Szieszta
Ha egy festő táblaképet fest, s azon a puszta szemmel érzékelhető világ valamely látványfragmentumát jeleníti meg, nem kerülheti el a kivágat problémáját. Azaz a kompozíció legfőbb viszonyítási alapját, azt, amit Alberti az ablakból vezet le teoretikusan, s azt, amit Csontváry látlatnak nevez, fölöttébb praktikusan. Aki - mint Szilágyi Teréz - nem a mélységre, hanem a párhuzamos síkokból álló téri rendszernek arra az érzékeny zónájára összpontosít, ahol a látvány megképződik, az a kép, pontosabban a festett kép ontológiáját feszegeti. Erre utal Jean Clair is, amikor a síkgeometrikus festészet kezdőpontját abban a gesztusban határozza meg, amivel Matisse „Collioure-ban becsukta Alberti ablakát": saját szobájának spalettáit. Anélkül tette ezt, hogy megfigyelői pozícióján változtatott volna. A festő marad a félhomályos szobában, ahol a kiküszöbölt látvány helyén új képi tartomány bontakozik. Szilágyi Teréz képciklusát is egy derengő szoba, a nyugati civilizációban bizonyos klimatikus határok között bárhol előforduló zárt tér élménye indította útjára. A festő által megfigyelt állapot (a redőny helyzete) egy folyamat állomása. Majdnem bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a fáziskép nem a felnyílás, hanem a bezárulás folyamatában fixálódott. A dramaturgiai (és művészetfilozófiai) végpont az összezáruló homogén sík, a kihunyó fény, az eltűnő szín. Kipróbált forgatókönyv. Malevicsnek volt bátorsága végigcsinálni, majd sutba vágni az egészet. De maradjunk az ablaknál, hisz itt a metafora materializálódni látszik. A látógúla síkmetszetén nem a külső világ képe jelenik meg, hanem a metszet mintázata. Mintha a színpad mélye helyett a függönyön játszódna a drámai történés. A séma persze így túl egyszerű. Szilágyit e képeken kétségkívül a határ izgatja, de azért, hogy a helyzet talányosabb legyen, egy függőleges tengely mentén elfordítja a síkot. Köznapibban: odébb viszi festőállványát vagy kameráját. E nagyon életszerűen indokolható áttelepülés (mondjuk, hogy ne süssön a festő szemébe a fény) következtében rövidülés lép föl, ablak és kép síkjának megfeleltetése már nem egyértelmű és mechanikus. Perspectiva naturalis és perspectiva artificialis jelmezében élet és teória huzakodik egymással e szűk rivaldában. Mivel az ablakon nem tudunk kinézni, a „látlat" nem a keretben feltáruló látvány, hanem annak szűrője. A szűrő, ez a hatalmas redőnyzár maga is szerkezet. Szerkezet, mint technikai konstrukció és szerkezet, mint „negatív árnyak" képe: sugarak nyílzápora, sötét térbe döfött fénydárdák sora. Amit látunk, az végső soron vetítés, projekció eredménye. Szerkesztés és illúzió egyszerre, amibe a fénytörés és tükrözés fizikai, ám végletesen szenzuális elemei is belejátszanak. A „zoom"-olás egy határon túl megváltoztatja a látvány jelentését, új feladatot állít a dekódoló elme elé. A motívum a „kontextus", a léptéket meghatározó környezet híján a helyet veszíti el, hogy új, szuverén helye legyen. A kép egyszerre konkrét és megfoghatatlan. Nem adnak támpontot a színek sem, mert nem lokálszínek, és nem is reflexesek. Az egymás mellett sorakozó mezők összhangzata azonban programozottnak tűnik. Valaki halkuló kromatikus skálákat játszik ezeken a fényből font húrokon.
Várkonyi György