A Mozgó Világ internetes változata

Lator László

Nem tudom, miért ajánlotta nagybátyám, Lator Géza, hogy költözzem hozzájuk, van egy üres szoba a Hold utcai lakásukban, talán mert felmondott az albérlőjük, és féltek, hogy valaki kiigényelheti a nekik nem járó, mert túl nagy otthonuk egy részét, vagy egyszerűen csak rokoni szeretetből. Költöztem én persze szívesen, egy másik rokonomnál, a cselédszobában albérlősködtem, s ma se esik jól rágondolnom, hogy az egyébként gondosan tisztán tartott úrias lakásban poloskáktól volt foltos a lepedőm, és ha éjszaka a konyhán át beóvakodtam a vécébe, lábam alatt svábbogarak recsegtek, s a megszokás sem enyhítette viszolygásomat. Nagybátyámnak meg szép, világos, tágas, antik bútorokkal berendezett lakása volt, szép, világos, tágas volt az én szobám is, csak éppen ágy nem volt benne, én vettem valahol egy keskeny díványt, ennek aztán kalandos utóélete volt, Kormos Pista vitte magával, mikor válása után otthagyta a Báthori utca 8.-at, kevés holmit akart magának, így volt ez második válásakor is, zaklatott korszakaiban egy fehér falú üres szobába kívánkozott, de azt a díványt, nyilván szükségből, albérletről albérletre hurcolta. Nem tudom, hogy került végül Jékely Zsoli keskeny dolgozószobájába, ott láttam viszont a hatvanas években, emlékezetes és elfelejtett szeretkezések emlékének őrzőjét. Ablakaim, mert nemcsak egy volt, a Hold utcára, Lechner Ödön zománcvirágokkal-mintákkal ékes magyaros-népies szecessziós épületére, a Posta-takarékpénztárra néztek. Az én nemzedékem megvetette, utálta a szecessziót, a magukért való cirádákat, cicomákat, az ál-oszlop-ékítményeket. A háborús rendetlenség, az események és eszmék zűrzavara a tiszta formák, áttekinthető szerkezetek felé fordította ízlésünket, s a rendteremtő értelem, a megszerezhető használható ismeret, egy időre legalábbis, még a költészetben is teret nyert, Vas István ódát írt az észhez, emberi életünk legbátrabb szenvedélyéhez, Nemes Nagy Ágnes nagy versben ünnepelte a szellem első, pontos lobbanását, s az ismeretben látta örökségünket, reményünket, de visszanézhettünk József Attilára, Radnóti Miklósra is. Sok időnek kellett eltelnie, hogy ismét divatba jöjjön a szecesszió, nem tagadom, én is megszerettem a város liberty-hangulatát. De a nagyszerű Lechner mesternek talán már akkor is megkegyelmeztem, s ebben alighanem szerepet játszott az is, hogy az olyan finnyás ízlésű Fülep Lajos, a kollégiumban tanárunk, az egyetlen magyar műértő, ahogy Weöres Sándor nevezte, fenntartás nélkül magasztalta Lechnert. Nagybátyámhoz, apám elsőfokú unokatestvéréhez illett is ez a díszlet. Különös rokon volt, mert ugyan súrlódás nélkül illeszkedett a család, jobb híján mondom, úrias közegébe, de, különösen utólag látom így, ki is rítt belőle. Neki már nem volt földbirtoka, kivált a vármegyei köznemességből, pesti, városi lett, polgár, fiatalon, sokszor hallottam róla, baloldali volt, mintha még kommunistának is mondták volna, de nem emlékszem, hogy később érdekelte volna a politika. Műértő volt, tudós ismerője az antik bútoroknak, talán zálogházi becsüs, fogalmam sincs róla, hogy lett azzá, arra viszont jól emlékszem, hogy voltak művészbarátai, gyakori vendége volt Ferenczy Valér, Béni öccse, mintha egy ideig lakott is volna nála, járt hozzá Ferenczy Noémi is, sokat emlegette Feszty Masát, a neve mindig felbolygatta képzeletemet. És az sem kevésbé, hogy a család egyébként józan, szavahihető tagjai azt beszélték, hogy Géza bácsi valamikor spiritiszta volt, azért hagyott fel vele, mert végül már, ha bement egy szobába, a képek megmozdultak a falon. A Hold utca és közvetlen környéke fontos színtere lett életemnek. Szerettem átmenni a Szabadság térre (még a háború előttről emlékeztem rá halványan), téres-levegős majdnem-parkban érezhettem magam, szemben, a Duna felé, ott volt a Tőzsdepalota, akkor az egyetem orosz intézete volt benne, az 1950-51-es tanévben már oda járt Judit, akár találkozhattam volna is vele, ki tudja, felfigyeltem volna-e később minden részletében, úgy éreztem, kezdettől fogva ismerős arcára, de találkozhattunk volna akár a Hold utcai csarnokban is vagy akárhol az utcán: az Október 6. utca 16.-ban laktak elvált anyjával. De csak négy évvel később (közben egy egész világ, körmendi tanárkodásom évei) ismertem meg az Új Magyar (később, a forradalom után Európa) Könyvkiadóban, 1955-ben, mind a ketten az orosz szerkesztőség tagjai voltunk, csak ő már akkor is nagyszerűen tudta a nyelvet, én meg alig-alig, és kerítőnk volt ez is, mert őt rendelték segítőmül az első magyar Jeszenyin-kötet szerkesztésében. Nemsokára megismertem a házukat, lakásukat is, azt a lehangoló, nyomasztó nagyvárosi bérházat, a homályos kapualjból jobbra felkanyargó lépcsőházat, a hámló falakat, a hosszan futó keskeny függőfolyosót, ösztönösen a falat súrolva mentem végig rajta, mert valahol az eszméletem homályos alján meg-megmozdult a mélység vonzása-iszonyata, egyszer-egyszer szinte éreztem a zuhanást, a gyomromban lassan felfelé kúszó hideglelős csiklandását, megalázó veszélyes gyönyörűségét. Akkor még alig-alig sejtettem, hogy ki tudja, honnan, talán ősember-koromból hozott mélységfóbiám van, pedig gyerekkoromban megszokhattam az alattam növekvő ürességet: nagyon szerettem fára mászni, része volt ebben bizonyosan Mauglinak, Tarzannak is, órák hosszat olvastam, képzelegtem kedvenc gyertyánfámon, egy kényelmes hármas elágazásban ülve, még fekvőhelyet is csináltam magamnak, volt, hogy le is estem, de majd csak a Tátrában (56 nyarán mehettünk először külföldre, korábban még Csehszlovákia is elérhetetlen volt), a Csorba-tó felett a függőleges falú sziklaoromra épült kilátóban eszméltem rá különös idegbajomra, még inkább 92-ben, mikor Judittal hosszabb ideig Rómában lehettünk, és szíves ismerősök biztattak, menjünk fel a Magyar Akadémia, a Falconieri-palota tornyába, mert onnan jól belátni a várost. Csakhogy oda a felső szintről, a tetőteraszról egy falatlan, csak korláttal védett fém csigalépcsőn lehetett felmenni, és persze, mikor a harmadik-negyedik lépcsőfokról kényszeresen lenéztem a mélységbe, a via Giuliára, nyomban feladtam. Az Október 6. utcában Juditék, ha jól emlékszem, a második emeleten laktak, egy meglehetősen nyomorúságos lakásban, már a két zárral meg lakattal is zárható, mégis valahogy üresen lötyögő vedlett ajtó sem ígért semmi jót. A lakás elöl is, hátul is udvarra nézett, a szobában állandó homály, onnan felől is falak állták útját a fénynek. Társbérlet volt, nem tudom, a mai fiatalság ismeri-e még a csodálatos lakásszaporításnak ezt a hajdani módszerét. A nagyobb, előkelőbb lakrészt birtokló R. Sárika szobáját a megmaradt nagy ajtóra akasztott szőnyeg meg talán valami bútor, szekrény vagy komód választotta el Juditék szobájától. Hozzájuk csak a szétégett gázbojlerrel, ragyás káddal-mosdóval sivár, ablaktalan fürdőszobán keresztül lehetett bemenni, ha meg a társbérlő éppen elfoglalta, akkor sehogy. Hanem a konyhába vezető folyosóról nyílt egy nyájasabb, világosabb kisszoba, az Judité volt, ott kényelmesebben dolgozhatott. 56 októberében ott lakhattam néhány napig én is. 23-án együtt vonultunk a Nagykörúton, a Margit hídon át a Bem térre, aztán a Parlament elé, Nagy Imrét hallgatni, de utána elváltunk, elszakadtunk egymástól. Másnap (vagy később?), mikor éppen csendesedett a lövöldözés, elindultam a Bartók Béla útról (akkor éppen ott voltam albérlő) kényszerűen zegzugos útvonalon, kerülve a kockázatos helyeket, megkeresni Juditot, otthon találtam, marasztalt, én meg persze maradtam. Már több mint egy éve tartott a szerelmünk, a testi kapcsolatunk (milyen szegényes, milyen alkalmatlan ez a kifejezés!), 55 nyarán, Ürömi utcai albérletemben kezdődött (fel is mondott a háziasszonyom, nem is háboroghattam, előre megmondta, hogy nőt nem vihetek fel a lakásba), ott dolgoztunk a Jeszenyinen, hogy is ne kezdtünk volna csókolózni, és Judit olyan természetesen vetkezett le, mintha már ki tudja, mióta együtt lettünk volna. Azt hiszem, akkor még ő szeretett engem jobban, anyámnak mondta el később, milyen hirtelen-erőszakosan tört rá a kiadóban az érzés, bennem meg édesebb-hevesebb a pusztán testi kívánkozás, érzéki természetemet, mindig azt gondoltam, apámtól, apai ágon örököltem, és, hogy is mondjam, éhes sóvárságomba fokozatosan költözött bele a lélek. De első ölelkezésünket nemcsak a gyönyör magas foka miatt őrzi emlékezetem. Sokkal inkább azért, mert olyan valószínűtlenül természetesen találtam meg a testében a helyemet. Később laktunk is együtt néhány napig, talán hétig is, egyszer, még 55-ben, ha jól emlékszem, Mészöly Miklósék, mert valahová elutaztak, felkínálták Városmajor utcai nagy lakásukat, a műteremben laktunk, egész nap hatalmas fényben, valamelyik hátsó szobában meg Jakovics Julika kapott szállást, de ez egy cseppet sem zavart bennünket. Néha együtt főztek Judittal, kávét, teát, ebédet. Akkor éltem együtt először egy nővel, zavartalanul, állandó szerelmi készenlétben, kíváncsi izgalomban, én legalábbis, hogy lehet egy másik lény folytonos testi közelében fesztelenül élni. Akkor tanultuk ki a szeretkezés azelőtt nem gyakorolt, mert valami szemérem gátolta módjait. Korábban, más nőkkel, nemcsak hogy nem tudtam, mertem, de talán nem is akartam önfeledten szemérmetlen lenni. Hogy mi kellett hozzá? Könnyű volna azt mondani, hogy szerelem, de hogy mi minden kell a szerelemhez, azt már bajosan tudnám megmondani. Hadd mondjam hát a magam földhözragadt módján, hogy az öt érzék, de leginkább három, a tapintás, a szaglás és az ízlés együttes igenlése. Vadállati gyönyör, mondta egyszer Judit a Kishárshegyen egy erdei üzekedésünk után. Arrafelé, a Széher úton is laktunk együtt néhány napig egy kölcsönkapott kicsi házban, maga volt a valószínűtlen szabadság. Az Október 6. utcai együttlakásunk már csak a zaklatott történelmi pillanat miatt sem lehetett ilyen idilli. Mégis, talán éppen drámaisága tette, hogy az lett igazi együttélésünknek, Judit haláláig tartó házasságunknak a folytatható kezdete, kőalapja. Micsoda predesztináció, véletlenek micsoda összejátszása kellett hozzá, hogy így legyen? Ha egy kis nyugalom volt, mentünk hírekért, véleményért, barátokhoz, közeli ismerősökhöz. Október 26-án írta be naplójába Fodor Bandi: „Nem sokkal hazajövetelem után a sápadt, fekete ruhás Pór Judittal, kolléganőjével Lator jelenik meg nálunk. Izgatott és szkeptikus a további fejleményeket illetőleg." Aznap vagy másnap lehetett, hogy tömegmorajt hallottunk, szaladtunk le, álltunk be a tüntetők közé, vonultunk mi is az Országház felé, bár nem is tudtuk igazából, miért, mit fogunk követelni. Már láttuk a Kossuth teret, mikor megkezdődött a vad lövöldözés. Csak később tudtuk meg, mi történt, akkor is csak nagyjából, bizonytalanul. Judit, aki nemhogy nem félt, hanem néha mintha egyenesen kereste is volna a veszélyt, ment volna tovább, ha én, a háborút járt, a gyávább nem húzom, terelem vissza az Október 6. utcába, be, minél előbb, a kapualjba. Ott laktam még vele, mikor, balsejtelmeimre rácáfolva, a hadi, a politikai helyzet biztatóra fordult, hova mehettünk volna máshova? November 3-án kigyalogoltunk Zugligetbe, Sárközi Mártához, ott is aludtunk, nem tudom, hanyadmagunkkal, én ébredtem aztán elsőnek a hajnali ágyúzásra. Ott is maradtunk egy ideig a nyájmelegben. Csak Fodor Bandinak sikerült valahogy telefonálni, értesítse Judit anyját, hogy megvagyunk, maradunk Mártánál. Kora reggel oda kopogott be a nyugat felé kitörni készülő Király Béla, ott bújtatta Márta a tábornok sebesült parancsőrtisztjét, Decsi Jánost, s jött később, amíg jöhetett, Bibó István is. Volt még egy tüntetés, talán az utolsó, a Szabadság téren, azon Réz Palival voltunk ott. Ez már december elején történt, úgy adódott, hogy Judittal felmentünk a Báthori utca 8.-ba Paliékhoz, valahogy hírt kaptunk a megmozdulásról, a tömeg, úgy emlékszem, azt követelte, hogy az ENSZ tűzze napirendre a magyar ügyet, s hogy jöjjön ide Menon, az indiai nagykövet. Jött is csakugyan, autója hágcsóján ott állt Gimes Miklós, úgy hírlett pedig, hogy már Bécsben van, biztonságban. Pali ismerte, s valami olyasmit mondott neki, hogy megőrültél? minek jöttél te ide? Fel fognak akasztani, Gimes meg, így őrzi az emlékezetem, azt válaszolta, hogy addig csinálom, míg fel nem akasztanak. Úgy tudom, még aznap este letartóztatták. Valószínűleg akkor, a tüntetés előtt mesélte el Pali ezt a vérfagyasztóan mulatságos történetet: a forradalom első napjaiban a rendszer mindenható irodalompolitikusa-főideológusa verte fel álmából, Rényi Péter jött, hogy megkövesse, mert olyan csúnyán elbánt vele, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjével, először a Felelet-vitában, aztán meg az egyébként akkor is sokat magasztalt Thomas Mann regényének, A kiválasztottnak kiadásra javaslása miatt. Ugyan egyáltalán értik-e a nálunk két-három évtizeddel fiatalabb írók-entellektüelek, miért kellett egy-egy, még csak nem is politikai gyúanyagot rejtő könyv körül akkora vihart kavarni? Rényi most fordított előjellel gyakorolta az ötvenes években a gyengébbre, az alul maradóra kötelezően kirótt önkritikát. De pártfogást is kért a nemrég még olyan kíméletlenül megpocsékolt szerkesztőtől: intézné el, hogy eredeti szakmájában, nyomdászként dolgozhasson, a Szépirodalmi Könyvkiadó vonzáskörében. De aztán mégis inkább a Népszabadság főszerkesztő-helyettesi székét választotta. Nem emlékszem, hogy a rendszerváltás után akadtak-e, akik így megvallották bűneiket. De 56-ból kettőre is emlékszem. Az egyik Erdei Ferenc volt, ő Sárközi Mártához ment el, meggyónni vétkeit, tévedéseit, feloldozást kérni és megfogadni: soha többet nem politizál, mert rájött, hogy a makói állatorvos is többet ért a világból, a politikából, mint ő. Nem is lett belőle aztán miniszter. Egy másik, korántsem ilyen egyértelmű megkövetésnek én voltam a címzettje, s az is lehet, hogy csak én magyaráztam magamban annak. Október végén a New York-ház harmadik emeleti folyosóján (ott volt a munkahelyem, az Európa Könyvkiadó meg a Kormos Pistáé, a Móra is, tőle jöttem, békeidőben is naponta meg-meglátogattuk egymást) szembetalálkoztam Kardos Lászlóval, mindig is tiszteltem régi, nagyszerű esszéiért, tanulmányaiért s a legjobbakéihoz fogható versfordításaiért, eleven cáfolata volt annak a hamis tételnek, hogy senki költő nem fordíthat a maga költő-színvonala felett, hiszen ő, úgy tudni, nem is írt verset, de, hogy is mondjam, rossz néven vettem tőle, hogy, nyilván erőszakot téve nemes ízlésén, szóban, az egyetemen, s írásban olyan aggálytalanul hirdette az ötvenes évek egyetlen engedélyezett, üdvözítő tanrendszerét. Egyszer, gonoszul, világirodalom-órája után (éppen Gorkijról, talán Az anyáról adott elő) megkérdeztem, mi a véleménye Gorkij eretnek írásairól, magyarul megjelent könyvéről, a Forradalom és kultúráról, láttam arcán a riadalmat, sosem olvasta, mondta, ezeket az írásokat, s csakis hamisítványok lehetnek, pedig neki igazán tudnia kellett az igazságot. Hát még ha megmutathattam volna neki Vitalij Sentalszkij 2000-ben megjelent iszonyúan izgalmas könyvének Gorkij-fejezetét, a KGB irodalmi archívumából kiásott Gorkij-leveleket, cikkeket! Szóval ott, a Móra Kiadó bejárata előtt megállított, s elkezdte nekem magyarázni, hogy most lehullott szeméről a hályog, most már látja, milyen agresszív imperialista hatalom a Szovjetunió, én meg csak hallgattam, kedvetlenül bólogattam, és azt gondoltam, később is, hogy jóvá akarja tenni egy hajdani telefonját, nem tudom ugyan, tudta-e, hogy minden szava kihallatszott a kagylóból. Ez pedig úgy esett, hogy 1951-ben, éppen frissen végzett tanár voltam, és valamilyen munkát vittem Vas Istvánnak (akkoriban már rendszeresen fordíthattam, Vas Pista és Kormos voltak a munkaadóim), s ő kedvesen érdeklődött, most, hogy végeztem, mik a terveim. Vas megyébe megyek, oda neveztek ki tanárnak, válaszoltam. De hát miért nem maradsz Pesten, kiadóknak dolgozol, itt a helyed, mindjárt felhívom Kardos Lacit, ő biztosan tud segíteni, s már tárcsázott is, nem tudtam idejében megakadályozni. Láttam, ahogy az arca elfelhősödik, és hallottam, ahogy a hívott fél elhárítja a közbenjárást. Rossz származású, apja földbirtokos volt, jól indult, de aztán kötetét betiltották, kizárták az Eötvös Collegiumból, és nyomatékul hozzátette: ráadásul volt ellene az a kitelepítési akció, neki is jobb lesz, ha néhány évre eltűnik vidéken, Babitsnak sem ártott meg a fogarasi száműzetés. Ez volt az ötvenes évek logikája: ha egyszer valakit büntettek, kétségbevonhatatlanul bűnös, vitte magával az újabb és újabb bélyeget. Én szavai mögött akkor is, most is a félelmet éreztem, nem mondom, volt rá oka, hogy féljen, kezdődött a háború előtti-alatti időkben, a nyilas-világban, az ötvenes években is lehettek másféle szorongásai, meg kellett felelni a politikai kívánalmaknak, különben nem lehetett volna egyetemi tanár, éveken át a Nagyvilág (egyébként nagyszerű) főszerkesztője, akár azt is mondhatnám, jól tette, hogy alkalmazkodott, így lehetett később, a hatvanas években, az egyetemen valóságos legenda, kiváló műfordítók kerültek ki a keze alól. Fiában, a harcos kritikusban-irodalomtörténészben is éreztem ezt a történelmi szorongást. A kollégiumban, kizáratásomkor, ő volt a fővádlóm, személyes indulatok hevítette ügyészi beszédben olvasta fejemre vétkeimet. Ortodox politikai-ideológiai elveiből később sem igen engedett, akkor sem, amikor már lehetett volna. Mikor Fodor Bandi nekem ajánlott verse, a Tilalmas ifjúság megjelent („Álarc alatt lapít a sanda érdek, / fülledt szobákban forr, lobog a csiholt gyűlölet, / dühödt tüzébe vetné tisztaságod", így idézte fel 56-ban a kollégium viharos, válságos korszakát), Pándi találkozóra hívta, indulatosan bizonygatta, mennyire nincs igaza, hogy akkor a kollégium megújítása, a tisztogatás, a polgári elemek kizárása történelmi szükségszerűség volt, Bandi meg, fejét konokul leszegve, csak mondta a magáét. Pándi végső érve ez volt: és tudod te, Bandi, hogy mi mennyire féltünk? Ez volt csak a fortélyos félelem! Mert csakugyan volt neki is mitől félnie. Félt a nyilasoktól, és mert, már a fordulat éve után, kiderült, hogy egy időben cionista volt, lehet-e rajta csodálkozni, ki is akart vándorolni Izraelbe, félt az egyébként hűségesen szolgált állampárttól is, akkortájt Moszkvában már vörös posztó volt a cionizmus, jöttek nemsokára a cionistaperek. Kizáratásom után jó másfél évvel, 51 kora nyarán a Hold utcában, nagybátyáméknál az alapvizsgámra készültem. Egyszer-kétszer feljött hozzám, együtt tanulni, a Fodor Bandi naplójában nem tudom miért Laurának átkeresztelt évfolyamtársam, szerelmem, B. Mária. Szerelmem? Igazából sosem volt az, engem mindig megejtett a szavaiból, a fekete haja alatt valószínűtlenül világító kék szeméből áradó, mélyről jövő, rejtelmes melege, egy-egy hirtelen gyöngéd mozdulata, de hogy ő mennyire szeretett, ma sem tudom. Első szavamra eljött velem Kormosékhoz, de csak csókolóztunk, az utolsó pillanatban mindig nemet mondott, s végül mérnök-udvarlóját választotta, akár azt is mondhatnám, ha aztán fel nem bomlik a házassága, hogy jól választott, mert én sem anyagi-társadalmi, sem erkölcsi-szerelmi biztonsággal nem kecsegtethettem. De egyszer meg írt egy levelet, hogy mégis engem szeret jobban, hogy én kellek neki, egyszer meg, évtizedek múlva felemlegette, hogy a Rudas fürdőben (sokat jártunk oda, a tanulókör tagjai, összetartó egyetemisták, engem kivéve többnyire lányok, micsoda gyönyörűség volt köztük lenni) azt mondtam, gyönyörű teste van, s hogy ezt a mondatot emlékezete megőrizte, mégiscsak meggyőzött, hogy olykor-olykor szeretett. Rövid, nyugalmas szakasza volt ez az életemnek. De közben, 51 júniusában, megkezdődtek a kitelepítések. Hajnalban hozták a végzést, hogy a címzettet biztosan otthon találják, meg hogy azért mégis legyen, lehetőleg kevés, ideje a fellebbezésre. Megkaptam én is az írást. Hozzácsaptak Géza bátyámékhoz, ő, úgy tudom, azért került fel a listára, mert elérte nyugdíjaztatása előtt a nem tudom, hanyadik fizetési osztályt. Volt néhány órám, hogy segítséget kérjek. Először Vas Pistát, Lengyel Balázsékat kerestem meg, ők meg az Írószövetség főtitkárát, Kónya Lajost, úgy látszott, nemhiába. De váratlan támogatást is kaptam, lehet, az volt a leghatékonyabb. Csak hogy hírt adjak helyzetemről, meg hogy történjen valami, elmentem első fokú unokanénémékhez. Veszélyben lehettek ők is, nem tudom, hogy úszták meg a kitelepítést, talán valahol valami hiba volt a gépezetben. Náluk lakott Márta unokanéném apja, Ung, Bereg, Ugocsa főispánja a magyar időkben, lett volna hát miért kényszerlakhelyre küldeni, igaz, voltak esetleg beszámítható érdemei is, a Harc (nyilas lap volt, a címéből is kitetszik) cikksorozatot közölt ellene, merthogy, amennyire lehetett, segítette, élelemmel, ezzel-azzal, az akkor már gettóba terelt ugocsai zsidókat, le is mondott a támadás után, s akár arra is hivatkozhatott volna, hogy kihozta az ungvári börtönből, apám közbenjárására, Ilku Pált (a szomszéd faluban, Szirmában volt tanító). Apám, mint az Igazoló Bizottság elnöke, egyébként már korábban is segített rajta, a magyar időkben is megtarthatta állását. Emiatt történt, hogy mikor 1972-ben műfordítóként József Attila-díjat kaptam, s Ilku volt a művelődésügyi miniszter, a ceremónia után rögtön odajött az asztalomhoz, és „kétszer éreztem életemben az édesapja kezét", így kezdte a beszélgetést. Nem sokkal utóbb visszahallottam, hogy Csorba Győző, akivel egyébként akkor is, később még inkább, jó barátságban voltam, megjegyezte, hogy igazán nem szép dolog így törleszkedni a hatalomhoz. Siménfalvy Árpád bátyám nem várta meg, hátha majd Ilku kihúzza a bajból, hanem, a várható kitelepítés elől, leköltözött Makóra. De unokanénémék „saját jogon" is veszélyben voltak, mert a férje, Szentpály Imre mérnökkari, törzskari alezredes volt a Horthy-korszakban, az ötvenes években ugyan zöldségesboltja volt a Logodi utcában, de az semmit sem tett jóvá. Esetleg az menthette meg, hogy a kiugrás megszervezésével megbízott miniszterelnök, Lakatos Géza szárnysegédje volt, de az exminiszterelnöknek magának is kényszerlakhelyet jelöltek ki a Hajdú-Bihar megyei Egyeken. Volt viszont a házban valaki, akivel jóban voltak. Annak meg egy magas rangú ÁVH-s barátja? ismerőse? rokona? Mindenesetre hozzá fordultak az én ügyemmel, s ő azt üzente, én leszek az elsők közül az egyik, aki megkapja a mentesítést. Megkönnyebbülve töltöttem a fél éjszakát a Hold utcában, de rossz érzéssel is, valami lelkiismeretfurdalás-félével, hogy végig kellett néznem, hogy készítik össze nagybátyámék fejenként harminckilónyi magukkal vihető holmijukat, s hogy jön aztán értük, még aznap éjszaka, a teherautó, s viszi őket már nem is tudom, hova. Géza bátyám, Ottilia néném ott haltak meg kényszerlakhelyükön, csak édes-szép lányuk, Margit (Baba) jöhetett vissza majd Budapestre, persze nem a hajdani lakásba, ki tudja, ki lakott már akkor abban? Így hát elmondhatom, hogy a Gondviselés, mint életemben jó néhányszor, megint kiáradt rám, ezúttal egy ÁVH-s tiszt képében, de hát a Gondviselésnek is igazodnia kell valamelyest a körülményekhez. Egyébként azt a tisztet később, úgy hallottam, letartóztatták, bebörtönözték. De persze a Hold utcai lakásban nem maradhattam. Megkaptam a felszólítást, hogy eddig és eddig költözzem ki belőle. Hova is mehettem volna hirtelenében máshova, mint Kormosékhoz, ott laktak a szomszédban, 49-től kezdve sok napot-éjszakát töltöttem náluk. Talán nem is én kéredzkedtem be, ők ajánlották, hogy menjek hozzájuk. De nem Pista, hanem Klári jött, segíteni a hurcolkodásban. Ami holmim csak volt, rápakoltuk arra a keskeny díványra, úgy rémlik, nem volt szükség második fordulóra. De Pista nem volt otthon. Nem jött haza éjszakára sem. Ha visszagondolok rá, már korábban is éreztük a házasság bomlásának jeleit. Pista világéletében megbízhatatlan, kiszámíthatatlan volt, s miközben egyik felével mindenáron ragaszkodott, a másikkal jóvátehetetlenül roncsolta házasságukat. Mintha egy gonosz kényszer ösztökélte volna, hogy „nyaktilóját fabrikálja" a Báthori utca 8.-ban. 50-51 fordulóján, Szilveszter-éjszaka, sötét kedélyállapotban kóboroltam a nagykörúton, és valahol öszszeakadtam Pistával. Ő hívott-e, vagy már eleve oda készültem, hiszen hozzájuk bármikor beállíthattam? Gyalázatos hangulatban volt ő is, könnyes volt a szeme, akármikor egykettőre elfutotta a szemét a könny. Mély, rekedt hangján elkezdte olvasni Dante Poklát.

Úgy olvasta, mintha minden szava róla, belőle szólna.