Kibeszélés mesterfokon

Romsics Ignác rendszeres, nyugodt építkező. A 20. század magyar történetéről szóló, 1999-es nagy összefoglaló óta szisztematikusan e századnyi nagy történet csomópontjait helyezi nagyítólencse alá Trianontól a rendszerváltásig monográfiákban, a történet gyökereit áttekintve esszékben és tanulmányokban (Múltról a mának, 2004), maga köré csapatot építve pásztázó, szerkesztett kötetekben (Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről, 2002; Mi a magyar? 2006, Szegedi-Maszák Mihállyal közösen). Most került sor az 1947-es, számunkra a második világháborút lezáró békeszerződésre.

A 20. századról szóló összefoglaló tankönyv részben szakított a hagyományos politikatörténet-központú narratívával. Annak hagyományos periodizációját fogadta el alapul, de a teret soktényezős leírással töltötte ki. A párizsi békéről szóló kötet politikatörténet, annak is klasszikus műfaja, a nemzetközi, a diplomáciai kapcsolatok, interakciók története, az egyes lépésekre való felkészülés, az álláspontok formálódásának precízen dokumentált, tömör és elegáns ismertetése. A biztos kezű szintetizáló tágas időkeretbe ágyazza szűkebb tárgyának kifejtését. Nem kezdi tehát a történetet Ádámnál-Évánál. Illyés Gyula pillanatfelvétele a békeszerződés 1947. február 10-i aláírásáról a felütést szolgáltatja, majd a tárgyalás Trianon 1938-ban kezdődő revíziójával kezdődik, s a háború alatt formálódó békecélok leltárával mélyül rendszeressé. Az író által megörökített pillanattal természetesen nem is ér véget, hanem tartalmazza a békeegyezmény közvetlen visszhangját és - amenynyire szükségesnek látszik - recepcióját is. Ez a szükséglet Romsics álláspontja szerint jelenleg 1989-ig elégíthető ki: a kitekintés nem bocsátkozik a rendszerváltás utáni közéleti diskurzus, illetve az újabb historiográfia taglalásába.

E legutóbbi funkciót persze maradéktalanul megvalósítja a könyv. Romsics természetesen végzett levéltári búvárlatokat, de amennyire csak lehetett, felhasználta a háborúvégről szóló magyar és nemzetközi történetírást, a számos dokumentumközlést. Bár csábíthatta az alkalom, nem bocsátkozott a hidegháború kitörésének terjedelmes spekulatív magyarázatába, ugyanakkor nem érezte szükségét, hogy kötetét teljes terjedelemben közölt dokumentumok garmadájával hizlalja duplájára. Maradt a tárgyánál, mind szoros, mind átvitt értelemben - amit a második világháborút lezáró békéről itt ma tudni lehet, és amit, mondjuk, egy egyetemi mesterképzésben meg is kell tudni, azt könyve tartalmazza. Akit további részletek érdekelnek, az legyen kedves beülni a könyvtárba, vagy keressen szisztematikusan a világhálón, olvasson egy-két-három idegen nyelven, üzeni Romsics.

De persze nem ez a legfontosabb üzenete; meglehet, ez meg sem fordult a fejében, hiszen magától értetődik. Ahogyan az is, hogy a történeti monográfiának nem az ábrázolt jelenséggel, eseménysorral kapcsolatos hitek, tévhitek, illetve az ezekből fakadó különféle hőfokú és irányú érzelmek, szenvedélyek, netán szenvedélybetegségek leírása, kezelése, az azokra adott közvetlen reflexió a feladata. Maga a könyv persze éppenséggel ezekről szól, anélkül, hogy sok szót vesztegetne rájuk. A szerző az egyetlen kezelési módot a történtek pontos, oknyomozó és mindenekfelett higgadt leírásában látja. Még ezt sem hangsúlyozza különösebben. Hidegvérű, mondhatnánk, ha ezt a szót nem inkább konkrét veszélyhelyzetekkel való szembesülés alkalmaira tartogatnánk. Ami azt illeti, a 20. századi magyar történelem csomópontjainak ábrázolása rejteget némely veszélyeket, még akár konkrét helyzetek is adódhatnak ezekből. Úgyhogy a hidegvérre igenis szükség lehet.

A magyar identitás történeti komponenseit a 19. századi romantika alakította ki és alakítja máig hatóan. Ennek alapvető része a szabadságért és függetlenségért, az ország - a teljes ország - létéért való lázadás, küzdelem, heroikus erőfeszítés tablója, amely kudarcot vall, méghozzá mindig külső okok, közöny vagy éppen árulás miatt. Az önreflexió, a sokoldalú analízis és a saját felelősség átérzése nem szerves része ennek a történeti tudatnak és emlékezéspolitikának, a felelősség áthárítása, a tragédiában való feloldása annál inkább. A 20. század nagy traumái, az első és második világháború e tabló kliséi alapján épültek-épülnek be a kollektív emlékezetbe Magyarországon. Még akkor is, ha súlyos, meggondolandó érvek az ellenkezője mellett szólnak.

Romsics Ignác szerint annak, hogy 1947-ben Magyarország lényegében a trianoni békefeltételeket kényszerült elfogadni (kissé rosszabb kiadásban: további három falura kiterjedő területi veszteséggel, legalább formális kisebbségvédelmi garanciák nélkül, az ismét országhatáron túlra került magyarság egyoldalú áttelepítésétől fenyegetve), két alapvető oka volt. Az egyik az ország háborús részvétele és főként annak végkimenetele, amelyet az 1944. márciusi és októberi történések fémjeleznek elsősorban. A másik az a reál- és geopolitikai helyzet, amelybe Magyarország ugyancsak a háború révén került. A szovjet hadsereg szabadította meg a náciktól és csatlósaiktól, tartós szovjet katonai megszállás alá került, politikai szempontból a szovjet érdekszféra része lett. Ebből adódóan Magyarország nemigen kaphatott más békét, mint amilyent a Szovjetunió vezetése szánt neki.

Nem számítom most azt az időt - egészen 1989-ig -, amikor a békeszerződésről a hazai (első) nyilvánosságban nem lehetett szabadon beszélni. Ezt követően benyomásom szerint két uralkodó narratívában jelent/jelenik meg Párizs és 1947. Az egyik szerint - s a kilencvenes évek elejétől ez vált mind hangosabbá, ma pedig ez harsog utcaszerte -, mint minden bajunkat 1945 óta, a békeszerződést is a szovjet birodalomnak köszönhetjük. Fölösleges tehát háborús részvételünket önvizsgálat tárgyává tenni, hiszen ami utána történt, az éppenséggel igazolja a hadba lépést, a részvételt, sőt a kitartást is. A másik - inkább lappangó - megítélés viszont az utolsó csatlós leegyszerűsített, mindent domináló önítéletének súlya alatt úgy véli, a Szovjetunió nem is nagyon tehetett mást, mint amit tett 1947-ben. Az egyik szerint azért nincs szükség argumentációra, mert Magyarország elárultatása önmagáért beszél (mit beszél: az égbe kiált!), a másik szerint azért, mert még ma is csak mi jöhetünk ki belőle rosszul. A szószaporítás az egyik, a hallgatás a másik oldalon végül egy irányba hat: az értelmes kibeszélés ellen.

Romsics Ignác könyve tényleg csupán jelzi ezt a kommunikációs teret. Ahelyett, hogy vitába szállna, a dolgot magát nézi, s megpróbálja el- és kibeszélni róla, amit lehet. Ítélete, amelyet az egykorú dokumentáció és a nemzetközi szakirodalom ismertetése fogalmaz meg, szigorú és differenciált. Magyarország számára természetes külpolitikai cél és reális eshetőség volt Trianon revíziója, amelynek a harmincas évek vége felé keleten és nyugaton egyaránt akadtak támogatói. A revízió mértéke persze nyitott kérdés maradt. Ezeket az eshetőségeket a háborúba való belépés a náci Németország oldalán éppen abban az irányban - a Szovjetunió felé - korlátozta leginkább, amelyiken fatális módon mind több múlt. A korrekció, így a tűnő eshetőségek legalább részbeni felújítása azonban egészen 1944 kora őszéig lehetségesnek tűnt. A kiugrás kudarcot vallott, és a kudarc felelősei - tágabb értelemben a Horthy-korszak politikai-katonai elitje - így megfosztották Magyarországot attól, hogy a háború után komoly politikai-erkölcsi súlylyal érveljen a maga igaza mellett. Romsics szembeötlő rokonszenvvel ábrázolja az 1945 utáni béke-előkészítők munkáját, terveiket, erőfeszítéseiket. De mindvégig érzékelteti, hogy munkájuk nagyhatalmi támogatás híján tökéletesen reménytelen volt.

Sőt meglehet, reménytelen lett volna akkor is, ha azon az októberi vasárnapon Magyarország ki-, hadserege pedig a szövetségesek oldalán hadba lép. A kilencvenes években nyilvánosságra került szovjet dokumentumokból egyértelműnek látszik, hogy a sztálini vezetés az egyetlen valóban nyitott kérdésben, a magyar-román relációban inkább Románia mellett foglalt állást. (Csehszlovákia és Jugoszlávia szövetségesi pozíciója eleve reménytelenné tette, hogy akár a „kiugrott Magyarország" igényekkel lépjen fel velük szemben.) Románia „kibékítése" Besszarábia elvesztéséért fontosabbnak tűnt Moszkvában, mint Magyarország. Ehhez persze az is kellett, hogy a Kremlben a „jó béke" szempontja még abban a korlátozott értelemben se vetődjön fel, ahogyan esetleg Londonban vagy Washingtonban nyitva tartott kisebb ajtókat. De talán az is - bár erre a szórványos, szivárogtatott moszkvai dokumentáció máig nem ad elegendő bizonyítékot -, hogy amíg Románia szovjetizálásával Sztálin bizton számolt, Magyarországéval nem feltétlenül. A román fegyverszüneti egyezmény mindenesetre rést ütött a feltétel nélküli megadás elvén, s odaígérte „Erdélyt vagy annak nagyobb részét". A magyar egyezmény már 1944. szeptember végi, Horthy képviselőinek átnyújtott változata sem tartalmazott semmiféle rést.

Már inkább a történet epilógusához tartozik, ahogyan a Szovjetunió vezetői, köztük Sztálin és Molotov 1946-ban cinikusan a bolondját járatták a magyar kormánnyal, sőt a jelek szerint Rákosi Mátyással is, magyar-román tárgyalásokat ajánlva, némi támogatást érzékeltetve akkor, amikor az összes kérdéseket eldöntötték már Magyarország kárára. Ugyanígy magának a konferenciának a részletes és tanulságos története, a pozsonyi hídfő, a felvidéki magyarok jogfosztása, egyoldalú, tömeges kitelepítésének terve is. A nyugati hatalmak ellenzése végül ez utóbbitól megkímélte Magyarországot - csak hogy elmondhassuk, hogy még rosszabbul is járhattunk volna.

Jó lenne valami értelmes végszót mondani ezek után. El tudom képzelni, hogy Romsics Ignác is kereste a szavakat hozzá. Ő mindenesetre megtalálta a könyv historiográfiai epilógusával. Egy tanítványom vizsgadolgozatát - Magyarország 1945 után volt a téma - ezekkel a szavakkal kezdte: Nem jó vesztesnek lenni. Valóban, s a nem-jó-érzés nem is múlik el. A ki- és elbeszélés, kivált, ha ilyen, talán segít megérteni és megnyugodni. Igyekszünk, ez minden, amit tehetünk, egy másik mesterrel szólva.

Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest, 2006, Osiris, 260 oldal, 3200 forint.