Nagyasszonyok

„Megpihent a szíved, / Nagyasszonyunk, végre, / Rászállott bánatod / A pirosló vérre, / De pirosló véred / Minden hulló cseppje / Egy felszálló kétség / A magas egekre. // Megpihent a szíved... / Milyen sötét átok, / Hogy neked a szenvedés / Volt egész világod, / Hogy te, ki szent voltál / Őrangyallá válva, / Százszor tettél utat / Nehéz Golgotára!" Nem, ez nem egy műkedvelő blogger mesterkélten antikolt versezete Diana hercegnőről, akinek halála ürügyén - színjózanul meglovagolva a tömeghisztériát - Stephen Frears dokumentarista erejű játékfilmet készített az angol politikus/monarchikus elit reakcióiról, hanem éppenséggel Ady Endre bánattól sújtott költeményének felvezetése az Erzsébet királyné elleni halálos merénylet után alig néhány nappal. Nem képtelen a párhuzam, bár a több mint egy évszázad távolából is rajongva imádott magyar királyné (alias Sissi) alakja egyformán osztozik a szintén tragikus sorsú, már életében bálvánnyá vált, halála után pedig rajongói által egyenesen szentté avatott walesi hercegnő, valamint az uralkodó(né)i terhekben, az elfojtott érzelmekben, a családi/dinasztikus gondokban, a természet (lovaglás) iránti szeretetben vele rokon II. Erzsébet angol királynőével. Magyar nézőnek kézenfekvőbb a történelemkönyvekhez (netán a Budapesti Negyed Erzsébet-kultuszról szóló szerteágazó dokumentumgyűjteményéhez, 2006. nyár-ősz) nyúlnia, ha el akar merülni a Diana-jelenség szociálpszichológiai, tömeglélektani aspektusaiban: Sissi, bár arisztokrata-uralkodói családból, mégis szinte a semmiből emelkedett a csúcsra, amikor Ferenc József feleségül vette, miként a főrendi, Stuart Máriát is felmenői között tudó Spencer család leánya is váratlanul került az udvar bűvkörébe; kezdettől engesztelhetetlen ellentét feszült Sissi és anyósa, Zsófia főhercegné, sőt az egész udvar között, ahogy II. Erzsébet sem szenvedhette soha a menyét; ugyanolyan „szép, de beteges" asszonynak látták Erzsébet királynét, mint Dianát; ugyanúgy körülölelte a nép páratlan szenvedései miatt sajnálattal vegyes tisztelete és imádata, mint újabb kori alteregóját (Sissi esetében főként a magyaroké, Diana már „nemzetközi" sztár volt). Szívjóságukról, jótékonyságukról legendákat zengtek, a szabadságszerető „modern nőt" is ünnepelték bennük, egyformán tragikus véget értek, és így tovább. Mint minden összevetés, természetesen ez is sántít. Más és más társadalmi-politikai közeg, női szerepfelfogás, életút, értékkultúra jellemezte mindkettejüket, hogy enyhén és tapintatosan fogalmazzunk. Egy azonban bizonyos: tehertétele ellenére egyaránt elfogadták, kihasználták, elszenvedték és kiélvezték azt, hogy - úgymond - „a tömeg fanaticus acclamatióval fogadja nagyasszonyát" (Eötvös József), hogy sokak számára a jelen lévő istenség képi ábrázolásai, misztikus kapcsolatteremtői, kegyelmének vallási hevületben bárki számára átélhető forrásai, azaz - Damaszkuszi Szent János műértelmezésének profanizálásával - egyfajta ikonok legyenek.

A királynő című koprodukciós játékfilmnek látszólag köze nincs ehhez, hiszen ügyesen kikerüli a transzcendens magaslatokat, a tömeghisztéria feletti ítélkezést, a szenzációhajhász tabloidok elnagyolt perspektíváját. Józan, földhözragadt látásmód, mégis bensőséges, intimnek ható töredékekből felépített történelmi konstrukció bontakozik ki a szemünk előtt, szem mégsem maradhat szárazon. Pragmatikus okokból ugyan, de mindkét fókuszcsoport, az újdonsült angol miniszterelnök, Tony Blair politikai környezete, valamint a megvetett nő felmagasztosulását megaláztatásnak, a közízléshez (közvélemény-kutatásokhoz, bulvár-címlapokhoz, piha!) való alkalmazkodást mélykonzervatív eszményei sérelmének tekintő udvar is idomul az utcákon zokogó, a Buckingham-palota főbejáratát virágokkal, rajzokkal és célzatos üzenetekkel eltorlaszoló „nép" kívánságához. Ki-ki a maga javára (népszerűsége, avagy a monarchia intézményének ápolására), de kihasználja a szárba szökkenő eksztatikus Diana-kultuszt.

Pontosan az intimitásokból építkező távolságtartás, a semmitmondással határos beavatottság álcája miatt nehéz ítéletet mondani Frears filmalkotásáról. Mert jó, jó, kiválóak a színészek, főként a királynőt alakító Helen Mirren, nem különben az ifjú titán Tony Blairt játszó Michael Sheen, de Fülöp és Charles hercegek (talán eltúlzottan) tenyérbe mászó stílusát hozó James Cromwell és Alex Jennings, valamint a miniszterelnök tüzesen republikánus feleségét vászonra állító Helen McCrory is igen életszerűek, zseniális a forgatókönyv, hitelesek a palota és a Downing Street 10. belsejében zajló életképek, arányos a Diana életét felidéző archív összeállítások illeszkedése a filmszövettel, pikánsan szellemes az egész dokufikció - nemhiába honorálják és adják kézről kézre a filmfesztiválok, fogadja lelkesen a nagyközönség. És mégis megbicsaklik valahol. Nem az igazságtartalmára gondolok, hiszen a műfaj elfogadásával beletörődünk, hogy nem feltétlenül a valóságot (II. Erzsébet érzelmi életének vagy Tony Blair benső mozgatórugóinak feltárását) szondázza. Ebből a szempontból lényegtelen, hihető vagy hihetetlen, eszményítő vagy leegyszerűsítő az ábrázolás módja. Valóban tépelődik-e a királynő, valóban szerepválságot él-e át a Diana-ügy kapcsán, valóban ilyen pökhendien vaskalapos-e a férje, Fülöp herceg, valóban ilyen bölcs-e az anyakirálynő az alkalmazkodás kényszerének felismerésében, valóban ilyen gyáván alamuszi-e a trónörökös (aki a való életben anyja visszahúzódásával immár szerepet vállal a miniszterelnöki audienciákban, partnere lehet annak a leáldozó csillagú Tony Blairnek, akihez a filmben, mint felívelő üstököshöz, szégyentelenül törleszkedett), valóban focistamezben fogadja-e Blair a királynő telefonjait, valóban kulcsszerepe volt-e a főkamarásnak abban, hogy Blair megvédje II. Erzsébetet a népharagtól, valóban így vagy ehhez hasonló módon élnek, gondolkodnak, alszanak, mosogatnak Nagy-Britannia első számú vezetői?

Igen is, nem is, A királynő attól átütően hatásos, hogy csak kismértékben erőlteti rá magát a képzeletünkre, inkább újabb kérdéseket vet fel. Például hogy miként változtatta meg az 1997-es Diana-affér a világ egyik vezető birodalmát - megváltozott-e II. Erzsébet, aki tizenhat ország fölötti több mint fél évszázados uralkodása, tíz miniszterelnök „elfogyasztása" óta az elmúlt években mintha jobban kinyílt (nem fél érzelmet nyilvánítani, nevetni, sőt sírni! a nyilvánosság előtt, befogadta a Charles herceg szeretőjéből feleséggé előlépett Camilla Parker-Bowlest, közelebb engedte a trónörököst az államügyekhez, engedményeket tett a médiának, tömegízlésnek stb.), egyúttal jobban be is zárkózott volna (több szabadidő, kevesebb politika, reflektorfény)? Hogyan lett az újgenerációs Tony Blair tíz év miniszterelnökség alatt „kegyvesztetté", romlott meg kapcsolata választóival, sőt mostanra a királynővel is, hogyan apasztotta le bizalmi indexét, amely a felmérések szerint már alig egyharmada II. Erzsébetének? És sorolhatnánk napestig a film motívumaival átszőtt racionális és irracionális gondolatsorokat. Inspiráló, szimpatikus hangvételű, ügyesen komponált alkotás A királynő, egyike azon keveseknek, amelyek túlélik a csaknem kétórás vetítési időt, és önálló életre kelnek a nézők fejében.

Mégsem tud egészen kitörni a Diana-mítosz kliséi közül (ahogy a Sissi életét feldolgozó tucatnyi mozgókép, köztük a Karády Katalin nevével fémjelzett 1940-es magyar film, vagy az 1955-57 között Romy Schneiderrel forgatott osztrák filmtrilógia is képtelen volt). Hiszen bővelkedik a hatásvadász felütésekben, a nem túl szofisztikált dialógusokban - lásd például a királynői kihallgatásokat, amelyek a volt miniszterelnökök, így például Margaret Thatcher szerint messze nem - a filmben látható - üres formalitások, hanem a napi politikai ügyekről szóló élénk, óriási felkészülést igénylő beszámolók voltak. Nem spórol a patetikus kameravezetéssel és zenei futamokkal sem, a mellékszereplők jellemrajzolása pedig egyoldalú. Néha erősen didaktikus is a film: Charles herceg öszszerezzen a legkisebb zörejtől, és inkább a királynőt tolná a nyilvánosság elé, a merénylettől félve, amikor a közvélemény az udvar ellen fordul a Diana halálával szemben tanúsított érzéketlenség, passzivitás miatt, ám aznap, amikor színleg osztozni kezdenek „a nép gyászában", Charles már meg sem rezdül a közelben elhaladó motoros kipufogójának durranásától. Jócskán elnagyolt a szarvas alakjának többrétegű szimbóluma is. A királynő egy tengelytörés miatt egyedül marad a folyóparton (nem messze a nyári rezidenciaként szolgáló skóciai Balmoral kastélyától, ahol Diana halála után az uralkodócsalád meghúzódott), és megpillantja a napok óta űzött szarvasbikát. Szembenéznek egymással, majd a királynő elhessenti, s az elillan a vadászok elől. Eddig rendben van. Lehetne a szarvas a királyság szimbóluma, akit az új idők új szelei hajszolnak (le is győzik), hiszen a királynő nem sokkal később Tony Blair tanácsát követve megcselekszi, amit megkövetel a haza. De lehetne Lady Dianáé, sőt az őt üldöző paparazzóké is, hiszen ismerjük az antik mítoszt: a vadászat istennőjét, a szűz Dianát (Artemiszt) fürdőzés közben meglesi Aktaión, ezért az istennő szarvassá változtatja, és kutyákkal tépeti szét. Az egyik esetben II. Erzsébet saját királynői szerepében tévelyeg, a másikban egyenesen Dianával azonosul (meg is könnyezi) - egy aprócska jelenet, amely előkészíti a pszichikai váltást. Frears és stábja azonban túlerőlteti, s ezzel meg is öli a jelkép sugalmazta dramaturgiai ugrást: nem elég, hogy Erzsébet sírva szemez a szarvassal, még jócskán meg is rendül, amikor férjétől utóbb értesül, hogy a szomszédos birtokon egy „befektetési bankár" kereskedelmi céllal lelőtte az állatot. (Ő is az új idők által Tony Blairhez hasonlóan kitermelt „korszerűség" embere, skandalum a konzervatív nemesség szemében, jóllehet a valóságban II. Erzsébetet számos befektetése emeli Anglia és a világ leggazdagabb emberei közé. Érdekes adalék, hogy az angol stag kifejezés szarvasbika mellett tőzsdespekulánst is jelent...) Majd közvetlenül azelőtt, hogy leróná kegyeletét Diana ravatalánál, a királynő felkeresi az állat nyúzásra, trófeafosztásra előkészített tetemét, megsimogatja a levágott fejet, hosszan érdeklődik az elejtés körülményeiről (sérülései miatt sokáig kínlódott, mérföldekig üldözték, mielőtt megszabadították szenvedéseitől...), aztán búbánatos arccal adja meg magát a Londonban reá váró szégyenpadnak. Vagyis szájbarágós, szirupos jelképtömkeleget kapunk egy-két leheletfinom utalás helyett.

Közönségsikerre éhes túlzásaitól eltekintve A királynő színvonalas, kiegyensúlyozott mű. Négy, világosan kirajzolódó stádiumon vezeti kézen fogva a nézőt. A destrukció a Munkáspárt elsöprő győzelmét, Tony Blair első látogatását, miniszterelnöki felkérését, a királynő és környezete botránkozó reakcióját foglalja röviden össze. Következik Lady Diana párizsi autóbalesetének hete: a revolúció, ahol minden feje tetejére áll, az utca népe veszi át a kezdeményezést, a miniszterelnöknek lesz királynője, és nem fordítva, ahogy az évszázadok óta szokásos. Ezután a lassú, de következetes evolúciót (ha úgy tetszik, a hagyományok visszafordíthatatlan erózióját) látjuk, a királynő felnő (vagy leereszkedik?) a feladathoz, amelyet a nép és annak választott vezetői diktálnak. Végül eljön a konszolidáció, minden a helyére kerül, Blair és Erzsébet elfoglalja kezdőpozícióját, úgy, hogy közben viszonyuk (és a királyság maga) gyökeresen megváltozott. A kezdő és befejező stádiumnak a köztes részektől időben is hónapokra elcsúsztatott audienciái egyúttal keretbe foglalják a film szerkezetét. Átgondolt, egyszerű, de ötletes konstrukció, amelyet sziporkázó színészi játék tesz élvezetessé.

A királynő alapdilemmája és végső konklúziója ugyanaz: így történt, mert így is történhetett. Aki szereti az ehhez hasonló elmejátékokat, nézze meg, de azért ne vegye túl komolyan.

A királynő. 97 perces színes, feliratos angol-francia-olasz életrajzi dráma, 2006. Rendező Stephen Frears; forgatókönyvíró Peter Morgan; zene Alexandre Desplat; vágó Lucia Zucchetti; szereplők Helen Mirren (II. Erzsébet királyné), Michael Sheen (Tony Blair), Helen McCrory (Cherie Blair), Sylvia Syms (Anyakirálynő); Alex Jennings (Charles herceg); James Cromwell (Fülöp herceg).