Kanaán

Nincs hasztalan örökség, mint egy kutacs

a továbbadott szó, körötte varratok és

tágul annyi csont, hogy bent az értelem

térfogatra leljen. Még az átok is

használható, ha szolgaságba lök, mert másnak

nem marad meglátni senkit meztelen. Ha lenne

Isten teremtés után lugasban elheverve,

meglesni, részegen, ki merné? Felizzik

a szem, de úgy terem a szégyen visszáján

az értelem - csak úgy vagy ember kitakarva

pólyából, szóból, halottra is csak úgy jut

föld elég, ha a bőr előbb kitisztult,

kitágult pórusa, és láthatta egyszer

rányíló pupilla, az ég.

Dzságász

Dzságász, így hívták álmomban,

közös ágy, és minden este a törzs

másik tagja fekszi, nem szentély,

nem jár hozzá nő, csak matracán

elveszni egyre vágyott minden húsevő.

Mintha koporsót cserélne föld alatt

a halott, másban tűnni el kicsit,

úgy szent a hely, padlatán a fekvés

kevésbé hagy nyomot. Dzságász, te

rugózó szintvonal, benned fogant

tavaly holdtöltekor egy álom - a kéj

végére érve vagy lélegzés után, ha nincs

tovább, várni egy kicsit, rástartolni arra,

hogy ne legyél, vagy süket burájú ég

alatt hanyatt döntve, mint az első madár

az ágon, még egy perc, és már

használod szárnyadat.

A vakharang

Süket kolompolás az erdő, de jobb

nem hallani, ahogy tobozként világít

egy madár, talán ökörszem, kartácstűz

hóesés vagy inkább dara, és háborús

ott fent a csík, koszos felhő-angin darab,

elfoszlik varrata. Szólít, hogy óvóhely

inkább fölfelé van innen, de létrán mászni?

milyen szánalmas kis Jákóbok között, nem

életfa, nincs ég- és földközép, ha összeköt, csak

vakharang, kúpfelszínén a fém, megvetni lábam

itt hogyan? csak a test remeg, már érzi

saját rezgését belül a föld, a fa, ahogy nappalok

testét rezegte körbe annyi

éjszaka - óriásharang az erdő, izzó féme

hanggal egyre telve, nyelve meddig

nincs, miért süket?