Outlet-Lear

Kezdetben lett volna Törőcsik mint Lear király. Amikor a Nemzeti Színház Rt. vezérigazgatója Schwajda György volt, meghirdették Anatolij Vasziljev rendezésében a csupa nőből álló Lear királyt. Törőcsik Mari játszotta volna a címszerepet. A vonzó feladatra a társulathoz számos színész szerződött. Básti Juli, Murányi Tünde, Udvaros Dorotytya stb.

2002 júniusának végén - Schwajda távoztával - a pravoszláv színházi guru levélben értesítette a színházat, hogy „a megváltozott körülményekre való tekintettel Shakespeare Lear királyát nem kívánja megrendezni".

Milyen lett volna Vasziljev előadása? Jó-e, rossz-e? Meg nem ítélhetjük, elmaradása okán.

2002 óta a Nemzeti Színház helyzete változatlan. A társulatnak továbbra sincsen főrendezője, sem rendezője. Ha mégis, csak papíron van. Nyoma nem látszik összetartó munkának. Rendező-befogadó színház a Nemzeti. Ez veszedelmes. Nemcsak a kifogásolható előadások zegzugos irányulatlanságát tekintve, de azért is, mert nincsen művészi erő társulattá kovácsolni a szerződtetett tagokat. Nincs rendszer a továbbképzésben. Nincs a színháznak saját, megkülönböztethető stílusa. Nincs jellegzetes programja. Az arra járó rendezők letudják vállalt színdarabjuk működésbe hozását. Egymás mellé rakva ezek nem építenek felismerhető irányt, eltökéltséget, mélyebb összefüggést. A színészek belső fejlődése, továbbképzése elakadt.

A Nemzeti: akár az egész színházi élet. Vagy a magyar kultúra. Nincs felelőse. Mire eredményt érnek el vagy eredménytelenséghez jutnak: nincs kit okolni érte. A rendezők már messze járnak, akár a tehetetlen kultuszminiszterek, a hivatalt kapott, átmeneti hozzá nem értők. Nincs elszámoltatás. Művészi rovancsolás. Véletlenek hatnak a színpadon. Ki mit tud-játék az előadás. Ki-ki úgy játszik, ahogy tud. És kimondandó: nem mindenki tud. A társulat hígított létszámú. Színészeknek amatőrök végszavaznak.

A Csongor csapása után itt van Shakespeare Lear királya. A moszkvai Vasziljev helyett a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László rendezte. Törőcsik helyett Blaskó Péteré a címszerep. Az elmúlt év végén a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban Bocsárdi már megrendezte a Leart Nemes Levente, D. Albu Annamária, Gajzágó Zsuzsa, Kicsid Gizella, Kőmíves Mihály, Váta Loránd, Pálffy Tibor, Szabó Tibor, B. Fülöp Erzsébet főszereplésével. A bemutató 2006. november 28-án volt. A Nemzetiben a próbák december 6-án kezdődtek el, február 7-én mutatták be az itteni változatot.

Dobre-Kóthay Judit felvázolta a viselettörténetet a 16. századtól napjainkig. Kezdte a szögletes Tudor-főkötőknél, buggyos nadrágoknál. Mindeddig legfeljebb Shakespeare-vígjátékoknál alkalmazták az Erzsébet-kort. A Jakab-kort a tragédiáknak tartották fenn. Persze olyan időkben, amikor még nem pedánskodást jelentett a korhűség.

A színház mindig jelen idejű. Akkor történik, amikor játsszák. Feltéve, hogy a játék mélye összezeng az előadás korával. Ha nem babrálnak az időszerűsítéssel.

Nem az óramutatót igazgatják a darab megjelenítése helyett. Az outlet-színház a mű örökérvényűségét kívánja lejárt szavatosságú ruhákkal kifejezni. Az egyszer volt, most is van közhelye - miszerint sosem volt jobb kor - közönyösséget kelt a nézőtéren. A zakó hossza változik, az emberi elvetemültség konstans. Igaz, annak sincs értelme, hogy Lear leányai, mint Csicsónénak három lánya, mind a három egy szoknyában jár. A C&A női konfekcióosztályán kiárusításon vettek egyformát maguknak. A Nemzeti Learje azt sugallja, hátul zűrzavar van az öltözőkben, és az öltöztetők az éppen kézbe kerülő ruhadarabot adják sietve a színészekre.

Nemes Levente szerepvallomásából az derül ki, hogy Bocsárdi szerint Lear szerelmes leányába, Cordéliába. Erről a pesti előadáson semmi hír. Gyanútlanul nézzük az odafenn történőket. Ahogy színházi nyelven mondják: ebből semmi nem jön át a rivaldán. Nemes Levente nyilatkozata megijesztett. Lehetséges, hogy a vendégrendező munkája tele van jelentéssel, ami mind fölfoghatatlan a nézőtérről?

Hatalmas tölgyfa lap áll szcenikailag szilárdan a szín közepén. Kerülgetik, ráugranak, fölrántják kapuját, bevágják, rugdossák, ököllel dobolnak rajta. Magányos, erős, megbízható fal. Bartha József díszlete maga a mozdíthatatlan hatalom. Mögötte űr van. Egyszer fölsejlik kivilágított nyílásában Cordelia lelkiismeret-furdaló jelenésként. Vitrinekben szuszpenzoros, mezítelen férfitestek lihegnek a viharjelenetben, mintha rájuk zárták volna a szárazgőzt. (A csupasz elgyötörtökre „Példát e tartomány ad a bolondház / Koldusiban..." II. felvonás 3. szín.) Más anyagszerveződésű a fenéken látható díszlet, mint az alapdíszlet. Magas szárú, száraz növényzetből pipacsmező labirintusa nyílik ki. Akár az Óz álmot hozó pipacsmezeje. A hadi színek ebben a mesevilágban bonyolódnak. Kanyarogva érnek az előszínpadra a - bemikrofonozott - szereplők.

Jordán Tamás kezdi a játékot. Lazán, hátulról középre jön, mint a Szentivánéji álom Philostrat udvarmestere. Meggyújtja a súgólyuk helyén földbe szúrt fáklyát. Kezdődhet a játék. Kiderül: nem ünnepségrendező, hanem Gloster. (A színlap ugyan Gloucesternek tartja, de Gloucester a III. Richárd. Ugyancsak az angol szerzőtől.)

Jordán nincs meghatva, hogy híres klasszikus tragédiában lép fel. Nem szerepet: embert játszik. Glostere nem különbözik a többi udvaronctól. Pletykálkodás közben indítja el a cselekményt. Könnyen rászedhető, akárcsak Lear, mivel elbizakodottan gyanútlan pályája tetőpontján. Megalkuvó, békéltető, falmelléki udvari ember. Méltóságát szenvedései elviselésétől nyeri el. A megvakított szembenéz vétkeivel, a világ szörnyűségeivel és a halállal. Jordán azok közé tartozik az előadásban, akik megőrizték színészi szabadságukat. Nem a rendező sakkbábuja.

Legszembeszökőbb újításaként a Bolondból nőszerep lett. A rendező nem Giorgio Strehler fölfedezését ismétli. Az olasz rendező szerint Cordelia és a Bolond egyszerre nincsenek a színpadon. Váltják egymást. Titokzatos a kapcsolat a fiúszínész (az Erzsébet-korban Robert Armin) játszotta Cordelia és a Bolond között. Strehler egyazon színésznőre (Ottavia Piccolo) osztotta mindkét szerepet (1972).

Balra hátul, a sarokból lágyan színre olvad Törőcsik. Nem bevonul. Becsurog, beóvakodik. Hangsúlyozottan hangsúlytalan. Miként később jobboldalt feltűnően észrevétlenül araszol az előszínpad kinyúló nyelvén, hogy szerényen a nézők közelébe játssza magát. Nem tudható, honnan jött. Ott terem. Külső megfigyelő. Élő lelkiismeret. Sísapka, bő felsőrész, nadrág fedi törékenységét. A sötét ruházatban csupán a lélek mozog. Mosolytalan. Kedélytelen. Kilengések nélküli egyhangúsággal kalandozik királyával. Csak tekintetéből olvasható ki gyengéd figyelme. Shakespeare meglehetős dramaturg lévén a III. felvonás 6. színben eltünteti a nézők elől a Bolondot. Fejre fordultnak érezvén a világot: délben megy aludni. Jóslatát lecsippentette a rendezés. Valaki (talán Alban) mondja súlytalanított sorait: „És oly idő jön, aki még megéri, / Hogy fő divat lesz lábbal mendegélni." Felbukkan váratlanul a végén a Bolond. Törőcsik zárt arccal, könnytelenül szerszámosládát hoz magával, lezárja a színpadi csapdát, ahová lesüllyesztették szakszerűen Lear tetemét. Akkurát körbeszögeli a sírt. Összecsukja szerszámos dobozát. Tempósan indul balra, hogy eltűnjék, amerről előbukkant. A szín közepére érve sarkosan kifordítja arcát, jártában - tapsolhattok! - abgangosítja kimenetelét. És függöny.

A Nemzeti Learje a sértetten méltatlankodó Blaskó Péter. Jobbra, az erkély proszcéniumpáholyából osztja szét birodalmát. Kis dalt énekelnek a színpadon, hogy leérjen hozzájuk az emeletről. Kent az állásinterjúnál azt állítja, az van a nyugdíjas fejedelemben, ami vonzza őt. Mégpedig: méltóság. Blaskóból ez hiányzik. Panaszosan siránkozik szorult és méltatlan helyzete miatt. Lehetőségei felett beszél. Erőlködik emelt hangon, ami ráadásul modulálatlan, egyszínű és merev. Panaszosan lamentál. A keserűen vádoló, létében megsértett férfi helyett nyűgösen kántáló mondja a Vörösmartyt magyarra fordító Mészöly Dezső szövegét. Néha viszszajut középhangjához. Ilyenkor humora is van az elkeseredettnek. Ezekben a pillanatokban meggyőző.

Vargha Mária és Söptei Andrea a rendezésnek megfelelőn két sziszegő ászpisz kígyó. Vagyis a régi színházi hagyományokba kényszerítettek. Lopva sikerül kiszabadulniuk az intrika szerepkörből. Ilyenkor valóságos asszonyok, lángot okádó sárkányok helyett, Vass Teréz kiugróan rossz Cordelia. Szorosan összeharapott fogakkal beszél. Ki nem nyitná a száját. Nem érteni szavát. Éles, első felcsattanásakor vastag idegen kiejtés hallatszik belőle. A főpróbáig nem érkezett meg Vass szinkronhangja.

Ha a játszó hölgyek-urak erősebben figyelnének egymásra, feltűnne, hogy miért beszél következetesen középhangon az olyan éles hallású és önvédelmi ösztönű színiróka, mint Újvári Zoltán a frank fejedelem szerepében. Ha körülfülelnének, feltűnne, hogy Törőcsik és Újvári nem merítenek a közös vershörgésből. Minél inkább klasszikusan hörömbölnek a többiek, annál köznapiabbak ők. Az is kiderül, hogy öltöztetheti a tervező bár NASA-szkafanderba vagy Jean Paul Gautier legutolsó kreációjába a szereplőket, csak a ruha lesz kortársi, ha ódonan éreznek vagy recitálnak benne a játszók. Nem a ruha teszi az embert. Nadrágtartósan, csokornyakkendőben járatni Alban hercegét vagy a konfekcióöltönyökbe bújtatott tömeget dörömböltetni a díszletfalon: a külső tatarozása elhasznált rendezői közhelykonfekció marad a belső élet helyett. Nem kortársainkat látjuk a Learben, csak néhány kortársi színészt teátrális múzeumőrök seregébe keveredetten.

Gazsó György úgy próbálja meg eljátszani Cornwallt, mintha más személyiségű pályatársára osztották volna szerepét. Persze nem megy. Spindler Béla Albanja emberábrázolás. Személyiségére hajlítja a szerepet. Bodrogi Gyula lazán, elfogódottság nélkül, paródiának indítja Kent szerepét. Mintha csúfondárosan közölné: ha ezt kérték tőlem, én ugyan eljátszom. Orosz Róbert frankföldi nemese átugrott a fináléhoz az éjszakai portáról. Civilebb már nem is lehetne.

Méltánylandó László Zsolt állóképessége. Jobbról balra úgy harmincszor körbefutja a színpadot. Utóbb balról jobbra. Hátul homorú ívben harmincszor futja körbe az edzőpályát. Jó időt fut. Szegény Tamásként óvodailag ugrál, mint rosszcsont, akinek sikerült lenyelnie a formázásra kapott plasztilint.

Nem a Shakespeare írta szerepet játssza, hanem a díszlettervező meghatározta térségnek, lehetőségeknek engedelmeskedik. Ahhoz idomul. Azt használja ki és igazolja mozgásával.

Az előadás szerves egységet ajánl színpad és nézőtér, a régi tragédia és napjaink megítélése között. A földszint bal oldali bejárása felől érkeznek és távoznak rendszerint a szereplők. (Közülünk valók, és a Soroksári útra térnek vissza.) A Shakespeare-színpadra készült művek előadása olasz színházszerkezetekben mindig problémákat vetett fel. Nádasdy Kálmán nemzeti színházi rendezései - különösen a III. Richárd - úgy vágták keresztül a Globe-problémát, hogy kivétették a földszinti proszcéniumpáholyok balusztrádját. Szabad járást biztosított a színpad első síkján. Sőt a nézőkhöz még közelebb segített színész számára felhasználta a lépcsőjárásokkal kiképzett zenekari árkot. A Learnél használt, az előcsarnokból vezető folyosóról jövés-menés bajos megoldás. A színpadkeretet figyelembe nem vevő színészmozgatás ingerlő ereje elmúlt. Hidegen fogadja a néző a kiürült közhelyet. Technikai nehézséget is okoz. Megcélozza a színész a játékteret. Őszinte lendületét fékezi, hogy jobbra kell kanyarodnia, lejutni a lépcsőkön; majd balra fordul, elhalad a nézőtéri első sorok mellett, felmegy a színpadra, itt újabb kanyart vesz, amíg helyére ér. Visszafelé ellenkező irányban ismétlődik a nyakatekert járás. A színész szabad játékosságából visszafog a kényszer szülte koreográfia lebonyolítása. Indokolatlan is a színpadtechnikával jól felszerelt, sokat tudó színpadon.

Kibeszélni a színpadról abban az esetben indokolt, amikor Jordán lábát lógázva megosztja gondolatait a közönséggel, vagy az egyébként elfogadhatatlanul üres Stohl András beavatja terveibe az alant ülőket. Edmund hirtelen kifordul a közönséghez annál a sornál (Vörösmartynál: Amily idő jár, olyan az ember is. Mészöly kozmetikázásában: Amilyen a kor, olyan az ember...) A színész sokféleként adhatna nyomatékot a gondolatnak: cinikusan, mentegetőzően, okítva, elhárítóan, beismerően, tárgyilagosan. Úgy hatna. Kurziváltan, kivilágítottan kiemelve a cselekményből rendezői modorosság. Lerövidítése a színpad-nézőtér közötti gondolatátviteli folyamat működésének. Transzparenssé lesz a mondat, mint a legértékesebb tőke az ember, vagy: előre a szemveszteség nélküli begyűjtésért! A darab gazdag külön hangsúlyozható gondolatokban. Gloster szavai az első felvonásban előrevetítik az állam helyzetét: a szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, testvérek összecsapnak, a városokban zendülés, viszály a falukon, palotákban árulás, s a viszony felbomlik apa s fiú között. Edmund kiszólása a darabból nem gondolat, csupán régies rendezői ötlet.

Fölgyújtani a nézőtéri világítást, megkérdeni a nézőktől, megvív-e valaki Edmund ellen, oktalan ötlet. Akkor is, ha Peter Brook 1962-ben - negyvenöt éve - felkapcsoltatta a Learben a nézőtér lámpáit. Fél évszázada rendezők betelhetetlenül birizgálták a villanykapcsolókat, már érzéketlenül beletörődtünk játszódásaikba. Még a hiszékeny peleskei nótáriusnak sem támadna kedve fölmászni a játéktérbe, elfogadni a bajvívásra kihívást. A gondolattalan ürességek elfedésére szolgálnak nyűtt fogások a rendezői autonómia hangsúlyozására. Be kell azonban látni: a rendezői önkifejezés nem állampolgári jog. Jobb, ha a rendező fáradt exhibicionista gesztusok helyett arra fordítja energiáját, hogy közelítse egymáshoz napjaink színjátszását (kerülöm a modern szót) az ószínészet házi papuccsá kitaposott közhelyeihez. Megkísérelni kiszorítani a kényelmes kliséket. Keresztútnál vagyunk. Az elavult színház és korunk színháza kereszteződésénél.

Shakespeare: Lear király. Tragikus játék az élettel két részben. Nemzeti Színház, 2007. február 7.

Fordította Vörösmarty Mihály-Mészöly Dezső. Rendező Bocsárdi László. Díszlet Bartha József. Jelmez Dobre-Kóthay Judit. Zene Könczei Árpád. Szereplők: Blaskó Péter, Varga Mária, Söptei Andrea, Vass Teréz, Jordán Tamás, László Zsolt, Stohl András, Bodrogi Gyula, Törőcsik Mari, Spindler Béla, Gazsó György, Hevér Gábor, Orosz Róbert, Újvári Zoltán, Vida Péter, Cmarits Gábor, Ficzere Béla, Előd Álmos, Kassai László, Fadgyas Ábel.