A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Ez egy másik írás, nem az, amire készültem. Mert volt valami, ami piszkált, a Karnevál Schumanntól, egyrészt olyan, mintha nagyon egyszerű lenne, rövid darabokat rakosgat egymás mellé a szerző, nem véletlen, hogy a forma később olyan sokáig megmaradt pályakezdő zeneszerzőknél, egymás után kell helyezgetni karakterdarabokat, és azt mondani, hogy ennyi a szervezőelv, valaki sétálgat a forgatagban. Nem kell hozzá nagy lélegzet, világmegváltás, teremtőerő, elszántság, és hónapokon át tartó görnyedés a kottapapír fölé, csak keresgélni a zongorán valami jó kis dallamot, hozzáillő címet, és kész a mű. Ennek ellenére egyetlen Karnevál van a világban, és nincs folytatás, még csak egyéb címekkel se nagyon kerültek be ilyen jellegű művek a repertoárba, persze bizonyos szempontból hasonlónak vehetjük, mondjuk, az Egy kiállítás képeit, a Karnevál viszont stabilan ott van, tépetten, töredezetten és mégis kerek egészként, mint maga a romantikus zongoramuzsika, annak legszebb példánya, mint olyasmi, amivel azért érdemes foglalkozni előadóként és hallgatóként egyaránt. És itt a január-február, farsang és karnevál, nincs más dolgunk, mint kabátban sétálgatni a kicsi Pesten, és zenére keresgélni az ismerőseinket, Lisztet és Chopint, Florestant és Eusebiust, addig legyünk a zenétől részegek, míg rá nem őszül ifjú fejünkre a mogorva vénség, és majd nem találjuk másban örömünket, mint A fúga művészetében.

Ha sokáig mesélem, még újra megjön a kedvem hozzá, pedig ezt idén már elszúrtam, nyakunkon a hamvazószerda, én meg elég elővigyázatlanul elmentem a Zeneakadémiára, hogy meghallgassam a Karnevált Bogányi Gergely előadásában. Csak a koncert második részén voltam ott, nem tudom, addig mi történt, de ilyen felháborító zongorázást ritkán lehet hallani. Bogányi egyfelől készületlennek mutatkozott, összeviszsza csépelte a klaviatúrát, ami megesik, örülni kell, hogy van munkája, nem juthat mindenre ideje. De ő ezt a képtelen előadást olyan elszálltságnak, ihletettségnek és transznak tüntette föl, amitől az ember gyomra fordult egyet, és ha a közönség szándékos félrevezetését nem tételezem föl róla, akkor az egészet nem értem: mi ennek az értelme?

További költői kérdéseket nem tettem föl magamnak, de a műtől annyira elment a kedvem, hogy azóta se hallgattam. Ha van egy előadóművésznek felelőssége, hát ennyi, mulandó hatás, jövőre visszatérünk majd a kérdéshez. Ugyanekkor azonban elkezdett kísérteni egy másik mű, Mozart C-moll zongoraversenye. Furcsa hét volt, kétszer is szerepelt a zongoraverseny a műsoron, először Yefim Bronfman adta elő a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, elég pontosan, de nagyon élettelenül, anti-Bogányi állapotban, a semmitmondást nem leplezve, azzal a gyatra tanulsággal, hogy ha valami nem jó, az még nem jelenti azt, hogy az ellentéte jó lenne. De még ugyanezen a héten Schiff András is eljátszotta a darabot, abszolút meggyőzően, biztos kézzel és ízléssel. Szóval elkezdett mocorogni a darab, ami, persze, nem jelent semmit, az ember újra és újra meghallgatja, aztán örül neki, ha megint belebotlik.

Körülbelül ez is történt, betettem a lemezjátszóba az első lemezt, amelyen rajta volt a c-moll koncert, Ashkenazy játszott rajta, és ő is vezényelte a Philharmonia Orchestrát, fejhallgató, ágyba fekvés és az az érzés, ami talán a legtöbb, a legtávolabb, ameddig el tudok jutni, ha zenét hallgatok: felzaklatódás. Cél és irány nélkül, valami furcsa nyugtalanság, vágyakozás, de nem tudni, mi után vagy merrefelé. Ha nem tudnám, milyen rémesen hülye kamasz voltam, azt gondolnám, hogy valami elveszett gyermekkor lenne a vágy tárgya, de képtelenség. Semmi okom nincs rá. Akkor sem tudtam többet, nem éreztem pontosabban vagy felfokozottan, ugyanazzal kínlódtam, mint most, és talán akkor valami ideális felnőttkor lett volna a zaklatott vágy célja, ennek pedig már végképp nincsen semmi értelme, miért is kellene oda-vissza vágyódni, miért lenne a zene legerőteljesebb hatása az, hogy rosszul érezzük magunkat a jelenben? Épp ellenkezőleg kellene lennie, a pillanatnak kellene jelentéssel és jelentőséggel megtelnie, hatalmasra megnőnie, hogy azt érezzem: most jó, most vagyok otthon. De nem ez történt, csak a vágy, az érkezett meg akkor éjjel, a semminél csak valamivel több.

Másnap újrahallgatva persze nem marad minden ennyire tökéletes, jön a józan ész, amely azt mondja, hogy tényleg nagyon szép a zongorahang, amelyet Ashkenazy kicsalogat a hangszerből, de mintha lenne valami keresettség, valami túlfinomult halkság, az a világtól elforduló enerváltság, amitől meg lehet őrülni, ami tagadja, hogy Mozart eleven része lehetne a mindennapjainknak. A két hallgatói lelkiállapot között azonban túl nagy a különbség. Olyan nagy, hogy az ember megpróbálja tisztázni, mi is az, amit hall.

Meg is hálálja a darab. Mert például elakad az ember szava, ha igazán odafigyel, hogy hogyan is kezdődik a mű, ahogy hallani tisztán a fagottot a vonóskar fölött, és aztán beleszól az oboa. Igen, pont olyan, mint az Amadeusban az a részlet, amikor Salieri lapozgat a kottákban, és meghallja a Gran Partita lassú tételét, és lépnek be egymás után a fafúvós hangszerek. Semmit sem ért az ember, nem tudja, miért fogja meg a szívét, ha hall egy ereszkedő dallamot az oboán, de sok ideje nincs is gondolkodni rajta, mert beindul a sikálás a hegedűkön, aztán a fuvola is megjárja azt az utat, amit az előbb az oboa. Ha sikerül friss füllel hallgatni a darabot, akkor tényleg nem lehet tudni, hogy mi szükség van itt zongorára, az egész sokkal több, mint zenekari bevezető, hiszen ami a zenekarban megszólal, az semmivel sem kevesebb, mint a G-moll szimfónia kezdete.

Képtelenség Mozartot követni. A helyzet itt mégis más, mint Brahms 1. zongoraversenyénél, amely szintén szimfóniának indult, de aztán beijedt a mester, hogy vajon Beethoven után érvényes maradhat-e még a forma, ezért hát zongoraversennyé dolgozta át a művet. Beethoven előtt vagyunk, még nem kell megijedni a szimfónia szótól, meg Mozartnak nyilván senkitől sem kellett megijednie. És rendelkezésére áll az apparátus, ez az egyetlen zongoraverseny, amelyben klarinét és oboa is játszik, jó sokan vannak, elvileg nem kellene még egy ember a zongora mellé.

De hát a kis pondró (ha magunkon tartjuk Salieri jelmezét) jobban tudja. Meg Ashkenazy is. Nagyon halkan kezd, teljesen elüt mindattól, ami addig a zenekarból szólt, lehet, hogy ez a megoldás csak lemezen érvényesül ilyen jól, de hát lemezt hallgatunk, nem kell számon kérni rajta a koncertterem levegőjét. Ugyanakkor ez a megoldás megint Beethovent hozza elő, a G-dúr zongoraverseny lassú tételét, amelyben (már amennyire komolyan lehet venni az ilyesmit) Orpheusz könyörög az alvilág istenének Eurüdikéért. Valami hasonló történik itt, valaki könyörög, vagy ha ez túlságosan is konkrét, hát valaki egyedül van, és elég pucér a nagyvilágban. Hogy ez most a bécsi Orpheusz vagy csak Vladimir Ashkenazy, az már nehezebben eldönthető kérdés. De hát ez is az előadó felelőssége, magát akarja megmutatni vagy a darabot megértetni. Vagy mindkettő.

Mielőtt teljes lenne az Ashkenazy előtti térdre borulás, mutat valami kéteset, amikor a frázisok utolsó hangjait egy kicsit késlelteti, mintha nehezére esne kimondani az utolsó hangot. Az egésznek lesz így valami személyes, vallomásos jellege, mindegy, mi a vallomás, szeretlek, vagy bűnös vagyok, de valami erőlködve fölszakadó szó. Csak hát ugyanakkor olcsó, szipogtató megoldás. Ashkenazy nem is kéri a zenekartól, hogy a megfelelő részt így játssza, ami megint csak újabb kérdéseket vet föl. Megtartja magának a konfesszió jogát? Vagy ez is az interpretáció része, ami egyedül nehezen megy, azt a határozott zenekar gond nélkül kipréseli magából? Vagy csak egyszerűen nem elég alapos karmester, elfoglalja magát a zongoraszólammal, a Philharmonia meg úgyis tudja a dolgát?

Fogalmam sincs. A tétel a továbbiakban lendületesen és szépen szalad, ami nyilván nem ennyire egyszerű, de valahogy az ember mégis úgy érzi, hogy itt, az első három percben lett sínre állítva az egész, itt mondják meg, hogy miről is akarnak beszélni, a többi már csak a kivitelezés. Egészen a lezárásig, ami egyszerre lezárás, de mégis fölfelé szaladó futam, ha nem is kérdőjel, de legalább vessző, nem az utolsó szó, hanem a lassú tétel hívása.

A Larghetto, amely megint az a kellemetlen Mozart-zene, nagyon egyszerűnek tűnik, pedig csak pontos, úgy egyszerű, mint a gömb, az előadó csak elrontani tudja, ha bármit hozzá akar ehhez tenni. Ashkenazy szerencsére nem görcsöl, a tétel indítása egy kicsit olyan, mintha még előtte játszott volna valamit, amit aztán levágtak, ami, tekintve, hogy az előző tétel ezzel az invitációval ért véget, nagyon jó megoldás, ahogy annak sincs ott vége, ahol vége van, ez sem ott kezdődik, ahol kezdődik. A zenekar most sem úgy játszik, mint a szólista, nem mindig oda helyezi el a hangsúlyokat, ez a rejtély most már megoldatlan marad, de hát úgysem ez a legérdekesebb, hanem a fúvós őrület, hogy ha már rendelkezésre állnak, akkor Mozart ki is használja őket, lágy, lágyabb, még lágyabb, fagott, oboa, fuvola. A Cosi fan tuttéban hallható ez a fájdalmas szerenádhang, az a minden el van rontva (vagy inkább el van romolva), csak még a zene nem-érzet.

A harmadik tétel rutinmegoldásnak tűnik, jó sok ismétléssel indul, de aztán Mozart tudja, hol a határ, és variációsorozattá változik a zene, ami előre érezhető, mintha sikerült volna olyan témát találni, amely magában hordja a variációt is. Először érzem a hiányt, Ashkenazy nem járja végig az utakat, nem megy el a szélsőségekig, de megint csak nem tudom, hogy ez ízlés vagy képesség dolga, nem tud határozottabb zenekari játékot csiholni, vagy ez lenne a klasszikus nyugalom, semmit se túlságosan. A mű azonban csodálatosan egységes marad, nemcsak a tételen belül, hanem egészében is, ahogy a fúvósszerenád hang is újra megjelenik, egyetlen világ jelenik meg három alakban a három tétel során. És itt is váratlanul csap le a villám, dörgés és fény nélkül, csak ahogy egy pillanatra a nagy szaladgálásban magukra maradnak az első hegedűk, kicsit beleficánkolnak a nagy vonós simogatásba, abba bele kell tébolyodni. Aztán ennek a tételnek is fölfelé van vége, de ez már lezárásnak hat, vége is van a darabnak, meg mégsem végleges a befejezés, pontosan megint nem értem, hogy mi történik, hogyan és miért, de kezdek hozzászokni. Lehet így is élni.

 

Mozart: C-moll zongoraverseny K. 491. Vladimir Ashkenazy, Philharmonia Orchestra. Decca, 1980.