G. István László
Kanaán
Nincs hasztalan örökség, mint egy kutacs
a továbbadott szó, körötte varratok és
tágul annyi csont, hogy bent az értelem
térfogatra leljen. Még az átok is
használható, ha szolgaságba lök, mert másnak
nem marad meglátni senkit meztelen. Ha lenne
Isten teremtés után lugasban elheverve,
meglesni, részegen, ki merné? Felizzik
a szem, de úgy terem a szégyen visszáján
az értelem - csak úgy vagy ember kitakarva
pólyából, szóból, halottra is csak úgy jut
föld elég, ha a bőr előbb kitisztult,
kitágult pórusa, és láthatta egyszer
rányíló pupilla, az ég.
Dzságász
Dzságász, így hívták álmomban,
közös ágy, és minden este a törzs
másik tagja fekszi, nem szentély,
nem jár hozzá nő, csak matracán
elveszni egyre vágyott minden húsevő.
Mintha koporsót cserélne föld alatt
a halott, másban tűnni el kicsit,
úgy szent a hely, padlatán a fekvés
kevésbé hagy nyomot. Dzságász, te
rugózó szintvonal, benned fogant
tavaly holdtöltekor egy álom - a kéj
végére érve vagy lélegzés után, ha nincs
tovább, várni egy kicsit, rástartolni arra,
hogy ne legyél, vagy süket burájú ég
alatt hanyatt döntve, mint az első madár
az ágon, még egy perc, és már
használod szárnyadat.
A vakharang
Süket kolompolás az erdő, de jobb
nem hallani, ahogy tobozként világít
egy madár, talán ökörszem, kartácstűz
hóesés vagy inkább dara, és háborús
ott fent a csík, koszos felhő-angin darab,
elfoszlik varrata. Szólít, hogy óvóhely
inkább fölfelé van innen, de létrán mászni?
milyen szánalmas kis Jákóbok között, nem
életfa, nincs ég- és földközép, ha összeköt, csak
vakharang, kúpfelszínén a fém, megvetni lábam
itt hogyan? csak a test remeg, már érzi
saját rezgését belül a föld, a fa, ahogy nappalok
testét rezegte körbe annyi
éjszaka - óriásharang az erdő, izzó féme
hanggal egyre telve, nyelve meddig
nincs, miért süket?