A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

Az ünnepek alatt a város fényárban úszott, a kirakatok alkalmi díszítésben tündököltek, a berlini polgár pedig az imbiszek előtt várakozott, hogy megrendelje a szokásos currywurst-porcióját vagy a ropogós zsemlében szervírozott, veresre sült thüringiait, amit az utcán kószálva békésen elfogyaszthatott. Ha ez a kínálat nem volt ínyére, akkor egy adag döner kebabot majszolt, esetleg egy dobozka kínai sült tésztát vagy bratkartofelt fogyasztott. Ha valaki nem nagyon ragaszkodott a berlini hagyományokhoz, akkor rendelt egy fél grillcsirkét, amit papírtálcán a sütöde előtti asztalkán kézzel vagy műanyag evőeszközzel jóízűen elfogyaszt. A grillcsirkeevés hátránya ugyanis, hogy nem lehet séta közben enni, hanem vagy az utcára helyezett magas partiasztal mellé kell állni, vagy pedig le kell ülni egy padra. Ellenben az igazi gurmanok valamelyik török élelmiszer-áruházban 200 g megtisztított rákot vásárolnak, hozzá 200 g mandulával töltött olívabogyót, amit aztán a műanyag dobozkából szedegetve, az utca forgatagában bandukolva majszolnak. A berlini utcákon az emberek évszaktól és napszaktól függetlenül, állandóan nassolnak valamit, nyalakodnak, azonban a karácsonyi és az újévi ünnepek közötti időszakban ez különösen szembetűnő.

Berlin ebből a szempontból elüt Budapesttől vagy Újvidéktől. Legfőképpen talán Újvidéktől. Mert ami Budapestet illeti, ott mind gyakrabban látni, amint pizzaszeleteket tömnek magukba a járókelők, ritkábban a dönnert. Ezt a rossz szokást akarták megregulázni a jóérzésű vidéki magyar gazdák, akik alkalmasint a Kossuth téren a pizza és a dönner kebab helyett ingyen bográcsgulyást osztogattak. Csakhogy ennek ára van: aki ingyen gulyást akar, annak politikai szónoklatokat kell végighallgatni a kormány megbuktatásáról.

Summa summarum: a fejlődés rendellenes; a gulyáskommunizmust követte a gulyáskapitalizmus, melybe időközben belopakodott a gulyásforradalom, bográcsgulyással. Mindent összevetve: érzelmileg nagyon eklektikus ország. Alkalomadtán egészen visszás családi tabló kerekedik ki ebből: az apa gulyáskommunista, a fia pedig hol gulyáskapitalista, hol pedig nemzeti gulyásforradalmár. A család egyik fele építgeti, a másik pedig rombolgatja a kapitalizmust.

Érdekfeszítő látvány lehet, de azért mégiscsak jobb megbámulni az utcán flangáló, pizzaszeletet majszoló csinos pesti lányokat, akik leplezett mozdulattal próbálják eltüntetni a blúzukra lecseppent kecsapcseppet. Látszik, hogy el kell még sajátítaniuk az utcán való falatozás minden csínját-bínját. Ehhez nem elég szimplán csak a rutin. Nemzedékeken keresztül ápolt utcai viselkedési kultúra is kell hozzá. Hiába akar az ember csípős paradicsommártással leöntött thüringiait elfogyasztani, ha jobbról is, balról is lökdösik. Ilyetén bizony előbb-utóbb beflekkezi magát, tehát a tülekedő társadalomban az ember nem viszi el szárazon. Feltehetőleg ilyen vagy hasonló megfigyelések késztették John Simpsont, a BBC világpolitikai szerkesztőjét, hogy világgá kürtölje: figyeljék Magyarországot, mert különös, de inkább aggasztó dolgok kezdenek ott történni. Lehet, hogy vészjósló előrejelzése azt akarja sugallni, hogy Magyarországon a közeljövőben folytatják a tülekedést, esetleg dulakodni is fognak?

Bizonyára azért jutott ilyen elmarasztaló következtetésre, mert látta a jeleneteket, amelyekben a Kossuth téri forradalmárok egy része megostromolta a Magyar Televíziót. Sajnos a világ ezeket a képsorokat jól megjegyezte. Berlinben, németek között gyakran vissza-visszatérő téma az ostromjelenet, amely véglegesen bekerült a 21. századi kelet-közép-európai populizmusról szóló antológiákba. Igaz-e, hogy a forradalmárok törtek, zúztak, fosztogattak, számítógépeket, tévékészülékeket loptak, faggatóznak a németek. Az ismétlődő érdeklődésből kiolvasható, hogy az ostromban inkább a nemzetnek ártó, az országot lejárató rohamot látják. Minekután felvilágosítottam őket, fejcsóválva vették tudomásul, hogy az őszi forradalmárok kiváló hazafiaknak tartják magukat.

Szerencsés ország lehet, jegyezte meg az egyik tájékozatlan hölgy, mert amelyben ilyen sok lelkes hazafi él, annak az országnak nincs gondja az adóbevallással.

Logikus válasz, hiszen Németországban az év elején mindenki az adóbevallással van elfoglalva. Egyrészt tudják, hogy a jó hazafi becsületesen rendezi az állammal szembeni tartozását, bevallja és kifizeti az adóját, másrészt szem előtt tartja egyéni érdekeit is, és szeretné minél kisebb összeggel megúszni az évet. Ezért igyekeznek az adótanácsadókhoz, hogy valahogy kifundálják, hogyan lehetne az egyik vagy a másik összegből valamit lenyesni, valami kedvezményt kicsikarni az államtól. Azt hallom, hogy az adótanácsadók nemigen kérkednek a hazafisággal. Máskülönben az év első felében a polgárok keveset beszélnek a patriotizmusról, a témát inkább őszre halasztják, amikor már nagyjából leguberálták az államnak, ami az államé. Röviden: a hazafiság évszakfüggő.

Úgy tűnik, a permanens hazafiság olyan, mint a permanens forradalom.

Erről győződhettem meg a minap, amikor a pravoszláv karácsony megünneplésére Bora Ćosićhoz, a Berlinben élő szerb íróhoz voltunk hivatalosak. A belgrádi író Családom szerepe a világforradalomban című regénye Németországban nagy sikert aratott, még a Brigitte nevű női lap is kiadta a saját népszerű, nagy példányszámú könyvsorozatában. Az író a kilencvenes évek elején nem tudta elviselni a belgrádi szellemi klímát, DAAD-ösztöndíjasként Berlinbe került, aztán itt ragadt, mert nem tűrte el a permanens hazafiságot. Ugyanabban az utcában lakik, ahol Kertész Imre. Új könyveiben nyughatatlan, avantgárd mondanivalója lecsillapodni látszik, mondatai inkább az új életérzés mélységében kísérleteznek. A „berlini exiliumban" a napló és az útirajz műfaját ápolja akkor is, amikor a legtisztább prózát írja. Az exilium élménye meghatározza a stílust. A szabadkai származású, később Belgrádban élő Dragan Klaić írja tavaly Zágrábban megjelent könyvében, az Exilium elsajátításában, hogy az exilium nem más, mint állandó utazás, menekülés az új kezdetekbe. Makacs önértelmezés és a világ újraértelmezése; az exilium is más, mint régen. Bensőséges létélménynek nevezném, amely - szerencsére - elvesztette romantikus auráját. Nincsenek többé nagy lázadás kezdetét megjósoló európai politikai menekültek, letűnt disszidensek kora, de az exilium élménye túlélte a disszidenseket. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy újabban az ember mindenhol élhet exiliumban, leginkább otthon.

A házigazda mozdulatai is kimértebbek, lassúbbak, mint régen. Nemcsak azért, mert elmúlt tizenöt év, hanem a berlini életmód nyugalmának köszönve is. Nincs többé kitéve a mindennapi élet sokkhatásainak. Komótosan szolgálja ki a vendégeket, mindenkivel udvariasan elcseverészik; az ortodox (pravoszláv) karácsony egyszerűen az, aminek lennie kell: meghitt, barátságos ünnep, és nem valamiféle nagy politikai gesztus. A volt szocialista államokban ellenben a vallás továbbra is politikai kérdés. Egykor gyanús volt a hit, most azonban presztízskérdéssé vált. Legutóbb az újvidéki katedrálisban, a feltámadási szentmisén több nercbundás hölgyet láttam, mint a berlini karácsonyi éjféli misén. Pedig szándékosan Berlin egyik előkelő negyedében, a Charlottenburgban lévő templomba tértem be, mivel kíváncsi voltam a berlini felső tízezerre. A legnagyobb meglepetésemre csak egyetlen nercbundás hölgyet láttam. A plébános átszellemülten beszélt, s egyetlen utalást sem tett a pártpolitikára, a pártokra. Nem úgy a Délvidéken, ahol a helyi pap nyitja meg a farsangi bált, amelyen a kisebbségi politikusok kampányolnak.

Az ortodox karácsonyi ünneplésen a meghívottak között vannak németek, szerbek, horvátok vegyesen. Bora Ćosić decemberi belgrádi tartózkodása alatt a B92-es rádiónak a szerbiai katasztrofális helyzetről nyilatkozott, ahol ünneplik a fasizmussal kollaboráló személyeket. Szóba kerül az interjú és a téma kapcsán az is, hogy Horvátországban is hasonló tünetek észlelhetők, hiszen előfordul, hogy a náci eszméket valló Pavelić fényképei díszítik az irodák falát. Újvidéken azok a politikusok, akik a délvidéki magyarokat egy szendviccsel akarták kitelepíteni Szerbiából, tavaly év végén ünnepélyesen felavatták Ja¼a Tomić antiszemita politikus szobrát a város legrégibbnek számító Duna utcájában. A zsidó hitközösség tiltakozását válaszra sem méltatták. A magyar antiszemiták igazán elgondolkodhatnak e tényen: ahol antiszemitizmus van, ott virul a kisebbségellenesség, tehát a magyarellenesség is. A pravoszláv egyház 2005-ben szentté avatta Nikolaj Velimirovićot, az antiszemitizmusáról elhíresült ortodox püspököt. Lassanként nyilvánvaló válik, hogy az antiszemitizmus Szerbiában nem ismeretlen jelenség. Olga Manojlović-Pintarić kutatásai tanúsítják, hogy Milan Nedić (1878-1946), a német megszállók bábkormányzója idején, 1942-ben Szerbia fővárosában, Belgrádban a zsidók 96 százalékát koncentrációs táborokba küldték, vagy pedig más módszerekkel oltották ki az életüket. Ez európai viszonylatban is csúcsteljesítmény, ami mindmáig tabu témának számít, és Szerbiát, ahol mindez megtörtént, úgy tartják számon, mint ahol nem volt antiszemitizmus.

Az 1942-es belgrádi zsidó lágerek keserű emlékét követték az 1944-es vajdasági magyar és német tömegsírok. Ez is tabu téma. Nem csoda tehát, hogy a srebrenicai tömeggyilkos, Ratko Mladić a mai napig nem került kézre. Mostanában evangélikus templomokat gyújtanak fel, újra meggyalázták az újvidéki katolikus temetőt, Szerbia nagyvárosai pedig gyűlöletre uszító falfirkákkal vannak tele, köztük a srebrenicai tömegsírokkal ironizáló textusok is mind gyakoribbak. A rendőrség nem találja a tetteseket.

A pravoszláv karácsony megünneplésén jelen levő németek viszont azon aggályoskodnak, hogy a volt NDK területein nemcsak erősödik a szélsőjobboldal, hanem gyakorta randalírozó nácik terrorizálják a polgárokat. Szerencsére a német jobbközép párt, a CDU továbbra is a szélsőjobboldalt tartja a legnagyobb veszélynek, a rendőrség pedig erélyesen intézkedik, felfedi a tettesek kilétét, a bíróság pedig ítélkezik. De Európa egén azért furcsa felhők tornyosulnak.

Vihar azonban talán nem lesz, gondoltam, miközben a Kurfürstendammon egy bratwurstot majszolva andalgok, és olvasgatom a berlini falfirkákat. Már hetek óta kitartóan fürkészem, de eddig egyetlenegy sértő vagy rasszista falfirkára sem bukkantam. Pedig hallom, hogy akad itt is belőlük.

Esti töprengésem közben a lámpánál egyszer csak megpillantottam a Grunewald felé tartó autóbuszt. Gondoltam, jobb, ha kilépek és elérem, hiszen a buszmegálló vagy száz-százötven méternyire volt tőlem. A lámpa azonban gyorsabban átváltott, futás közben láttam, amint az autóbusz elsuhan mellettem.

Kelet-közép-európai, illetve balkáni ösztöneimre hallgatva, lelassítottam. Nem fog átverni a sofőr, gondoltam, nem fogok lélekszakadva futni, mert ha beérem, akkor az orrom előtt fogja becsukni az ajtót, hogy utána jót röhöghessen a markába.

Lefékeztem, és egy jóízűt beleharaptam a wurstba, majd felpillantottam. Megdöbbenésemre az autóbusz nyitott ajtókkal továbbra is ott várakozott a buszmegállóban.

Egészen kísérteties jelensége volt ez az esti szürkületnek. Talán csak nem velem incselkedik, rám vár, hogy az orrom előtt becsapja az ajtót. Rendre ez szokott történni Budapesten is, Újvidéken is. Nem hagyom magam beugratni, de mert a remény nem hagyott el, felgyorsítottam a lépteimet, de csak annyira, hogy a sofőr a visszapillantó tükörből ne vegye észre.

Az ajtó előtt még bekaptam az utolsó falatot, és felléptem a buszra. A sofőr jó étvágyat kívánt, becsukta mögöttem az ajtót, és megnyomta a gázpedált. Az autóbusz sofőrje nem csapja be az orrom előtt az ajtót, a falakon nem éktelenkednek a gyűlöletkeltő falfirkák, s nyugodtan elfogyaszthatom a wurstot, miközben nem lökdösnek se jobbra, se balra. Ez is az utcai viselkedés kultúrájához tartozik, és az is megtörténhet, hogy buszsofőr a legjobb hazafi, mert nem zaklatja a polgártársát.