Tornai József
Talán éppen én nem?
Áldassék az este, áldassék a reggel,
éjszaka, ne csapj rám szirtisas szemekkel!
Elmém meg-megakad, hűl-lassul a vérem,
hosszú időimet szűkebbre cseréltem.
Mit akarhatok még? Miben reménykednék?
Félvak tekintettel csak látni szeretnék.
Kérdeni az istent: megvagy, mint tanultam?
Folyó, tenger helyett eltűnhetsz a porban?
A magam módjára, ahogy Weöres Sándor,
írni a verset, mint tyúk, ha kotkodácsol.
Múlt-ötvözte rigmust vagy épp szürreálist,
avangárdos viccet, paraszti reálist.
Mentő varázsigét a kis kőrisfáért
vagy egynapi sírást, mérgezett kutyámért.
Ma betakarolni a szerelmi termést,
holnap megátkozni szerelmem hamvvedrét!
Sem ősi örömöt, sem modern fájdalmat
nem tartok kétféle csírát hajtó magnak.
Ami itt körülvesz: a csillagtájékok,
szülőméhem voltak, enyém a gyerekjog.
Kezemet ráteszem hitetlen tollamra,
sose gondoltam, hogy más dolgom is volna.
Öregen, hajolva, nyekergő, csúf nyakkal
dulakszom még mindig maradék-magammal.
Az ember nem lehet, bár szeretné, isten,
de a szellem moccan összes idegünkben,
vérünkben. És szavunk, tettünk is fölavat
a természet értő rokon-tanúinak.
Bölcsesség? Mit mondjak? Az a hű, az a bölcs,
tornázni aki tud az üresség fölött.
Jön a nihilizmus, butaság, babona;
ködevéssel szemben légy pegazus-pata!
Meghalni, elmenni? Hova tudnék? A nagy
mindenségből jöttem, hol millió a nap,
és aszteroida, pulzár mindétiglen.
A kozmosz kozmikus. Talán éppen én nem?
Hull a jázminok fehér tallérja
Madarak hullája
emberek hullája
lovak hullája
páfrányok hullája
hull a jázminok fehér tallérja
íme nem teremtés kútja
maelstrom
antilop megevett húsa
lelőtt hímoroszlán húsa
agyagos partba belerothadt
elefántok ötmillió éve
ahány majmot megöltek
a majmok a pumák
lekopasztottak a dögkeselyűk
íme nem teremtés kútja
maelstrom
mind vissza a földbe
a vízbe a tengerbe polipok hullája
ámbráscet gejzírje
minden fa éti csiga anakonda
pincebogár atom újra
hull a jázminok fehér tallérja
és megint erdő vagy
ember madár mintás zebra
köröző szitakötő margaréta nőszirom
a kertben fönn a varjú a fán
és a varjúfészek tojásán
kotlik a parlagi tyúk
csatákban vérük-folyatta emberek
kutyák nyulak ágyúgolyótól
szétrongyolva minden
sáskaözön szárnycsipkéje
vissza a földbe
százmillió éve mióta
forog arany hidrogén bauxit atomtánca
tűzhányók vörös lávája ömlik a városokra
hull a jázminok fehér tallérja
íme nem teremtés kútja
Tízezer sor koporsóban
Tízezer sor zárják
aranykoporsóba
ezüstkoporsóba
acélkoporsóba
térítik a Dunát
teszik a medrébe
hízlalja szavaim
halait a vize
mikor már nem él más
csak az esti csillag
mikor már könyvekben
homlokom a csillag