennapi környezetünk, mindennapi tárgyaink, a mindennapjaink ugyanúgy a népi kultúra izgalmas részei, mint az avar kori leletek. A népi kultúra tehát a körülöttünk pulzáló, vibráló élet; a népi kultúra c'est moi, gondolhatja a Látogató, mely gondolatra valamiféle melegséget érez a plasztikmobilját tapogatva, mely érzés ideális esetben hozzásegíti őt ahhoz, hogy másképp gondolkodjon környezetéről és másképp bánjon tárgyaival. A kiállítást összehozó csapat példásan sokszínű (azaz interdiszciplináris, amire szintén fájóan kevés a példa): akad köztük antropológus, természettudós, iparművész, képzőművész, fotós és nem utolsósorban a laikusok tömege, akik nem voltak restek beküldeni kedves műanyag tárgyaikat, valamint a hozzájuk tartozó történeteiket. A történetekből készült válogatás, amely a kiállítás katalógusában olvasható, az utóbbi idők legszívetmelengetőbb novellafüzére. Ezeket a kis történeteket, történetkezdeményeket olvasva hirtelen megérzi az ember az amúgy elillanó élet szövetét, textúráját.

Itt van, gyere, meg lehet tapogatni, súgják e szövegek és a hozzájuk tartozó tárgyak, s mi anélkül, hogy bármihez ténylegesen hozzá kellene nyúlnunk, már érezzük is a poliészter iskolaköpenyünk viszkózus anyagát, a szomszéd Teri néni virágmintás otthonkájának textúráját, a kirándulásokra vitt összecsukható kempingpohár tapintását (és a műanyag ízét a szánkban), a nagyi bakelittelefonjának markunkba súlyosan, komoran belesimuló kagylóját (a szerkezet csöngésétől a holtak is felébredtek), az első randinkra kiszemelt preszszóban a hipermodern sky fotelok kissé ragacsos-tapadós érzését a csupasz combunkon, nagybátyánk szekrényben lógó, naftalinszagú, örökbecsű orkánkabátjának szagát, amelyben „végigcsinálta 56-ot", a mélyhetvenes évekbeli, széleskörűen irigyelt, fröccsöntő kisiparos által fröccsöntött játékok műanyag domborzatát és így tovább a végtelenségig, miként az élet maga is végtelen számú elemből áll össze, mint valami óriás puzzle. „A tárgy az anyaggá változtatott élet", idézi a katalógusban Barthes-ot K. Horváth Zsolt, az egyik beküldő. S bizony az előbb felsorolt tárgyak mindegyike par excellence hordozó, méghozzá kultúrahordozó funkciót tölt be, amennyiben hipermetonimikus jellegükből adódóan egy egész kort, egy egész korszakot és a hozzá tartozó életérzést, feelinget képesek egy szempillantás alatt felidézni, s ilyen értelemben - egyebek mellett - a cultural studies kitűnő szolgálatában állnak. S éppen ez e kiállítás másik nagy vonzereje (és egyben széles körű sikerének titka), hogy a kultúra és tudomány többféle ágát képes megszólítani: természettudomány, design (formatervezés, divattervezés, lakberendezés stb.), képzőművészet, kultúratudomány, néprajz, történelem és még ki tudja, hányféle területet. Nincs szakbarbárság, nincs szűk látókör, nincs krecli, nincs minden mást leuraló taxonómia, ehelyett nyitottság van, humor, irónia és némi nosztalgia. Itt végre megcsap bennünket a szabadság szele, és vidámak vagyunk tőle.

A kiállítás katalógusában kedvenc darabom A kilátás címet viseli. Az Osgyáni Zoltán által beküldött plexi repülőgépablakhoz tartozó lakonikus magyarázat így szól: „Pesten voltam, amikor az Il-18-as személyszállító repülőgépet darabjaira bontották. Ez egy plexiablak. Azért vittem haza, hogy a gyerekem kinézhessen rajta, mert úgysem fog repülőgépre ülni, mivel munkanélküli vagyok." A Néprajzi Múzeumban megrendezett kiállítás ilyesfajta (plasztik) keretet nyújt, amelyen kinézve nemcsak a közelmúlt és a jelen mikrotörténéseibe, mikrotörténelmébe nyerhetünk betekintést a hivatalos nagy narratívákkal szembeni alternatív, kis narratívákat (petit récits) nyerve, hanem egyúttal érdekes elméleti kérdésekben való elmélyedésre is alkalmat nyújt, ha a látogatónak erre is volna igénye. Például el lehet elmélkedni a műviség, illetve az organikusság valorizálásának történetén, azon, hogy ezek különböző korokban és különböző kultúrákban hogyan váltották egymást, s miféle tágabb történeti-kulturális-politikai motívumok következtében. Oscar Wilde bonmot-ja („Természetesen viselkedni a lehető legnehezebb póz") kapcsán felidézhetjük a 18. század, a rokokó, valamint a 19. századi dekadencia rajongását a műviség és megvetését az úgynevezett természetesség vagy organikusság iránt. Így például a dekadencia atyjának, Huysmansnak A rebours című művében (1884) a főszereplő mondja ki azt a mondatot, mely utóbb a dekadens mozgalom szlogenjévé nőtte ki magát: „Élni? Azt majd a szolgák elvégzik helyettünk." Vagy gondolhatunk a kertrendezés történetére is mint világmodellre, amennyiben a szigorúan tektonikus, zárt és művi franciakert a központosított államhatalom, azaz a francia monarchia képi reprezentációjaként működött, míg ezzel szemben a (látszólagos) szabadságot és természetességet kultiváló angolkert (landscape garden) az alkotmányos angol monarchia vizuális megjelenítője volt. A franciakert felfokozott és nyíltan vállalt művisége - csakúgy, mint az angolkert színlelt nyíltsága és természetessége - nyilvánvaló politikai, történeti és kulturális okokra vezethető viszsza.

Földrészek viszonylatában ugyancsak érdekes lehet elgondolkodni azon, hogy például a Távol-Keleten miért van hagyományosan oly nagyra értékelve a műviség (lásd a japánkert példáját vagy a hatalmas művirágkultuszt, amelyet Európában leginkább giccsként, a rossz ízlés kifejeződéseként értékelünk), illetve azon, hogy a tartósság európai felértékelése hogyan áll szemben például az amerikaiaknak az eldobható, könnyen pótolható dolgok iránti rajongásával. Amíg Európában egy dédmamától örökölt sublót a család történetének kontinuitását, valamint az énazonosságot jelképezi, és ezért megbecsült érték, Amerikában csak (szó szerint és átvitt értelemben) tehernek számít, ami az amerikai életmódra jellemző gyakori lakhelyváltoztatást nehezíti és drágítja. Ha úgy tetszik, a leleménnyel, kreativitással és improvizációval létrehozott pótolhatóság az első amerikai pionírok életben maradását biztosította. Az eldobhatóság és könnyű pótolhatóság ennek az életformának egyik alapvető feltétele volt, s az amerikai társadalom mobilitása miatt a mai napig az maradt, míg mondjuk egy szocialista hiánygazdaságban nyilvánvalóan őrült pazarlásnak számít. Svetlana Boym The Future of Nostalgia (2001) című könyvében arról számol be, hogy Amerikába szakadt orosz emigránsok eleinte hogyan őrizték meg - igaz, titokban - a megvásárolt papírtányérokat és papírpoharakat. Valamint hogyan tették ki polcaikra azokat a (gyakran műanyag) csecsebecséket, amelyeket otthon eszük ágában nem lett volna kitenni, itt azonban az otthon képzetét, érzetét keltették. „Az otthonom a múzeumom", mondják. A Néprajzi Múzeumban a Plasztik művek című kiállítás pedig éppen az otthon képzetét kelti.

Annak a világnak a képzetét, amely mára, szinte észrevétlenül, természetes otthonunkká vált. Ahogy K. Horváth Zsolt (beküldő) írja, „egy új, színes, törhetetlen életstílus" váltotta fel a régit, ami nyilvánvalóan megváltoztatta a világhoz és tárgyaihoz, sőt mondhatni az élethez való hozzáállásunkat. „A műanyagban az talán a legszebb, hogy semmi sem utal az eredetére, mindenkinek pont ugyanannyi köze van hozzá, mint bárki másnak. Talán nem is tárgy, hanem egy folyamat része, mely éppenséggel a mi konyhánkban landolt. Mindentől és mindenkitől épp ugyanannyira van. Demokratikus és populáris, azaz naivan modern." (K. Horváth) S éppen ezért érezheti magát minden látogató találva, éppen ezért gondolhatja, hogy a kiállított tárgyak éppen az ő életének fontos mozzanatait, az ő privát emlékeit testesítik meg, melyeknek narratíváját azonban csakis ő ismerheti. Így áll itt kart karba öltve a privát és kollektív emlékezet. Irigylésre méltó, példás idill.

Plasztik művek. Kiállítás a Néprajzi Múzeumban. Főrendező Fejős Zoltán.