A Mozgó Világ internetes változata

Dalos György

Berlin, 2006. december 16.

Hallatlan izgalommal olvasok egy könyvet, amelynek témája kamaszkorom óta foglalkoztat. Hogyan és miért lett öngyilkos Vlagyimir Majakovszkij? Az 1930 tavaszán eldördült pisztolylövés alighanem az orosz irodalom legharsányabb titka volt, borzongatóbb, mint Jeszenyiné (1925), aki állítólag önnön vérével írta nevezetes búcsúversét, vagy Fagyejevé (1956), aki teljesen egyértelműen morális és politikai okokból emelt kezet magára, miért is a Pravda bosszúból depresszióval és alkoholizmussal magyarázta a „tragikus hirtelenséget". Nem, Majakovszkij egészen más eset volt, s erre elegendő bizonyítékot szolgáltat a nemrégiben Moszkvában kiadott vaskos dokumentáció, amely a bűnügyi rendőrség és a GPU korabeli nyomozati anyagát is tartalmazza - minden egyes dokumentumot fakszimilében is. Furcsa, de ennek a dokumentumgyűjteménynek az a legfőbb érdekessége, hogy semmiféle szenzációval nem szolgál.

Legkevésbé azzal, amit a rosszmájú vicc a költő utolsó szavaiként emleget: „Elvtársak, ne lőjetek!" Az önkezűséget fotók, fegyverszakértői jelentések és tanúvallomások bizonyítják. Semmi sem támasztja alá azt a feltevést sem, hogy Majakovszkij akár a legcsekélyebb mértékben is szembekerült volna a rendszerrel, vagy meghasonlott volna bolsevik énjével. Ebből a szempontból elfogadható a vizsgálat végkövetkeztetése, miszerint a Mauser tölténytárában lévő egyetlen golyóval a költő személyes okokból lőtte magát szíven, s ez a verzió egybecseng a nevezetes búcsúverssel: „Mint mondják, az incidens kimerítve,/ szerelem csónakját széttörte a lét..." „Szerelem csónakja"? Melyik szerelemről van szó? A szűkebb baráti kör két meghatározó tragikus vonzalomról tudott: a Párizsban élő Tatjana Jakovleváról, aki szeretőként elfogadta, de kérőként kikosarazta a költőt, majd kisvártatva férjhez ment egy francia diplomatához, valamint Veronika Polonszkajáról, az ifjú, szép színésznőről, aki viszonozta a párizsi hevülettel majdnem egyidejűleg fellángoló érzelmeket, de ő sem volt hajlandó elválni a férjétől Majakovszkij kedvéért. A végzetes pisztolylövés 1930. április 14-én éppen erre a vitára tett pontot. Forgalomba került továbbá óhatatlanul egy harmadik női név: Lilja Briké, aki 1918 óta férjével, Oszip Brikkel és Majakovszkijjal együtt lakott - a trió a maga bizarr bohémságában alkotta a moszkvai társasági élet központját és egyben Lef, a Balfront, az irodalmi avantgárd közismert trojkáját. Ekkoriban a Balfrontot és általában az irodalmi csoportosulásokat a párt még eltűrte.

A GPU rendkívül alaposan utánajárt mindannak, ami tudható volt: a nyomozást Jagoda népbiztos helyettese, Jakov Agranov felügyelte, aki egyébként Majakovszkij baráti köréhez tartozott, és a Brik-klub törzsvendégének számított. A párizsi rezidentúra hetek alatt beszerezte Tatjana eredeti fotóját, az 1929. december végi esküvőre invitáló francia nyelvű meghívót, a besúgók naprakészen jelentettek az irodalmi körök hangulatáról, s minthogy akkoriban az értelmiségiek még nem tettek lakatot a szájukra, a hatóság elég gazdag anyagot hordott össze. A hatalomnak mindenképp rosszul jött ez a szabad halál: ha a rendszer emblematikus, világhírű személyisége megöli magát, az ellenpropaganda. Ráadásul attól tartottak, hogy megismétlődik a Jeszenyin halálát követő önkéntes elhalálozási hullám. Az „Arbuzov" fedőnevű ügynök már a soron lévő öngyilkosjelöltet is megnevezte. Mihail Bulgakov, a betiltott, nélkülöző drámaíró lett volna az, s kapott is íziben ötszáz rubel gyorssegélyt.

Az ügynökök jelentették, hogy Majakovszkij idegállapotának romlásában nyilvános kudarcok is közrejátszottak: Gőzfürdő című színpadi szatírája nagyot bukott, életmű-kiállítására pályatársai és a meghívott pártvezetők nem jöttek el, a sajtó elhallgatta, egy felolvasóestjén, a Politechnikai Múzeumban a publikum közbeszólásokkal és füttyel fogadta, irodalmi körökben elterjedt, hogy kiírta magát - s mindez elbizonytalanította a fölöttébb magabiztos fellépésű poétát. 1929 végén hirtelen elhatározással belépett a RAPP-ba, a Proletárírók Oroszországi Szövetségébe, amely az idő tájt a legnagyobb és a párt által is támogatott írószervezet volt - tele Majakovszkij esküdt ellenségeivel, élükön Leopold Averbah egyébként szóra sem érdemes íróval. A belépést a LEF árulásnak könyvelte el, s a költőt élete utolsó hónapjaiban az avantgárd bojkottálta. Ráadásul a Brik házaspár 1930 elején két hónapra Londonba utazott, s már csak a halálhírre jött haza.

Ez az elutazás, illetőleg általában az utazás a szomorú történet egyetlen homályos pontja. Irodalmi körökben mindmáig tartja magát az a feltevés, hogy 1929 augusztusában a GPU elutasította Majakovszkij soron következő útlevélkérelmét, s tette ezt abból a megfontolásból, hogy a párizsi szerelem netán erősebbnek mutatkozhat az állampolgári lojalitásnál. Ezt az aggodalmat maga Lilja Brik táplálta volna bele a gyanakvás szakmai erényében amúgy sem szűkölködő Agranovba. Lilját ugyanis módfelett sértette, hogy a költő Párizsból hazatérve több helyütt felolvasta Jakovlevához szóló versét (a költemény egyébként csak 1968-ban jutott nyomdafestékhez). Majakovszkij eladdig kilenc külföldi felolvasókörúton gyarapította maga és állama dicsőségét, s a tudat, hogy nem bíznak meg benne, nyilvánvalóan különösen nyomasztotta.

Minden egyéb belesimul az ismert történetbe. Lezajlott a temetés, a kormány - Majakovszkij végakaratának engedelmeskedve - kegydíjban részesítette azokat a személyeket, akiket a költő családjaként nevezett meg: anyját, két nővérét és a Brik házaspárt. Igaz, a halál előtti lista eredetileg Veronika Polonszkaja nevét is tartalmazta. Őt azonban egy magas rangú állami hivatalnok barátilag lebeszélte az örökség elfogadásáról. Pedig tudjuk, hogy kis híján gyermekáldással járt ez a szerelmi viszony, amelynek az akkor huszonegy éves Veronika - nyilvánvalóan akkori férjére, Mihail Jansin színművészre való tekintettel - a rendőrségi tanúkihallgatáson a meglétét is tagadta.

1935-ben Sztalin Lilja Brik témába vágó levelének másolatára írja, hogy nevezett „szovjet korszakunk legjobb és legtehetségesebb költője volt és marad". A levél Nyikolaj Jezsovnak szól, és beindítja a költő kanonizálását. A Központi Bizottság 1936-ra és 1937-re huszonhárom Majakovszkij-kötetet kíván megjelentetni öt különböző kiadónál. A diadalív árnyékában az emlékezések megszépülnek. A cenzúra pedig gondoskodik róla, hogy szépek is maradjanak: az ötvenes évek végén a pártvezetés letiltja a költő magánleveleit tartalmazó dokumentumkötetet. Még Briknek Sztalinhoz írott beadványa is tabusíttatik - a hruscsovi leleplezések után már annak a nyílt titoknak sem volt szabad kiderülnie, hogy a diktátornak köze volt Majakovszkij kései dicsőségéhez. Majakovszkijt mostantól csak Lenin szerethette - noha mint tudjuk, valójában őszintén idegenkedett ettől a fajta poézistól.

Az összképben igazán nyugtalanító, hogy mennyi erőszakos halál veszi körül a nagy öngyilkos utóéletét. Hogy a kanonizálással megbízott Jezsov, a Brik-klubot támogató és diszkréten figyelő Agranov és nagy hatalmú főnöke, Jagoda pórul jár, az utólag már-már foglalkozási ártalomnak tekinthető. De kivégzik Szergej Tretyakovot, a Lef teoretikusát, Mihail Kolcovot, a temetés szervezőjét, Averbahot, a proletkultosok vezérét, a baráti körből pedig Szergej Eizensteint és Iszaak Babelt. Némi megnyugvással olvasom, hogy Lilja Brik 1978-ban, Tatjana Jakovleva 1991-ben, Veronika Polonszkaja 1994-ben, ágyban s párnák közt halhatott meg. Legalább a múzsák megkíméltettek. Múzsák vagy párkák?