A Mozgó Világ internetes változata

Parászka Boróka

Az utóbbi hetekben-hónapokban kell leszámoljak magamban azzal a néhány (most úgy vélem, utolsó) illúzióval, amit a román-magyar viszonnyal kapcsolatban magamban tápláltam.

Már régóta egyértelmű, hogy a romániai magyar társadalom fejlődése nem párhuzamos, és nem is egészíti ki a magyarországit. Nincs egy békés anyaszerepben ringatózó „nagy" Magyarország, és nem működik meghosszabbításaként a „fiúország", a „határon túli kisebbség".

Hosszú ideig fent lehetett tartani ezt a látszategységet, hosszú ideig élt a „határon túli kisebbség" egy kulturális, mediális árnyékvilágban. Ez a nemzeti végtag a „kulturális azonosság" jegyében élte, legalább virtuális szinten, a magyar nyilvánosság életét. Magyar televízióadókra kapcsolódott (ehhez a végtag szerephez találták ki a Duna Televíziót); ha olvasott (ritkán, keveset), akkor magyar sajtót olvasott, magyar hírforrásokra hivatkozott, az MTI kegyelem-hírcsomagjaival tömte az erdélyi magyar lapok nehezen telő oldalait. A magyar választásokkor a magyar pártok közötti konfliktusokat élte meg az erdélyi magyar is, függetlenül attól, hogy hol élhetett szavazati jogával, és hol dolgoztak a képviselői. Sokáig az erdélyi politikai, közéleti tér csupán járulékos eleme volt a magyarországinak, a valódi döntések mindig odaát, az anyaországban történtek.

A dolog változik, mostanában mintha errefelé is kinőtte volna magát valamiféle „igazi" élet. A román politikának is van mondanivalója a romániai magyar közösség számára. Már nem csupán kötelességtudatból működő zárt etnikai szavazógép, hanem elérhető és meggyőzhető állampolgár a romániai magyar. A román média - főleg a televíziós - tarol mindent. Az elektronikus és nyomtatott sajtó olyan kínálattal traktálja a fogyasztót, hogy lehetetlen nem ide, ebbe az országba nézni, nem lehet nem részévé válni mindannak, ami itt történik.

A romániai magyar közösség pedig szép lassan leválik a magyarországiról, és két út előtt áll: vagy együtt fejlődik a látványosan változó román társadalommal (válaszol a politikai, közösségi ajánlatokra), vagy létrejön valami végzetes, torz csökevény, valami szociális-kulturális atavizmus. Nem lehet tudni, hogy mi lesz a játszma vége.

Amikor ezt az elképzelt magyarországi közösségi térről való leválást észleltem, akkor született meg a „közvetítő kultúra" és a „kulturális közeledés" gondolata bennem. Elismerem, romantikus, naiv, de nem minden racionális kalkulus nélküli projekt. Azt gondoltam, hogy akkor most jön a nagy kelet-európai rehabilitáció, és teljesen új alapokra rendeződik újra a román-magyar viszonyrendszer is. Már nem romániai magyarokról, sőt már nem románokról és magyarokról beszélünk majd, hanem egy új társadalmi szerződés résztvevőiről, akik kedvvel és innovációval alakítják ezt az új politikai teret mindenkinek közös érdekére. Szó nincs többé párhuzamosságokról. Ez lenne az összekapcsolt alrendszerek nagy transznacionális rendszere.

Bevallom, kicsit úgy viselkedtem ebben a néhány évvel ezelőtti eufóriában (ami nem tévesztendő össze azzal a hamis örömmámorral, amely megalapozatlanul Románia látványos, visszavonhatatlan és lekörözhetetlen gazdasági fejlődésével kalkulál), mint egy igazi kulturális kém.

Kicsit irigykedve figyeltem például, hogyan jönnek-mennek az információk és az emberek Pozsony és Budapest között. (Ekkor, a legutóbbi szlovák választások előtt még Pozsony és Budapest közelinek tűnt.) Azon okoskodtam, hogyan lehet ezt a közelséget Bukarest-Budapest tengelyen is megvalósítani. Mi az, amit érdemes Bukarestből és a román kultúrából beimplantálni a magyarba, és fordítva.

Elkezdtem a magyar irodalmat úgy olvasni, a magyar képző- és filmművészetet úgy követni, mintha Bukarestből nézném ezt a kulturális szövedéket. Attól tartottam ugyan, hogy nem lesz elég izgalmas a magyar kulturális kínálat a román számára (amely sokkal harsányabb, mozgékonyabb). És attól is féltem egy kicsit, hogy a román „anyag" viszont nem lesz elég meggyőző, hiteles a magyarok számára. A harsányság mögött kevés lesz az információ, a tartalmat hitelesítő hivatkozás és tekintély. (Ott lebeg e fölött a téma fölött az az örök román neurózis, hogy a magyaroknak már van irodalmi Nobel-díjasuk, a románoknak pedig még nincs. Egész lapszámokat töltenek tele a kulturális lapok a kérdéssel, és a potenciális válaszokkal, hogy miért is van ez így.)

A gond azonban nem a kulturális termeléssel van. Ezek az eltérések, amelyeket az előbb említettem, csupán fáziseltolódások. Nincs mögöttük semmiféle kulturális nemzetkarakterológia. Egy bizonyos stádiumban van a magyar kulturális piac, és egy másikban a román. Az előbbi kitermelte már a maga kulturális tekintélyeit, az utóbbi még nem. Az előbbiben egyre nehezebb könyvet kiadni, és egyre nehezebb jó könyvet kiadni. Az utóbbi őrült mennyiségben ad ki boldog-boldogtalant, abban a reményben, hogy hátha lesznek saját tekintélyei, és hátha megjelenik végre néhány jó kötet. Ebből a ritmuskülönbségből adódnak az eltérések, és ahogy ezek a különbségek eltűnnek, úgy fog közeledni egymáshoz a két kultúra is. Véltem én.

A dolog most azonban egyáltalán nem áll úgy, mintha megszületőben lenne a néhány évvel ezelőtt elképzelt just do it kelet-európai álomközösség. Egyre inkább érzékelhető valamiféle aszimmetria a két ország között, amely aszimmetria mégis végzetes módon összecseng. A félreértések és meg nem értések akaratlagos, eredendő rendszerébe ütközöm mindennap. És ezen az önmagát kioltó rendszeren, úgy tűnik, a két társadalom egyike sem tud és nem is akar átlépni.

Politikai értelemben persze kéznél lévő a magyarázat, hogy miért nincs együttműködés. Sokkal egyszerűbb, bejáratottabb képlet a konfliktus, mint a partnerség. Sem magyar, sem román oldalon nincs hírértéke a kapcsolatteremtésnek. Magyarországon Románia még mindig csak akkor fontos, ha egy magyar politikus vagy közéleti személyiség idejön, és itt szerepel. Még mindig csak a magyar belpolitika meghosszabbított tereként látható ez az ország. És akkor sem az a kérdés, hogy mit ért el az idelátogató politikus-vendég, csupán annyi, hogy mit mondott, esetleg hogy hogyan fogadták.

Román szempontból Magyarország még ennyire sem említésre méltó. Magyarország csupán egy szürke és egyre szegényebbnek tűnő ország, régi konfliktusokkal terhes vidék. A kulturálisan és gazdaságilag vonzó, izgalmas kánaán Magyarországon túl, Nyugaton kezdődik a románok számára.

A minimális eszközrendszer sincs kidolgozva arra vonatkozóan, hogy ezen az intenzív közömbösségen hogyan és miért lenne érdemes túllépni.

A napokban Romániában lezajlott magyar köztársaságielnök-látogatás tette föl az i-re a pontot, amikor beláttam, távolodó és nem közeledő térségekben élünk. Az erdélyi magyar közösség pedig sokkal inkább szolgálja a távolodást, és esze ágában sincs tenni a közeledésért. (Ha úgy tetszik, ez a „fiúország" árulása az „anyaországgal" szemben.)

Ezt a látogatást (amelyet már, a magyar fél döntése alapján, egyszer elhalasztottak) a román államelnök csak saját belpolitikai érdekei szerint értékelte. Arra használta fel, hogy üzenjen a saját ellenzékének, s kicsit leporolja a maga számára a nacionalista pózt. (EU-barát módon. Nem túl ellenségesen és explicit módon volt nacionalista, csupán annyira, hogy fenntartsa a kapcsolatát a saját szélsőségeseivel). Ez a nacionalista szerep errefelé nem mindig használ, de csak nagyon ritkán árt.

Sólyom László a román sajtóban csak mint ürügy, kellemetlen mellékszereplő jelent meg, akinek a román elnök jól odamondott. Sólyom pedig akaratlanul belesétált ebbe a román belpolitikai játszmákon érlelt média-partizánakcióba, és megfelelt a neki kiosztott szerepnek. Nem ott követte el a hibát, hogy egyeztetett a román politika által tárgyalásképtelennek minősített Tőkés Lászlóval. (Tegyük hozzá, ezt a minősítést az érintett maga kérte és érte el majdnem két évtizednyi kemény munkával. Tőkés maga mondta fel a tárgyalás bármely lehetőségét, és iratkozott ki a tényleges román politikai élet keretei közül.) Gondolom, a magyar köztársasági elnök is megütközne azon, ha valamely Magyarországra látogató elnöki kollégája a hivatalos találkozót követően még beugrana, mondjuk, Thürmer Gyulához vagy Csurka Istvánhoz. Ám ezen a bakin a román belpolitika még felülemelkedett.

A nagyobb hiba az volt, hogy Sólyom László és Traian Băsescu akarva-akaratlanul is megmaradt az előbb említett, félreértésekre építő regiszterben. Băsescu, miután néhány hónappal azelőtt a (kulturális és területi) autonómia fölöttébb hasznos és kívánatos módjáról nyilatkozott, most az autonómiát a magyar-román konfliktuskeltés hívószavaként használta. Megtalálta azt a hangütést, amely rögtön izgalmas eseménnyé változtatta a román belpolitikai viharok közepette már-már mellőzött találkozót. Sólyom László pedig a maga módján vette a lapot. A román államelnök váratlan és indokolatlanul indulatos nyilatkozatára visszafogott, de (a román közgondolkodást ismerve) alaposan félreérthető választ adott. Băsescu a gyors támadására replikaként villámnyilatkozatot adott ki az állampolgári jogokról, lojalitásról, valamint a kulturális identitásról egy olyan országban, ahol az állampolgári lojalitás mindennapos hosszú-hosszú viták kérdése. Ahol a kulturális identitás friss, érzékeny és törékeny.

Akasztott ember házában emlegetni a kötelet.

Óva intenék mindenkit attól, hogy a hasonló konfliktusokat a civilizált és a barbár világ fazonírozott összecsapásaként értékelje. Esetleg a „nacionalizmus" újraéledéseként lássa mindazt, ami történik. Itt a leegyszerűsített, anakronisztikus politikai képletek működnek. Románia fáziskésésben van, az elején tart annak a modernizációs folyamatnak, amelyet Magyarország sok szempontból elbukott. Ez a két ország külön utakat járt be ugyan, de ugyanott tart. A végeredmény is ugyanaz: állandósulni látszik mindkét országban a politikai válság. A magyar-román aszimmetrikus viszonyok kiegészítik egymást. Így is létrejöhet valamiféle egység, de tartok tőle, hogy ez nem az önmagára találó Kelet-Közép-Európa egysége lesz.