A könny összege

Különös könyv. Vallomás (napló formájában), azaz - műfaját vagy beszédmódját tekintve - az újkori személyesség megszólaltatásának, a modern én önartikulációjának-önmegalkotásának a programját követő confessio, gyónás, amelyben önmaga számára is feltárul és körvonalakat ölt a személyiség. Közben - a tradicionális irodalmiság és a folklór módjára, persze ezúttal művileg és tudatosan - „szerzőtlen" szöveg, a naplójegyzetek írója névtelenségbe és ismeretlenségbe burkolózik (látni fogjuk, jó okkal), neve nem szerepel a szövegben, a címlapon az „Anonyma" megjelölés helyettesíti, a szárazon tárgyilagos cím fölött: Egy nő Berlinben. Naplójegyzetek 1945. április 20-tól június 22-ig. A szerző és a szereplők azonosíthatóságát a nevek megváltoztatásával és a helyszínek (verbális) elálcázásával külön is megnehezítették. Könnyen belátható, miért: a naplójegyzetek Berlin ostromának utolsó napjait, majd a diadalmas Vörös Hadsereg katonáinak a megérkezését és az állandósuló tömeges erőszakoskodást és zabrálást taglalják. A szerző azonnal szexuális hadizsákmánnyá vagy prédává válik, megerőszakolása, illetve az erőszak elviselése jó időre mindennapi programja részévé lesz - nem csoda, hogy nem kívánta felfedni kilétét.

Különös a könyv sorsa is. A szerzőt egyik íróbarátja, Kurt W. Marek beszélte rá a napló publikálására (a barát később C. W. Ceram néven írott archeológiai tárgyú könyveiről lett híres, ezek közül A régészet regénye és A hettiták regénye magyarul is olvasható). A napló először angol nyelven jelent meg 1954-ben Amerikában, majd több más idegen nyelvű kiadást követve végül 1959-ben németül is, svájci-NSZK közös kiadásban. Nem keltett feltűnést: ekkor még a németek bűnösségének az emlegetése volt PC, a németekről mint áldozatokról nemigen illett beszélni; maguk a németek is felejteni igyekeztek, visszapillantás, a vereség fájdalmainak felidézése helyett rezzenetlenül a jövőre függesztették tekintetüket, amelyhez a nyugatnémet gazdasági csoda mutatta az odavezető utat. (Az NDK-ban persze hatósági tabu volt a téma, a könyvről tudomást sem vettek.) A könyv hamarosan kihullott az irodalmi emlékezetből, évtizedekre elfelejtették. Ötvennyolc évvel a keletkezése után, 2003-ban jelent meg teljes szövegű javított kiadásban, s az új helyzetben, a szovjet birodalom bukása és Németország újraegyesítése után, akkor, amikor a német bűnösség mellett a német áldozatokról is el lehetett kezdeni a higgadt beszédet (lásd Günther Grass Ráklépésben-jét vagy Jörg Friedrichnek a német nagyvárosok elleni bombázó-hadviselést taglaló Der Brand - A tűzvész - című könyvét), az év könyvsikere lett Németországban. De akadtak kétkedők is, akik kétségbe vonták a napló hitelességét - a kétkedőkkel folytatott vitában azután fény derült a szerző kilétére is. A napló íróját Marta Hillersnek hívták, 1911-ben született és 2001-ben hunyt el, élete második felét Svájcban élte le, ismeretlenül és visszavonultan. (A revelációt botrány követte: Hans Magnus Enzensberger, a 2003-as kiadás gondozója „szégyentelennek" nevezte a szerző kilétének felfedését.)

A dermesztő napló furcsamód ismerős könyv, legalábbis magyar szemmel: pincenapló, ostromkrónika, s mint ilyen, sokban hasonlít - nyilván a történtek és megéltek hasonlósága révén - Nagy Lajos, Darvas József, Déry Tibor és Kassák Lajos könyveire, amelyek az ostromlott Budapest életéről - erről az alig-életről és félig-tetszhalálról - számoltak be. Még szorosabb a hasonlóság Márai Sándor két könyvével, a Föld, föld!... című 1944-45-ös naplóval és az évtizedekig lappangó s csupán 2000-ben megjelent Szabadulás című kisregénynyel. A berlini napló szerzője, miközben kénytelen elviselni a mindennapi erőszakot, egy kulturális antropológus higgadt kíváncsiságával tanulmányozza az orosz katonákat, s igyekszik eligazodni viselkedésükön, valahogy úgy, ahogy Márai tette ezt a Leányfalut megszálló szovjet katonák esetében, míg a napló középpontjában álló szexuális kiszolgáltatottság rajza a Márai-kisregénnyel rokon, amelynek - a magyar ostromirodalomban egyedüli példányként - nő a főszereplője, és amely - szintén egyetlenként - egyáltalán érinteni meri az orosz katonák szexuális kilengéseit.

Másrészt a berlini napló nagyon is másféle írás, igazából semmihez sem hasonlítható. Leginkább a hangvétele révén: a naplóíró híján van mindenféle moralizálásnak és önsajnálatnak, áldozati könnyeket nem hullat, a vértanúi töviskoszorút nem kívánja homlokára illeszteni. Tetteit higgadt számítás vezényli: életben kell maradni, s ehhez elsősorban enni kell, az ételhez pedig az orosz katonák nemi vágyának a kielégítésén át vezet az út. Hamar megunja, hogy minden arra járó közlegény a kedvét töltse rajta, felajánlkozik egy magasabb rangú szovjet tisztnek, aki - természetesen szexuális szolgáltatások fejében - védelmébe veszi, és bőkezűen ellátja élelmiszerrel az asszonyt, aki ebben nem talál semmi kivetnivalót. A többi asszony is így tesz, ha teheti; a férjek többnyire szemet hunynak, illetve a kellő pillanatban elfordítják tekintetüket; az ő ebédjük vagy vacsorájuk is ezen az úton áll elő. A férfiak különben is elbuktak a háború és az ostrom vizsgáján. Sajnáljuk őket, mert nyomorultak, erőtlenek. A gyengébbik nem. A felszín alatt pedig valami kollektív csalódás terjed közöttünk. Inog a férfiak uralta, az erős férfit istenítő nácivilág - és vele együtt a férfi mítosza. ... Ha vége lesz ennek a háborúnak, a vereségek sorában ott lesz a férfinem veresége is - jegyzi fel a naplóban.

Közben mindvégig higgadtan, részletesen és pontosan rögzíti, miként rutinizálódik, miként válik szinte egyik napról a másikra az élet „természetes" menetévé a teljes kiszolgáltatottság és az, ami - a hagyományos polgári morál szemében - végtére is totális erkölcsi megsemmisülés, kapituláció a létfenntartás állati ösztöne előtt. Akad persze, aki nem bírja gyomorral és lelki fásultsággal: egy fiatal lány öngyilkos lesz, de a legtöbb asszony - korosztálytól függetlenül - egész jól viseli a dolgot, még viccelődni is tudnak a katonák szexuális képességeinek a kiválóságán avagy elégtelen voltán.

A napló írója mindezt nem mindennapi intelligenciával és megfigyelőkészséggel tárja elénk. De sok minden mást is megtudunk róla, az álcázás ellenére. Harminc-egynéhány éves, külföldön járt egyetemre, utoljára - még az ostrom előtt - egy szerkesztőség munkatársa volt; fiatalon bejárta Európát, még a Szovjetunióban is hosszabb időt töltött: „a vörös zászló... beragyogta egész ifjúkoromat", emlékezik rezignáltan és kiábrándultan. Elmehetett volna a náci Németországból, hívták külföldre, de ő maradt. Ami most történik vele, amit most tesznek vele, egy számla kiegyenlítésének tekinti, különösen azután, hogy idővel újraindul az áramszolgáltatás, megszólal a rádió, ahonnan arról értesül iszonyodva, hogy honfitársai mit műveltek a koncentrációs táborokban.

A vele és a többiekkel történő szörnyűségeket közben képes mintegy tudományosan, azaz pártatlanul és érzelemmentesen megfigyelni és leírni. Éles elméjű és jó szemű fejtegetések követik egymást, kiváló újságírói teljesítmények, mint például ez a passzus a zabrálás kulturális antropológiájáról:

Minden házban akad elhagyott lakás, ahol szabadon garázdálkodhatnak. Minden pince nyitva áll előttük, tele az odarejtett kincsekkel. Nincs ebben a városban semmi, ami ne lehetne az övék. Túl sok ez nekik. Nem is látják át; hanyagul nyúlnak mindenért, ami csillog, aztán elvesztik vagy elajándékozzák, a zsákmány egy része csak terhükre van, ilyenkor eldobják. ... Többségük ügyetlen a hasznosításban, fogalmuk sincs minőségről, árról, csak fogják, ami a kezük ügyébe esik. Honnan is volna fogalmuk? Egész életükben központilag kiutalt ruhákban járnak, nem tudnak válogatni, rangsorolni, nem tudják, mi a jó és mi a drága. Ha például ágyneműt lopnak, akkor csak azért, hogy mindjárt végig is heverjenek rajta. Hogy pehelypaplan vagy ronggyal tömött takaró - ugyan mit tudják ők, mi a különbség? És minden rablott holmi közül a legértékesebb a snapsz.

Vagy a kollektív nemi erőszak pszichológiájáról és a traumatikus élmény feldolgozhatóságáról:

...kollektív élményről van szó, amit előre tudtunk, amitől előre féltünk; olyasmiről, amellyel minden nőnek számolnia kellett, amely úgyszólván hozzátartozott a történtekhez. Az erőszaknak ezt a kollektív, tömeges formáját együtt kell feldolgozni is. Mindenki mindenkinek segít azzal, ha beszél róla, kibeszéli magából, hogy lélegzethez juthasson, és a másiknak is alkalmat ad arra, hogy kibeszélhesse magából.

S tulajdonképpen ilyen kibeszélés, igaz, magányos és monologikus kibeszélés maga a napló is, autoterápia, szellemi-lelki számvetési kísérlet a történtekkel, s értelmezés is: mire tanított meg, amit átéltem, s mit tudtam meg magamról, az emberről és a világról, miközben mindezen kénytelen voltam keresztülmenni?

A napló írójának idővel lesz ereje és ideje arra is, hogy - többhetes szünet után - ismét könyvet vegyen a kezébe. Joseph Conrad regényét olvassa, A sötétség mélyént. Azt a regényt, amelynek főhőse - történetesen német nevet visel, Kurtznak hívják - átlépi a határvonalat, amely a civilizált emberlétet elválasztja attól, ami odaát, a határ túloldalán található. Hogy mit látott, miben volt része ott, arról - haldokolva, utolsó szavaival - csupán annyit tud mondani: „A borzalom! A borzalom!" Kurtzhoz hasonlóan a berlini napló szerzője is - lakótársaival és lakótársnőivel együtt - átlépte, igaz, nem önszántából, ezt a határvonalat, és hosszú időt töltött a túloldalon, ahol - Márai Szabadulásának egyik szereplőjét idézném - megélte az embereket, igazán, úgy, amilyenek, mikor nem köti őket többé törvény, vallás vagy szabály. Az emberlét mélypontja, az erkölcsi létezésnek az állatléttől alig megkülönböztethető nullfoka ez - s a berlini napló legdermesztőbb tanulsága, hogy van élet ezen a fokon is, kiegészítve avval a még dermesztőbb gyanúval, hogy valójában és alapjában ez az élet, minden más, kultúra, erkölcs, miegyéb sallang és álca csupán. Nincs a szenvedésnek, kiszolgáltatottságnak, halálos fenyegetettségnek olyan foka vagy fajtája, ami ne lehetne rutinizálható s nagyjából egyformán elviselhető, bárhová szülessen, bárhol éljen, az emberi létezés bármely fokán legyen is az ember. A könny összege állandó - állapítja meg a napló írója. - Mindegy, milyen zászló alatt, milyen ideológia jegyében él egy nép; mindegy, milyen istent imádnak és mennyi a reálkeresetük: a könny összege, a fájdalmak és szorongások mennyisége, amivel megfizetünk az életünkért, állandó marad.

Ez a lehangoló, ám igaz tanulsága ennek a naplónak. Hogy szerzője ennek a tanulságnak a birtokában vissza tudott térni odaátról, a bátorság és nagyság jele, a bátorságé és nagyságé, amely a napló minden sorát élteti. Nagyszerű írás.

Anonyma: Egy nő Berlinben. Nádori Lídia fordítása. Budapest, 2006, Magvető. 314 oldal, 2690 forint.