Mesék a Palotából

Vitaminacsé

Azelőtt olyan mérleget soha nem láttam, mint amilyent Doktor Pisztrujátú irodájában, amikor bevitt magával a különleges vizsgálatra, olyan volt, mint egy kicsi ember formájú ketrec, de nem vasból volt, hanem valamilyen fehér műanyagból, sok-fok vékony fehér műanyag szálból, egy vastag piros fekete drótra volt felkötve, egy nagy fal előtt, amelyik tele volt mindenféle tárcsákkal meg mutatókkal meg színesen világító lámpácskákkal és villanykörtékkel, Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy legyek szíves, vetkőzzek pucérra, mert meg kell hogy vizsgáljon, de én akkor nagyon megijedtem, mert az a ketrec jutott eszembe, amelyikbe szegény Robin Húdot zárazta be a servudi bíró, hogy a hollók kivájhassák a szemét, amikor elkapta és fellógatta a vár fokára, és mondtam, hogy nem akarok.

De Doktor Pisztrujátú akkor kettényitotta a ketrecet, és közben azt mondta, hogy nem akarásnak sírás a vége, és ne féljek, nem lesz semmi bántódásom, ez csak egy nagyon különleges mérleg, az országban egyedül csak egy ilyen van, itt a Tábornok Elvtárs palotájában, képzeljem el, hogy pont olyan, amilyennel a kozmonautákat szokták megmérni, kimutatja a test sűrűségét meg a víztartalmát, meg még egy csomó más fontos adatot is meg lehet vele mérni, nagyon hasznos kis vizsgálat, egy perc alatt kész van, úgyhogy mire várok, vegyem már le a kezeslábasom, mert ezek nélkül az adatok nélkül a szobrász bácsi nem tudja majd elkezdeni a munkát, márpedig minél előbb elkezdi, annál előbb túlleszek rajta, és jegyezzem meg, hogy nagyon nagy dicsőség, hogy épp rólam fogják megmintázni az ifjúságot azon a szoborcsoporton, majd a dédunokáim is látni fogják, és még a dédunokáim dédunokái is.

Doktor Pisztrujátú irodájában nem volt nagyon hideg, amikor a kezeslábast levettem, nem is fáztam, de amikor a gyékénytalpú vászoncipőből kihúztam a lábom, és ráléptem a hideg vinilinre, mégiscsak azt éreztem, hogy megfagyok, mert a vinilin olyan hideg és csúszós volt a talpam alatt, minthogyha jég lett volna, majdnem el is csúsztam, de Doktor Pisztrujátú szerencsére elkapta a karomat, és mondta, hogy semmi baj, és a másik kezével is megfogott a hónom alatt és felemelt, és mindjárt be is állított a mérlegketrecbe, mondta, hogy jól van, nyomjam szépen rá a lábtartó rácsra a talpam, és kapaszkodjak, amíg rám csukja az első részt a szenzorokkal, aztán már rám is csukta, tényleg nem fájt, mondta, hogy szívjam be mélyen a levegőt, és beszívtam, és akkor azt mondta, hogy fújjam ki, és akkor kifújtam, és akkor Doktor Pisztrujátú elkezdte ide-oda csavargatni a ketrec oldalán a csavarokat, aztán megint mondta, hogy fújjam ki és szívjam be a levegőt, aztán azt mondta, hogy jól van, és odament a falhoz, és elfordított egy kapcsolót, és láttam, hogy a lámpák kigyúlnak és villogni kezdenek, és a mutatók is elkezdtek összevissza táncolni, aztán szép lassan megállapodtak, és akkor Doktor Pisztrujátú elővett egy mappát, és kivette a füle mögül a tintaceruzáját, és megnyálazta, és egy csomó dolgot beleírt a mappájába, és közben azt mondta, hogy jól van, nagyon jó, most legyek szíves, és próbáljak rúgni egyet a bal lábommal, és akkor megmozdítottam a lábom, de a rács nem engedte, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy nem jó, rúgjak tiszta erőből, és akkor megpróbáltam tiszta erőből rúgni, de a mérlegketrec megtartott, és igazából nem tudtam megmozdítani a lábom, olyan volt, mintha belegabalyodtam volna egy hálóba, és Doktor Piszrujátú megint felírt valamit, és mondta, hogy ez az, nagyon jó, most a jobbal is, és akkor a jobbal is rúgtam, és akkor Doktor Piszrujátú megint felírt valamit, és azt mondta, hogy ez az, és aztán a kezemet is mozgatni kellett, és a fejem is, Doktor Pisztrujátú mindig mondta, hogy mit csináljak, és én mindig megpróbáltam, de a ketrec sose engedte, de Doktor Pisztrujátú ezt sose bánta, hanem mindig felírt a mappájába valamit, én meg a mutatókat néztem, ahogy ide-oda mozognak, és a piros meg kék meg zöld lámpácskákat, amelyikek hol kialudtak, hol meg felgyúltak, igazából nem is nagyon figyeltem oda arra, amit Doktor Pisztrujátú mondott, igazából mozogni úgyse kellett, elég volt csak úgy csinálni, mintha mozogni akarnék, inkább azt próbáltam kitalálni, hogy mikor melyik lámpácskák fognak kigyúlni és melyikek kialudni, de mindig másikok gyúltak ki, sohase azok, amelyikekre számítottam, elég unalmas volt, éreztem, hogy egy kicsit pisilni is kell, és meg akartam kérdezni Doktor Pisztrujátút, hogy meddig tart még ez a vizsgálat, de akkor Doktor Pisztrujátú mintha kitalálta volna, hogy mit akarok kérdezni, rám nézett, és azt mondta, hogy jól van, most már mindjárt készen leszünk, már csak egy utolsó dolog van hátra, legyek szíves, próbáljak meg felfele nyújtózni, úgy, mintha óriásivá akarnék nőni, úgy, mintha meg akarnám érinteni a plafont, és akkor én megpróbáltam, de nem tudtam egyáltalán megmozdulni, ugyanúgy, mint már azelőtt se, amikor Doktor Pisztrujátú azt kérte, hogy ugráljak fél lábon, vagy guggoljak le vagy homorítsak, de Doktor Pisztrujátú most nem azt mondta, hogy jó, vagy rendben, vagy nagyon jó, hanem azt mondta, hogy még egyszer, gyerünk, még egyszer, és megint megpróbáltam, és doktor Pisztrujátú a mutatókat nézte, és a fejét csóválta, és aztán azt mondta, hogy na még egyszer, próbáljam meg, nyújtózkodjak, és megpróbáltam, de Doktor Pisztrujátú megint azt mondta, hogy nem jó, legyek szíves, akarjam jobban, próbáljam jobban, mintha igazán nagyra akarnék nőni, mintha a növésen kívül semmit se akarnék a világon, és én megint megpróbáltam, és Doktor Pisztrujátú megint a fejét csóválta, aztán sóhajtott egyet, és felírt valamit a mappába, aztán becsukta, és azt mondta, hogy ezzel sajnos baj van, minden stimmel, de ez az egy adat nem, mindegy, várjak, mert kienged, és megnyomott egy gombot, és a ketrec leereszkedett, úgyhogy már megint vinilinen álltam, és Doktor Pisztrujátú odajött, és elfordított egy csavart, és kicsatolt egypár szíjat, és kettényitotta a ketrecet, és mondta, hogy szálljak ki, és akkor kiszálltam, és kérdeztem, hogy milyen adat, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy semmi, nem fontos, öltözzek fel, és a kezembe adta a ruhámat, és én felvettem a kezeslábasomat, és közben megint kérdeztem, hogy milyen adat, de Doktor Pisztrujátú megint mondta, hogy nem fontos, és akkor bebújtam a cipőmbe is, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy jól van, ha ilyen nagyon tudni akarom, akkor megmondja, sajnos nem akarok eléggé nőni, márpedig a test a szellemnek engedelmeskedik, és így sajnos örökre kicsi maradok.

És akkor éreztem, hogy nagyon haragos leszek, de olyan nagyon, hogy attól majdnem sírni kellett, és mondtam Doktor Pisztrujátúnak, hogy nem igaz, hazudik, mert nem tudhatja, hogy én mit akarok, mert én már eddig is egy csomót nőttem, otthon a konyhaajtó félfáján be van jelölve, ha nem hiszi, menjen el és nézze meg, tátáci minden hajvágáskor odaállított és megmért, és mindig nőttem, mert mindig megettem a húst, ha mámáci tudott szerezni. És erre Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy jegyezzem meg, hogy ő mindent tud rólam, és azt is mindig tudja előre, hogy mit fogok csinálni, és nem csak rólam, hanem a többi fiúkról is, de ez nem számít, és nyugodjak meg, mert a tudomány azért van, hogy ott segítsen, ahol gyenge az akarat, és benyúlt a zsebébe, és elővett egy barna orvosságos üveget, és kinyitotta és kivett belőle egy fehér tablettát, és azt mondta, hogy ezt vegyem be, ez majd segít a növésben, és akkor én kérdeztem, hogy mi az, és ő mondta, hogy semmi, csak cévitamin, vitaminacsé, és akkor én bevettem, és olyan savanyú volt, hogy úgy összehúzódott a szám, minthogyha vadalmát ettem volna, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy jól van, mehetek, és akkor én kimentem az irodájából, és ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, kiköptem a tablettát a folyosó padlójára, és rátapostam, és először azt hittem, hogy a bebújós cipő gyékénytalpa nem lesz elég kemény ahhoz, hogy összetörje, de a nyálamtól a tabletta egy kicsit megpuhulhatott, mert amikor felemeltem a lábom, nem volt a földön semmi, csak egy kicsi szétnyomott fehér por, és akkor a Doktor Pisztrujátú irodájának a becsukott ajtajára néztem, és azt gondoltam, hogy mindjárt ki fog jönni, és meg fog pofozni, és azt fogja mondani, hogy hogy mertem ezt csinálni, de az ajtó nem nyílt ki, és Doktor Pisztrujátú nem jött ki, és akkor a másik cipőtalpammal feltöröltem a betonról a fehér port, és muszáj volt mosolyognom.

Regulák

Azelőtt nem nagyon csináltam fekvőtámaszokat, nekünk, kicsi elsősöknek az iskolában nem kellett, és először nem is tudtam, hogy mit jelentett, amikor Doktor Pisztrujátú megállt előttünk a folyosón, és elkiáltotta magát, hogy az egész banda hasra, de azért lefeküdtem én is a többiekkel a betonra, és láttam, hogy Doktor Pisztrujátú a fülétől fogva tartja az egyik kisfiút, a nevét nem tudtam pontosan, úgy emlékeztem, mintha Pujúnak hívták volna, nem volt sokkal nagyobb nálam, pedig ő már nyolcéves is elmúlt, mondta, amikor reggel mögé álltam a tornasorban, és azt is mondta, hogy ha nagyon feszítek, megver, de most nem mondott semmi ilyesmit, hanem lábujjhegyen állt, és tiszta piros volt az arca, és hangosan sziszegett a fájdalomtól, ahogy Doktor Pisztrujátú felfele húzta a fülét, és két kézzel fogta Doktor Pisztrujátúnak a csuklóját, és Doktor Pisztrujátú olyan erősen húzta a fülét, hogy majdnem felemelte, aztán azt kiáltotta, hogy hasakat fel, és akkor mindenki felemelte a hasát, és a két tenyerén meg a lábán támaszkodott, Doktor Pisztrujátú meg vitte Pujút a folyosó végén a csigalépcső felé, és közben azt mondta, hogy egy!, és akkor mindenki leengedte magát, de mellettem Nika odasúgta, hogy nehogy lefeküdjek, hanem tartsam magam, és láttam, hogy mindenki ott tartja magát pár centivel a beton fölött, és közben Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy nem érti, nem érti, hogy mért van az, hogy őneki mindent százszor el kell mondania nekünk, nem érti, hogy mért nem tudjuk felfogni ezeket az egyszerű regulákat, amik itt vannak, nem érti, hogy mi szükség van erre az egész cirkuszra minden alkalommal - kettő! -, és akkor amikor azt mondta, hogy kettő, mindenki felemelkedett, és éreztem, hogy kezd elfáradni a két karom, meg a hasam is elkezdett fájni, és Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy hiába olyan egyszerűek itt a regulák, a gyerekek köztársaságában, ebben a csodálatos szabad Republikában, amit a Tábornok Elvtárs nekünk olyan önfeláldozóan megteremtett - egy! -, és akkor megint lementünk, és egy másodpercig jól is esett, hogy nem feszül olyan nagyon a könyököm és a derekam, de aztán éreztem, hogy most már még jobban fáj a hasam és a vállam, közben Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy mi mégis mindig elfelejtjük ezeket a szabályokat, és mégis mindig az eszünkbe kell juttassa, és elkezdte felfele emelni a kezét, úgyhogy Pujúnak fel kellett lépnie az első csigalépcsőre - kettő! -, és ahogy felemelkedtünk, éreztem, hogy elkezd melegen bizseregni a vállam meg a hasam, olyan volt, mintha elkezdett volna lassan megtelni érdes, meleg homokkal, Doktor Pisztrujátú közben még magasabbra emelte a kezét, és úgy mondta, hogy tudjuk meg, hogy az, hogy nem tartjuk be a regulákat, nemcsak vele szemben tiszteletlenség, hanem a Tábornok Elvtárssal is, ha neki nem tisztelgünk, az olyan, mintha a Tábornok Elvtársnak nem tisztelegnénk - egy! -, és még feljebb emelte a kezét, úgyhogy Pujúnak még feljebb kellett mennie a csigalépcsőn, már a harmadik vagy a negyedik fokon állhatott, nem láttam rendesen, mert a nyakam is elkezdett fájni, mert nagyon nehéz volt felemelve tartani a fejem, hogy Doktor Pisztrujátút nézzem, úgy, ahogy a többiek, és éreztem, hogy egy csepp izzadság végigfolyik az arcomon, le egész az államig - kettő! -, és el se tudjuk képzelni, hogy ő ezt az egészet mennyire unja, ezt a büntetősdit, azt, hogy mindent végtelen sokszor el kell mondani nekünk, azt, hogy a legegyszerűbb dolgokat is negyvenezerszer el kell mondja, mert egyszerűen képtelenek vagyunk felfogni - egy! -, és akkor már egészen magasra nyújtotta a kezét, és Pujú már az ötödik lépcsőfokon állt, és én nem tudtam tovább felemelve tartani a fejem, hanem le kellett nézzek a tarka cementre, és a vállam meg a hasam már annyira tele volt forró homokkal, hogy azt gondoltam, hogy mindjárt le fogok esni a földre, úgy, mint egy homokzsák, és akkor Doktor Pisztrujátú azt kiáltotta, hogy jól van, akkor most a szabályokat akarja hallani - kettő! egy! kettő! egy! kettő! -, és akkor körülöttem a fiúk elkezdték kiabálni a szabályokat, és én is velük kiabáltam, de nem is tudtam, hogy mit kiabálok, és közben leereszkedtem és felnyomtam magam, és megint leereszkedtem és felnyomtam magam, és éreztem, hogy az izzadságtól már csúszik a cementen a tenyerem, és mindjárt le fogok esni, és muszáj volt lihegjek, és a többiek is lihegtek körülöttem, de azért kiabáltak, hogy - magunk választotta elöljárók - tiszteletet megadjuk - életünk árán is ha kell - kijelölt területet nem hagyjuk el - feltétlen engedelmesség - bátor hazaszeretet - egy csomó szót egyáltalán nem is értettem, olyanokat, hogy csinszte meg datorie, és közben Doktor Pisztrujátú végig számolt, és akkor egyszer csak abbahagyta, és én már alig bírtam tartani magam, és akkor Doktor Pisztrujátú megrántotta szegény Pujúnak a fülét, úgyhogy Pujúnak le kellett ugrani a csigalépcsőről, és utána leesett, és két kézzel a fülét fogta, és úgy feküdt a cementen, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy pihenj, és akkor már ott feküdtem én is a cementen, és az egész testem olyan forró volt, mintha homokból lett volna, és folyt rólam a víz, és körülöttem a többiek is ott feküdtek, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy jól van, látja, hogy szépen tudjuk a szabályokat, és Pujúra nézett, és azt mondta, hogy reméli, hogy ha majd legközelebb találkozik vele, akkor Pujú szépen szalutálni fog, és Pujú két kézzel fogta a fülét, de azért félig feltérdelt, és úgy mondta, hogy igenis, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy felállhatunk, és a többiek lassan el is kezdtek feltápászkodni, de én annyira el voltam fáradva, hogy még mindig úgy éreztem, hogy a folyosó cementje egyáltalán nem is hideg, hanem olyan meleg, mint a forró homok.

Szerzőnk könyve