A Mozgó Világ internetes változata

Háy János

Filozófia szakra jelentkezett, bár az iskolában azt mondta a világnézetünk alapjai tantárgyat oktató tanárnő, aki rendkívül jól tudott mindent, például már ekkor, két évvel az esemény előtt információja volt arról, hogy lesz magyar űrhajós, mármint nemcsak elvileg, hanem tényleg, hogy az oroszok, ő úgy emlegette, a szovjet partnerek és a magyar illetékesek ebben már megállapodtak. Szóval lesz. Már válogatják, vagy éppen ki is választották őket. Mert kettő lesz, s ő ezt is tudta, hogy ebből a kettőből csak egy fog az űrbe repülni, mert a társa az egy orosz lesz. Azért, ugye, a szovjetek sem hülyék, hogy kieresszenek az űrbe felügyelet nélkül két magyart, 56-ban is mit csináltak, ugye, csak egy pillanatra nem figyeltek oda, és máris kitört a botrány. Ez a tanárnő már akkor beszélt arról, hogy milyen szörnyű kudarc annak a másodiknak, hogy itthon marad, s hogy róla nem fog senki sem beszélni, legfeljebb akkor, ha a kudarc szimbólumát akarják felmutatni, hogy íme itt van ez az ember, aki kudarcot szenvedett, de nem úgy, hogy ezt testileg vagy anyagilag végérvényesen megsínylette volna, hogy legalább a fizikai szenvedés csökkenteni tudná a lelki fájdalmat, hanem épp ellenkezőleg, az ő kudarcát egy rendkívül eredményes testi felkészítés, minden izomzatra kiható edzés előzte meg, s a kudarcnak az ára is rendes volt, állítólag nem is rubelben, mint az egyszerű halandó várná, hanem dollárban fizették. Szóval ez a tanárnő, akinek a férje magas beosztásban dolgozott, ez ment oda a szünetben a gyerekhez, mert volt benne egy ilyen szociális érzék, amit később ez a férj, amikor az asszony azt mondta, hogy ő fáradt, és ezért hagyja most békén, nem akar ilyen testi szintre lealacsonyodni, akkor, amikor annyi szerencsétlenség van a világban, most már megszűnt a vietnami válság, de ott maradt a Közel-Kelet meg az éhező indiai és afrikai polgártársak, szóval ne... Ekkor mondta erre az érzékre a férfi, hogy szociális fóbiája van az aszszonynak. Mert az nem normális, hogy valaki azokkal érezzen együtt, akik ezer kilométerre laknak innét, akiket se arcról, se névről nem ismer az ember, s közben meg itt van ő, a férje, s az ő irányába semmi, holott, hát csak nézzen rá, ugyan nem éhezik, de lelkileg már tényleg teljesen kész van. Nem elég, hogy állandóan fúrják, mert a hivatalok ilyenek, pedig ő nem akar mást, nem akar följebb jutni, neki ez a magasság épp elég, azt sem akarja, hogy kinevezzék Moszkvába a külügytől, vagy pláne nem, hogy Nyugatra, egy olyan országba, ahol számára nem szimpatikus, az emberek kizsigerelésére és a gátlástalan önzésre épülő, rendkívül konzervatív társadalmi rend van még divatban. Mégis jönnek ezek a fiatalok, akik meg csak följebb és följebb akarnak jutni, s ők nem a férfi állására fenik a fogukat, hanem azokra a külügyes dolgokra, de nem szedhetik kettesével a lépcsőt, szóval először a férfitől kell megszabadulniuk, s lehet, nem kellett volna lemondania erről az előbbre jutásról, hogy nincs olyan, hogy megállj, mert az már visszalépés, s hamarosan a végső bukás, egy vidéki vállalat, vagy még annál is rosszabb, egy szakközépiskola igazgatói széke várja, mert ilyenről is hallott, s akkor mindennek vége, például az ő életének is. De mindez nem elég az asszonynak, még neki is kell hogy belerúgjon, na nem ténylegesen, bár ő már annak is jobban örülne, egy rúgásnak, hogy legalább annyi testi kommunikáció volna közöttük, de nem, még ezt is megtagadja. Mire eljön a hétfő, ő tényleg úgy megy be a munkahelyére, mint egy préda, akit valójában csak elhatározás kérdése, hogy eltiporjanak-e vagy ne.

Ez a nő akkor ettől a szociális érzéktől vezérelve, amely érzék mégis működött közelebbi távon is, például a gyerek irányában, csak egészen közel nem, amilyen közel épp a férje volt, odament a gyerekhez, és a következőket mondta: Ne jelentkezz filozófia szakra.

A gyerek nem értette ezt a mondatot, s pláne nem a mondatot követő magyarázatot, mely az ő esélytelenségéről szólt. Nem értette, mert nem is érthette, hiszen ő nem azért jelentkezett erre a szakra, hogy felvegyék, hanem mert olyan szakot kívánt megjelölni, ami már a nevében feltűnést kelt az osztályban, s így önmagában elismerést hoz a számára. Azt az elismerést akarta elérni, amit a származása miatt egyébként nem tudhatott, mert nem tudta olyan módon kifejezni magát, hogy egy magyar-történelemmel, pláne egy műszaki egyetem gépészkarával is megfelelő figyelmet tudjon elérni. Maradt a filozófia, amire a realitásokat tekintve semmi esélye nem volt, már a kiírásban volt egy olyan mondat, vagy talán ezt az előkészítőn mondták, hogy mennyire sokat nyom a latban, ha valaki ezeket a klaszszikus bölcselőket, például a Hegelt vagy Marxot eredetiben olvassa.

A gyerek nevetett az előkészítőn, mert azt hitte, ilyen emberek nincsenek, pedig voltak. Ez kiderült számára a felvételin, amikor a szóbeli előtt kis kupacokban beszélgettek a jelentkezők, a lányoknak rövid hajuk volt, a fiúknak szakállkezdeményük, már így felvételi előtt is úgy néztek ki, mint a valahai újhegeliánusok, s az általa ismert szerzők műveinek címe németül vagy angolul hangzottak el, köztük például a Szellem fenomenológiája (Phänomenologie des Geistes), amit már magyarul sem volt könnyű megérteni. S egy rövidebb a termelési eszközökről szóló, talán Marx-dolgozat kapcsán, amit az egyik gyerek felhozott mint alapművet, mondta a másik, hogy kerestem az idegen nyelvű könyvtárban, de valaki kikölcsönözte, mire az előző gyerek nevetett, hogy ő volt az, s hogy ez egy olyan kötet, vagyishogy épp az a példány, amit korábban szerinte a Fehér Ferenc is olvasott, mert megtalálta a margón a Nyugatra üldözött filozófus keze jegyét. Most döbbent rá a gyerek, hogy mi mindent kéne tudnia, hogy abban a körben megfelelő figyelmet érjen el. Mondjuk, olyan neveket kéne ismernie, Fehér Ferencét például, amely nevekről eddig még soha nem hallott, a nyelvtudásról már nem is beszélve, mert itt kevés az, hogy filozófia szak, mert itt az az alap: ezek az emberek itt mind filozófia szakra jelentkeznek.

Amikor bement és kihúzta az utópikus szocialistákat, amit tulajdonképpen szeretett és ismert is, mielőtt Owenről vagy Saint-Simonról, Saint-Simon herceg emlékiratairól, amit olvasott, s pontosan tudta a kiadást is, Kriterion, Bukarest 1979, mikor ezekről az álmodozókról kezdett volna beszélni, beleszőve Az ember tragédiájának falanszterjelenetét s azt a néhány sort, amit idézni is tudott, Éva Ádámhoz intézett mondatait, hogy „Lemondjak-e hát rólad mindörökre, hogy elvessz a tömegben, és szemem fürkésző gonddal hasztalan keressen a száz egyenlő idegen között", mielőtt ebbe belefogott volna, a felvételi bizottság egyik tagja megkérdezte, hogy bármelyik autort, így nevezte meg a filozófusokat, olvasta-e eredeti nyelven. S mikor azt mondta, hogy nem, akkor érezte, hogy tulajdonképpen kár is elmondania azt, amit tud, mert az őket ezen a számára is ismert nyelven egyáltalán nem érdekli, hisz azt bárki tudhatja, aki elolvasta a fordításokat, illetve a róluk szóló, különben sekélyes szakirodalmat. Talán egy fiatal oktató mutatott némi figyelmet, aki megérezte benne a sorstársat. Lukáccsal foglalkozott, de vidéki volt ő is, és emlékezett arra a kemény munkára, amivel bedolgozta magát a lukácsi életműbe, s nem is a magjába, csak az ifjú Lukácsba, akibe akkor, mikor ő kezdett, csak kevesen kutakodtak hazai fertályon, s neki az volt a szerencséje, hogy mire elvégezte az egyetemet, az ifjú Lukács mondhatni fontosabbá vált, mint az öreg. Szóval számára a véletlen gyártotta le a helyzeti előnyt, s ha még hozzávesszük, hogy az ifjú Lukács mintára elkezdett foglalkozni az ifjú Marxszal is, aminek megint csak reneszánsza indult el, egyértelművé vált, hogy ő bent maradhat a tanszéken. Elvett egy lányt, aki nemcsak olvasta, ismerte is Lukácsot, már gimnazistaként eljárt hozzá a Belgrád rakparti lakására, mondhatni rajta volt a mester keze nyoma, ahogy Fehér Ferencé a Marx-dolgozaton. Talán ezt a kéznyomot vágyta ez a férfi. A lánnyal, majd később asszonnyal, a fiatal tanár feleségével sokat beszéltek arról, hogyan lehetne a világot igazságosabbá tenni, s a viták, éjszakába nyúló beszélgetések során egyszer eljutottak oda, hogy nekik nem kellhet gyerek, mert a család egy olyan képződmény, ami megakadályozza a szellem szabad fejlődését, s az embert azokba a kötöttségekbe kényszeríti, amikből a magántulajdon s ezen keresztül minden emberi rossz ered.

Ennek a tanárnak később egy tanítványától született gyereke, mert az a tanítvány már egy más korosztályhoz tartozott és másképp gondolkodott erről a kérdésről. Legalábbis ezt mondta otthon az asszonynak, mikor már amúgy sem lehetett volna titokban tartani kettejük kapcsolatát, hisz a tanítvány hasa árulkodó volt, ötödik hónap, hogy más a lány véleménye a világról, s hogy ő nem lehet olyan, aki ezt a lányt ebben a szabad döntésében megakadályozza, ezt a felesége is elfogadhatja, hisz tud annyit a világról, s van annyira korszerű nő, hogy ezt megértse, hisz nála például a gyermek nem vállalása volt a korszerű, de ennél a korosztálynál a gyermekvállalás az.

Akkor a nő elkezdett üvöltözni, egy rohadt érzéketlen bunkónak nevezte a férfit, aki hiába ölelgette a nagy, magyar viszonylatban, egy ilyen filozófusokban szegény ország viszonylatában pedig nyugodtan mondható, hogy óriási filozófus keze nyomát, mert nem tudott még ez sem változtatni rajta, maradt egy rosszul nevelt, a civilizált világban, sőt, itt az asszony a felsőbb körök megjelöléssel is élt, amiről fel sem tűnt neki, hogy némiképp ellentmondásban van az igazságos társadalom alapeszméjével, tehát a férfi ebbe a felsőbb körökbe asszimilálódni képtelen szar alak, és ezt ő mindig is sejtette, hogy így lesz, s nem szabad egy ilyen férfit választania, és igaza volt a szüleinek, bár ők inkább csak azt hangsúlyozták, hogy egy nem zsidó férfival életveszély összekötnie az életét, mert ki tudja, kik voltak az ősei, lehet, hogy az apja 44-ben ott lökdöste géppisztollyal a lány szüleit és nagyszüleit a vasútállomáson a marhavagonokba, hogy a lelkileg mindenki számára, de a nagyszülők és az anya kisebbik testvére, a nagynénje és a nagynéni minden gyereke számára testileg is végzetes útra elinduljanak. Szóval rosszul választott, s az pedig végképp nem lehet, hogy az legyen a korszerű, ami évekkel ezelőtt korszerűtlen volt, mert akkor nincs a világban fejlődés, holott a fejlődés miatt történik minden. Hogy jobb legyen a végén mindenkinek. S hogyha ez így lenne, ahogy a férfi mondja, akkor azt is el lehetne képzelni, hogy hamarosan az istenhit is felkerül a korszerű ember étlapjára, az meg lehetetlen - üvöltözött, s nem is gondolta, mennyi igazság van abban, amit mondott, mert a férfi, mikor végül elhagyta a lukácstanítványt, templomban házasodott meg ezzel a tanítványával, s a gyermeküket is megkeresztelték, a kis Gyurikát, mert végérvényesen az istenhit sem tudta ezt a férfit elszakítani a mestertől.

A férfi csak állította az asszonynak, hogy a szabadság mibenléte érhető tetten a lány döntésében, a szabad akarat, amit gyorsan levezetett történetileg, mindez azért történt, pedig emlékezett rá, hogy az igazi ok az volt, hogy nem volt nála óvszer, s kicsit ivott is, ekként az óvatosság hőzöngő óvatlanságba fordult: a lesz, ami lesz állapotába, amit aztán már másnap megbán az ember, de hiába, mert a terheit egy életen át viseli.

Ez a felvételiztető egyetemi oktató akkor, a már említett származás miatt, s hogy ezt a származást, mintegy szagra megérezve az ifjú kollégán, odaszólt, menteni akarva őt a végső pusztulástól, hogy mivel foglalkozik, hogy mi az a téma, ami különösen érdekli, mely területe a filozófiatörténetnek. Ekkor ugrott be a gyereknek az, amit valahol hallott vagy Tolsztoj kapcsán olvasott, hogy a magyar anarchizmus. Az jó, bólogatott a férfi zavartan, s nem merte a kérdést feszegetni, mert a magyar filozófiatörténetnek ez a területe finoman szólva nem tartozott a kedveltek közé. A gyerek is jól járt, mert legfeljebb egy nevet, Schmidt Jenő Henrik például, tudott volna mondani, de azt, hogy az ő gondolkodása miben állt, azt biztosan nem tudta volna megosztani a nagyérdemű felvételiztető bizottsággal.

Később ez a mondat mentette meg a gyereket a teljes összeomlástól. Megkapta még nyáron az elutasító levelet, s akkor csak azt mondta mindenkinek, mert olyan területtel foglalkozik, amit ezen az egyetemen és egyáltalán ebben az országban, az éppen adott diktatúra keretei között tulajdonképpen mindenki gyűlöl. Mi az? Kérdezte az egyik osztálytársa, söröztek a Kispilzeniben, az osztálytárs a sikeres felvételijét ünnepelte egész nyáron, ekkor is épp, sőt ez a szokottnál is nagyobb ünnep volt számára, hisz egy sikertelenül felvételiző mellett még inkább meg tudta élni az egyetemre kerülés nagyszerűségét, azt a perspektívát, amit az élete számára ez az egyszerű tény jelent, mire mondta a gyerek, hogy a magyar anarchizmus. Aha - mondta az osztálytárs, s hogy nem gondolta, hogy voltak ilyenek Magyarországon. Akkor a gyerek, azt gondolván, hogy egy bukott ember, amilyen ez esetben ő volt, képes hitelesen és érvényesen, szavainak jelentőséget szerezve megszólalni, elmesélte, hogy ezek mennyire nagyon jó emberek voltak, s hogy mindenkinek jót akartak a világon, jólétet és szabadságot, mire az osztálytárs teljesen elcsodálkozott, mert ő úgy tudta, az anarchisták időzített bombákkal pakolják tele a legfontosabb hivatalokat, meg lelőnek mindenféle figurákat, gyárosokat, királyokat. A gyerek elnevette magát, hogy az is anarchizmus, amelyik a terror eszközével él, de van egy másik fajtája, s ez volt a magyarokra jellemző, a magyar anarchistákra, ami éppen az emberséggel próbálja megváltoztatni az állati elvekre épülő világot, s a célja az, hogy az önfeláldozás és a szeretet erejével kormányozza az embereket az uralom nélküli világba, ahol mindenki szabad lehet végre. Amikor az osztálytárs ezen nevetni kezdett, a gyerek Gandhiról mesélt, aki erőszakmentes forradalommal űzte ki az angolokat Indiából. De az osztálytárs nem hitt ennek a gyereknek, kétségbe vonta, hogy ez megtörtént, mert még nem hallott ezekről az eseményekről, holott immáron ötven éve történtek. Nem olyan világot élünk, mondta az osztálytárs tovább röhögve, közgázra vették fel, később reformközgazdászként látta újra a gyerek, amint a magántőke létjogosultsága mellett érvelt egy éjszakai tévéműsorban, hogy az állam mennyire gondatlan gazda, nem olyan, mint a magántulajdonos, amilyen ő is lett hamarosan egy privatizációs ügyletnek köszönhetően... Szóval nem olyan világot élünk, mondta, hogy dobd vissza kenyérrel, legfeljebb egy csontszáraz veknivel, és piszok gyorsan, míg a másik nem kap észbe, és nem terít le egy husánggal.

 

***

 

Mert vidékiek vagyunk - mondta az apa a kocsmában, mikor a munkatársaival beültek meló után. Ja - nyomatékosította egy másik. Egyszerű emberek. Azért van, hogy ezek ott Pesten nem látják, hogy van az a gyerek, aki erre készült egész életében, hogy az legyen, ami lenni akart. Nincs nekik szívük, meg amúgy is utálják az olyanokat, akik mi vagyunk. Igaza volt annak a gyereknek, aki itt volt, hogy nem a miénk a hatalom, hatalom, egy lófaszt, szarnak itt miránk, csak menj és melózd halálra magad, de azt nem engedik, hogy a gyerekéből legyen valami. Persze ha ide akarna a fiad jönni, hogy itt gályázzon érettségivel akár, itt dolgozzon reggeltől estig, emelgesse a szögvasakat, na, azt lehetne. Lehetne - mondta az apa -, a kurva anyjukat, csak azt engedik nekünk, de én nem hagyom ennyiben, mert a gyereknek annak kell lennie, aminek lennie kell, nem lehet más, csak azért, mert az egyetemek tele vannak érzéketlen, nemtörődöm tanárokkal, s hogy ő mindent megtesz ezért a gyerekért, nem kell neki egy évet dolgoznia, csak tanulni, aztán úgy lenyomja a pesti gyerekeket, mint a Krekács Béla a fél barackot reggel. Majd megkéri a felesége unokatestvérét is, hogy segítsen. Mert annak sikerült. Nemcsak elvégezte a kertészetit, de bent is tartották tanárnak, neki ez összejött. És az mit tud segíteni? - kérdezte a harmadik férfi. Hogyhogy mit? Hogy az is ott van, az a szak a kertészetin, ahová a fiad akar menni? Az nem ott van - mondta az apa -, az egy sokkal nagyobb dolog, oda csak hármat vesznek föl, a kertészetire meg háromszázat, de jövőre abból a háromból az egyik az ő fia lesz. Akkor hogy tud az a rokon segíteni, ha az egy másik hely? - akadékoskodott a munkatárs. Most figyelj, ez is olyan, hogy ha te szólnál a vizeseknek, nem megcsinálnák neked otthon, ha elbaszódott a vízcsap, nem odamennének, hogy rendbe rakják? Az egyetemek is olyanok. Majd átszól a rokon telefonon, hogy ez a gyerek az én rokonom, és hogy úgy viszonyuljatok hozzá. Ja - mondta a munkatárs -, így már értem, ezzel a vízcsapdologgal megvilágítottad nekem.

A gyereknek csak tanulnia kellett, a férfi kifizetett minden előkészítőt, hogy járhasson. Ebből a vidéki faluból hetente négy délutánt töltött Budapesten. Februárban kellett újra beadni a jelentkezési lapokat. S ő megint a filozófiát jelölte meg. Bár valaki említette, hogy meg kéne mást is, mert a végén behívják katonának, s akkor mindennek vége, az, ugye, két év, és két év után az ember már biztos nem tud visszajönni, így mondta: az életbe, amin azt értette, hogy agyilag teljesen leépül a sok alkoholtól, meg attól a fegyelemtől, erőszaktól, ami tudvalévően uralja a katonai közeget. És még esetleg azzal is számolni kell, hogy úgy lerobban idegileg, hogy öngyilkos lesz vagy megbolondul, s akkor már tényleg búcsút inthet nemcsak a filozófia szaknak, hanem minden szaknak és minden egyetemnek, ráadásul nem politikai okokból, amire még büszke lehet az ember, tekintheti magát áldozatnak, hanem azért, mert egy katonai diliházban folyatja a nyálát vagy éppen meghalt.

A gyerek nem gondolt erre, hogy más, egy könnyebb szakot is megjelöljön, maradt ebben az évben a filozófiánál, s amikor a pályaalkalmassági vizsgálatnál öszszefutott azzal a lánnyal, aki szintén a felvételi miatt volt ott, hogy orvosi papírt szerezzen arról, hogy lehet művészettörténész, mert ilyen hülye rendszer volt, hogy arról is kellett orvosi papír, hogy például művészettörténész meg filozófus. Mikor ezzel a lánnyal beszédbe elegyedett, s ez a lány, aki különben elég jó külsejű volt, csak egy kicsit kövér, helyesebben kövérkés, szóval annak a lánynak is kerek perec ezt mondta: filozófus. A lány megismételte utána a szót, s a hangjában volt valami olyan kedvesség, ahogy a gyerek eddig még embertől nem hallotta ezt a szót mondani. Mert a szülei úgy mondták, mintha egy idegen városnevet említenének, az osztálytársai, mint azt, hogy orvosi, szóval ezzel a lágysággal, mint hogy selyemharisnya: még senki.

A lány együtt ment el a helyszínről a gyerekkel, s útközben beszélgettek. A gyerek érezte minden szóban ezt a selymes lágyságot, amit még soha nem érzett, mert bár intellektuális képességei tekintetében rendkívül kielégítő volt, mindez nem mondható el a külső megjelenéséről. A szülők nem is bukkantak a nyomára, hogy vajon melyik őstől való ez a szerencsétlen kinézet. De - mondta az apa - ha valamelyik ilyen volt, annak is akadt felesége, merthogy különben nem lennénk itt, s majd ennek a gyereknek is lesz. Biztos lehet benne az asszony, hogy ringathat még a karján unokákat, amire rettenetesen vágyott. Volt arról egy elképzelése, hogy milyen érzés, amikor már öregen, de jó erőben ez a dolog megtörténik, nekik már nincs felelősségük a dologgal, csak az öröm lesz. Persze ekkor még nemcsak azt nem lehetett tudni, hogy ezzel a gyerekkel megtörténik-e ez, de azt sem, hogy a férfi, a gyerek apja ezt a kort, amennyiben a gyerekkel megtörténik, megéri-e. Meg - mondta a férfi - nem is nagyon számít, hogy külsőleg milyen egy férfi, nem az a lényeg egy férfinál, hanem a belső, mondjuk filmszínésznek nem lenne jó. Hát nem is akar - mondta az asszony és elaludtak. Megnyugodtak, bár a gyerek még nem volt otthon.

A lányban volt valami olyasmi, hogy ő most bele tud szeretni bárkibe, például ebbe a fiúba is bosszúból, mert épp egy hete hagyta ott a barátja. Azt mondta, hogy ne haragudj, de beúszott a képbe, és akkor megnevezett egy lányt, aki szintén abba a gimibe járt, ahová a lány, és arról volt ismert, hogy minden fiú őt akarta, szemben a lánnyal, akinek azért a formái kissé teltebbek voltak, mint illett volna az életkorához. Akkor eldöntötte a lány, főleg mikor a volt barátja szembejött vele az Astoriánál azzal az új kapcsolatával, majdnem egymásba ütköztek, aztán zavartan csak annyi, hogy szia, szia. Szóval akkor eldöntötte, hogy ezt megbosszulja, és élesztgette mindennap minden órában a bosszút magában, s a gyerek épp ebbe a nagyon életképesre növekedett bosszúba sétált bele. De ő azt nem érezte, mert nem lehet különbséget tenni a valódi szerelem és a bosszúból elkövetett szerelem között. Olyan ez is, mint a gyilkosság, hogy az áldozat számára mondhatni mindegy, hogy mi volt a szándék, már ott hever vérbe fagyva, s aztán a férfit, aki szintén előjött a szobából, a tettes azt is elintézte.

Öreg házaspár volt ez, a falu szélén laktak, kettesben, mert a gyerekeik beköltöztek a városba, ott jobbak a munkalehetőségek, mondta egy alkalommal a férfi a szomszédnak, de azért nem tagadhatja, mennyire rossz ez, hogy ők ilyen messze, mi meg itt maradtunk a mamával. Van ebben valami szomorú. Nekik ekképpen mindegy volt, hogy nyereségszerzés céljával követték el a gyilkosságot vagy más miatt. Ott hevertek a konyhakövön. A gyilkos meg héthatáron - ahogy a mesékben szokott - már túl járt. A városból megérkeztek a gyerekek. Volt egy telefon, amit nem is tudtak hinni, hogy mindkét szülő megölve fekszik a konyhakövön, hogy kinek ártottak azok a szerencsétlenek, ekkor megfogalmazódott némi vád is ellenük, mármint a szülők ellen, mert már mióta mondták, hogy cseréljék ki az utcaajtót meg a zárakat, de ők nem, ennyire takarékoskodtak vagy mért. Az nem jutott eszükbe ezeknek a városon lakó gyerekeknek, hogy az összes hús, ami a disznóból van, kivéve a körmök és a bőrök, amiből az anyjuk főzött kocsonyát évente két alkalommal, hogy más minden a városi lakásba landol. S hogy ez volt ezeknek az embereknek az egyedüli, amiért még élni tudtak, hogy mindenüket odaadják, s most az életüket is, tulajdonképpen kicsit áttételesen, de ezekért a gyerekekért adták, mikor a gyilkos keze közé kerültek.

A gyerek épp így zuhant a lány bosszújába bele, olyan boldogan, mint az az áldozat ott a falu szélén, aki megszabadult az élete végéig tartó szomorúságtól. Mert így érezték az öregek, hogy ez a szomorúság életük végéig fog tartani, és bár nem tudták, hogy az pont mikor van, hogy épp holnap, ahhoz a naphoz képest, amikor legutóbb mondták a szomszéd férfinek, tehát azt nem tudták, de a megállapítás mégis igaz volt. Mint azé az emberé, aki azt mondta, hogy én életem végéig szeretni fogom az életet. És hajnalban beült a kocsiba, s innét kár is folytatni, mert úgy végződött, mint minden más halálos baleset, azzal az egy különbséggel, hogy a többi efféle eseménynek nem ez az életet szerető férfi volt az áldozata.

A lány bosszúálló volt, bár mondta a barátnője, aki meglátta őt s a gyereket, így együtt, hogy mennyire nem előnyös a külseje, hogy te kin fogsz ezzel bosszút állni. A lány mondta, hogy a volt szerelmén, azon a szemétládán, meg az egész világon, az összes férfin, hogy lássák, mindegy, milyenek, ő dönti el, az ő szeszélye, éppen adott hangulata, lelki állapota, hogy kit választ magának, s ha akarja, akkor egy pont ennyire rossz külsejű embert. A barátnő mondta, hogy te csak magaddal cseszel ki ezzel a viselkedéssel. Ez senkit nem érdekel, s mindenki röhögni fog rajtad, hogy a - itt megnevezte a volt szeretőt - után egy ilyen rossz adottságokkal rendelkező, ráadásul teljesen esélytelen fickóval jössz össze. De a barátnőnek nem volt igaza, mert a volt fiú, amikor meglátta őket kettesben, ezzel a rossz külsejűvel, megint szerelemre lobbant. A lány büszke volt arra, hogy megtalálta a megoldást, és az sem lett volna baj, ha nem ez lett volna, mert még akkor is viselhette volna ennek a rossz külsőnek a terhét úgymond penitenciaként a világ bűneiért cserébe élete végéig. Egy szent lehetett volna, s közben attól sem kellett volna tartania, hogy az a gyerek elmegy és más nők után veti magát, mint minden férfi, ha a kezdeti szexuális vágyak megcsappannak. Nem győznek hazugságokat kieszelni, hogy mért húzódott el a tárgyalás, mért nem sikerült erről vagy arról a kiküldetésről már aznap hazajönni. S még attól sem riadnak vissza, hogy együttérzést csikarjanak ki az otthonhagyott nőből, hogy nem mertek elindulni este, mert a hírekben is bemondták, pl. azt a színészt, aki éjszaka, és mi lett a vége, hogy hiába szerette annyira az életet, nem szerethette elég sokáig. Az asszony meg átérezte ezt a problémát, s inkább tartotta felelősségteljesnek a férfit, aki nem kockáztat, mint olyannak, aki minden percet megragad az együttlétre a szerelmével, az ő otthonfelejtett feleségét pedig messziről leszarja. Ez volt az asszony tévedése, mert ez a férfi valójában mindent megragadott, hogy kihasználja a külső helyszínen töltött éjszakát, és elmenjen együtt az új nővel egy bárba, aztán a szállodába, hogy kiélvezzék a ritka együttlétek boldogságát. S mikor másnap este végre az otthonhagyott asszony mellé került, mikor az asszony vele akart tölteni pár édes percet, a férfi elutasította, hogy ez a kiruccanás marha fárasztó volt, a vezetés és a stressz, hogy bejöjjön az üzlet, és az asszony nagyon szép, de tényleg értse meg, neki most nem megy. És az asszonynak itt is megértőnek kellett lennie, olyannak, aki fel sem veszi a szóbeszédet, hogy az ura csalja fűvel-fával, mert nem akarta szétrobbantani a családot.

De ennél a gyereknél, gondolta a lány, ettől nem kell tartania, ráadásul negyven fölött már egyformára romlanak a testek, s ez a gyerek sem lesz olyannyira kirívóan rossz külsejű. S ha mellé áll, akkor lesz belőle valami, mert az ő ereje, ilyen méretű. Ő képes felemelni egy ilyen embert, mint a gyerek, már az, hogy kitart mellette, hogy megkapja őt, már ez akkora erőt adhat a gyerek életének, hogy képes lesz tűzön-vízen át. És elindulhat majd az a tudósi pálya, aminek végeredményeként olyan képeket látott, hogy idős korában ez a férfi kilép az akadémia ajtaján, s az éppen a körforgalomban arra vetődő busz utasai rámutatnak, hogy nézd, ott van a... A tekintetek lassan, ahogy a busz haladt, mert ez egy olyan része a budapesti közlekedésnek, ahol igazából nem is lehet gyorsan haladni, mert bár ott volt a buszsáv, de biztos betolakodott oda egy csomó újgazdag Audival meg taxis. Szóval ebben a lassú tempóban fordultak az utasok fejei balról jobbra, míg végül a sziluettje is elveszett ennek az embernek. Érdekes, hogy akkor azok az utasok nem azt mondták erről a férfiről, hogy előnytelen a külseje, hanem hogy mennyire karakteres arc az övé, minden ránca redője a mély gondolkodásról, a hihetetlen tudásról, a tudomány fölötti felelősségérzetről árulkodik.

A lány ezzel szemben egy más élethelyzetbe került azután, hogy összefutottak a volt szerelmével, mert ez a volt fiú, akin bosszút állni igyekezett, megint beleszeretett. Felhívta telefonon este, mikor a gyerek már nem ott volt, hanem a Budapesthez közeli faluban a szülők házában. A telefonon még aznapra találkát beszéltek meg, s a lány kis veszekedést követően kibékült a fiúval. Este még felhívta a barátnőjét, hogy mennyire bejött neki ez a dolog, s hogy kár volt a barátnőnek anynyira ez ellen ágálnia. Holott - ezt a barátnő jól tudta, de nem akarta elmondani, s elrontani a lány örömét, olyan időkre tartogatta ezt az információt, mikor a lánynak nagyobb fájdalmat tud okozni. Most egy ilyen információt, hogy a fiú tulajdonképpen azért ment vissza a volt szerelméhez, mert az az ismert szépsége a gimnáziumnak két hét után kirúgta. Sőt még az is kiderült, hogy az alatt a két hét alatt sem volt kizárólag a fiúé, mert többek között a fiatal matektanárral is viszonya volt, akinek ugyan épp nemrég született gyereke, de talán ettől a szüléstől megromlott a férj és a feleség között a viszony testileg, s a matektanár úgy gondolta, a korrepetáláson kínálkozó alkalmat felhasználja ezen problémáinak orvosolására. A lány amúgy is érettségi előtt állt, következésképp fél lábbal már kint az iskolából, úgyhogy csak bocsánatos bűnnek gondolta a cselekedetet, a felesége meg nem számít, nem vesz el tőle semmit, csak olyan dolgot adományoz a tanítványnak, amire az asszony momentán nem tart igényt.

A barátnő mindezt most nem akarta elmondani, mert a lány bizonyára úgy magyarázta volna az eseményt, ahogy neki a legelfogadhatóbb, akár szembemenve a tényekkel, hogy ez a fickó csalódott az attraktív nőkben, s arra gondolt, választ inkább egy olyat, aki megbízható, bár nem néz ki annyira jól, mint amilyen a fiú volt, mert a fiú látványos szépség volt, s nem kell örökké rettegnie, hogy most egy idegen krapekot talál a közös ágyukban. Inkább majd ő fekszik más ágyakba, a haverjai meg az ismerősei feleségeivel. Ő nem egy hülye, nem egy balek, akivel az élet meg efféle agyatlan kis picsák kedvük szerint játszhatnak. Pont ezen gondolkodott, mikor összefutott a lánnyal, s a fejben játszódó elméleti munkának a gyakorlat hozta a megoldását.

Nem, most ezt nem mondom - gondolta a barátnő, és csak később mondta el, amikor a lány észrevett valamit a férjénél, mert mondanunk sem kell, hogy ebből a kapcsolatból később házasság lett. Elpanaszolta a barátnőnek, hogy neki valami nem tetszik ennél a férjnél, s hogy mit csináljon, s akkor a barátnő kitálalt az esettel, s ez a tálalás végül is megkönnyítette, hogy a lány két gyerekkel a válás mellett döntsön.

A gyerekek megsínylették ezt az eseményt, a huzavonát és az anyagi romlást, ami ezt követően történt, mert az elvált férj rögtön belecsúszott egy újabb kapcsolatba, hiszen a nő, akinek jelenlétét a lány érzékelte, csak úgy véletlenül teherbe esett. Mondta a férfinak, hogy ő pedig védekezett, de vannak ilyen véletlenek, ezer közül egy alkalom, s most még jó, hogy elválik, mert így lehetősége nyílik ezzel a szerelmével összeköltözni, s nyíltan vállalni a gyereket, bár ha nem lett volna ez a terhesség, talán fel sem vetődik benne a válás gondolata. Ekként alakult ki a férfi új családja, s bár jól keresett, jogtanácsos volt egy nagyobb cégnél, annyit nem, hogy a volt családot is megfelelően tudja támogatni, különösképpen akkor, amikor a lakáshitel mellé még egy újabb gyerek is becsúszott. Úgy érezte, kibaszott vele a sors, pedig ő baszott ki, ha őszinték akarunk lenni, mindenkivel. Főleg a két gyerekkel, a nagyobbikkal leginkább, aki fiú lévén erősen kötődött az apjához, s ez a kötődés később kamaszkorban gyűlöletté erősödött, de mindez a gyűlölet sem tudott azon változtatni, hogy a felnőtt férfi mintáját ösztönösen az apáról vette le, s a problémáira megoldásként is az apa megoldásait használta. Romba döntött ő is egy házasságot, s elhagyott, talán nem is kettő, hanem három gyereket, mert akkor már bizonyos körökben a három gyerek volt a minta.

Azon a napon mondta el a barátnő, amit már első pillanattól tudott, amikor a lány gyanút fogott, s a lány hálás volt érte, hogy ilyen sokáig magába zárta ezt az információt, s nem rontotta el ezzel az ő szép éveiket. És eszébe jutott a gyerek, akit a megismerkedésüket követő harmadik napon már szélnek is eresztett. Szóval ne haragudj, mondta neki, te nagyon értékes ember vagy, rengeteg dolgot tudsz mindenről, meg én is egyetértek azzal, hogy a világon minden rossz a hatalom birtoklásából fakad, és hogy a gyerek épp azért foglalkozik az anarchizmussal, hogy újra felszínre hozza azokat a neveket, akik ez ellen voltak, s épp ezért vesztek a névtelenségbe, hogy látszódjék, lehetne másképp is. Szóval, mindennel egyetért, de visszajött a régi szerelme - becsületes lány volt, mindent elmondott egyenesen -, és amikor megjelent, akkor ő már tudta, hogy nem tudott végérvényesen megszabadulni tőle, hogy ez valószínűleg egy olyan mély érzelem volt, ami, ha ez a találkozó tegnap az Astoriánál nem történik meg, akkor is visszajött volna.

A gyerek akkor még arra gondolt, hogy megvív ezzel a fiúval, s egyszer egy sörözőben a véletlen úgy is hozta, hogy ott volt a lánnyal, s a gyerek mondta, most legyűröm ezt a fickót, s megpróbálta úgy terelni a beszélgetést, hogy olyan dolgokról essen szó, amiben ő nagyon otthon mozog. A fiú csendben figyelte a gyerek igyekezetét, csak akkor szólalt meg, amikor a gyerek, immáron diadalittasan, hogy rengeteg érdekes dolgot mondott, s a lány már egészen el van tőle ájulva, most már épp azon gondolkodik, hogy mért ejtette ezt a gyereket, aki ilyen tehetséges, hogy hat sör után is, mert a gyerek akkor már elég ittas volt, hogy még most is kívülről tudja pl. a kínai császárok uralkodási idejét, azt a rengeteg, már nevében is problematikus embert, a Han, a Csin, a Vej, a Su, a Vu és a jó isten tudja még milyen dinasztiák képviselőit, egészen Csitől, a Hszia-dinasztia első császárától a Ming-dinasztia utolsó uralkodójáig, Csu Jun-csienig, aki, mikor a nép 1644-ben fellázadt ellene, felakasztotta magát, s így véget vetett nem csak a saját életének, hanem a Ming család mintegy háromszáz évnyi uralmának is, egyszerre a létnek és a hatalomnak. A gyerek úgy érezte, nem egyszerűen visszaszerezte a lányt, de még döntéshelyzetben is van, hogy ő, mármint a gyerek, a visszakéredzkedő lányt akarja-e vagy nem. Ekkor jött elő azzal a, szándéka szerint a kettejük között folyó küzdelmet végérvényesen eldöntő kérdéssel, hogy a fiú tudja-e, ki az a Batthyány Kázmér. Mire a fiú azt mondta, hogy az, akit lelőttek negyvenkilencben a Batthyány téren? Nem, nem röhögött a gyerek, kiloccsant a sör a szája szélén, és az ajkára csorgott, onnét törölte le a kezével. Nem, az más, az egészen más ember. Figyelj, mondta akkor a fiú, én ezt leszarom, és az összes kínai császárt is, mert ez az, ami engem kurvára nem érdekel, aztán odaszólt a lánynak, hogy most már menni kell. A gyerek ott állt még a sör maradékával s a Batthyány Kázmér nevével a szájában, s így nézte végig, amint a lány kisétál a fiúval.

Egyszerűen nem értette, mi kellene még ennek a csajnak, mi a lófasz, s arra gondolt, talán a férfi erőszakkal tartja magánál, hogy a lány fél tőle, és ezért nem mert mellette dönteni. Amikor másnap felébredt, darabokban volt minden benne, a magyar anarchizmus összekeveredett a szerelemmel és az alkohollal. Mintha az irányzat egy új ága kezdene felsejleni benne: egy radikális, melynek lényege a léttel mint uralmi formával való végső leszámolás.

 

***

 

Beadtad a jelentkezési lapot? - kérdezte a férfi, mikor este vacsoránál ültek. Hárman voltak a kiskonyhában az asztalnál. Az apa, aki felajánlotta ezt a lakhatási lehetőséget, amit aztán a férfi korszerűsített, bevezette a vizet, és járdát épített az udvari ajtó és a vécéajtó között, hogy ha már kint kell szarni, legalább ne legyen az ember nyakig sáros. Mert falun nagyon tud esni az eső, persze csak akkor, amikor nem kell, amikor épp munka volna, akkor, s mikor a növények már ki vannak tikkadva és minden szárad el, amikor aszályveszélyt jelentenek be. Persze soha nem aszályt, csak annak a veszélyét, mert ha aszályt mondanának, akkor biztosan fizetnie kéne az államnak, de így nem, mert egy bajnak a veszélye csak annyit jelent, hogy fel kell készülni rá, és nem magát a veszélyt. Ha például kolerajárvány veszélyével kell számolni, mert a keleti szomszédoknál vagy a délieknél ez a járvány már megjelent, akkor ez nem jelenti azt, hogy megdöglenek az állatok, csak hogy megdögölhetnek. Igaz, aminek lehetősége van megtörténnie, az meg is történik. És tényleg kipusztultak a tyúkok, hiába jött az állatorvos és próbálkozott az oltással, csak a pénzt vitte el, használni nem tudott. A gyerek látta, amikor a kolera veszélyébe belepusztult állatokat elhantolták a kert végében, a gyerek anyjának az anyja, aki ritkán hallatta a szavát, holott sok minden az ő reszortja volt, például az elhullott állatok eltakarítása, szóval ez az asszony dobálta a gödörbe a megmerevedett tetemeket, tömegsír lett ott, az ő huszonnyolc tyúkjuknak a temetője, mert nem hivatalosan ugyan, de végük lett, nem a járványnak, hanem a járvány veszélyének lettek áldozatai, ahogy ebben az esetben, az aszály esetében sem történik meg hivatalosan a növények teljes kitikkadása, hivatalosan ez nem történhetett meg takarékossági okokból. Szóval a járdát azokra a nem várt, sőt egyenesen szükségtelen esőkre gondolva építette a férfi meg pár haverja a harminckettesektől.

Hárman ültek ott, mikor a férfi ezt megkérdezte, mert a pótapa, aki felajánlotta a lakhatás lehetőségét, a vártnál hosszabb ideig, de már nem élt. A férfi, mikor odaköltözött, épp ezt gondolta, hogy csak addig kell kibírni, amíg él, s ebben nem tévedett, csak ő akkor egy sokkal rövidebb futamidőre gondolt, de olyan ez, mint az autóknál, hogy vannak szerencsés szériák, amik egyszerűen túlélik a várható élettartamukat. Hát ilyen volt az öreg is, hetvenhat volt, mikor meghalt, ami vidéken ritka, férfiban különösen. Ráadásul még élhetett volna akár tovább is, ha megjavítja az istálló fölött a deszkákat, ha kicseréli azt a pár korhadtat, amit már egy évvel azelőtt észrevett, mikor a szénát pakolták föl, hogy na itt van egy kis probléma, hiába leélte már ez is az idejét, vele öregedett az emberrel. Azért csak ki kéne cserélni, mondta neki az asszony is, akinek elmesélte, a deszkákat milyen állapotban találta. De teljesen elfeledkezett róla, mire lefogyott a padlásról a takarmány. Tudniillik, amíg sok volt, hozzá sem lehetett férni a deszkákhoz, meg nem is kellett, hisz a takarmány olyan alapot biztosított, hogy lehetetlenség volt, ha az ember rá is mászott a tetejére például esős napokon.

Már csak az öreg járt föl, szerette hallgatni, ahogy kopog a cserepeken az eső, és el is aludt ott sokszor ebben a kopogásban, s azok az órák jöttek elő álmában, amit az asszonnyal töltöttek ezen a szénával töltött padláson fiatalon. Mennyire szép volt, mintha a gombok pattognának le a ruhákról, olyan volt az a kis kopácsolás, aztán hirtelen az eső váltott, egy másik felhő ért ide, és abból veszettül zuhogni kezdtek a jégkövek. A férfi agyába vágódtak bele, a fájdalom átgázolt az egész testen, le-föl járkált, egész addig, míg végül az ember nagy nehezen kikeveredett az álmából. Nem tudta pontosan meghatározni az időjárási helyzetet: a langyos nyári eső váltott, és most jég veri? Úristen, vége a szőlőnek - erre gondolt, és hogy még mennyi mindennek vége, de arra nem gondolt, hogy neki is éppen ősszel, mikor regisztrálják a veszteségeket, na akkor lesz, hogy végigmegy az immáron kiürült padláson, rálép pont arra a deszkára, ami szét volt rohadva...

Ha csak egy kicsit lép mellé, már akkor nem történik semmi, vagy csak jóval később, amikor legközelebb jár arra, de az lehet, hogy egy év múlva lesz, s közben esetleg kicseréli a deszkát, s akkor végképp nem történik semmi, legalábbis a padlás nem lesz oka az öreg halálának, addig persze akármi is történik és akármikor, de nem elkerülhető. De ez esetben minden pont úgy jött össze, hogy az a törött deszka épp a jászol sarka fölött volt, s az öreg ráesett mellkassal erre a sarokra. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét, de aztán hamar magához tért, és érezte, csak a levegővétellel van baj. Eltörtem a bordámat, talán többet is, csak ennyi, gondolta, különben megúsztam. Ez az állítás megfelelt az igazságnak, mert valóban eltörte három bordáját, csak a következtetéssel voltak hibák, hiszen ez számára korántsem azt jelentette, hogy megúszta. Nem gondolt arra, hogy a fájdalmaknak más oka is lehet, például a lép és a máj sérülése, ami egy hét múlva hirtelen rosszullétet okozott, majd mire a mentő bevitte a váci kórházba, meghozta a halált is.

Az öregasszony túlélte az urát, ahogy ez statisztikailag is illik. Elég sokáig. Bár ahhoz képest nem nevezhetjük soknak, hogy az után az öt év után, amivel még az öreg férfi halálát követően élt, rengeteg öt év következett, még a papok sem tudták, mennyi. Mert hiába döntötték el, hogy most éppen hányadik pecsétet törte föl a bárány, a két pecsét közötti időtávot semmiképpen sem tudták meghatározni. Még azt sem lehetett tudni, hogy ötéves egységekben vagy fényévekben számítható ki, milyen messze van a feltámadás, amikor is mindenki hasonló adottságokkal újra a föld színére lép.

Mindenesetre egy idő után, sajnos a vártnál később, hárman maradtak, s ez végül is megfelelt az élet ismert rendjének. Tulajdonképpen szerencsések voltak, hogy a generációk ritmusban hagyták el az árnyékvilágot. Mert lehetett volna, mondjuk, úgy is, hogy először meghalnak a fiatalabbak, aztán az öregek, vagy netalán a gyerekek, még egész kicsi korban, például mert egy autó, mikor kiszalad az utcára, amire senki nem gondolt, vagy leesik a szénakazalról, s épp ott van az öreg szalmahúzó kampója, és pont belemélyed a gyerek fejébe. Hát ez épp annyira lehetett volna, mint az, amit megszokottnak tekintünk.

Három szerencsés ember vacsorázott a konyhában, mikor az apa megkérdezte a gyereket, hogy beadta-e a jelentkezési lapot. A gyerek mondta, hogy igen. Az jó. Meg majd az unokabátyád segít - mondta az apa, és beszívta a levest a kanálból. Nem kell - mondta a gyerek. Hogyhogy nem? - kérdezte a férfi, meg hogy ez neki, mármint ennek az egyetemi tanárnak a kertészetin tulajdonképpen semmi. Mert most - és megnevezett akkor egy vidéki főiskolát, ahová inkább gondolta beadni a lapot, mert immáron be kell látnia, hogy nincs esélye a közé a három közé kerülni, akik itt filozófiát tanulhatnak, inkább oda, az is egy diploma, s azzal még könynyebb elhelyezkedni, mert tanári állás mindig van, akár itt vidéken is, de Pesten mindenképpen, szemben a filozófusival, amilyen állások nincsenek is, mert nincs olyan, hogy vállalati filozófus például, vagy iskolafilozófus, ahogy a pszichológusoknál van. Az se rossz - mosolyodott el az anya, hogy csökkentse az apa csalódottságát, amit amiatt érzett, mert a fia lemondott egy olyan foglalkozásról, amiről neki, mármint az apának tulajdonképpen fogalma sem volt, de önmagában szimbolizálta számára azt a világot, amiről nincs elképzelése sem, azt a helyet, ahová az ő gyermekét át akarta küldeni, hogy ne ide, hanem odavalósi legyen a felnőtt élete során.

Az apa nem szólt semmit, hagyta az asszonyt beszélni, és este sem szólt, amikor ágyba kerültek, hogy ő most csalódott a gyerekben, hogy nem erre gondolt, hogy ez lesz, s nem hagyta az asszonynak elmondani, hogy innét is kikerülhet bárki, s hogy a fő a diploma, majd elvégzi kiegészítőn az egyetemet, van olyan, úgy sokkal könnyebb, vagy estin. Erre aztán az apa nem tudta azt válaszolni, hogy az olyan, mintha nem a főbejáraton menne valaki vendégségbe, hanem besurranna a kertkapun hátulról, a patak felől, mint egy tolvaj, hogy az olyan dolog, amit nem kívánhat az ő fiának. Az anya erre a következőt nem mondta: de az is lehet, hogy itt marad a közelünkben, például ebben a Pest környéki faluban, a mi falunkban, s lesz belőle iskolaigazgató, mint ahogy, majd később, lett is, de erről nem beszélhetett, s nem törhette össze ezzel végérvényesen az apa szívét, mert az apa hallgatott, és ebből a hallgatásból sodródott bele az álomba. A sok munkától s a hajnali keléstől annyira kimerült volt, hogy immáron évtizedek óta nem álmodott semmit, ami rossz volt, főképpen olyan napok után, amikor el tudta volna képzelni, hogy milyen szép képek jönnek neki be éjszaka. Például, amikor Hajdúszoboszlón voltak a SZOT-üdülőben a munkatársakkal. Akkor ott olyan szép színes volt minden, a víz pont úgy csillogott, mint a fényképeken, és a fiatal bikinis lányok is, szinte semmi nem volt rajtuk, vagyis neki az a kis takarás már semmi volt. Hát az ő apja ezt el sem tudta volna képzelni, hogy lehet az élet ennyire jó is. Biztos, ha akkor álmodik, nagyon szép éjszakája lett volna, de nem álmodott. S ennek a haszna csak az efféle nehéz napok után volt meg, mint a mai is volt, amikor az álomhiány megóvta őt az éjszakai rémektől.

Részlet a regényből