Az Európa-projekt

„Fiamnak az új eszmék emberének kell lennie, s a mellé az ügy mellé kell állani, amelyet én vittem mindenütt diadalra. Mindenütt azokat az eszméket kell végrehajtania, amelyek hűbériség nyomait kiirthatják, amelyek az ember méltóságát biztosítják, s a boldogságnak azokat a csíráit ébresztik, amelyek már évszázadok óta szunnyadoznak, a nagy emberközösséget kell abban részeltetnie, ami eddig csupán keveseknek előjogokkal védett birtoka volt, Európát fölbonthatatlan szövetségi láncolatba kell fűznie..."

Napóleon diktálta ezeket a sorokat Szent Ilona szigetén pár nappal halála előtt, arra gondolva, hogy amire neki nem volt módja és ideje, azt majd fia fogja bevégezni. Bár fiának a történelem nem juttatott szerepet, ami az antifeudális programot illeti, annak végrehajtása megtörtént. Az Európa-projekt megvalósulása viszont még ma is időszerű.

Nem mintha nem mentek volna végbe fontos folyamatok, melyek eredményeként azt mondhatjuk, hogy 200 évvel a végrendelet megfogalmazása után talán létrejön az egyes tagállamok „fölbonthatatlan szövetségi láncolata". Jelenleg a láncolat létrejövésének idejét éljük. Nemrég csatlakozott az unióhoz Románia és Bulgária, 27-re növelve ezáltal a tagállamok számát.

Ez a cikk két nemzetközi szociológiai vizsgálat során keletkezett adatbázis kiaknázásával keletkezett. Az egyik adatfelvételre 1995-ben, a másik adatfelvételre 2003-ban került sor. Mindkét alkalommal európai és nem európai országok lakóiból vett reprezentatív minták tagjait kérdeztük arról, hogy mit éreznek és gondolnak a saját nemzetükről, az idegenekről, az európai hovatartozásról. A két adatbázist most egyesítettük, s három országcsoportot különböztettünk meg. Az első csoportba azok az országok kerültek, amelyek az EU tagjai voltak az alapítás óta. A második csoportban azoknak az országoknak az adatait kezeltük együtt, amelyek a 2004. május 1-jei bővítés előtt, de már az alapítás után kerültek az unió tagjai sorába. S végül a harmadik országcsoportba a 2004. május 1-je után bekerült országok lakosságából vett reprezentatív minták adatait vizsgáltuk együtt. Azt feltételeztük, hogy ez a három régió nemcsak az EU-hoz csatlakozás szempontjából különbözik egymástól, hanem lesznek bőven különbségek közöttük a nemzeti identitás, az idegenekhez való viszony, a modernizációs élmények tekintetében is. Sőt valószínűnek tartjuk, hogy a csatlakozás eltérő ideje voltaképpen mélyebb történelmi és társadalmi eredetű különbségekre vezethető vissza.

Az adatbázisok végleges kialakulásakor az uniónak még csak 15 tagja volt, de már nem volt messze a dátum, 2004. május 1., amikor az unió egyszerre 10 új taggal bővült. Reméljük azonban, hogy a folyamatos változás ellenére a most kifejtett gondolatok időszerűek maradnak, hiszen a tárgyukat képező jelenségek és folyamatok változása nem években, hanem évtizedekben, évszázadokban mérhető.

Két empirikus adatbázis állt tehát rendelkezésünkre. Az egyik 1995-ben, a másik 2003-ban jött létre. A két adatbázis egy olyan nemzetközi összehasonlító vizsgálatsorozatból született, amely a nemzeti érzés- és tudatvilág feltérképezésére vállalkozott a világ számos országában. Ezekből az adatbázisokból kiválogattuk az EU tényleges és potenciális tagjait, s megnéztük, hogy a csatlakozás ideje szerint megkülönböztetett országcsoportok reprezentatív mintáiból képzett populációk között milyen hasonlóságok és különbségek vannak a spontán nemzeti identitás, a nemzeti kategorizáció jellege, az etnocentrizmus, a nemzeti büszkeség, az ideologikus nacionalizmus és az idegenellenesség megnyilvánulásai szerint.

Európa nemzetállamai nyilvánvalóan Napóleon szándékai ellenére jöttek létre és erősödtek a 19. és 20. században. Ráadásul a nemzetállamok létrejöttében és megerősödésében munkáló akarat nem kis mértékben belejátszott a császár bukásába. Ugyanakkor vizsgálatunk azt mutatja, hogy a bukást követően majdnem 200 évvel később megvalósulóban van az egységes Európa, visszavonulót fúj a nemzetállam. Miközben megmaradnak az egyes nemzetek elképzelései a térről és az időről, az európai országokban bővül az a közönség, amely az európai identitást és a nemzeti identitást harmóniába képes rendezni.

A vizsgálat azt is megmutatta, hogy az európai identitás nem olvasztótégely. Az egyes nemzetállamok fizikai kiterjedését meghatározó politikai-földrajzi határok elválasztó erejének csökkenése nem jár nemzeti nihilizmussal, viszont annál inkább megnöveli a nemzeti lét korábbról örökölt kulturális meghatározóinak jelentőségét. Ezáltal érdekes dinamika alakul ki.

Az EU-t alapító tagállamoknak több évtized állt rendelkezésükre, hogy a gazdasági, majd politikai integrálódás folyamata során alkalmazkodhassanak az új helyzethez. Miközben a csatlakozás érdekében korlátozták nemzeti szuverenitásukat, a létrejött államközösség korábban nem ismert mértékben mobilizálta a tagállamok polgárait, és dinamizálta a gazdaságukat. A később csatlakozó tagállamok az EU nyílt piacára lépve, a fejlesztési lehetőségekkel élve olyan mértékű modernizációt tapasztaltak meg, amelyre korábbi történelmük során nem volt példa. A 2004. május 1-jét követően az EU-hoz csatlakozó országok lakóit nem kis mértékben ez a példa motiválta, miközben sokan voltak (és maradtak) a csatlakozással szemben szkeptikusak.

Paradox módon minél inkább jelen van az unió egy ország mindennapjaiban, annál gyengébb az európai azonosulás, s megfordítva, minél távolabbi lehetőség egy ország számára a csatlakozás, annál erősebb a pszichológiai erő, mely az adott ország lakóit az unióhoz vonzza.

Az új Európa új nemzetfelfogást tesz szükségessé minden tagállamban. Vizsgálatunk azt mutatta, hogy az új nemzetfelfogás fókusza az állampolgárság, mely jogi és politikai kereteit megőrizve magához vonzza a nemzeti identitás kulturális és pszichológiai forrásait, s ezzel feloldja a „politikai nemzet" és „kulturális nemzet" paradigmái közötti különbséget. Ugyanakkor látni való, hogy az állampolgárság jelentéskörének kitágulása az új Európa polgárai számára választási lehetőséget teremtett, amikor is a vízválasztó a befogadás és a kizárás, a tolerancia és az intolerancia, a politikai lojalitás, valamint az etnocentrikus ragaszkodás között húzódik.

Az EU integrációs teljesítményének próbája, hogy a közösség gazdag országai által befizetett pénzek a szegényebb országok fejlődéséhez milyen mértékben képesek hozzájárulni. Ilyen értelemben véve azt mondhatjuk, hogy az EU egy nagy fejlesztési projekt, ahol a fejlesztés nemzeti keretek között zajlik ugyan, de az egyes nemzeti fejlesztési terveket az Európai Bizottság születésüktől fogva a végrehajtáson át egészen a megvalósulásig messzemenően ellenőrzése alatt tartja.

Az alapító országok által kialakított európai maghoz csatlakozó országok példája azt tanúsítja, hogy a csatlakozást követően megindult gazdasági fejlődés pozitívan hat a nemzeti identitásra. Azt találtuk, hogy a nemzeti büszkeség leginkább azoknak az országoknak a lakóit hatotta át, amelyek az alapítást követően csatlakoztak az unióhoz. A 2004. május 1-je után csatlakozó országokban modernizációs teljesítmények híján a nemzeti okok miatt kiváltott pozitív érzés szintje viszonylag alacsony, ami egyben motivációt is jelenthet a fejlesztési projektként felfogott EU iránti elkötelezettség szempontjából.

A modernizációs várakozások nem mondanak ellent a nemzeti identitást hagyományosan tápláló narratív és szimbolikus elemek fontosságának. A modernizáció akkor válik a nemzeti büszkeség témájává, ha a fejlesztés javában zajlik, s még bőven van terv, melyek megvalósulásában a közvélemény megalapozottan reménykedik. Az EU magországaiban a modernizációs teljesítmények mellett a narratív és szimbolikus elemeknek is jelentős mozgósító erejük van, és vizsgálatunk eredményei szerint ezek jelentős érzelmi többletet adnak. Hasonló a helyzet a frissen csatlakozó országok esetében, de az okok egészen mások. A frissen csatlakozó országok polgárai társadalmuk modernizációs hiányosságai miatt kárpótolják magukat a narratív és szimbolikus elemek által megfogalmazott tematizációs és interpretációs szerkezetekkel, miközben abban reménykednek, hogy az EU elhozza majd a modernizációs Kánaánt számukra.

A nemzetállami reflexek elevenségéről tanúskodik, hogy az általunk megkérdezett nemzeti mintákban a többség mindenütt elképzelhetetlennek tartja annak az országnak a megcsonkítását, ahol élnek. E nemzeti szempontból traumatizáló lehetőséggel szemben ugyanakkor sehol sem tapasztaltunk százszázalékos ellenállást. Kifejezetten meglepődtünk azon, hogy jó néhány országban viszonylag sokan elképzelhetőnek tartották egyes országrészek elszakadását saját országukról. Ez az eredmény arra utal, hogy az egységes európai gazdasági és információs térben az efféle elszakadás tényleges jelentősége egyre kisebb, hiszen a határok ide-oda mozgatása valójában észrevehetetlen az egységesülő Európában.

Az EU egységesülése nem mond ellen annak, hogy az egyes országokban ha nem is túl heveny formában, de tovább él, bár nem nő a csatlakozás előtt kialakult gazdasági, politikai és kulturális nacionalizmus. Ez azonban nem feltétlenül tünete a globalizációval való szembefordulásnak, jóllehet a második vizsgálati időpontra egész Európában erősödtek a globalizációval szembeni fenntartások. Ugyanakkor egy finom megkülönböztetés is tetten érhető a régebben csatlakozó országok esetében: az itt élők számára a glóbusz és Európa elválik egymástól. Amíg Európa egységesüléséről van szó, addig a globalizáció eszméje elfogadásra talál, amikor viszont a világ egészére gondolnak, már bizonyos fenntartásokkal élnek az egységesüléssel szemben. A posztszocialista régióban viszont Európa és a világ egyet jelent, és a globalizációpártiság éppúgy vonatkozik az unióra, mint az egész világra.

A globalizációpártiság időbeli csökkenése a világ régiói között zajló versenyben Európa esélyeit nem feltétlenül javítja, hiszen egy bezárkózó Európa-tudatot prognosztizál. Ahogy a 20. században a nemzeti keretbe bezárkózó nacionalizmus az országok fejlődésének gátjává és nemegyszer súlyos konfliktusok forrásává vált, úgy az „európai nacionalizmus" jövőbeni esetleges erősödése a 21. században versenyhátrányba hozhatja az uniót. Azt is látnunk kell azonban, hogy ahogy a 20. században a nacionalizmus a társadalmi integrációt segítette az egyes országokban, úgy az európai nacionalizmus erősödése is előmozdíthatja az unió egységesülését. Minden a mértéken dől majd el.

Az egységesülés másik tényezője lehet a xenofóbia, mely ha változó mértékben is, de valamennyi általunk vizsgált országban, mindkét vizsgálati időpontban uralkodó érzésmintának mondható.

Függetlenül attól, hogy hol élnek, az európaiak három jellegzetes csoportba voltak sorolhatók a nemzeti azonosulás típusát illetően. Mindenütt voltak olyan válaszadók, akik nemzeti azonosulása nem jelentett elzárkózást más etnikai és nemzeti kategóriák képviselőihez képest. A második csoportot azok képezték, akik nemzeti tűrésküszöbe túl alacsony ahhoz, hogy az idegenként reprezentált személyeket elfogadják. Ennél is zártabban fogják fel a nemzeti hovatartozást azok, akik ideologikus alapon mindenki elől elzárkóznak, akit külföldiként észlelnek.

E három típus három világ. Mindhárom világ Európa része. A nyitott nemzeti azonosulás világa a magországokban talál leginkább elfogadásra. A később csatlakozott országokban a követési folyamat már elindult, de a frissen csatlakozott országokban még várat magára. Semmi sem zárja azonban ki, hogy az egységesülés fordított irányban következzék be. A sovén nacionalisták aránya ugyanis mindegyik európai országban meglehetősen magas. Ez a világ a minden európai országban jelen lévő globalizációs félelemből meríti erejét, s az igazi veszély abban van, hogy ez lesz az alap, melyre az új Európa épül.

A jövő Európája vagy az etnocentrizmusból táplálkozó idegenellenesség jegyében egyesül, vagy megfordítva, képes lesz olyan identitásminták kidolgozására és hatékony kommunikálására, amelyek Európát az univerzalizmus jegyében összekötik az emberiséggel.

Az univerzalizmus próbája lesz a migráció kezelése az EU egyes országaiban. Vizsgálatunk eredményei azt bizonyítják, hogy az EU-ba irányuló bevándorlás megállíthatatlan és erősen szelektív. Elsősorban azok akarnak az EU polgáraivá válni, akiknek képzettségük, ambíciójuk, életkoruk folytán esélyük van rá, hogy egy fejlettebb országban keressék egy teljesebb, eredményesebb és boldogabb élet lehetőségét. A nemzeti kategorizáció érzelmi és gondolati béklyóiban vergődő többség az egyes európai országokban csak akkor lesz befogadó és elfogadó, ha meglátja a bevándorlásban rejlő hatalmas lélektani tartalékokat, és követi azt az európai avantgárdot, amely már most is képes meglátni az idegenekben az európait.

A jövőbe nem láthatunk, de a hosszú távon tapasztalt trendek alapján feltételezhetjük, hogy ezek a tendenciák a közeli jövőben egyáltalán nem változnak. Ilyen tendencia a gazdasági teljesítmény elért szintje és annak növekedési üteme, valamint a bevándorlási ráta. A gazdasági teljesítmény várható felgyorsulása a most csatlakozó országokban önmagában nem lesz hatással a xenofóbiára, miként a gazdasági növekedés a múltban nem befolyásolta az EU többi országában az idegenekkel kapcsolatos ellenérzések jelentkezését.

Az idegenellenesség azokban az európai országokban válhat a társadalmi diskurzust befolyásoló tényezővé, ahol az egyének között nagyfokú a változékonyság abban a tekintetben, hogy kit milyen alapon sorolnak be a saját nemzet tagjainak sorába. A szabadság a sovén érzések, kirekesztő attitűdök szabad megnyilvánulását is lehetővé teszi. Ezzel szemben az idegenellenesség kisebb mértékű azokban az országokban, ahol konszenzus van abban, hogy a nemzeti kategorizáció során kevés szempontnak kell megfelelnie annak, aki az adott nemzet tagjának számít, azaz a nemzet lélektani határait olyan tágra rajzolják meg, hogy abba éppúgy beletartozik az országba élő „idegen", mint a külföldön élő honfitárs.

Legérdekesebb kérdés, hogy az idegenek száma és az idegenellenesség között fennáll-e valamilyen összefüggés. A hidegháború után megnyíltak a határok Kelet-Európa és Nyugat-Európa között. Lengyelország kivételével vizsgálatunkban nem szerepel olyan európai ország, ahol 1989-et követően a nettó migráció ne alakult volna pozitívan, azaz ne érkezett volna több külföldi az országba, mint ahány belföldi távozott onnan. A bevándorlás mértéke természetesen régiók szerint változott. A nyugati országok magasabb, a kelet-európai országok alacsonyabb bevándorlási rátával jellemezhetőek, aminek egyik oka, hogy az államszocialista rendszerek zártsága okán a kelet-európai országok ha akartak volna, sem fogadhattak volna be a múltban bevándorlókat. Az előítéletek kialakulásához azonban nem kell feltétlenül jelen lenni az előítéletek „tárgyának". Ennek szép bizonyítéka, hogy a posztszocialista országok folyamatosan nagyobb idegenellenességgel jellemezhetők, mint a fejlettebb régiók, ahol a bevándorlók száma sokkal magasabb. Mindebből azonban nem következik, hogy ahol az őslakosoknak sok bevándorlóval van alkalmuk találkozni, feltétlenül lecsökken az idegenellenesség. Az idegenellenességet ugyanis nem pusztán a bevándorlás mértéke, hanem az ország fejlettsége, a fejlődés perspektívái és a társadalom mentális állapota is befolyásolják. Ha pusztán a gazdasági fejlettség és a bevándorlás hatását vizsgáljuk az idegenellenességre, azt kell mondanunk, hogy a fejlettség csökkenti, a bevándorlás mértéke viszont növeli az idegenellenességet. E két ellentétes hatásnak köszönhető, hogy a kilencvenes években egész Európában, de különösen a magországokban kimutatható volt egy strukturális xenofóbia, ami azt jelenti, hogy a bevándorlás dinamikus növekedése erősebbnek bizonyult, mint a gazdasági fejlettség moderáló hatása. A posztszocialista országok esetében a bevándorlók elhanyagolható száma nem tudta ellensúlyozni a fejletlenségből táplálkozó szociális féltékenységet és a régió polgáraira egyébként általánosan is jellemző előítéletességet. Az ezredforduló után bár az idegenellenesség mértéke egyik régióban sem változik jelentősen, a strukturális xenofóbia már nem mutatható ki. Ez azt jelenti, hogy a bevándorlók száma önmagában már nem magyarázza az idegenellenességet, mert a bevándorlás hatását megtöri a gazdasági fejlettség és még inkább a perspektívatudat. A magországokban a migráció növekedése csak akkor vezet az idegenellenesség növekedéséhez, ha a gazdasági fejlettség észlelése és a fejlődési perspektívák megítélése pesszimista. Ez a pesszimizmus egyébként együtt jár a nacionalizmus felerősödésével, ami ugyancsak az idegenektől való elzárkózás attitűdjét erősíti. Pillanatnyilag a gazdaság állapota és az emberek mentális állapota ellensúlyozza ugyan a migráció növekedéséből fakadó idegenekkel szembeni előítéleteket, de azt látnunk kell, hogy ha a gazdasági fejlődés lelassul, az őslakosokban növekszik a perspektívátlanság érzete, és könnyen lehet, hogy a fejlett országok is a xenofób tábort fogják gyarapítani. A később csatlakozó országokban a dinamikus gazdasági fejlődés üteme viszont felszívja a növekvő munkaerő-beáramlást. A migráció így növeli az őslakosok gazdasági jólétét és általános elégedettségét, és ez csökkenti az idegenekkel szembeni ellenérzéseket. De még ezekben a dinamikusan fejlődő országokban is látnunk kell, hogy a migráció növekedése közvetlenül felfokozott nacionalista érzületekhez vezethet, ami viszont az idegenek elutasításával párosul. Ennyiben tehát ez a régió is magában rejti a xenofóbia erősödésének veszélyét, hiszen a fejlődés dinamikájának csökkenése az előítéletek növekedéséhez vezethet.

A posztszocialista országok idegenellenessége viszont egyértelműen a gazdaság fejletlenségéből és az ott élők perspektívátlanságából táplálkozik. A nacionalizmus, amely a rendszerváltás óta a társadalmi kohézió fontos mentális eszköze az egész régióban, az ezredforduló után mintegy legitimációs forrást talált a bevándorlásban, függetlenül attól, hogy a bevándorlás mértéke ezekben az országokban még mindig elhanyagolható mértékű.

Ha az Európai Uniót fejlesztési projektnek tekintjük, akkor foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy a keletkezett modernizációs eredmények miként válnak kihasználhatóvá a politikai nemzeti devolúció helyén támadt társadalom-lélektani űrt kitöltő kulturális nemzeti evolúció számára.

Az EU egységesülése szempontjából nem közömbös, hogy a nemzeti büszkeség forrását képező érzések a modernizációs fejlődés eredményeiből merítik-e erejüket, vagy inkább a nemzeti lét kulturális-történeti eredetű szimbólumaiból táplálkoznak. Ez azért fontos, mert az európai identitás csak akkor válhat a sokféleképpen megszerkesztett nemzeti kulturális terek fókuszává, ha képes lesz megtalálni az összes részt vevő nemzet számára érthető és pszichológiailag mozgósító értékeket és témákat. A modernizáció már a nemzetépítés korában is mással nem pótolható lélektani és identitásképző energiákat szabadított fel. Ez nem történhet másként az egységesülő Európa esetében sem, ha ez az Európa a világ egyik legfejlettebb régiójának szerepét kívánja betölteni a világban.

Vizsgálatunk eredményeinek alapos végiggondolása nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy a 21. században kialakuló európai identitásnak három nagy társadalmi kihívás által keltett társadalom-lélektani dilemmával kell szembenézni.

A bevándorlás nem megállítható. Az európai identitásnak kellőképpen nyitottnak és befogadónak kell lennie ahhoz, hogy integrációs keretet nyújtson, amely lehetővé teszi az európai polgárok számára az európaiság oly megfogalmazását, amely enyhíti az idegenséggel együtt járó kellemetlen érzéseket, szankcionálja és kiküszöböli a negatív többségi megnyilvánulásokat és diszkriminatív gyakorlatokat.

Ugyancsak nem állítható meg az egységes európai gazdasági és információs tér kialakulása. Ebben a hatalmas kiterjedésű, egységesülő társadalmi térben az egyes nemzeti identitások csak akkor lesznek képesek egymáshoz harmonikusan illeszkedni, ha kölcsönösen építenek az egyes európai országokban már most is jelentős arányban jelen lévő nemzeti azonosulási mintákra, amelyek a nyíltság, a tolerancia, a bizalom jegyében keresik a megértést, és szervezik a nemzeti szocializációt.

A globalizáció nem áll meg az EU határainál. A világ régiói között folyó gyilkos versenyben az Európai Unió által képviselt értékek csak akkor érvényesülhetnek, ha megfelelő gazdasági erő támasztja alá őket. Európa nélkül másképpen alakult volna a világtörténelem, nem érvényesülhettek volna az antik-keresztény világ és felvilágosodás értékei. Semmi sem garantálja azonban, hogy ezek a múltban oly hatékony értékek önmagukban elegendők lesznek ahhoz, hogy Európát megtartsák a világ fejlődésének élvonalában. Az új európai identitásnak meg kell felelnie a modernizáció kihívásának, s ez csak akkor lesz valóság, ha az egyes nemzeti modernizációs teljesítmények az egységes európai identitáskeret szerves részeivé válnak.