Mánta György
Sztalin-gyertya
Megérkezve Akácospusztára, ahogy a vicinális már nélkülem kapaszkodott tovább a Mandulás felé vivő emelkedőn, mámoros érzés töltött el. Végre a magam ura vagyok, nincs szülői felügyelet, erkölcsnemesítő nagyanyai intelem, nincs Laudetur Jesus Christus és kötelező gyónás, itt már nem kell számot adnom a tetteimről a fehér reverendás paptanároknak. A függetlenség és szabadság szédületében eszembe se jutott, hogy egy körmönfont csalás hasznát élvezem. Amikor a fővárosban kifüggesztett plakátokon közhírré tették, hogy a kamaszkorú leventéknek is be kell vonulniuk, édesapám, az összeköttetései jóvoltából, szerzett egy mentesítő iratot, amelynek értelmében a mezőgazdaságban nélkülözhetetlen hadimunkásnak minősülök. Az irat szövegét hitelesítendő kerültem Akácospusztára, az anyámékkal szegről-végről rokon Altorjay Balázs százholdas birtokbérletére, hogy színlelve a cselédkedést, ott vészeljem át ezeket a válságos hónapokat.
A hatvanas éveiben járó, hajlott hátú, ősz Altorjay Balázs családtagként fogadott, és szerfölött boldognak tűnt, amikor - égve a kalandvágytól - tudomására hoztam, hogy szeretnék tevékenyen részt venni a birtokon folyó munkákban. A bejelentésemnek valószínűleg azért örült igazán, mert abban bízott, hogy rokon lévén, hűségesen képviselem majd az érdekeit, és tájékoztatom, ha itt vagy ott nem teljesül az akarata.
A gyéren lakott kis település öregjei még mindig kastélynak nevezték azt a megkopott, régi udvarházat, amelyben az Altorjay család élt, most az oroszok elől menekült ruszinszkói és erdélyi barátaikkal összezsúfolódva. Nekem már csak az úgynevezett manzárdban, egy fordulásnyi szobában jutott szállás, melyet a padlástérből hasítottak ki, s tégla helyett egy gerendákból ácsolt fallal választottak el tőle. A parányi ablakból a dinnyeföldre nyílt kilátás.
Balázs bátyám Hevesből szerződtetett két dinnyetermesztő családot, a Fintorékat és a Matúzékat, ők hozták a kiváló minőségű vetőmagot, s miután a gyümölcs beérett, az árusítás jövedelmén fele-fele arányban osztoztak a gazdával.
A Fintor meg a Matúz család a dinnyeföld végében, egy földbe ásott odúban élt, a gyerekeikkel együtt. A szabadban, nyílt lángon főztek, s a patakból merített vizet a tenyerükből itták, mintha valami nomád törzs tagja volnának. A szorgalmukhoz és a szakértelmükhöz azonban nem férhetett kétség, kora reggeltől sötétedésig lankadatlanul dolgoztak.
Ahogy elkövetkezett az árusítás időszaka, a kocsisok napszálltakor kiálltak két saroglyával fölszerelt szekérrel a dinnyeföld szegélyére, és fölpakoltak, hogy hajnalban ne vesztegessenek időt. Az érett gyümölcsöt Fintorék féltő gondossággal, súly szerint rétegezték a kocsikra, a fenékdeszkára a görög, a görögre a sárga, majd a sárgára, az oldalak pereméig a mézédes, sérülékeny turkesztán került.
Balázs bátyám azzal lepett meg, hogy a környező településekre induló egyik dinnyésszekéren az ispán szerepét betöltő, a pödrött bajszú, hatalmas termetű Tepsis Ferenc, a másikon pedig én felügyelek majd, nehogy Matúzék vagy Fintorék becsapják az elszámolással.
Az új feladat igencsak megdobogtatta a szívemet, hisz akkorra már buzgó erőfeszítéssel, fogcsikorgatva viselve a fáradalmakat, de önszántamból megtanultam legeltetni, almozni, trágyát hordani, kapával gyomot irtani, lucernát kaszálni, sőt még szántani is. A faluról falura való vándorlás a dinnyével megrakott szekérrel új élményeket ígért, s én oly felcsigázott örömmel indultam útnak, mintha egy ismeretlen bolygó felfedezésére készülődnék.
Ahogy megvirradt, mi már zötykölődtünk a gidres-gödrös dűlőúton, a nyírfák alatt, hogy időben érkezve, minél több gazdálkodót találjunk otthon, mielőtt elindulnak dolgozni a határba. A gyeplővel Pesti Ferkó irányította a lovakat, Matúzné, a szép, kerek arcú Joli néni mellette ült a pokróccal kibélelt első saroglyában, hatalmasra nőtt keblei úgy dagasztották rajta a nem éppen makulátlan ruhát, mintha szét akarnák hasítani.
Mihelyt elérkeztünk az első faluba, én, a kocsi két oldalára feszítve a lábamat, terpeszben fölálltam a harmattól csillogó dinnyék fölé, s már eresztettem is szabadjára a dobhártyát szaggató hangomat: Dinnyét vegyenek! Tessék, tessék, itt az olcsó, friss dinnye! Édes, húsos, leves! Matúzné megtanított „kopogtatni" és lékelni, így a vevők kiszolgálásában is részt vállaltam, s nem csupán a mérleg nyelvén meg a Joli néni köténytasakjába hulló pengőkön és filléreken tartottam a szememet.
Az első héten, nem kis meglepetésemre, lepipáltuk a másik kocsit: hol korábban, hol későbben, de mindig üres szekérrel érkeztünk haza. Az elszámolással sem volt gond, Balázs bátyám fenntartás nélkül megbízott bennem, én pedig Joli néniben, mivel Matúzné sem a mérleg beállításával, sem a pénz kezelésével nem adott okot a gyanakvásra. A második héten azonban már sokkal nehezebben boldogultunk. Mintha az újonnan fölkeresett településeken a helybelieknek nem volna ínyére a dinnye. A kaputól kapuig gördülő szekerünket csupán a gyerekek kerülgették, a konyhakertekben serénykedő asszonyok meg a földekre induló gazdák legfeljebb egy-egy pillantásra méltattak bennünket. Úgy döntöttem, hogy a fennhangú kínálgatás mellett hatásosabb módszerrel próbálkozom. Hol egy rokonszenves kisfiút, hol egy formásabb gyereklányt leptem meg azzal a dinnyével, amelyet szeretett volna megvenni, de nem kapott hozzá pénzt a szüleitől. Arra számítottam, hogy az adakozás fölkelti a vásárlókedvet a szülőkben, és ha legközelebb jövünk, megnyitják a pénztárcájukat a gyermekeik kedvéért.
Matúzné arcán látszott, hogy rosszalja a nagyvonalúságomat. A mandulási strandon azután sikerült eloszlatnom a kétségeit. A kocsival nem engedtek be a fürdő gondosan ápolt gyepszőnyegére, és én a pénztárosnőt meg a két úszómestert elhalmoztam gyümölccsel. A vasrácsos kapu azonnal megnyílt előttünk. Valósággal ostrom alá vettek bennünket strandolók, s két órába se telt, elfogyott a rakomány, pedig - ugyancsak az én ötletemből - megdupláztuk az árat. Korkülönbség ide, korkülönbség oda, Joli néni előtt akkora tekintélyre tettem szert a leleményességemmel, hogy - mint utóbb a fülembe jutott - dicshimnuszokat zengett rólam a majorbeliek között.
Egyik nap, útban hazafelé, fölfigyeltem rá, hogy az akácosi dűlők mentén, jobbról is, balról is ott téblábol három cseléd. Pesti Ferkó áthajtott a nyírfáson, azután megállította a lovakat. A bunyevác származású Labát Vencel, aki izmos testalkatával kirítt a csenevész társai közül, a szekerünkhöz lépett.
- Volna egy kis szállítanivaló - nézett rám.
- Ilyen későn?
- Igen.
- Hová?
- A majorba.
- És mi volna az?
- Mindjárt meglátja.
Mint aki elintézettnek véli a dolgot, Labát már indult is vissza a másik kettő, Suba Kálmán meg Sárvári Jóska felé, s miközben taposta a barázdákat, intett nekik, mintha azt jelezné, hogy minden a legnagyobb rendben van. Fogalmam sem volt, mi az, amit Labát elintézettnek hisz. Értetlenségemben Matúznéra néztem, de Joli néni nem fogadta el a pillantásomat, hanem csak morzsolgatta a köténytasakjában csörgő pengőket és filléreket, mintha semmi mást nem látna vagy hallana.
A három cseléd, egy-egy dugig tömött, foszladozó zsákkal a vállán, a kocsihoz jött, azután a zsákokat rádobták a szétfolyt dinnyelétől lucskos fenékdeszkára.
- Mi van ezekben a zsákokban? - kérdeztem Labáttól.
- Ez is, az is.
- Kinek kell leadni őket?
- Az istállók mögött várják magukat.
Pesti Ferkó húzott egyet a gyeplőn, a lovak szügyén megfeszült a hám, s a kocsi elindult az árkos mélyúton, mely a kukoricás és a legelő mellett kanyarogva a majorba vezetett. Kutakodásom közben Matúzné, fölmerülve a pénzszámlálásból, egyszer-kétszer óvatosan rám pillantott, mintha szeretné kifürkészni, mit szólok a dologhoz. Én azonban, riadt meglepetésemben, semmit sem szóltam, mivel azonnal rájöttem, hogy a három cseléd lopott, és zsákmányukat a hátam, a földesúri rokon háta mögé bujtatva akarják hazacsempészni. Az ingadozó oldaldeszkán gubbasztva azon morfondíroztam, hogyan tudnék baj nélkül, tisztességgel kikászálódni belőle a cselszövényből. Ha fogom a zsákokat, és kidobom őket a mélyút menti gaztengerbe, magamra haragítom az összes cselédet; ha teljesítem a kérésüket, ocsmány hálátlansággal viszonzom Balázs bátyám nagylelkűségét, amellyel az oltalmába fogadott. Tanácstalanságomban addig latolgattam a különféle módozatokat, hogy már nem volt min töprengeni, mivel feltűnt a major, és Pesti Ferkó a tehénistálló mögött megállt a szekérrel. A trágyadomb mögül három mezítlábas asszony bukkant elő, a három tolvaj felesége. Vállukra vették a zsákokat, és már iszkoltak is a cselédházakhoz. Csak Sárváriné méltatott szóra.
- Köszönjük, fiatalúr - mondta.
A hajnali keléshez akkoriban már nem volt szükségem vekkerre. Ahogy a kelő nap első, bágyatag sugarai bekúsztak a manzárd kis csipkefüggönyén, én már ébren voltam, a tolvajlás másnapján, vasárnap is, pedig akár délig alhattam volna. Ám amint kitöröltem szememből az álmot, a lelkiismeretem ott folytatta a kínzó háborgását, ahol előző este abbahagyta. Nem vártam meg, hogy Rózsi, a cigányosan sötét bőrű szobalány rám kopogjon a reggelivel, hanem inget, nadrágot húztam, beleléptem a tornacipőmbe, és mosakodás nélkül siettem le a cselédházakhoz, hogy kérdőre vonjam Labát Vendelt, miért hoztak ilyen kínos helyzetbe. Nem értettem, mivel szolgáltam rá a cinkos bizalmukra, hisz amikor heteken keresztül hol az egyikük, hol a másikuk tanított a földművelő munka fogásaira, mindig éreztettek velem valami távolságtartó gyanakvást. Nem fért a fejükbe, hogy munkaadójuk rokona, a fővárosi diák, a fiatalúr miért akar hajnaltól napnyugtáig úgy robotolni, mint ők. Bármennyire iparkodtam, a gyanakvásukat nem sikerült eloszlatnom, pedig még a pöcegödör bűzlő, több hordónyi rakományát is velük együtt szállítottam ki a földekre. Most akkor mi történt, ráadásul ilyen váratlanul?
Fontolgatva, hogy mivel ugrassam ki a nyulat a bokorból, ha négyszemközt maradok a hétpróbás bunyeváccal, megálltam az istállók előtt. Arra gondoltam, hogy már rég illett volna alaposan szétnéznem a cselédházak körül, végül is nem valószínű, hogy Labáték csupán kedvtelésből, ok nélkül vetemedtek lopásra. A fejés befejeződött, a csorda kint legelt a réten, Samu, a fékezhetetlen növendék bika ugyanúgy nyargalászott a tehenek között, mint akkoriban, amikor Mihály bácsi, a törpe növésű agg mindenes a terelés fortélyaira okított.
- Mihály bácsi! - Az öreg a tőle megszokott kimért lassúsággal fordult felém. - Labát Vendel merre van?
Az öreg kivette szájából az örökösen füstölgő pipát, és válasz helyett nagyot köpött a lába elé.
Lesz, ami lesz, elindultam a cselédházakhoz. Megkerültem a ganajdombot, de máris visszahőköltem: a cselédek lakhelye felől üvöltözés hallatszott. Megismertem Tepsis Ferenc hangját.
- Hallották, mit mondtam? Mi a szentség ütött magukba? Megsüketültek?
A szalmakazal mögül, ahol elrejtőztem, semmit sem láthattam, de hallani minden szót hallottam.
- Sárvári fölmegy a kastélyhoz, és kigyomlálja a sétányt! - pattogott Tepsis Ferenc. - Suba indul a lucernásba kaszálni! Gyerünk! Ne tátsák a szájukat!
Rövid csend után valamelyik asszony merészkedett szólásra, talán Sárváriné.
- Ma vasárnap van, gazda bácsi, mi úgy tudjuk.
- Bizony, gazda bácsi, vasárnap nem szokás dolgozni - tette hozzá, alighanem Suba Kálmán felesége.
- Az isten fasza van, nem vasárnap! - bömbölt Tepsis. - Maguknak nincs se vasárnap, se karácsony, se húsvét! Most majd megtanulják, mi a rend Akácoson!
Két jókora ütés hallatszott, az egyik valószínűleg Sárvári, a másik Suba Kálmán képén. Az ütést követő puffanásból ítélve a pofon valamelyik cselédet le is döntötte a lábáról.
Ijedtemben jobbnak láttam, ha kereket oldok. Megkerültem az istállókat, és az akácerdő mögött elnyúló kukoricásban szerettem volna visszatérni a manzárdomba. De valóban csak szerettem volna, mert ami a szemem elé tárult, az ismét megállított. A kukorica egymásra hajló, húsos levelei alatt Labát Vendel térdig letolt nadrágban feküdt Matúzné ölelő karjai között, s vadul markolászta a nő mellét. A lábam gyökeret eresztett a porhanyós talajba, a szemem pedig akkorára nyílt, mintha szét akarna repedni. Labát fehér tompora egyre gyorsabban mozgott, Matúzné pedig a férfi derekára kulcsolta a lábát, majd tekergőzni kezdett a férfi szorításában, és sóhajok helyett most már sikoltások törtek elő a torkából. A tekergőzés azután vonaglássá változott, és Joli néni úgy nyögött, sőt kiáltozott, mint akit elviselhetetlen fájdalom gyötör.
Jóllehet magam is tetőtől talpig reszkettem a látvány izgalmától, a szeretkezés végét nem volt merszem megvárni. Kihátráltam a kukoricásból, a szőlő felé kanyarodtam, és leheveredtem az érlelődő fürtök alá.
Fél óra is eltelt, mire lecsillapodott fölgerjedt ösztöneim háborgása. Ahogy többé-kevésbé kitisztult az agyam, már semmi kétség sem maradt bennem afelől, hogy a cselédek irántam mutatkozó bizalmatlanságát Joli néni oszlatta el, a szeretője meggyőzésével, s a bunyevác „léptetett elő" a cinkosukká. Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, s addig nem hajtom álomra a fejem, amíg nem beszélek Labáttal. A szerencse most hozzám pártolt, fele úton sem jártam, amikor majdnem beleütköztem. A bokrok közül bukkant elő, vállán teli zsákkal.
- Csak nem engem keres? - kérdezte széles vigyorral.
- De - válaszoltam.
- Hivat a nagyságos úr?
- Nem. - Összeszedtem a bátorságomat. - Mi van ebben a zsákban?
Labát arcáról eltűnt a vigyor, végigmért azzal a szúrós tekintetével, amellyel a gazda bácsi se szívesen nézett szembe.
- Igen.
- Megmutassam?
- Legyen szíves.
Elém dobta a zsákot, lecsomózta róla a kötést, előhúzott egy cső kukoricát, és kis híján az orrom alá dugta.
- Látja?
- Látom. A magáé? - kérdeztem bátortalanul.
- Nem. Ez a nagyságos úr kukoricája. Tőle loptam. - A közénk nehezedő csöndet ő törte meg. - Jöjjön utánam, fiatalúr.
Labát hívó szavára többször is meglátogattam a cselédeket, s amit a roskatag házakban tapasztaltam, mélységesen megrázott. Ekkora szégyenletes nyomorúságról még sohasem hallottam, sem a szüleimtől, sem a tanáraimtól. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek: a létfenntartó tolvajlás már régóta tart, csak nagyobb kockázattal, mint most az én fedezékemben. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a cselédek rám osztotta szerepet - tetszik, nem tetszik - vállalnom kell. Azzal nyugtattam magamat, hogy a mindennapos tolvajlás kendőzésével, bár vétek a nyolcadik parancsolat, a „ne lopj" ellen, sínylődésre kárhoztatott emberek nélkülözését próbálom enyhíteni. A lelkiismeret-furdalás csupán akkor kísértett meg, ha szembetalálkoztam az idős rokonnal, aki fedelet adott a fejem fölé.
Vacsora után a környékbeli notabilitások, Altorjayék bizalmasai, mindennap körülülték a verandaasztalt, s a kötelező elsötétítés miatt beárnyékolt lámpa halvány fényében, savanykás bort hörpölgetve és hadakozva a szúnyogokkal, verték a blattot, szidták a zsidókat. Balázs bátyám közben szüntelenül arról panaszkodott, hogy a dinnye árusítása nem hoz akkora bevételt, amekkorát remélt, s kérdezgette, kiknek lehetne jövedelmezőbben eladni a gyümölcsöt. A mogyorósi jegyző agyában fogamzott meg az ötlet: a pénzben dúskáló zsidóknak. Altorjay Balázs kapva kapott az ötleten, kivált, hogy a pár kilométernyire eső nagysurányi internálótábor parancsnoka, a kártyacsaták elmaradhatatlan résztvevője habozás nélkül megadta az engedélyt.
A zsidókra mért megtorló intézkedések nekem legalább akkora döbbenetes újdonságot jelentettek, mint a cselédek nyomorúsága. Zsidó származású vagy vallású ember nem akadt a családban, ahogy a gimnáziumban sem, így a koromhoz képest ezen a téren is tájékozatlan voltam. Igaz, még otthon, ebéd vagy vacsora közben egyszer-másszor futólag szóba került a sárga csillag meg a gettó, apám azonban rögtön más irányba terelte a beszélgetést, valószínűleg azért, hogy engem és öcséimet megkímélje az ilyesféle dolgoktól. Legjobban akkor lepődtem meg, amikor Balázs bátyám tudomásomra hozta, hogy az internált zsidóknak drágábban kell majd adnunk a dinnyét, mint amennyiért - az én emlékezetes ötletemből - a mogyorósi strandon árultuk.
A nagyurasági táborparancsnok állta a szavát. Jelentkezésünkre a vaspántokról lekerült a lakat, majd kitárult a kétszárnyú kapu, és a szekerünk begördült az udvarba. Balázs bátyám úgy intézkedett, hogy első alkalommal (jóllehet csak egy kocsival érkeztünk) a két dinnyés, a két kocsis, a gazda, valamint én is legyünk jelen, hogy a rendőröknek a továbbiakban ne okozzon nehézséget az azonosításunk. Mialatt Tepsis Ferenc az eligazításunkra kijelölt irodista őrmesterrel tárgyalt, én felcsigázott izgalommal szemlélődtem. A tábort jó négy méter magas téglafal választotta el a kinti, mozgalmas nagyközségtől. A nyitott négyszög alakban elhelyezkedő emeletes épületeket szürkére marta az idő, valamennyi ajtajukat és ablakukat zárva tartották, az ablakokra rácsot szereltek.
Az udvarban csupán egy fekete kalapot viselő koros férfi álldogált, ingén a szíve fölé fércelt sárga csillaggal. A kezében tartott cirokseprő nyelére támaszkodva leplezetlen ámulattal jártatta tekintetét a színültig megpakolt dinnyéskocsin, mint aki nem hisz a szemének. Aztán kérdőne rám nézett: vajon mit kereshet itt ez a szerzetes gimnazista egyensapkás úrigyerek?
Tepsis Ferenc abban állapodott meg az őrmesterrel, hogy ezentúl is csak egy szekérrel érkezünk, hol az ő, hol az én felügyeletemmel. A dinnyét arra az erkélyre pakolhatjuk le, amelyre három lépcsőfokon lehetett feljutni az udvarról, közvetlenül az egyik rendőriroda szélesre tárt ablaka elé.
Miután közös erővel lerakodtunk, s a kocsi hazaindult a többiekkel, Matúznéval beállítottam a mérleget, letelepedtünk a szabad földek illatát árasztó dinnyehalmok mellé, s vártuk, hogy előbb-utóbb csak megnyílik valamelyik épületszárny ajtaja, és kezdhetjük az árusítást.
Az őrmester kihajolt az iroda ablakán.
- Mindjárt szólok a kulcsárnak, csak ezt befejezem - mutatott az előtte fekvő kimutatásra.
- Köszönjük, ne zavartassa magát - válaszolta Joli néni megszeppenten.
Az erkély sarkából hosszú folyosó vezetett az irodaépület belsejébe, majd derékszögben jobbra fordult. A kanyarban egy vödörre és egy nyeles felmosórongyra esett a pillantásom. A háttérből valaki hirtelen kinyújtotta a karját, azután a vödröt is, a felmosót is eltüntette. A karhoz tartozó alakból semmit sem láthattam, mégis esküdni mertem volna rá, hogy fiatal lány vagy asszony, s ő mosta olyan tisztára a folyosó kőkockáit. A kar sárgásbarna bőrén, a csukló és a könyök megejtő hajlékonyságán már nem maradt időm képzelegni, mivel a hátsó épületből, a kulcsár felügyeletével, elénk vonult az internáltak első csoportja, egytől egyig férfiak. Nem rabruhát, hanem rendes, polgári öltözéket viseltek, mintha az otthonukból vagy az utcáról érkeztek volna, csupán a sárga csillag különböztette meg őket az odakint szabadon közlekedő honfitársaiktól. A kulcsárnak nem akadt gondja velük; nem tolakodtak, türelmesen vártak a sorukra. A dagadozó erszények látványa igencsak meglepett, nem értettem, hogy akit internálnak, azt miért nem fosztják meg a pénzétől, és miért nem öltöztetik rabruhába, ha egyszer fogolyként bánnak vele.
Az egymást követő három csoport férfi mértékkel vásárolt, az utánuk jövő nők viszont jobbára négy-öt dinnyét vettek. Rakományunk java része az ő szatyraikba került.
Ettől fogva minden második napot a táborban töltöttem. Hamar sikerült összebarátkoznom a női részleg kulcsárával, a nyalka huszárra emlékeztető Sanyival. Sok mindent megtudtam tőle az internáltak életéről, de ha kényesebb kérdést intéztem hozzá, leintett, hogy efféléről ő nem beszélhet. Csak annyit árult el, hogy a söprögető öreg, az udvaros, az egy jó hírű pesti gimnázium tanára, a folyosót pedig valóban egy fiatal lány, a Franciska mossa föl reggelente; őt az irodista őrmester választotta ki erre a munkára.
Mióta megláttam azt a vödörért kinyúló kart, az elképzelt lányt nem sikerült kiűznöm a fantáziámból. Nem sokra rá a maga életteli valóságában is a szemem elé került. Közepes termetű volt, karcsú; fehér trikót és feszes szoknyát viselt. Mezítláb lépkedett a kövön, miközben mosta. Világosbarna bőre a folyosó félhomályában is úgy ragyogott, ahogy a tengeri nap csillogtatja a fövenyen heverészőt. A sorstársaival ellentétben ő tövig nyiratta haját, valószínűleg mielőtt még a táborba került. A sörtefrizura szabadon hagyta izzó szeme fölött a magas homlokot, s engem megbabonázott az az arc. Egyetlen pillantásra sem méltatott, de én nem tudtam levenni róla a tekintetemet.
Az árusítás szüneteiben a fekete kalapos öreg tanár többször is elhaladt az erkélyünk előtt, buzgón söprögetve, pedig az udvaron nagyítóval sem lehetett volna már szemetet találni. Kihasználva azokat a negyedórákat, amikor az irodista őrmester nem tartózkodott a helyén, óvatosan szóba bocsátkozott velem, érdeklődve, melyik szerzetesrend gimnáziumába járok, és hogy kerültem ide dinnyét árulni. Később többször is szót váltottunk, de nekem szüntelenül az forgott a fejemben, hogyan tudnám Franciska figyelmét magamra vonni. Már álmaimban is feltünedezett a lány, nemegyszer meztelenül, ajkával a számon. Egyszer aztán otthagytam a mérleggel foglalatoskodó Joli nénit, s egy gondosan kiválasztott turkesztánt a hátam mögé dugva a folyosó ajtaja mögé rejtőztem.
- Franciska! - szólítottam elcsukló hangon. - Egy másodpercre...
Franciska óvatosan a rendőriroda felé nézett, majd rövid tétovázás után, színlelve, hogy a folyosónak ezt a részét nem árt újra fölmosni, a közelembe jött.
- Fogadja el ezt a dinnyét, örömmel adom...
Többet nem sikerült kipréselnem a torkomból, a seprűt tartó kezébe nyomtam a turkesztánt, és már hátráltam is vissza a mérleghez.
A mámoros boldogság másnap úrhodott el rajtam, amikor Franciska, befejezve a felmosást, a számára érthetetlen figyelmességem viszonzásául megajándékozott egy mosollyal. Szót nem válthattunk, mivel az irodista őrmester, miközben különféle kimutatásokat körmölt az asztalán, rajtunk tartotta a szemét. Az érzéseimet tehát csak a dinnyék közvetítésével vallhattam meg, és ez nem volt veszélytelen, hiszen jótékonykodásomat Joli néni is, de Sanyi is észrevette. A kulcsár figyelmeztetett is, hogy vigyázzak, mert Franciskát az őrmester „kezeli", és nem tűrné, hogy közelítsenek hozzá. Hanem én legyűrhetetlen vágyakozásomban mértéket tévesztettem, és vakmerően elindultam a folyosón, hogy végre-valahára szót válthassak a lánnyal. De rosszul becsültem föl az őrmester éberségét, mert rögtön rajtacsípett.
- Mit képzelsz, kis szarházi! - üvöltötte a képembe. - Azért vagy itt, hogy zsidó lányokkal trafikálj?
- Ne haragudjon, őrmester úr...
- Fogd be a szádat, és takarodj innen! Ha még egyszer meglátlak ezen a folyosón, vége a dinnyézésnek!
Joli néni, fölismerve a veszélyt, azonnal cselekedett. Bő kötényébe fogott három dinnyét, görögöt, sárgát és turkesztánt, az iroda nyitott ablakához ment velük, és engesztelő ajándék gyanánt a párkányra helyezte őket, szép szóval is békítgetve az őrmestert. Hogy valójában mivel csillapította le a mérgét és mentegette az ostobaságomat, azt nem árulta el, csupán annyit mondott, hogy legközelebb legyek óvatosabb, és ne tegyem kockára az ő pénzüket is.
Franciska többé nem mutatkozott a folyosón, helyette egy középkorú nő mosott föl. Erre a nőre az őrmester nem pazarolt figyelmet, Joli nénivel viszont, mivel ő továbbra is ellátta dinnyével, vidáman tréfálkozott az árusítás szüneteiben.
A söprögető öreg udvaros, kihasználva, hogy az őrmester egyre ritkábban tartózkodik az irodájában, többször is az erkély lépcsőjéhez hívott. Csűrve-csavarva a szót, végül oda lyukadt ki, hogy szeretne egy szívességet kérni.
- Tudom, hogy ez kockázatos, ha félsz, nyugodtan utasítsd vissza. - Egy levelet bányászott elő a zsebéből, és gyorsan az ingem alá csempészte. - Add föl, de nagyon vigyázz!
Aznap, holmi mondvacsinált ürüggyel, a szekér helyett a vicinálissal tértem vissza Akácosra, hogy a levelet fel tudjam adni. A svéd követségnek címzett, fölbélyegzett és ajánlószelvénnyel ellátott borítékot a tanár egy nagyobb, nyitott borítékba helyezte, amelyben kétszáz pengő is rejtőzött. A feladás díja ennek a tekintélyes összegnek a töredéke se volt, így csupán a szolgálatom jutalmának gondolhattam.
A kétszáz pengő napokon keresztül úgy égette a zsebemet, mintha egy egész skatulyára való gyufa lobbant volna föl. A föld alá süllyedtem volna a szégyentől, ha elfogadom, a tanár azonban, amikor négyszemközt ismét szót válthattunk, úgy tett, mint aki semmiről sem tud. Számtalanszor próbáltam a közelébe férkőzni, de ő, minden bizonnyal szándékosan, az udvar távoli szögleteiben söprögetett, hogy meghiúsítsa a tervemet. Jobb ötlet híján így, ebből a pénzből fedeztem az elajándékozott dinnyék árát, a bőséges maradékot pedig a manzárdomban rejtettem el.
Franciska eltűnése akkora űrt hagyott maga után, hogy semmivel sem tudtam kitölteni. Szokásomat követve, hogy megcsapoljam a bennem felgyülemlett feszültséget, most is a fizikai munkában kerestem vigasztalást. Ahogy terjeszkedett az alkonyat, kigyalogoltam a dinnyésekhez, hogy segítsek megpakolni a kocsit.
Matúzék aznap annyit körülményeskedtek a gyümölcs válogatásával, hogy már besötétedett, mire megtelt a szekér, és Pesti Ferkó kifoghatta a két lovat, hogy visszavezethesse őket az istállóba. Nyugtalan tettvágyamban neki is a kezére akartam játszani, ezért a Mancinak nevezett kanca mögé hajoltam, hogy a hámfáról leoldozzam a láncot. Ezzel a lóval még sohasem akadt dolgom, de mivel a többi úgyszólván bárgyúan szelídnek bizonyult, eszembe se jutott, hogy ő más vérmérsékletű. Amint hajoltomban vállam a farához ért, Manci felhorkant, és már rúgott is, patkójával telibe találva a bal csípőforgómat. Fejjel előre a keményre száradt, kérges keréknyomok közé zuhantam. Néhány pillanatra elsötétült előttem a világ, és arra eszméltem föl, hogy Matúzné és Fintorné észvesztően sikoltozik.
- Te jóságos ég! Vége a fiatalúrnak! Meghalt!
Nem akartam, hogy Balázs bátyámék tudomást szerezzenek a balesetemről, és hírt adjanak róla apámnak, vagy féltve a testi épségemet korlátozzanak a szabad mozgásban, épp most, amikor minden gondolatom a nagysurányi táborhoz, Franciskához kötődik.
Szerencsére - bár a csípőforgóm és a combon nagyon fájt - a lábam nem mondta fel a szolgálatot, csak a manzárdomat takarító szobalány, Rózsi derített fényt a sérülésemre, de abban biztos lehettem, hogy ő nem fog elárulni. Viszont hiába tiltakoztam, Rózsi éjszaka cserélgette a patkó szederjes, alaposan felduzzadt nyomát a combomon. Ugyancsak Rózsi tanácsára a következő napot ágyban töltöttem, s ő azzal mentett ki a ház úránál, hogy elrontottam a gyomromat, a hasmenés szüntelen futkosásra késztet. Balázs bátyám aztán meglátogatott, érdeklődött a hogylétem felől, és manzárdomba küldte azt a fiatal rokon belgyógyászt, aki Kolozsvárról menekült el az oroszok elől, s a hamis papírjaival itt talált menedéket, Akácoson. A barátságos és közlékeny férfi, miután megállapította, hogy a gyomor- és bélbántalmaim szóra se érdemesek, óvatos kérdezősködésemre elmondta, hogy a kártyacsaták szüneteiben mit hallott a zsidókról. Így tudtam meg, hogy a dinnyét mi valójában halálra ítélteknek árusítjuk, mivel éjszakánként az internáltakat kisebb-nagyobb csoportokban teherautókon elszállítják Nagysurányból, majd bevagonírozva német területre viszik őket, és végeznek velük gázkamrában.
Ez a hír úgy hatott rám, mint akit letaglóztak. Elképzelhető, hogy Franciska azért tűnt el, mert valamelyik csoportba már őt is besorolták? Tehetetlenségemben akkora nyugtalanság vett erőt rajtam, hogy Rózsi éjszaka is alig tudott az ágyban tartani (nem vallottam be neki, hogy miért vagyok zaklatott).
A cifra kakastollakat kora reggel pillantottam meg, amikor Rózsi ápoló kezének jóvoltából, sántítva ugyan, de igyekeztem a major felé a mélyúton, hogy elfoglaljam helyemet a Nagysurányba induló kocsin, s mielőbb hírt szerezzek Franciska sorsáról. A szalmakazal előtt, a két csendőr körül sokan voltak: a cselédek, a gazda bácsi, többen Akácosról, hárman a környékbeli falvakból, sőt maga Balázs bátyám is, pedig ő elég látogatott le a majorba, s akkor is többnyire a déli órákban vagy szieszta után.
Megálltam az út szélén. Fogalmam sem volt, mi történhetett, csak abban voltam biztos, hogy ok nélkül nem hívnak csendőröket a birtokra, és Balázs bátyámat sem ugratják ki az ágyból csip-csup ügy miatt. Matúznén akadt meg a szemem: faképnél hagyva a csődületet, gyors léptekkel vágott neki a dinnyeültetvényig vezető mélyútnak. Amint közeledett hozzám, észrevettem, hogy keservesen sír.
- Joli néni... - Elfordította a fejét, s úgy került el, mint akit meg sem látott. - Mi van magával? - Olyan gyorsan haladt, hogy a rossz lábammal nem tudtam volna utolérni. - Mondjon már valamit! Joli néni! Mi történt? - kiáltottam utána.
Nem válaszolt.
Elindultam a szalmakazalhoz, ahol az üvöltöző csődület volt. A dinnyével megpakolt szekér, a két befogott lóval, indulásra készen vesztegelt a tehénistálló előtt, ám a kocsival most senki sem törődött. Fölkapaszkodtam a hátsó saroglya szélére, hogy onnan hallgassam, miről vitáznak ekkora indulattal.
A két csendőr között Labát Vendel és Sárvári Jóska állt. Joli néni szeretője szálfaegyenesen, már-már kihívó magabiztossággal, a vézna Sárvári megöregedve.
- Maga ocsmányul rászedett engem! - ordította egy mogyorósi paraszt Labátnak.
- Semmivel se szedtem rá - válaszolta a bunyevác, rendíthetetlen nyugalommal.
- Piszkosul becsapott.
- Nem csaptam be.
- Ha tudom, hogy lopott az a szekér kukorica, egy csövet se veszek belőle, és akkorát rúgok a valagába, hogy a halála napjáig megemlegeti!
- Semmit se loptam. Én a saját jussomat adtam el magának.
- Hazudik! - bődült el Tepsis Ferenc. - Maga rég elherdálta a jussát!
Labát Vendel, kihasználva a két csendőr pillanatnyi figyelmetlenségét, kilépett közülük, s öklével akkorát sújtott a gazda bácsi képébe, hogy annak az arcát nyomban elöntötte a vér. Második ütésre nem maradt ideje, mert a fiatalabb csendőr, egy tizedes, puskatussal úgy gyomorszájon találta, hogy kínjában összegörnyedt.
- Ne bántsák! - sikoltott Labátné. - Ő sohasem lopott!
- Maradjon veszteg, és tűnjön el innen - mordult rá szigorúan az idősebb csendőr, az őrmester, majd a társához fordult.
- Bilincselje meg őket! - Labát és Sárvári Jóska hátratekert kezére rákattant a bilincs.
- Maga is velünk jön - bökött az őrmester a mogyorósi paraszt felé. - Orgazdaság gyanújával. Az őrsön majd tisztázhatja magát, ha tudja.
Úgy gondolván, hogy a botrány után ma nem indul dinnyéskocsi az internálótáborba, jónak láttam, hogy jókora kitérővel, a legelőn keresztül visszaosonjak a „kastélyba". Már azt hittem, megúszom a találkozást akár Balázs bátyámmal, akár a gazda bácsival, s marad időm, hogy kieszeljek valamit a mentségemre, ha esetleg én is bajba kerülök, (hiszen Balázs bátyám javainak dézsmálása a tudtommal és hallgatólagos beleegyezésemmel folyt, igaz, nem ilyen gátlástalan mértékben), amikor a hátam mögül valaki rám kiáltott.
- Fiatalúr!
Megfordultam. Tepsis Ferenc jött utánam; valószínűleg észrevett, ahogy gubbasztok a saroglyán, és figyelem a csetepatét. Egy átvérzett rongydarabbal tapogatta az orrát.
- Látja, hogy nézek ki? - állt meg előttem.
- Látom.
- De legalább az az átkozott bunyevác most megkapja a magáét, aztán lakat alá kerül.
- És Sárvári Jóska?
- Az a hülye csak segített neki... Most nincs dolga, fiatalúr? Szeretnék mutatni magának valamit.
A konyhájukba vezetett. Egy borítékot vett ki az asztalfiókból, a borítékban lévő két százpengőst visszatette, a tintával írt levelet meg a kezembe nyomta.
Bár semmi kétségem sem volt felőle, hogy mi került a kezembe, megkérdeztem.
- Kinek szól ez a levél?
- Olvassa el, rá fog jönni.
A levelet a svájci követségnek címezték, mentességet adó iratokért folyamodva. A kérelmező szükségesnek vélte, hogy sorra vegye az érdemeit, amelyekkel rászolgált a svájciak oltalmára.
Visszaadtam a levelet a gazdának.
- Egy koszos zsidó odajön hozzám - mondta Tepsis -, és a fülembe súgja, hogy adjam postára. Hát én most postára adom.
Azzal fellobbantott egy gyufaszálat, és az égő papírt bedobta a tűzhelybe.
Jött a felesége, hogy lemossa arcáról a vért. Ezt a pillanatot használtam ki, hogy eltűnjek.
Könnyű szél fújt, telve az érett gyümölcsök illatával, én mégis úgy éreztem magamat, mint akit egy dohos zárkába csuktak, amelyben percről percre fogy a levegő. Fuldoklottam a tehetetlenségtől és az indulattól. Nyilvánvaló volt, hogy az udvaros tanár, felbuzdulva a velem kötött alkun, megosztotta a titkát egyik társával, az meg erre az aljas alakra bízta a sorsát.
És Franciska? És a megbilincselt Labát, azzal a szerencsétlen Sárvárival?
Bódultan sántikáltam a táblák között. Fejemben száguldoztak a gondolatok, mindenféle halva született terveket szőttem. Franciska kiszabadításáért levelet írok a svéd követségnek... igen, de a keresztnevén kívül semmit sem tudok róla. Balázs bátyámat rábírom, hogy most az egyszer bocsásson meg Labátéknak... igen, de fogalmam sincs, mit hozzak föl mentségükre. Őszinte bűnbánatot tanúsítva este fölkerestem Altorjay Balázst, és mindent magamra vállalok... igen, de ezzel morálisan velem együtt a szüleimet is porba sújtom.
A dinnyeföld szegélyén tértem magamhoz. Ott vettem észre, hogy az égen fehérlik a sok foszladozó kondenzcsík. A Liberatorok már eltűntek, már a morajlásuk sem hallatszott. A Matúz és a Fintor család, követve az előírásokat, a földbe vájt otthonukban rejtőzködött, még a gyerekek sem dugták elő a fejüket, hogy kíváncsiskodjanak. Épp leheveredtem a patak mellé, amikor Matúzné bújt ki az odujukból, kezében vödörrel.
- Joli néni...
- Fiatalúr...? Maga hogy kerül ide...?
- Beszélni akarok magával.
Matúznénak látnivalóan nem volt ínyére a találkozás. Mint reggel a mélyúton, most sem érdemesített szóra, megmerítette vödrét a patakban.
- Azért jöttem, hogy egyezséget kössünk.
- Egyezséget...? - Tetőtől talpig végigmért. - Maga velem? Ne haragudjon, fiatalúr, de...
A szavába vágtam.
- Maga jóban van a nagysurányi őrmesterrel. Ha legközelebb beszélnek, érdeklődje meg, hogy mi történt Franciskával!
- Már mondtam fiatalúr. Az őrmester nem beszél arról a lányról.
- Akkor faggassa ki.
Matúznénak érezhetően minden gondolata Labát Vendel körül forgott, Franciska eltűnése hidegen hagyta. Szó nélkül indult visszafelé a teli vödörrel.
- Cserébe én is ajánlok magának valamit - álltam el az útját.
Az asszony szembefordult velem, de a vödröt nem tette le.
- Mit?
- Este beszélek a nagyságos úrral, és rábírom, hogy nézze el Labát Vendelnek, amit csinált.
- Megtenné?
- Meg.
- Gondolja, hogy sikerülni fog? - könnybe lábadt a szeme. - Fiatalúr, én...
- Egyelőre maradjunk ennyiben - vágtam el a szavát.
Már alkonyodott, amikor fölbicegtem a manzárdomhoz vezető keskeny lépcsőn, és végigdőltem az ágyon, hogy pihentessem a sok mászkálásban megviselt combomat, és kifundáljam, mivel álljak Balázs bátyám elé, hogy teljesítsem a Matúznénak tett ígéretemet.
Rózsi kopogás nélkül nyomta le az ajtóm kilincsét.
- Már kerestem.
- Miért?
- Kéreti a nagyságos úr.
- Most?
- Most.
- Hogyhogy ma nem kártyáznak?
- Azt nem tudom.
Leplezve a sántaságomat, baljós előérzettel léptem a szobájába. Már ágyban volt. Behajtotta a Bibliát, de ott tartotta a tenyere alatt a paplanon.
- Foglalj helyet - mondta barátságosan, és az egyik fotelra mutatott - Nézd, fiam, én hálás vagyok az eddigi munkádért, és tudom, hogy hűségesen képviselted a szándékaimat, végül is rokonok vagyunk.
- Igyekeztem...
- A gazdával, a cselédekkel is sikerült megbarátkoznod, csak jó szót hallottam rólad. - Felült. - Ma viszont történt valami, és ez téged is veszélybe sodorhat. Úgyhogy föltennék neked néhány kérdést.
- Bármire szívesen felelek, Balázs bátyám, ha tudok.
Az öreg az orrhegyére csúszott szemüveg fölött egyenesen a szemembe nézett.
- A táborban nem környékezett meg valamelyik zsidó?
- Nem - hazudtam eltökélten.
- Hogy csempéssz ki levelet?
- Nem.
- Csak azért kérdem, mert a gazdával próbálkoztak.
- Velem nem.
Altorjay Balázs helyére igazította a szemüvegét.
- Azt hallottam, hogy amikor érkeztek haza az üres kocsival, a cselédek tömött zsákokat küldenek veled a földekről a majorba. Igaz ez?
- Ez igaz - mondtam.
- Tudod, hogy mi volt azokban zsákokban?
- Nem.
- Nem is gondolkoztál rajta?
- Nem. Azt hittem, minden a gazda bácsi utasítására történik.
- Rosszul hitted. Azokban a zsákokban az én terményeimet lopták. - Balázs bátyám az éjjeliszekrényre tette a Bibliát. - Ne érts félre - folytatta szinte atyai szelídséggel -, én semmivel sem vádollak. De tapasztalatlan vagy, ezek a hétpróbások könnyen túljárnak az eszeden, azt pedig nem szeretném, ha a saját rokonomat játszanák ki ellenem. Úgyhogy megkérlek, holnaptól kerüld a cselédeket meg a majort, és foglald el magadat itt a ház körül.
- Az árusítás...?
- Azt majd mással oldom meg.
- Tessék elhinni, hogy én...
- Tudom - szakított félbe az öreg. - Te derekasan helytálltál a munkában, büszke lehet rád az apád. De amíg Akácoson maradsz, ez így lesz jobb mind a kettőnknek.
Rám szakadt az ég. Szédelegve kitámolyogtam a folyosóra, beosontam a kamrába, leemeltem a polcról egy pálinkás butykost, s bár addig nemigen ittam töményet, kulcsra zártam az ajtót, az ágyamra dőltem, és jól meghúztam az üveget. Részeg kábulatomból arra riadtam föl, hogy valaki észvesztően dörömböl az ajtón.
- Megsüketült...?! - kiáltozott Rózsi. - Riadó van! Verik a kolompot! Bombáznak!
Nagy nehezen talpra álltam, elfordítottam a kulcsot, de alig sikerült megőriznem az egyensúlyt.
- Mi van magával? - nézett a szemembe Rózsi.
- Semmi.
- Ivott? Ivott! - Átkarolta a derekamat, hogy lesegítsen a lépcsőn.
- Jöjjön! Siessünk!
- Hová?
- A pincébe.
- Miért?
- Bombáznak! Nem hallja?
Ahogy Rózsi lépcsőfokról lépcsőfokra vonszolt magával, mint egy járásban még kezdő gyermeket, a távolból valóban két jókora robbanást hallottam.
- Ezek bombák?
- Persze hogy bombák!
A kastély alatt három pince volt. Rózsi a legközelebbibe irányított, amelyben krumplit tároltak, és most a lakók közül senki sem keresett menedéket benne. A vasráccsal védett egyetlen nyitott szellőzőn a mélyútnak arra a részére nyílt kilátás, mely a dinnyeföld irányába kanyarodott.
- Húzódjunk a sarokba.
- Miért?
- Ott nagyobb biztonságban leszünk.
Széttúrta a sarokban a krumplit, és lekuporodott.
- Jöjjön - nyújtotta felém a karját.
- Ennyire fél?
- Ennyire.
Ahogy melléje húzódtam, Rózsi habozás nélkül átkarolta a vállamat, és remegő testéhez szorított.
Hosszú perceket töltöttünk így, szótlanul. Hallottam, hogyne hallottam volna a közeledő gép zúgását.
- Hallja? - szólalt meg Rózsi. - Ez ránk fog csapni... - Vad rémülettel nyakamra fonta a karját, arcát az arcomhoz préselte, és magával rántott a krumplihalmok közé, mintha így keresne védelmet a közelgő bombák elől.
A kastély irányába tartó gép moraja egyre fokozódott. Magányos őrjárónak véltem, és orosznak, hiszen a Liberatorok mindig kötelékben jöttek. A szellőző rácsozatán keresztül egyszerre azután fény szűrődött a pincébe, mintha valaki fáklyát gyújtott volna fölöttünk. A fénycsóva kigömbölyödött, s szétterülve a magasban, mint egy lángra kapott ejtőernyő, már-már vakítóan ereszkedett alá, világosságba borítva a környéket.
- Ez mi? - kérdezte Rózsi. Csillapíthatatlanul remegett.
- Sztalin-gyertya.
- Szorítson magához! Olyan erősen, ahogy csak bír!
Ő is, én is hiányos öltözékben voltunk, és - véletlenül? vagy szándékosan? a félelem szülte összekapaszkodásban Rózsi szája a számhoz ért.
- Csókoljon meg!
A Sztalin-gyertya fénye úgy ömlött be, mintha égő olajjal árasztották volna el a pincét. A lány nyelve már a torkomig hatolt, s ahogy megéreztem testének édes-fanyar ízét, felszabadult a bennem a feszültség, kiszakadt belőlem a szó:
- Franciska!