Mindig így volt

Forr a világ bús tengere, ó magyar. Ha valaki úgy hitte - mint én magam -, hogy a 2006-os esztendőnél lehangolóbb már nem jöhet, az túlontúl optimista volt. Az átláthatatlan reformok gyötrelmeit kéjesen meglovagoló demagógia hideg fejjel hiszterizál - szemlátomást eredményesen. A helyzet fokozódik. Ezt abból sejtem, hogy mostanában néha belenézek a Hír TV-be, amire eddig nemigen vetemedtem, mert a mazochizmus távol áll tőlem. De a változó körülmények nyilván megváltoztatnak engem is - nem feltétlenül javamra. Erőt vettem magamon, mégiscsak helyes volna megismerkednem mások nézeteivel, a vak is látja, hogy feszült hónapok elé nézünk, legalább tudjam, miről kell majd vitatkozni. Tíz-tizenöt percig bírtam. De ennyiből is kiderült: nem, itt semmiről nem kell majd vitatkozni. Nem lehet, fölösleges.

A Hír TV műsorvezetője, egy önmagát nyilván súlyos identitászavarból következően tárgyilagosnak hirdető sajtószemély éppen a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának képviselőjét kérdezte arról, mi az álláspontja a diákok utazási kedvezményeinek kurtításáról. A szembeszökően objektív kérdések rendszerint úgy kezdődtek: - Ugye, önök szerint is felháborító, hogy... - Az egyetemista fiú helyeselt, igen, a kedvezménymegvonás elfogadhatatlan, éppen ezért tárgyalásokat kezdtek a Gazdasági Minisztériummal. A műsorvezető megrótta: hogy-hogy a köztudottan lobbanékony, heves vérmérsékletű fiatalok tárgyalnak, és nem tüntetnek, amikor forrong az egész ország? Vajon tudja-e a riportalany, hogy Bécsben és Párizsban ennél sokkal kevesebbért is az utcára mennek az egyetemisták? Azzal illusztráció gyanánt bejátszottak egy felvételt, amelyen francia rohamrendőrök oltják a rájuk hajított Molotov-koktélt, a távolban elmosódott alakok rohannak - lehetnek akár egyetemisták is. Vagy akár külvárosi arab kamaszok a tavalyi párizsi tűzijátékról, melyen ezer autó esett az össznépi autodafé áldozatául. Oly mindegy. Az oktatófilm üzenete világos: ez a pálya, gyerekek. Amikor a HÖOK-képviselő - bár egyre bátortalanabbul - kitartott amellett, hogy egyelőre tárgyalásokkal szeretnének eredményt elérni, a műsorvezető összeráncolta szemöldökét: nem gondolja-e a fiatalember, hogy ezzel a túlzott óvatoskodással abba a gyanúba keverik magukat, hogy valamelyik (na melyik?) párt szekerét tolják? Nem látja-e, hogy ha nem tartanak lépést a radikalizálódó közhangulattal, akkor elveszítik a befolyásukat? Nem érti-e, hogy mi az egyetlen járható út? - Azzal elfordult riportalanyától, hadd eméssze a hallottakat a szerencsétlen teszetosza fráter, és máris belekapott a következő témába: miként akarják a kereskedelmi adók szánt szándékkal, előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel elpusztítani, szellemi zombivá süllyeszteni a magyar gyerekeket.

Parádés műsor volt, az elektronikus sajtó útján elkövetett gátlástalan uszítás gyöngyszeme, amelyet minden médiakurzuson érdemes elemezni.

Ám elkeseredésre semmi ok. Van ellenszer, noha nem gyakorlati. Itt legbelül, önmagunkban, a magyar költészet gyöngyszemeit érdemes újrapergetni. Nagy szerencsénk, hogy van kihez fordulnunk nehéz időkben. Tulajdonképpen mindent megtanítottak nekünk az iskolában, csak restek vagyunk felidézni, amikor ideje van. Valójában már előre leérettségiztünk mindabból, ami ránk vár, csak a vizsga másnapjára elfeledtük a tételeket.

Forr a világ bús tengere, ó magyar! - írta Berzsenyi 1807-ben, A magyarokhoz című költeményében. - Ádáz Erynnis lelke uralkodik, / S a föld lakóit vérbe mártott / Tőre dühös viadalra készti.

A kerek kétszáz esztendős vers a napóleoni háborúk idején született, és azóta egyetlen pillanatra sem vesztette napi aktualitását - ádáz Erynnis lelke szüntelenül, jogfolytonosan uralkodik. Ha vigyázó szemünket Bagdadra vetjük (vagy a Gázai-övezetre, azelőtt Szarajevóra és Srebrenicára, azelőtt Bejrútra, és így tovább), és megpróbáljuk megérteni, valójában miért mészárolják egymást és önmagukat oly lankadatlanul a különböző népcsoportok, vallások, frakciók és hadurak fanatikusai, kötve hiszem, hogy messzebb jutunk a legkomorabb magyar költőnél: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!" (Vörösmarty: Az emberek) Ha pedig észbe vesszük, hogy az iraki vérpatak hogyan csordul át Európába és alvad robbanóanyaggá a madridi vonaton, a londoni metróalagútban, akkor visszaérkezünk A magyarokhoz harmadik versszakának végére: „A népek érckorláti dőlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak."

Most, amikor nemcsak a jelenkor történelme tűnik kivételesen fenyegetőnek, hanem a természet is összeszedte magát, bosszút áll „az ember természetátalakító munkájáért", és komor szakemberek jósolják, hogy New Yorkot, Szentpétervárt és Londont rövidesen elnyeli a tenger, gondoljunk rá, hogy ez az aggodalom sem új keletű. Lásd: Csokonai Vitéz Mihály. „...ki tudja? egyszer megeshetik, / Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik / Trója és Babylon jövő tudósai, / S fókákkal pezsegnek London tört tornyai." (Marosvásárhelyi gondolatok, 1797)

Ez az egész zavaros katyvasz tiszta déjŕ vu. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy különleges korban élünk. Ami történik, megtörtént már. Amit gondolunk, gondolták már. Amit mondunk, mondták már. Sőt: írva vagyon. Vegyük át újra egykori érettségi tételeinket. Első feladat: Vörösmarty: A vén cigány. Elemezzük alaposan a következő sorokat: „Mindig így volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett".