Év végi semmi

Anakreón, veled már

jó volt más alkalommal

együtt dobolni halkan,

lüktetni, mint a sós vér

a bőr alatt kanyargó,

kékes-lilás erekben.

Türelmes, könnyű ritmus,

te régi, jó találmány:

lehet hogy álca vagy csak?

Szavak finom ruháját

próbálja fel tebenned,

és önnön semmi voltát

mint tartalmat tagolja

az ásító üresség.

Üres vagyok: beteltem,

letelt az év, kipergett

belőle mind a nap, hét,

hónap, akár a sok mag

a madáretetőből.

Kábult a lélek és test,

lappang benne a vágy és

az élet szünetet tart.

Ha lemegyünk a dombról,

ha fölmegyünk a dombra,

úgy lépdelek, akárha

nem én volnék. S valóban

nem én vagyok: a versláb,

csak az visz, néma sodrás,

mint víz hulláma, lágyan

s idegenül. A semmim

mosdatni benned jó volt,

felöltöztetni jó volt,

ébren álmodni jó volt,

jó volt úsznom veled - s most,

Anakreón, eressz el.

Tavasztól reggelente futni fogok

A napszakok, az évszakok, és persze

úgy általában: a szakaszolás,

mellyel felosztok mindent önmagamnak

részekre és távokra. Hogy a táv

rövid legyen és jól belátható,

ez a lényeg, belátom. Mert a hosszút

megszenvedem. Az rögtön összeránt

a gyomorszáj tájékán valamit

(talán ott vagyok én? ott figyelek

a gyomorszájban?) - összerántja és

megfélemlíti. Én, ha sportoló

volnék, százon indulnék, gondolom.

Ott aztán volna tempó! Beleadnám,

kiadnám magamból. Mit is? Amim van.