A Mozgó Világ internetes változata

Farkas Zoltán

A magyarországi reformok Friedman szemüvegét kölcsönvéve

 

(Magántermészetű bevezetés)

Valamikor a történelem előtti időkben, talán 1979-ben egy hétköznap délelőtti kulturális műsor szerkesztőjétől azt a feladatot kaptam, készítsek interjút Hankiss Elemérrel. Annak idején a Magyar Rádió vezetőit még nem foglalkoztatta, mely programoknak kikből tevődik össze az úgynevezett célközönségük, no meg riválisa sem volt a Kossuthnak, csupán a Petőfi és a Bartók, nem vitatkoztam tehát, még csak nem is töprengtem azon, vajon célszerű-e elsősorban a kis- és nagymamáknak, gyesen lévő fiatal anyukáknak bemutatni az akkor megjelent és meglehetős közéleti figyelmet aratott Társadalmi csapdák című kötetet. Mindez ma már említést sem érdemelne, ha Hankiss az interjúban nem lep meg egy sajátos megállapítással. Olyasmit talált fejtegetni, hogy szerinte a tervgazdaság a kollektivizmus eszméje ellenére individuálisabb társadalom, mint a kapitalizmus. Az előbbi ugyanis a hierarchikus rendben egymás mellett, egymástól szinte függetlenül működő végrehajtókat tételez fel, míg utóbbiban önkéntes szövetségek, érdekközösségek jönnek létre, az emberek és cégek kooperálnak egymással, közös célokat fogalmaznak meg, s azokat együttműködve igyekeznek elérni (bocsánat, ha több mint negyedszázad távolából nem pontos az idézet). Meghökkentett Hankiss, nem is ment ki a fejemből ez a néhány mondat, amelyeket később, Kornai Jánosnak a bürokratikus és a piaci koordinációról szóló téziseiből véltem visszahallani.

A kilencvenes évek közepén emlékeztettem Hankisst hajdani megállapítása merészségére és a benne felsejlő pontos megérzésre (álszent bókolás), azt firtatva, mit gondol erről újabban (ennek kifürkészése lett volna a cél). Semmit sem gondolt. Már nem is emlékezett rá. Ami nem csoda, hiszen részéről csupán egy rögtönzött gondolatmenet volt; vagy tán a magyarországi kapitalizmus kiépülésének éveiben már árnyaltabban látta a rendszer koordinátái közt vergődő individuum lehetőségeit. Mindegy.

Csakhogy. Ha a tavaly, 94 éves korában elhunyt Milton Friedman bármely cikkébe, könyvébe, interjújába olvasok bele, abból Hankisst is, Kornait is kihallom. Tekintsük ezt személyre szóló, véletlen ajándéknak.

 

(Köztermészetű bevezetés)

Gyanítom, manapság szűk tucat közgondolkodót leszámítva senkit nem foglalkoztat a bürokratikus versus piaci koordináció dilemmája. Meg azok költségei. A jólét mint olyan. A nemzeteké, nemzetünké. Még a szabadság sem.

Pedig nyakunkba szakadt az agyonadóztatott társadalom által eltartott, mindent agyonszabályozó állam a maga feltorlódott válságaival: finanszírozhatatlan kormányzati gépezet, egészség- és nyugdíjügy, oktatás, széttagolt önkormányzati rendszer. A vergődő állami szektor totális veresége ez. Reformkényszer van, ennek megfelelően reformtervekkel ékes idők köszöntöttek ránk, ám ennek méretes szépséghibája, hogy csupán a pénzügyi katasztrófa rémképe idézte elő, nem a közteher-mentesítés szabadelvű víziójának kísértése. Pedig ha a reformok végül nem több szabadságot hoznak, hanem elvesznek abból is, ami van, borítékolható a kudarc.

Megjegyzem, talán akkor is, ha több szabadságot hoznak. Mert ha manapság a választói preferenciákban is megnyilvánuló többségi közvélekedés szerint a szabadság nem több annál - és nem is más -, mint hogy gazdagnak és szegénynek egyaránt szabad a híd alatt aludnia, amint a régi szemináriumokon viccelődtek, akkor az államgépezet elkerülhetetlen lomtalanításához aligha toborozható össze elegendő rakodómunkás.

Nem volt ez mindig így.

A központosított tervgazdálkodásra ítéltetett országok között példátlan közérzetjavító és jóléti eredményeket produkáló magyarországi reformfolyamat még egyértelműen a szabadságról szólt. Vagy inkább a napról napra több szabadságocskáról, de már 1957-es kezdetei óta s minden átmeneti visszarendeződés ellenére. Sajátos végkifejlet, hogy a kilencvenes években már a korábbi reformok fő teoretikusai is inkább utólagos kételyeiket fogalmazták meg, jobbára szégyenlősen, mi végre áldoztak értékes éveket életművükből egy diktatúra szépségápolására. Netán látványos önmarcangolásba kezdtek, miért nem látták meg - vagy miért csak későn ébredtek rá -, hogy a rendszer alapjai megreformálhatatlanok; amivel egyébiránt az aktivitása és ereje teljében lévő szovjethatalom árnyékában amúgy mindenki tökéletesen tisztában volt.

A tervutasításos rendszer piaci elemekkel való bővítése, a csoportos és egyéni vállalkozás lehetőségeinek szélesítése, a külkereskedés monopóliumának lazítása, valamiféle importverseny ráengedése az állami monopóliumokra, az óriás vállalatbirodalmak szétdarabolása, a monopolhelyzetű jegybankról a kereskedelmi hitelezés leválasztása mind-mind egy irányba mutatott. Nem is szólva a bevásárlóturizmus, a valutabirtoklás fokozatos engedélyezéséről. Ha pedig arról folyt a vita, áru-e a kultúra, az azt jelentette, hogy az eszmék szabadpiacára volna szükség. A reformfolyamat utolsó másfél évtizede alatt, korántsem mellesleg, szisztematikus közgazdasági aufklérizmus is folyt, aminek következtében mélyebb meggyőződéssel vallották még a köznapi halandók is, hogy a világpiaci árak nem állíthatók meg a határoknál, hogy értékarányos árakra van szükség, nem dotációkkal és túladóztatásokkal torzított viszonyokra, vagy hogy a versenyben vesztesek hulljanak, mint a legyek, mintha átnevelőtáborokban kényszerítették volna rájuk eme új keletű igazságokat. A közgazdasági alapművek előkelő helyre kerültek a bestsellerlistákon, így mindenekelőtt Kornai János A hiány című vaskos könyve, majd Liska Tibor amúgy nehézkes Ökonosztátja; mindkettő sokszor tízezer példányban kelt el. Mi több, a véleményformálók saját véleményüket is ezekből vett idézetekkel hitelesítették, nyilvánosan és magánbeszélgetésekben egyaránt.

Ha ez az autodidakta, ám kiművelt reformközönség még élne, vagy legalább némi aktivitást mutatna, a tavalyi választásokon füttyögéssel, lábdobogással zavarta volna le a pódiumokról a gyámkodó állam ígéreteivel kampányoló pártvezetőket.

Miközben a rendszerváltás után a magyar reformfolyamat aufkléristái közül sokan csak irultak-pirultak amiatt, hogy egykor partnerei voltak az állampárti vezetőknek a tervgazdaság élhetőbbé formálása során, Milton Friedman, a szabadság apostola nem volt ennyire finnyás. Idős korában is vállalta, hogy ilyen-olyan minőségben tanácsokat adott a kínai pártvezetőknek és Augusto Pinochet chilei diktátornak. Utóbbi kapcsolatot amúgy haragosai és ellenfelei alaposan eltúlozták: Friedman mindössze egyszer, 1975-ben járt Chilében, és nem Pinochet vendégeként, hanem egy magánalapítvány meghívására töltött ott hat napot. Bár hivatalosan soha nem volt a diktátor tippmestere, végül is találkozott vele, tanítványai, a Chicagói Egyetem ifjú titánjai pedig valóban részt vettek a chilei - amúgy fölöttébb sikeres - gazdaságpolitika alakításában.

A Chilei Katolikus Egyetemen tartott előadásában Friedman arról beszélt, hogy a szabadság törékeny, és azt a központi ellenőrzés rombolja leginkább, a szabadsághoz szabadpiac szükségeltetik, és a szabadpiac akkor működik legjobban, ha politikai szabadsággal párosul. Mindazonáltal idős korában is figyelemre méltónak találta, hogy Chilében a hadsereg utasításos katonai rendszer helyett szabadpiaci berendezkedést hozott létre, és saját magának is osztott szerepet abban, hogy a központosított hatalmat a szabadpiac aláásta, a diktatúra egyre enyhült, és 1990-ben Pinochet is megbukott.

Fordítsuk mindezt magyarra, úgy értem, tartalmilag: akad-e még olyan reformközgazdász, aki magabiztosan állítani merészelné, hogy a közreműködésével kidolgozott, mégoly korlátozott körben érvényesült piaci viszonyok térnyerése fokozatosan aláásta a központosított hatalmat, a diktatúra egyre enyhült, Kádár megbukott, és vele a rendszer is elenyészett?

Mintha híján volnánk az aggastyánkorig éltető arany öntudatnak.

Gazdasági szabadság nélkül nincs politikai szabadság - vallotta Friedman már a pályája elején. A politikai szabadság, bár kívánatos, nem feltétlenül szükséges a gazdasági szabadsághoz - árnyalta később saját tételét chilei és kínai tapasztalatok alapján. Kínában először 1980-ban, az első reformokat és a nyitást követően tartott előadást, majd 1988-ban Sanghajban egy konferencián vendégeskedett, és Pekingben Zao Zi-jang pártfőtitkárral diskurált gazdaságfejlesztési kérdésekről. Korántsem mellesleg, abban az évben jelent meg Kornai János A hiány című könyvének második kiadása. „Amikor Kínában felszámolták a parancsgazdaságot, akkor ez a könyv szolgált elméleti háttérként. Mindenütt, ahol közgazdaságtant oktattak, tankönyvként használták" - írta A gondolat erejével című „rendhagyó önéletrajzában" Kornai (amely a minap jelent meg angolul).

„A civilizáció nagy vívmányai sohasem központosított kormányoktól erednek" - állította Friedman, cáfolva a földgolyóbis hatodán a közelmúltig szó szerint is uralkodó eszmét, mely szerint a legnagyobb civilizációs vívmány a központosított hatalom.

Csak a legjobbaktól óhajtottak tanulni a kínai pártvezetők, akik a Harvard-professzor Kornait 1985 nyarán hívták meg egy konferenciára több nemzetközi hírű tudóstársával együtt. A funkcionáriusok, beleértve Csao Ce-jang miniszterelnököt, azt firtatták, miként lehet folytatni a reformokat. „Miközben Budapesten nagyon kritikus szemmel néztem a reformok felemás voltát, Kína számára a parancsgazdaság felszámolása egymagában is újabb nagy lépést jelentene a reformfolyamat előrevitelében" - idézi fel röpke tanácsadói ténykedését Kornai. Csakúgy, mint Friedmant, őt is lenyűgözték a változások, különösen az, hogy a szocialista mezőgazdaság felszámolása után kialakult életerős magángazdaság jóvoltából a korábbi kínzó éhséget egyszerre a bőség váltotta fel. Friedman egyik időskori interjújában külön is méltatta „az autoritárius rendszerből a nagyrészt szabad gazdaságba" való átmenetet, nem szalasztva el megemlíteni, hogy a szabadabb piac szabadabbá tette az embereket. Ugyanazt az előadást tartottam Kínában, mint Chilében - tette hozzá -, a chilei miatt sokan tiltakoztak, a kínai miatt viszont senki...

A kilencvenes évekre Kína a világ ipari műhelyeként, két számjegyű gazdasági növekedésével vetette meg a lábát a világ nagyhatalmai között, tette magát mellőzhetetlenné, nem pedig ideologikus helyi háborúk kirobbantójaként s támogatójaként.

 

(P. S. Kínából)

Ha ma valaki ájult áhítattal csodálja Sanghaj belvárosának modern építészeti remekeit, és európai arcberendezéssel végigsétál a luxusnegyed luxusfőutcáin, nepperek tucatjai szólítják meg. Táskákat, órákat, DVD-ket, sőt képeslapokat kínálnak feketén és persze a piac színezetéhez méltó alacsony áron. Illatos, illedelmes és divatosan öltözött lánykák csatlakoznak hozzá félénken, beszélgetni méltóztatna-e velük a bizonyára fáradt vándor, beülne-e velük valamelyik kávézóba - luxus árfekvés! -, hadd gyakorolják az angol nyelvet. Gesztusaik pedig félreérthetetlenek.

Kommunista álom, luxuskivitelben. A többit majd eldönti az idő.

Lábjegyzet Friedmantől: a feketepiacot mesterséges kormányzati tiltások éltetik, csak akkor létezik, ha rosszak a törvények.

(Közbevetés, made in Hungary)

Minél lomhább egy állam, annál kevésbé számítanak rá a polgárai.

Minél lomhább egy társadalom, annál inkább az államtól vár megoldást a mindennapi gondokra-bajokra. Végső esetben őt teszi meg bűnbaknak mindenért.

Meglehet, a mai Magyarországon sikerült összehozni a lomha állam-lomha társadalom sajátos kombinációját, a közpolitika nagyobb dicsőségére.

Innen kellene kikászálódni valahogy.

 

(Tárgyalás, bonyodalmakkal)

Kennedy híres mondását, hogy ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, mit tehetsz te a hazáért, Friedman nemes egyszerűséggel úgy fejlesztette tovább: egyiket se kérdezd. Az állam nem a pártfogód, gyámod, te nem vagy a szolgája. A kormány vegye le a kezét a gazdaságról, mert ha megteheti, hogy szabályozza, nem lehet bízni benne, hogy távol tartja magát az egyéni szabadság korlátozásától.

Engedtessék meg egy közbevetés: ha valahol, hát Magyarországon bőséges adalék volna gyűjthető arról, milyen erős a korreláció a kormányzat gazdaságba való beavatkozásának mélysége, illetve a szabadságjogok ilyen-olyan korlátozása között.

Friedman már pályakezdő éveiben sem riadt vissza attól, hogy bőszítse a kedélyeket. Egyik első, 1940-re tehető tanulmányában az orvosi praxisok vizsgálata során arra a következtetésre jutott, a betegek azért kényszerülnek irdatlan összegeket fizetni gyógykezelésükért, mert piacra jutásukat az állam engedélyhez köti. A Simon Kuznets - aki 1971-ben lett Nobel-díjas - irányításával készült disszertáció csak évekkel később, a háború után jelenhetett meg, kiadását Friedman szerint azért halogatták, mert akkori munkahelyén, a Közgazdaság-kutató Nemzeti Hivatalnál az igazgatók nehezményezték azt az állítást, hogy az orvosok jövedelme azért nagyobb, mint a fogorvosoké, mert monopolhelyzetben vannak. Friedman hasonló megállapításai később is tüskének bizonyultak a köröm alatt, jellemezte őt Samuel Brittan, a Financial Times nyugdíjas, ám ma is aktív vezető publicistája.

Az Egyesült Államokban egy szakszervezetnek - az Amerikai Orvosi Szövetségnek - hatalmában áll, hogy korlátozza az orvosi pályára lépők számát. Ennek tanácsa hagyja jóvá az orvosképző egyetemeket, ad engedélyt a végzettek praktizálására. Ha indokoltnak tartja, akár el is nyújthatja a licencadás folyamatát, hosszadalmas és szigorú gyakornoki feltételeket ír elő, nem is titkoltan azért, hogy az orvosi jövedelmeket magasan tartsák - tért vissza a témára 1962-ben kiadott Kapitalizmus és szabadság című könyvében (amely azóta egymillió példányban kelt el, magyar kiadásának éve: 1996). Ráadásul a szakmai grémium mindezt arra hivatkozva teszi - idézi Friedman a korabeli érvelést -, hogy ha csökkenne a jövedelmük, az orvosok kénytelenek lennének etikátlan gyakorlathoz folyamodni keresetük növelése érdekében.

Lehet, hogy Magyarországon az idén népszavazás lesz arról, ragaszkodunk-e a patikusok monopolhelyzetéhez.

A verseny korlátozását morális és költséghatékonysági megfontolásból elutasító Friedman a monopolhelyzet oldását például az orvosok szabad társulásán alapuló praxisokban látta. Könyvében pedig tételes listát közölt arról, szerinte milyen területeken indokolatlan - mert piactorzító, költségnövelő vagy egyszerűen etikátlan - az állami beavatkozás. Nem igazolható a farmerek ártámogatása, termelésük korlátozása (például azért fizetni őket, hogy valamit ne termeljenek meg), az általános állami ár- és bérellenőrzés, beleértve a lakbérekét, a minimális bérek és árplafonok törvényi megállapítása, az egyes iparágak részletes szabályozása. A különböző szakmák engedélyezési rendszere és gyakorlásuk feltételekhez kötése. Békeidőben kiskatonák besorozása, mivel „az államnak nincs rá mentsége, hogy ne fizessen akkora árat, amekkora ahhoz szükséges, hogy a kívánt számú katona jelentkezzen a szolgálatra". Nem indokolható a természeti szépségek, nemzeti parkok államosítása, a postai szolgálat állami monopóliuma. A kényszeren alapuló, kötelező jellegű társadalombiztosítás. Később e listát még sokat toldozta-foltozta, rákerült például a drogfogyasztás állami tiltásának elutasítása is. Kilencvenedik életévét betöltve csatlakozott ahhoz az ötszáz tudós közgazdához, akik arra hívták fel a kormányzat figyelmét, hogy a drogtilalom feloldásával 7,7 milliárd dollárt takaríthatna meg az állam, és ha legálissá tenné a marihuána forgalmazását, abból évi 6,2 milliárd dollár bevételhez jutna.

Friedman azért voksolt a szabadpiacra, mert azon csak akkor jön létre üzlet, ha a felek számára kölcsönösen előnyös, különben nem. „Az a különbség a szabadpiac és a kormányzati korlátozás között, hogy a kormányzat kikényszeríthet olyan megállapodást, amelyben egyik fél nyer, a másik veszít" - érvelt. Emiatt is üdvözölte életkorát meghazudtoló lelkesedéssel az internet elterjedését, mondván, a világhálón kötött üzletekre nem tud lecsapni az adóhivatal. De menjünk tovább.

Mindenki a saját pénzére ügyel leginkább, de ma egyre többen költik mások pénzét, ami a költségek katasztrofális növekedéséhez vezet - vélekedett Friedman, ezért azt szorgalmazta, ahol csak lehet, vissza kell állítani az eladó és a vevő szabad választáson alapuló, önkéntes és közvetlen kapcsolatát. Mert ma messze vagyunk ettől. Ha orvoshoz megyünk vagy gyógyszert vásárolunk, részben vagy egészében a társadalombiztosító fizet helyettünk. A beszedett adókból - mások pénzéből - tartják fenn az iskolákat, amelyek működésére a szülőknek semmiféle hatásuk nincs. De mások pénzéből kapnak juttatást a munkanélküliek és a szegények is. Az állami nyugdíjrendszer sem az egyén megtakarításán, befizetett járulékain alapul, hanem a még aktív munkavállalók keresetéből lenyesett összegeken. Ráadásul az állam évtizedekre előre magára vállalja az időskorúak eltartását, függetlenül attól, hogy az ahhoz szükséges adót be tudja-e gyűjteni, amikor esedékes. Hatalmas és költséges állami ellátórendszerek jöttek létre, amelyek a jóléti célokra szánt milliárdok tekintélyes részét saját magukra költik; ráadásul az állami apparátusok nem a rászorultságot, hanem a politikai hasznosságot mérlegelik, ezért sokkal inkább a középosztályt támogatják, mintsem a szegényeket, holott az eredeti cél az ő megsegítésük volt. Így aztán a saját magukról gondoskodni kényszerülő szegények „csaknem mindig alulmaradnak azokkal a csoportokkal szemben, amelyek már bebizonyították képességüket arra, hogy a hozzáférhető lehetőségeket a saját javukra használják ki" - állapította meg az úgynevezett jóléti rendszerek kudarcos vonásait összegző, 1980-ban megjelent Választhatsz szabadon című könyvében (magyar kiadás: 1998). S bár a nagy állami elosztórendszerek egyre több pénzt nyelnek el, szolgáltatásaikkal az emberek egyre elégedetlenebbek.

Máris megérkeztünk Magyarországra, ahol már kiborult a bili.

Tavaly csupán a két legnagyobb elosztórendszert - a nyugdíj- és az egészségbiztosítási alapot - csaknem 1020 milliárd forinttal, azaz a hazai össztermék (GDP) mintegy 4,5 százalékával kellett kisegítenie a központi költségvetésnek a beszedett adókból (hivatalosan a „garancia és hozzájárulás a társadalombiztosítási alapokhoz" címen folyósított költségvetési kiadások és az egészségbiztosítási alap hiányának öszszegéről van szó). A terv mindössze 800 milliárd forint volt, ám arra az utóbbi években nem volt példa, hogy a tényleges kifizetések a költségvetési törvényben rögzített kiadások közelében maradjanak. Ez annyit tesz, hogy a 2006-os GDP-arányosan 10 százalék körüli hiánynak csaknem a felét a társadalombiztosítás hozta össze. Márpedig ilyen mértékű deficitre - amelyet Magyarország négy éven belül immár másodszor produkált - háborús éveket leszámítva sem bocsánat, sem magyarázat nincs.

A társadalombiztosításon tátongó hatalmas lyuk fő oka, hogy semmiféle kapcsolat nincs a befizetett járulékok, illetve a folyósított nyugdíj, igénybe vett egészségügyi ellátás között (a fiatalabb népesség kötelező magánnyugdíjpénztári befizetéseit leszámítva). Ráadásul 4 milliónál kevesebb járulékfizetőre nem lehet ilyen kiterjedt társadalombiztosítási rendszert építeni. Minderre fittyet hányva az Országgyűlés szinte egyhangúlag szavazta meg a 13. havi nyugdíj fokozatos bevezetését, nem akadt senki, aki akár csak halkan fel merte volna vetni - én magam sem tettem meg -, hogy ennek fedezetét nyilvánvalóan nem a befizetett járulékok, hanem az adóbevételek teremtik meg, ami előbb-utóbb elkerülhetetlenül adóemeléssel járhat. „A törvényhozók arról szavaznak, hogy másvalakinek a pénzét miként költsék el" - írta találóan Friedman. A magyar Országgyűlés erre rátett egy lapáttal: mások még be sem fizetett pénzét költötte el, évekre előre.

A dilemma őszinte megfogalmazása az lett volna: akarunk-e több adót fizetni, hogy a nyugdíjasok kicsit jobban éljenek? Vagy: eladósodjon-e még inkább az állam, hogy emelni tudja a nyugdíjakat, vállaljuk-e ennek fejében a nagyobb - és természetesen szintén adómilliárdokat igénylő - kamatfizetéseket? E variációk mellett lehet érvelni, lehet rájuk voksokat gyűjteni. Vagy nem. De miként értékelhető az a kormányzat, amely „jótékonykodásával" belesodorja magát abba a helyzetbe, hogy néhány évvel később adót is emel, és miniszterei, szakértői azon töprengenek, hogyan csinálhatnák vissza az egész nyugdíjizét? A szabad demokrata Kuncze Gábor felvetése, hogy a mai nyugdíjasok 13. havi járandóságát be kell építeni az alapellátmányukba, a jövendő nyugdíjasok pedig ebből az állami áldásból kimaradnának, fölöttébb logikus kényszermegoldás. De kérdezzék csak meg az idén vagy jövőre nyugdíjba készülőket! Nekik ez megvonás. A nagyszerűnek látszó társadalompolitikai „vívmány" egész egyszerűen a visszájára fordult, és még az egyszeri voksvadászatba fektetett politikai tőke is odavész.

Micsoda jóléti politika az, amelyik jobb időkben bőkezűen adakozik, roszszabb években pedig elvesz a legvédtelenebb, mert jövedelmüket befolyásolni nem tudó állampolgárok millióitól? Szégyenletes. És milyen politika az, amelyik rosszabb időkben is úgy tesz, mintha? Márpedig az ilyesfajta ide-oda rángatásnak - amelynek voltak már előzményei - mindaddig ki lesznek téve a mai és jövőbeli nyugdíjasok, amíg nem teremtődik valamiféle kapcsolat a befizetések és későbbi járandóságok között. Vagy amíg a választott képviselők olyan gondot nem fordítanak a döntéseikre, mintha a maguk pénzét költenék.

A mai nyugdíjrendszer friedmani olvasata az, hogy alig kínál esélyt a szabad választásra. Nem dönthetem el, hogy az állami biztosítót választom vagy egy magántulajdonút. Nem önként határozom meg, hogy mennyi pénzt teszek félre idős éveimre, hanem az előírások, hiszen nem is magamnak, hanem a mai nyugdíjasoknak adózom; legfeljebb a kötelező levonásokon kívül fennmaradt megtakarításaimmal gazdálkodhatok. Nem dönthetek róla, meddig dolgozom és mikor vonulok vissza, nem választhatok olyan életpályát, hogy rövidebb időt töltök aktívan, nagyobb járulékfizetéssel, vagy ellenkezőleg, fizetésem javát felélve szinte életfogytig hajtom magam. A jóléti gépezet felszámolta az egyéni választás szabadságát, mégpedig a társadalmi szolidaritás amúgy nemes eszméje jegyében. Ráadásul a pénzügyi mérlegét tekintve szélsőségesen kifeszített nyugdíjrendszer úgyszólván lehetetlenné teszi a merev játékszabályok bármiféle oldását.

A nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozhatósága céljából manapság tervezett változtatások még tovább szűkítik az egyén lehetőségeit: nő az egységes nyugdíjkorhatár, egyre kevesebbet számít a szolgálattal eltöltött idő, és a nyugdíjasok fokozatosan elveszítik azt az esélyt, hogy ha rászorulnak vagy kedvük szottyan rá, tovább dolgozzanak. Töredék-munkaidőben amúgy sem tehetik meg, mert ez a munkarend Magyarországon úgyszólván ismeretlen.

„A szabályozók zsarnoksága", mondaná erre Friedman. A valamennyi polgárára tekintettel lévő, jó szándékkal megalkotott, minimális időskori biztonsággal kecsegtető rendszer torkollott a mai, még inkább a holnapi bizonytalanba, fűzném hozzá bátortalanul.

Az elmúlt másfél évtized fő tanulsága, hogy a pénzügyi krízisek legelső áldozatai mindig a nyugdíjasok, mert rajtuk többet lehet spórolni, mint a népesség bármely más csoportján. Nem védik őket törvények sem, mert szükséghelyzetben mindig a rovásukra módosítgatják azokat. Ennek ellenére a nyugdíjrendszer működési zavarait nálunk nem szokás összefüggésbe hozni a szabadságvesztés semmilyen formájával. Friedman megtette. A Kapitalizmus és szabadságban felidézi, hogy a vallási előírásaikhoz ragaszkodó, a modern technika vívmányait elutasító Amis szekta gazdálkodói elvi okokból nem voltak hajlandók teljesíteni járulékfizetési kötelezettségüket, viszont nem is fogadták el a nyugdíjat. Az állam azonban nem ismert különalkut: a hátralék behajtására állataikat elárvereztette.

Mifelénk csupán járulékemeléssel és szigorításokkal rekvirálnak.

 

(Romantikus kitérő)

Az Egyesült Államokban a hatvanas években még az 1935-ös társadalombiztosítási törvény volt életben, amelyet 1955-ben terjesztettek ki a farmerekre is, akik jövedelmük 3 százalékát adóként fizették be, nem biztosítási járulékként, és a hátralékokat is adóként hajtotta be a hatóság. Az adófizetést magától értetődően vállaló, de a társadalombiztosítási adót elutasító Amis vallási vezetők tiltakoztak, arra hivatkozva, hogy ha a rend („order") tagjainak kölcsönös függése, egymásrautaltsága megszűnik, és helyébe a külső forrásoktól való függőség lép, annak az lesz a vége, hogy a rend felbomlik. A vallás nem lehet ürügy a szociális adó megtagadására - vélték ugyanakkor hivatali körökben.

Egy Valentine Y. Byler nevű farmer 1959-ben a kamatokkal együtt már 309 dollárral tartozott. A pittsburghi adóhatóság ezt a summát le akarta emelni a bankszámlájáról, de Bylernek persze nem volt olyanja. Ezért 1961 áprilisában, a tavaszi földmunkák idején lecsaptak rá, hat lova közül hármat elvittek, és május 1-jén elárvereztek. Az affér országos felháborodást váltott ki. Négy évvel később Lyndon B. Johnson aláírta az új egészségbiztosítási törvényt, amely az amerikai alkotmány szólásszabadságra vonatkozó első kiegészítése alapján az 1950. december 31-e előtt megalakult rendeket kivonta a társadalombiztosítás alól, 15 ezer farmer öszszességében 250 ezer dollár adósságát pedig eltörölték a hatóságok.

Három évvel a Kapitalizmus és szabadság megjelenése után.

 

(A tárgyalás folytatása, újabb

bonyodalmak)

A mások pénzét másra költő rendszer költségessége még nyilvánvalóbb az egészségügyben, ahol csupán az orvosoknak, nővéreknek fizetünk saját jövedelmünkből vagy megtakarításainkból, persze feketén, no meg a patikában perkáljuk le a hatóságilag megállapított térítési díjat (kivéve azokat, akik ingyenes medicinára jogosultak). Monopolhelyzetű állami (egészség)biztosítónk szemében egyénenként nem létezünk, ő csak mechanikusan fizet helyettünk. Megveszi nekünk a kórházi ágyat, kifizeti a vérvizsgálatunkat, gyógyszerünk árának nagyobb hányadát - attól függően, mennyi pénze van rá. A költségek megállíthatatlanul nőnek, a rendszer hiánya egyre duzzad, miközben az átlagos ellátás - néhány központilag s közpénzekből kipofozott ispotályt, rendelőt leszámítva - folyamatosan romlik. Mindeközben a kinek-kinek megfelelő színvonalat vagy kezelést meg lehet vásárolni, vagy megfelelő kapcsolati tőkével elővarázsolni. Aki maga választja meg orvosát, kétszer fizeti meg a gyógyítás körülményeit és esetleg annak módját: egyszer járulék, egyszer hálapénz formájában. Ezt hoszszú évtizedek óta mindenki tudja. Így történt a tervgazdaságban, amikor az állam osztotta el a kapacitásokat és a forrásokat, és alapvetően ez történik ma is, amikor egy állami hatóság szimulálja a piacot, normatívákkal, orvosi protokollokkal. Jobb vagy választási években több ingyenes gyógyszert, a térítéskötelesekhez nagyobb támogatást ad, és elnéző a költségeiket túllépő kórházakkal. Pénzszűke idején pedig csökkenti a támogatást, csődbiztosokat küld az eladósodott intézményekbe, teljesítmény-visszatartásra kényszerítő, degresszív elszámolással fegyelmezi a kórházakat, rendelőket.

Valahogy így ment ez, amíg a rendszer kezelhetetlenné duzzadt hiánya az adózó polgárok nyakába nem szakadt. Vagyis nagyjából a tavalyi évig. Mert az egészségügyben is pontosan az történt, mint a nyugdíjak esetében: 2002-ben az állam úgy tett, mintha volna pénze 50 százalékos ajándék béremelésre, a kórházi adósságok tetemes részének elengedésére, sőt fejlesztésre, a gyógyszerárak állami szubvencióval való befagyasztására, holott erre szintén csak adókból, kölcsönökből futotta. Azóta pedig egyfolytában azon dolgozik az apparátus, hogyan lehetne e maga vállalta terhektől legalább részben megszabadulni.

A napokban felvillantott kényszermegoldásokkal az állam a terheket egyszerre zúdítja polgáraira, és cserébe momentán nem nyújt semmit. Központilag eldönti, milyen kórházi kapacitásokra van szüksége - amibe a fogyasztóknak, vagyis a betegeknek semmiféle beleszólást nem enged meg -, alig egy eurót meghaladó orvosi és kórházi díjat szed gazdagtól és szegénytől (leszámítva a legrászorultabbakat), kötelezően betartandó betegutakat, orvoslási protokollokat, a háziorvosokat bírsággal fenyegető gyógyszerfelírási szabályokat ír elő, korlátozza az ingyenes gyógyszerellátást, mérsékli a medicinák ártámogatását, ami robbanásszerű drágulással jár, és így tovább. Vagyis lényegét tekintve egyetlen eszközzel él: a gyógyítási folyamatban a szabad választás kiiktatásával. Betegével, orvoséval, patikuséval. Ráadásul a gyógyszeriparra 2007-től kivetett, nyíltan a hiány lefaragását szolgáló különadókkal, befizetési kötelezettségekkel megrendíti a honi ipar tradicionális és leginnovatívabb cégeit.

Bár vitathatatlan, hogy az egyes intézkedésekben külön-külön van némi ráció, legalábbis a rendszer logikáján belül - e tekintetben például méltánylandó, hogy az ellátásra való jogosultságot legalább igazolni kell -, így, együtt az egész nem túl lelkesítő. Fantáziátlan és mechanikus. Nem éppen szerethető. Mivel pedig az alapképleten mit sem változtat - hogy a rendszer működtetése során változatlanul mások költik el mások pénzét -, tartós hatékonyságjavulás, a mainál jobb minőségű szolgáltatás aligha várható a most körvonalazódó reformcsomagtól. Amely amúgy is csak lidércfényt villant fel az alagút végén: a jövőben piacra lépő, egymással versengő biztosítókra testálja a költségcsökkentés és színvonaljavítás feladatát. Csakhogy ők a jelek szerint nem sok hajlandóságot mutatnak erre, sőt. Piacra lépésük feltételéül még több hivatalos előírást, még szigorúbb és pontosabb gyógyítási protokollokat, költségfedező tarifarendszert - amelyet vagy független szakértők, vagy egy e célra alapítandó állami tarifahivatal eszkábálna össze - szabnának, a legújabb gyógymódok finanszírozására pedig csak fokozatosan, bevételeik függvényében mutatnak hajlandóságot. Legalábbis ez derül ki a véleményüket összegző, minap elkészült tanulmányból (IFUA Horváth and Partners: Kutatás az egészségbiztosítás magyarországi rendszerének reformja kapcsán a hazai üzleti biztosítók számára, 2006. december 14.).

Márpedig ha a szabad választás lehetőségét kiiktatják egy rendszerből, és a döntéseket központosítják, a költségnövekedést úgyszólván beprogramozzák. A végén még az orvosnak fizetendő hálapénzből is az állam kényszerhálapénze lesz.

Nem könnyű elfogadni, hogy adó- és járulékterheink növekedése tartós szabadságvesztéssel párosul.

 

(Iskolajegyrendszer)*

Nem szűkölködik kényszerítő és korlátozó intézkedésekben a közoktatás napirenden lévő reformja sem: a tanárok kötelező óraszámának emelése, a minimális tanulói létszám meghatározása, a kisebb létszámú iskolák önállóságának feladása és betagozásuk egy-egy nagyobb egységbe nyilvánvalóan kizárólag a spórolást szolgálja, bár ez a reformcsomag is le van öntve valamiféle minőség- és hatékonyságjavítási ígéretlöttyel. Pedig e téren is mindössze anynyi történt, hogy az állam lehetőségeit meghaladó mértékben öntötte a pénzt a rendszerbe, most pedig megpróbál valamennyit kivonni belőle. Előbb ötven százalékkal felemelte a tanárok fizetését anélkül, hogy cserébe nagyobb teljesítményt várt volna tőlük, aztán bérük egy részét elinflálja, egyúttal újabb feladatokat szignál rájuk.

A rendszerváltás óta az állam milliárdokat fordított az oktatás átalakítására, nemzeti alaptantervek - ideológiai preferenciáktól korántsem mentes - összeállítására, a tanári értékelés szempontjainak meghatározására, egyre áttekinthetetlenebb vizsgarendszerek kidolgozására. Még abba sem átallott beleszólni, szabad-e buktatni, hány kiló lehet egy kisiskolás táskája, illetőleg feladhatnak-e leckét hétvégére a pedagógusok. Számolatlanul költötte mások pénzét az állam anélkül, hogy akár az oktatás átlagos színvonala, akár a szülői - megrendelői - megelégedettség jottányit javult volna. Ugyanakkor ott sem produkált mérhető teljesítményt, ahol ez igazán az ő feladata volna: a szegregáció visszaszorításában. S talán ennél is nagyobb kritika, hogy a tervgazdaság utolsó évtizedében több számottevő iskolakísérlet született - hála a vállalkozó kedvű pedagógusoknak -, mint a rendszerváltás óta.

Holott az oktatásban a szülő volna a megrendelő, az ő joga a választás és az ellenőrzés, nem az állami felügyelőké, csakhogy a kormányzat az iskolák fenntartójaként ezt a feladatot magára lőcsölte - írta e jelenség egyesült államokbeli leképeződéséről Friedman, aki e téren nemcsak bírált, hanem cselekedett is. Az 1996-ban feleségével együtt létrehozott Milton és Rose D. Friedman Alapítvány elsődleges célja, hogy a szülők szabad iskolaválasztását egyengesse. Ez ugyanis szerintük az előírásokkal és agyonellenőrzésekkel terhelt, látszólag ingyenes, valójában azonban óriási adóösszegekből fenntartott, kormányzati irányítású iskolarendszerben úgyszólván megszűnt, ami súlyos társadalmi egyenlőtlenségekkel jár. A magas jövedelmű családoknak megadatik ugyanis a választási szabadság, ők még azt is megengedhetik maguknak, hogy adók és magániskolai tandíj formájában kétszer fizessenek, a metropolisok belső városrészeiben élő, szegényebb családoknak azonban be kell érniük gyermekeik rossz minőségű iskoláztatásával.

Ahol a szülői választás lehetősége fennmaradt, netán maguk a kiskeresetű családok saját megtakarításaikból és adományokból szerveztek iskolát, sokkal jobbak voltak a tanulmányi eredmények, mint az állami tanintézetekben. Az 1960-as években a lázadások sújtotta Harlemben az aggódó szülők és tanárok magánpénzeken üres boltokat vettek meg, ezekből létesítettek iskolákat - példálózik Friedman a Választhatsz szabadon megfelelő fejezetében. Így jött létre az Előkészítő Iskola is, amely olykor képzetlen, ám elkötelezett pedagógusainak köszönhetően kiváló eredményeket ért el a hagyományos iskolarendszerből valamilyen okból kimaradt tanulók körében. Sok diákja bejutott főiskolára, némelyik még az elit iskolákba is beverekedte magát. Csakhogy az Előkészítő, mondhatni törvényszerűen, egyszer csak kifogyott a pénzből. Állami segítséghez pedig csak azzal a feltétellel jutott, hogy alkalmazkodnia kellett a hivatalos előírásokhoz, amivel a korábbi sikereknek is vége szakadt.

A köznapi tapasztalat és a statisztika Friedmannél kínosan egybeesik: az 1968-69-es tanévtől az 1973-74-esig a tanulók száma csupán 1 százalékkal, a tanároké és a hivatásos alkalmazottaké 14-15 százalékkal nőtt, a felügyelőké pedig a meghökkentő 44 százalékkal. Egy másik ötéves periódusban, 1971-72-vel kezdődően a diákok és iskolák száma 4-4 százalékkal csökkent, a hivatásos alkalmazottaké viszont 8 százalékkal nőtt, a tanulónkénti költség pedig 58 százalékkal ugrott meg.

A hasztalan költségnövekedés megállítására a Friedman által javasolt és alapítványa által is támogatott recept az volna, hogy a szülők kapjanak kézhez kizárólag a gyermekeik nevelésére fordítható pénzesutalványt, mégpedig az átlagos - 1978-as - képzési költségeknek megfelelő 2 ezer dollár értékben, amelyet bármely általuk választott tanintézetben elkölthetnek, beleértve a magániskolákat is. Az oktatás ingyenessége viszont megszűnne, az állami, az egyházi és a magániskolák pedig versengenének egymással s a diákokért. „Próbálj eladni egy terméket, amelyet másvalaki ingyen ad" - érvelt az állami és a magánszféra tisztességes versenye mellett. Az utalványos rendszer az állami iskoláktól megkövetelné, hogy működésüket a tandíjakból finanszírozzák, teljes egészében, ha az utalványozott összeg a képzés költségeit fedezi, vagy legalább részben. Utóbbi esetben, valamint a drágább magániskolák választása során a szülőknek az utalványt saját megtakarításaikkal vagy hitelből ki kell egészíteniük, ám ez sokak számára ma már nem megoldhatatlan feladat. Ilyesfajta rendszer korábban már működött - utalt rá Friedman -, a világháború után a veteránok kaptak csekket, amelyet kizárólag tanulmányaikra fordíthattak, az állam ezzel segítette visszailleszkedésüket a társadalomba. Az utalványos rendszer visszaadná az oktatás értékét, a szülőt nagyobb gondosságra, a diákot és az iskolát jobb teljesítményre sarkallná, valamint felszabadítaná a versenyt a tanintézmények között, vagyis új kínálatot teremtene. Továbbá, a szegregáció felszámolását is jobban szolgálná, mint az állami programok. „Az a fajta erőszak, ami az állami iskolákban előfordul, csak azért lehetséges, mert az áldozatok rá vannak kényszerítve, hogy olyan iskolákba járjanak" - írta, hozzátéve, hogy a választási szabadsággal elnéptelenednek azok az iskolák, amelyek nem képesek fenntartani a rendet.

Bár a szülői szabad választáson alapuló friedmani javaslatból nem lett országos program, annak sajátos ösztöndíjrendszerré alakított változatát az Egyesült Államok több városa és állama bevezette. Milwaukee kezdte az 1990-91-es tanévben, akkor még csupán 337 tanulónak kínálva fel ezt a lehetőséget, a 2005-2006-os tanévben azonban már csaknem 15 ezren vettek részt benne. Azok a családok juthatnak utalványhoz, amelyek a szövetségi szegénységi szint 175 százaléka alatt élnek - vagyis egy négytagú család esetében évi 35 523 dollár a küszöb -, és gyermekük addig részesülhet támogatásban, amíg a jövedelem el nem éri a 44 658 dollárt. A magániskolák nem utasíthatják el a jelentkezőket, ha pedig azok száma meghaladja a férőhelyekét, véletlenszerű kiválasztással kell dönteniük. 2004-ig hasonló programok indultak több államban, olykor adóhitellel, adójóváírással kombinálva; Floridában például összesen 13 ezer hátrányos helyzetű gyermek jut felzárkóztatási lehetőséghez. 2004-ben hirdette meg Washington állama az első, immár szövetségi költségvetésből támogatott 14 millió dolláros programot, amelynek révén Columbia alacsony jövedelmű családjai öt évig 7500 dolláros oktatási támogatással kerülhetnek be az általuk kiválasztott magán- és egyházi iskolákba; a belépési feltétel azonos a Milwaukee-ban alkalmazottal. 2005-ben Utah is a szabad választás lehetőségére voksolt, a magániskolákban felhasználható utalvány értéke 5700 dollár.

Mi lenne, ha egyszer csak Magyarországon is - legalább részben - alávetnék az iskolarendszert a szülői szelekciónak? Biztosan felhozható ezer ellenérv. Mi lenne, ha nem az iskolák kapnák meg a finanszírozásuk alapjául szolgáló fejpénzt, hanem a szülők, mégpedig bármely iskolában felhasználható utalvány formájában? A különbség aligha formális. Mi a veszélye annak, ha nem a város, a megye önkormányzata vagy éppen az oktatási tárca szakértői kényszerítik ki a képzési kapacitás karcsúsítását, átrendezését - ha már fogy a magyar, és a beiskolázandó tanulók száma is csökken valamelyest -, hanem szó szerint a választói akarat?

Az iskolautalványok szülői szabad felhasználása persze csak a két pillér egyike. A másik a kínálat bővülése, például oktatói önszerveződéseken alapuló vagy vállalkozói iskolák létrejöttével, amelyek a költségeiket tandíj formájában felszámítják, viszont azok fejében kötelesek befogadni az iskolautalványokat.

Amúgy miért is nincs erőteljes magániskolai alternatívája Magyarországon az állami és egyházi iskolaszektornak?

„Az oktatás tartalmát... elsősorban az oktatási szolgáltatásokat igénybe vevő egyének és közösségek és pedagógusok közötti szabad megállapodások alakítsák ki... Meg kell teremteni az iskolaalapítás szabadságát, a tanszabadságot és az iskolaügy nyilvánosságát... az állam ne törekedjen az alapképzés, a középfokú oktatás és a szakképzés pontos határainak meghatározására" - ezúttal nem Friedman valamelyik írásából, hanem A rendszerváltás programjából idézek, copyright by Magyar Bálint, 1989. Az SZDSZ két kormányzati ciklusban is irányíthatta az oktatási tárcát, és a jelek szerint sikerrel programozta át magát a szülők és pedagógusok szabad megállapodásától az iskolatáska súlykorlátozásáig. Ám ez volt a legkisebbik rossz, ami a magyar oktatási rendszert érhette; alternatívaként csupán az ideológiai megfontolásaikat is az iskolákra erőltető, még erőteljesebb koncentrációra, még kiterjedtebb állami szabályozásra törekvő pártprogramok szolgáltak volna.

 

(Közbevetés a társadalmi

örökségről)

„A jelenlegi jóléti programok többségét sohasem kellett volna törvénybe iktatni" - írja Friedman a Választhatsz szabadon című könyvében. Jóllehet az állami gyámkodás kialakult formáit elutasítja, a szociális támogatást mint olyat nem száműzné a szabadpiac által vezérelt társadalomból. Csak éppen „készpénzben fizetendő jövedelemkiegészítő programot" ajánl a meglévők helyett, amely „biztosított minimumról gondoskodna valamennyi szükséget szenvedő személy számára a szükség okára való tekintet nélkül". Ezt pedig az adórendszeren keresztül véli megoldhatónak. Abból indul ki, hogy a személyi jövedelemadó rendszere tele van kivételekkel, szociális kedvezményekkel. Azok, akik jól keresnek, ezeket mind igénybe tudják venni, akik viszont nem, azok számára az engedményeknek nincs értékük. Sőt az is előfordulhat, hogy jobb években valaki nagyobb jövedelmet ér el, ezért érvényesíteni tudja valamenynyi kedvezményt, rosszabb években viszont nem. Ezt volna hivatva kiegyensúlyozni a negatív jövedelemadó. Azok a családok, amelyek bizonyos jövedelemnél többet keresnek, adót fizetnek, amelyek viszont nem érik el a limitet, adó-visszatérítésben részesülnek, vagyis jövedelmüket az állam kiegészíti. A limitet a családoknak folyósított állami támogatás alapján ki lehet számolni.

A „biztosított minimum" kísértetiesen emlékeztet az 1994-ben elhunyt Liska Tibor társadalmiörökség-tőkéjére, amelynek lényege, hogy a családi, anyasági és egyéb segélyek helyett minden újszülött zárolt számlán megkapja a megélhetése és vállalkozói pályája kezdetéhez szükséges summát, például a GDP reá jutó hányadát. Liskát és Friedmant összeköti a szabadpiachoz való vonzódás, csak Friedman a kapitalizmusra szavazott, Liska pedig azt meghaladó, annál is szabadabb piacot és társadalmat vizionált. A biztosított minimum és a társadalmi örökség csökevényes elágazásának tekinthető Tony Blair bébikötvénye - amelyet a már idézett Samuel Brittan azzal méltatott, hogy ez az első eset, amikor tőkejavakhoz juttatják a polgárokat -, illetve annak honi másolata, a 2006 januárjában Magyarországon is bevezetett életkezdési támogatás, a Start-program. A magyar változatban az újszülöttek mindössze 40 ezer forintos alaptőkében részesülnek, amelyet később, a rászorultságtól függően kiegészít az állam - amely a szülők hozzájárulását adókedvezménnyel ösztönzi -, hogy nagykorúságuk első éveit megkönnyítse. A mérsékelt érdeklődést kiváltó Start-programra az idén 3,9 milliárdot fordít a költségvetés.

Tételezzük fel, hogy nem az aktuális adóbevételek, hanem az eddigi privatizációs bevételek szolgálnának egy ilyen program pénzügyi fedezetéül! Ezek öszszege 2006 júniusáig 2810 milliárd forint. Ha ennek 10 százalékát valamely kormányzatunk társadalmi örökségnek tekintett volna - mint ahogy valójában az is -, s annak kamataiból indított volna a Starthoz hasonló programot, az idén minimum 20 milliárd jutna e célra. Ötször több, mint így. Ráadásul a magánosítás és a társadalmi örökség összekapcsolása leszerelte volna a privatizáció ellenzőinek nagy részét is.

Ez a hajó elment. Hosszú flottában követik a hasonlók.

Mindazonáltal Milton Friedman nem társadalomfilozófiai műveiért kapta meg 1976-ban a Nobel-díjat, hanem pénzelméleti munkáiért. Bár e tekintetben is sokat változott a világ.

„Bármely szempontból állítják össze a száz legfontosabb ember listáját a második világháború óta, rajta a helye. Friedman soha nem csatlakozott a fő áramlathoz, hanem a fő áramlat csatlakozott hozzá" - írta nekrológjában Robert J. Samuelson a Newsweekben. „Ő volt a 20. század második felének legbefolyásosabb közgazdásza" - vélekedett az Economist. „Kollégái szerint aligha volt bárki, aki nagyobb hatással lett volna a szakmájára és a kormányokra" - állapította meg a New York Times.

„Sok közgazdasági Nobel-díjas van, de azt a mitikus státust csak kevesen érték el, mint Friedman" - méltatta még életében a chicagói professzort Alan Greenspan az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve elnökeként. Ami annak fényében különösen szép gesztus, hogy Friedman szakított az 1929-es válság korábbi közkeletű magyarázataival, és éppen a Fed egykori vezetőit tette felelőssé, hogy a pénzügyi zavar mély válságba torkollott.

 

(További tárgyalás, a befejezés

reménye nélkül)

Friedmant a hivatalos értékelés szerint a fogyasztás elemzéséért, a monetáris történelem és elmélet terén elért vívmányaiért, valamint a stabilizációs politika komplexitásának bizonyításáért jutalmazta a Svéd Királyi Tudományos Akadémia.

A díj indoklásában röviden ismertetett első tétele felborította a fogyasztás az idő tájt érvényes teóriáját. Az általa felállított és hosszabb idősorok vizsgálatával megerősített hipotézis szerint - annak végtelenül lecsupaszított summázatát adva - az emberek nem az aktuális, hanem a hosszabb távon állandónak tekinthető jövedelmük alapján költekeznek, rosszabb éveikben hozzányúlnak a megtakarításaikhoz, jobb éveikben pedig megspórolják keresetük egy részét. Ezért a háztartások összfogyasztásának becslése során nem az évről évre változó, hanem a „permanens" jövedelmet kell figyelembe venni. Egy ilyen rendszerbe pedig az állam hiába pumpál pótlólagos keresletet a gazdaság felfűtése reményében, mint az a második világháborút követő évek tipikus receptje szerint történt, nem ér célt vele.

Ezzel függ össze az az újradefiniált tétel is, hogy az infláció a pénz mennyiségével függ össze, amelyet Az Egyesült Államok monetáris története 1867-1960-ig című - Anna J. Schwartzcal közösen elvégzett - monumentális munkájával igazolt. A hosszú idősorokból leszűrt következtetés már-már megbocsáthatatlan leegyszerűsítéssel az, hogy a pénzkínálat növelése csak rövid távon hat a termelésre, hosszabb távon áremelkedéshez vezet. Az infláció akkor kerülhető el, ha a pénzkínálat hosszú távon stabil. Friedman szavait idézve: „infláció akkor következik be, ha a pénz mennyisége észrevehetően gyorsabban növekszik, mint a termelés... Viselkedését tekintve a pénz mennyisége a fő, és a termelés a mellékszereplő."

Hasonló közhellyé egyszerűsítve a svéd akadémia által is honorált harmadik felismerés az, hogy nincs átváltás az infláció és a munkanélküliség között: nem igaz, hogy ha az egyik nő, a másik csökken, és viszont. Ebből adódóan a kormányok nem szoríthatják le a munkanélküliséget annak a piaci állapotból következő, úgynevezett természetes rátája alá azzal, hogy pluszpénzt öntenek a gazdaságba, többletkeresletet teremtenek. Ez illúzió, az idő múlásával (a várakozások megváltozásával, a reálkeresetek inflációs csökkenésének érzékelésével) a munkanélküliség előbb-utóbb visszaesik a természetes rátára, az infláció azonban ott marad a gazdaságban. A három tétel együtt radikális cáfolata volt az olajválsággal és abból fakadó inflációval súlyosbított hetvenes évekig általánosan követett gazdaságpolitikai felfogásnak, hogy az állami költekezés lendületet ad a növekedésnek és a foglalkoztatásnak, jó konjunktúra idején pedig egy kis megszorítással le lehet hűteni a gazdaságot; a kettő ügyes kombinációja stabil és tartós növekedést, magas szintű foglalkoztatást eredményez.

Friedman munkáira akkor figyeltek föl a gazdaságpolitika és a Fed irányítói, amikor a gazdaságban csak az árszínvonal és a munkanélküliek száma nőtt, a GDP pedig nem. Le kellett nyelniük a békát: az inflációt nem „a mohó üzletemberek, a telhetetlen szakszervezetek, költekező fogyasztók, arab sejkek" okozzák, hanem ők maguk. Más kérdés, hogy a Friedman által követett megoldás - vagyis a pénzkínálat szabályozása - a gyakorlatban szinte kivitelezhetetlennek bizonyult, amit még a szakértő nekrológok sem mulasztották el megjegyezni. A kormányzati magatartás megváltozására azonban túlbecsülhetetlen hatással járt a friedmani aufklérizmus, Ronald Reagantől - aki személyes tanácsadójának hívta őt - egészen Margaret Thatcherig. Nem éppen sikertelen politikusok.

A nyolcvanas évekre Friedman Magyarországon is divatba jött, legalábbis a fiatal közgazdászok körében. Nézetrendszerének hivatalos marxista kritikája valahogy úgy szólt, az csupán látszat, hogy az áru követi a pénzt, valójában fordítva van: a pénz mozgása az áru mozgásának a következménye. Ha a friedmani szigorral alkalmaznák a monetáris tételeket, akkor az áruk egy részét nem lehetne eladni, válaszul felgyorsulna a pénz forgási sebessége, működésbe lépnének a pénzhelyettesítők, árut árura cserélnének az emberek - és így tovább. Másrészt a pénzszűke áldozatai - az üzleti körök és a szakszervezetek - előbb-utóbb kikényszerítenék ennek a monetáris politikának a megváltoztatását. Nagyjából így érvelt egy rádióműsorban Riesz Miklós, a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem - azóta elhunyt - tekintélyes tanszékvezetője, aki hat évvel később az Infláció, munkanélküliség, monetarizmus című Friedman-kötetet szerkesztette, az általa összeválogatott tanulmányokat pedig tanítványai, Király Júlia és Száz János fordították le. Köszönet érte mindhármuknak.

Az ominózus rádióműsorban a Magyar Rádió New York-i tudósítója, Kulcsár István telefoninterjút készített a professzorral, és a beszélgetés vége felé megkockáztatta azt a profán megjegyzést közös gondjainkra, hogy végtére is egy csónakban evezünk. „Inkább csak egy tengeren" - szólt a szellemes, ám elutasító válasz.

A tervgazdaság végső óráiban vidítóan hatottak az állam gazdasági beavatkozását fitymáló afféle friedmani szólások, hogy „az infláció az adózás egyik olyan formája, amelyhez nem szükséges törvényi jóváhagyás", vagy „a kormányzati megoldás egy problémára rendszerint olyan rossz, mint a probléma maga", továbbá „kormányzatok soha nem tanulnak, csak az emberek". Aztán más idők jöttek. A kollektív felejtés évei. Így ment egészen addig, míg be nem köszöntött a krach. De ehhez is tegyünk egy kis kitérőt.

Manapság az optimális gazdasági növekedés a szakmai konszenzus szerint akkor érhető el, ha az államadósság szerény mértékű, az állami elvonás nem terheli meg túlságosan a gazdaság alanyait - az adórendszer alacsony kulcsokkal operál, netán egyetlennel, de mindenképp áttekinthető -, a költségvetés hosszabb időszak alatt kiegyensúlyozott, és a kormányzattól független központi bank őrködik az árstabilitáson, aminek legelterjedtebb módszere az inflációs célkövetés. Utóbbi lényege, hogy a jegybank nyilvánosan megjelöli, középtávon milyen mértékű áremelkedést lő be magának, kamat- és árfolyam-politikáját ennek rendeli alá. Más ez, mint a friedmani pénzmennyiség-szabályozás, de annyiban mégiscsak összefüggésbe hozható vele, hogy az inflációs várakozások gazdasági következményeiről is ő értekezett elsőként. Az inflációs célkövetés pedig a Friedman által hiányolt kiszámíthatóságot és hitelességet hivatott megteremteni a gazdaságban. Mivel túlköltekezésre minden kormányzat hajlamos, annak megakadályozására több országban külön költségvetési szabályokat alkottak, mégpedig konszenzusos alapon. Ennek számos módja lehet: független költségvetési tanács felállítása, deficitplafon meghatározása, az állam és az önkormányzatok hitelfelvételének szigorú korlátozása - és így tovább. Vannak rá sikeres példák, Chilétől, Svédországtól egészen Lengyelországig, ahol még az új uniós tagországok leginkább populizmusba hajló koalíciója is fogadkozik, hogy a deficitplafont tiszteletben tartja.

Ehhez a normarendszerhez mérik pénzpiaci körökben a magyar kormányzat teljesítményét.

Magyarországon a költségvetési és a jegybanki politika viszonylagos harmóniája 2000 körül szétesett, holott addig a gazdaság - az 1995-ös válságból kiemelkedve - gyors növekedést produkált, kezelhető költségvetési hiány mellett. Az államháztartás távol volt még az egyensúlyi állapottól, és az azt megalapozó reformokból sem lett semmi. Ám ekkor a kisebb bakikkal szabályozgató kormányzati magatartást váratlanul valamiféle radikális aktivizmus váltotta fel. Az állam drasztikus beavatkozásai a gazdaságba nem csak a makrogazdasági kereteket zilálták szét - amiről több remek elemzés is megjelent a Mozgó Világban -, hanem az egyes részpiacokon is elképesztően nevetséges ciklusokat produkáltak. Felvillantanék néhányat, csak úgy, címszavakban, jól rímelnek a friedmani tanokra.

Az első példa a kötelező legkisebb bér kalandos története. A Fidesz-kormány drasztikusan megemelte a minimálbért. Rögvest tönkrement vagy keletebbre menekült a ruházati és a cipőipar megannyi cége - és nem csak azok. Ahol ugyanis nem termelődik annyi jövedelem, hogy a többletbért ki lehessen fizetni, lehúzzák a rolót. A Medgyessy-kormány továbbfejlesztette eme vívmányt, és adómentessé tette a minimálbért. Ezzel a tőkehiányos kis- és középvállalkozói szektorban évekre meghúzta a legális keresetek plafonját. Egyrészt azért, mert az adóelengedés amúgy is a nettó bérek növekedését jelentette, másrészt a minimálbéren felül minden további bérforint csak annak töredékét éri - belép ugyanis az adó. Ebből következően munkaadó és munkavállaló közös érdekeltsége, hogy az előbbi a hivatalos minimálbér fölött minden fillért zsebbe fizessen; ez megy most a butikoktól a fitnesztermeken át az építőiparig, gyaníthatóan több százezer munkahelyen. E fekete forintokat a Gyurcsány-kormány tavaly szeptember óta megpróbálja valahogy megfogni, mivel pedig adóval nem megy - a minimálbér adózásának visszaállításához valahogy nem fűlik a foga -, a minimálbér kétszerese után szed társadalombiztosítási járulékot, jócskán megcsapolva ezzel a legális nettó bért. Azaz csak feltételes módban: szedne, csapolna. Mert még saját merészségétől is visszahőkölt, és fegyvere élét rögvest kicsorbította. A tompa változat szerint ha az adózó munkaadója úgy nyilatkozik, hogy a dolgozó jövedelme nem éri el a minimálbér dupláját, akkor nem kell a kétszeres járulékot befizetnie, csak annak arányos részét.

Több mint másfél millióan nyilatkoztak így.

Ilyen az, ha a bürokrácia önmagát korrigálja.

Szolgáljon vigasztalásul, hogy Friedman sem próféta a saját hazájában, főleg holtában, amikor már csípős nyelvétől, vitriolos tollától sem kell tartani. A legkisebb bér törvényi megállapítását ellenző, republikánus érzelmű profeszszor tanításait figyelmen kívül hagyva a demokrata többség január elején megszavazta az 1997 óta változatlan minimálbér másfélszeresére emelését, amely így 2009-re a jelenlegi 5,15 dollárról 7,25 dollárra nő.

A második, ezzel némiképp összefüggő példa a központi béremeléseké. Ezeket is az Orbán-kormány kezdte el, a Medgyessy-kormány pedig plusz 50 százalékkal ajándékozta meg a közszféra dolgozóit, teljesítménykövetelmények nélkül. Ez nem volt hatástalan az üzleti szférára sem; a béreken mért versenyképesség romlott, emiatt néhány nagyberuházó Kínáig menekült, és több autóipari konszern is Lengyelországot és Szlovákiát választotta. Magyarország helyett. A kormányzati bőkezűséget 2005-ben óvatos kiigazítási kísérlet váltotta fel, amelynek következtében a keresetek reálértéke mérséklődött. Tavaly ismét fordult a kocka: mivel választások voltak, az első félévben a bérnövekedés úgy 5 százalékkal meghaladta az inflációt. Szeptember 1-jével ennek vége szakadt: nőttek az adóterhek, felgyorsult a mesterségesen elfojtott infláció, ezért a nettó keresetek augusztushoz viszonyítva egyetlen hónap alatt átlagosan több mint 5 ezer forinttal csökkentek. 2007-ben 4 százalékot veszítenek vásárlóerejükből a bérek, 2008-ban stagnálás várható. Mindent összevetve, 2002 és 2008 között a keresetek átlagos növekedése illeszkedik a közgazdaságilag racionális mértékhez, vagyis a GDP bővülési üteméhez.

Mi értelme volt az egésznek? A radikális és tisztán politikai célzatú állami beavatkozás felborította a munkaerő-piaci viszonyokat, az állami bőkezűséget 2008-ig bérstop (pontosabban bértömegstop) váltja fel a közszférában, és a korábban megemelt keresetű állami dolgozók egytizedét elbocsátják. Mindeközben a munkanélküliségi ráta 7-7,5 százalék közé emelkedett, ezért az állam a munkaadókat egyre több kedvezménnyel ösztökéli a foglalkoztatásra: a pályakezdőket és a tartósan munkanélkülieket alkalmazó cégek például mentesülnek a társadalombiztosítási járulékok egy részének a megfizetése alól.

Friedman azért ellenezte a kormányzati bér- és ármegállapítást, mert torzítja a piaci viszonyokat. Ha az állam hatóságilag befagyasztja egyes termékek, szolgáltatások árát, azt csak ideig-óráig tudja fenntartani, a végeredmény az árstop után nem kisebb, hanem éppenséggel nagyobb infláció lesz - figyelmeztetett ezerszer. A tétel igazolására fényes bizonyítékokkal szolgál az elmúlt fél évtized honi inflációja. Magyarországon a fogyasztói árak egyötödét az állam vagy az önkormányzatok állapítják meg. Amikor szociálpolitikai megfontolásokból megakadályozták, hogy a költségek növekedése az árakban megjelenjen, nem letörték az inflációt, csupán elnapolták az áremeléseket. Az elmúlt évek elhalasztott áremelkedései most egyszerre robbannak ki: drasztikusan nő a lakossági energia, a tömegközlekedés, a gyógyszer, a vízellátás, a csatornázás és a szemétszállítás ára, minden szinten szinte minden egyszerre drágul meg. Tavaly tavasszal még 3 százalék alatt volt az infláció, novemberben már 6 százalék fölött, és korántsem ez a csúcs.

Az ilyen ársokk jóval elviselhetetlenebb, mint a költségek alakulását követő árazás. És többe is kerül, államnak, fogyasztóknak egyaránt. Egyetlen példa: akik éberségét elaltatta, hogy a politikusok versengve állították, nem fogják emelni a gáz árát, azok nem szigetelték az ajtókat-ablakokat, nem tettek előkészületeket rá, hogy a gázfűtést részben vagy egészében másra - például fára, szénre - cseréljék. Meg sem vizsgálták saját spórolási lehetőségeiket. Most kellene beruházniuk, épp akkor, amikor az áremelkedés a családi kasszát megcsapolja. De veszített az állam is, mégpedig duplán: egyrészt olcsó gáz mellett biztosan nagyobb a lakossági fogyasztás, mint költségarányos árak mellett, másrészt az alacsony árszint csak a fogyasztók szubvencionálásával volt fenntartható. Minél jobban nőtt a gáz világpiaci ára, annál több támogatást fizetett az állam a fogyasztóknak. E célra tavaly már 180-190 milliárd forint ment el, felét bányajáradék fedezte, másik felét azonban az adózók állták. Összehasonlításképpen: a gázártámogatást leszámítva fogyasztói árkiegészítésre összesen 120 milliárdot költött el a költségvetés.

Meg kell akadályozni, hogy az infláció a politikai hatalmasságok pillanatnyi szeszélyein múljon, vetette fel Friedman.

Ne tessék velünk szórakozni.

Elvi megfontolásból ellenezte Friedman a lakáspiaci szubvenció minden formáját is. Magyarországon ezt szánták a kormányok az állami jócselekedetek fő formájának, és vélhetően e téren okozták a legtöbb kárt is. Ezt is a Fidesz-kormány kezdte: meghirdette a lakásvásárlások állami kamattámogatását, majd egyre jobban kiterjesztette a rendszert, a 2002-es választások előtt már az egyszerű lakásfelújítási munkákra is igénybe lehetett venni az infláció mértékénél alacsonyabb kamatozású, szubvencionált kölcsönöket. Ingyen pénz - mondták akkor találóan. Medgyessy Péter a választási kampányban megígérte, hogy folytatja ezt a gyakorlatot. Mivel azonban egyre nyilvánvalóbbá vált - ami amúgy az első perctől evidens volt -, hogy a költségvetés ezt a nagyvonalú támogatást nem tudja tartósan fenntartani, kormányzati körökben lebegtetni kezdték a várható szigorításokat. Erre még az is rohant a bankjához, nehogy lemaradjon az akcióról, akinek nem lett volna sürgős a lakásberuházás. A háztartások gyors eladósodása következtében a lakossági betétállomány hosszú hónapokig lassabban nőtt, mint a hitelállomány, ezért elegendő belföldi megtakarítás híján a költségvetés egyre inkább devizában adósodott el, kitéve magát a külföldi bankok megítélése kockázatának. Amikor pedig a költségvetési lakástámogatások összege elérte a 200 milliárd forintot, nem lehetett halogatni a szigorítást. A lakásépítések rögvest hanyatlani kezdtek, a használtlakás-piac befagyott, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete múlt decemberi elemzése szerint ezen a piacon az idén 10-15 százalékos átlagos áresés várható.

Nagy hoppot nagy kopp követ.

Kik nyertek a kormányzati akciózáson? Először is, rekordprofitjaik révén a bankok. De csak 2005-ig, amikor a Gyurcsány-kormány különadót vetett ki rájuk. Ezt aztán újabb adónemre cserélte: utólag megadóztatja a saját maga által nyújtott állami támogatást (az úgynevezett hitelintézeti járulékalap az államilag támogatott hitelek után befolyt kamat, amely után 5 százalékot szed be a költségvetés)! Nyert a kamattámogatásos kurzuson az építőipar is, amely előtt korábban soha nem látott perspektívák nyíltak. Az átadott lakások száma fél évtized alatt megduplázódott, a lakásberuházások a KSH szerint az 1999-es 327,6 milliárd forintról 2004-re 943,9 milliárdra nőttek. Ám 2005-ben a folyamat megtorpant, a kapacitásaikat csúcsra felfuttató építőipari cégek az új lakásokat egyre hosszabb idő alatt, olykor már csak kedvezményekkel tudták elpasszolni. Körbetartozás, csődök sora következett be. Tavaly a vállalkozói lakásépítés már egyértelműen hanyatlott, az átadott új lakások között az elavult, házilagos kivitelezésű, kalákás építkezési mód aránya ismét nőni kezdett, amire fél évtizede nem volt példa. Nyert a szubvencionált lakáshiteleken az a 420 ezer ember, akik 2006 júliusáig mintegy 1620 milliárd forint értékben vettek igénybe ilyen kölcsönöket. A nagyvonalú állami apanázsban alapvetően az amúgy is tehetősebb középosztály részesült - most a megemelt adókkal tízszer annyian fizetik meg az árát. Közben pedig a bankok is szorgalmasan emelgetik a törlesztőrészleteket.

Tanmese a szarkáról és a farkáról.

Az eset súlyosságát jelzi, hogy az idei költségvetésben a 13. havi nyugdíjakra 188,5 milliárd forint, lakásépítési támogatásra 225 milliárd van betervezve. A lakástámogatási keret legfeljebb mintegy félmillió ember szubvenciója. A 13. havi nyugdíjban ennél hatszor többen részesülnek. Tessék választani.

Vajon a lakásépítések állami szubvencionálásával javult-e az emberek komfortérzete? Nem éppen; a lakásukkal elégedett háztartások aránya az 1999-es 74,6 százalékról 2003-ra 70,9 százalékra csökkent (ennél frissebb adata nincs a KSH-nak). Javult a kínálat? Talán, de inkább csak torzult: az átlagos hitelnagyság 2002 és 2006 között stabilan 4-5 millió forint körül volt, ebből pedig inkább csak szerény méretű lakásokra futotta. Az új otthonok elsöprő többsége 35-45 négyzetméteres; 1999-ben az átlagos alapterület csaknem 100 négyzetméter volt, 2005-ben már csupán 86,5 négyzetméter. Jó befektetésnek bizonyult a lakás? Annak indult. De ha az áresési jövendölések valóra válnak, a kamatterheket is figyelembe véve nem sokan szállnak ki nyereségesen a buliból.

A felsorolt példákhoz ki-ki vegye hozzá a forint árfolyama és a kamatszint kacifántos pályáját, a logikátlan és ellentmondásos adódöntéseket, amelyek 2005 és 2007 között fel-le-fel mozgatták az átlagos árszínvonalat, a sztrádaprogram kacskaringóit, bármit. És persze illő volna valamiféle konklúzióra jutni.

Minél több bevételhez jut az állam, annál több feladatot vállal magára. Mondhatni, annál többet árt. És minél több feladatot vállal magára, annál több adót kell beszednie a későbbiekben is. Saját terjeszkedéséről, azaz hatalmáról önként nem fog lemondani, azt csak külső körülmények kényszeríthetik ki. Kevésbé súlyos esetben például az a tény, hogy a riválisaihoz képest magas adószint elriasztja a külföldi befektetőket. Ennek drámaibb változata, ha a nemzetközi pénzpiac megvonja a bizalmát. Az ilyesfajta válságot átélt országok politikai elitje igyekezett olyan közös szabályrendszert megalkotni, amely a költségvetési normaszegés lehetőségét minimalizálja. Van, ahol sikerült, van, ahol nem.

Magyarország messze van ettől, noha már 1980-ban, 1988-ban és 1995-ben is pénzügyi válság közelébe sodródott, nem csak napjainkban.

(Függelék)

„Sok ember azt várja a kormánytól, hogy védje meg a fogyasztót. Sokkal sürgetőbb azonban, hogy a fogyasztót megvédjük a kormányzattól" - mondta Friedman. Erről nehéz volt vele vitatkozni, és másról is, mert gondolati rendszere zárt és logikus. Társadalomképével szemben igazán csak egyetlen súlyos ellenérv hozható fel, az a nagyon gyakorlatias, tapasztalati tény, hogy a modern társadalmak többsége sokkal elnézőbb a kormányzati beavatkozások iránt, mint ő maga volt. Ám korántsem biztos, hogy a többségnek van igaza.

A friedmani tükör mindazonáltal kiválóan alkalmas a főbb problémák azonosítására. Mint ahogy a maga idején a liskai is az volt.

Milton Friedman a magyar származású Nobel-díjasok csapatába sorolható - írta róla a család múltját feltárva Czeizel Endre -, szülei mindketten Beregszászon születtek, s egymás közt az Egyesült Államokban is magyarul beszéltek (bevándorlótársaikkal pedig jiddisül). Az édesapa, Greenstein Jenő Saul a féltestvére nevét fölvéve lett Friedman, és 1894-ben, tizenhat évesen már Budapestről vágott neki a nagyvilágnak. Az édesanya, Landau Sára Etelka egy évvel később emigrált, tizennégy évesen követte három nővérét Brooklynba. A szülők ott találkoztak, házasságukból négy gyermek született: Tikkie, Helen, Ruth és Milton. A népes család később a New Yorktól 20 mérföldre lévő Rathawaybe költözött, ahol egy kis üzletet nyitott.

„A családi jövedelem szerény és meglehetősen bizonytalan volt; állandó társaságunk volt a pénzügyi válság" - írta önéletrajzában Friedman. Tanárai ámulatára már 16 évesen kijárta középiskoláit, két évfolyamnyi tanulnivalót egyetlen év alatt letudva. Édesapja korai halála után állandóan dolgozott, hogy egyetemi tanulmányai fedezetét előteremtse. Nem csoda, hogy egész eszmerendszerében az egyéni felelősséget és szabadságot dicsőítette a kormányzati gyámkodással szemben. Érveket pedig saját karrierjéből is meríthetett hozzá. Fiatal éveiben ugyanis olyan szegénységben élt, hogy a Rutgers Egyetemen megismert szerelmét, Rosa Directort is csak akkor vette feleségül, amikor anyagi biztonságát már megteremtette. Hat évig várt erre. A Rutgersen még biztosítási matematikával foglalkozott, és egyik professzora tanácsára ajánlott neki ösztöndíjat a Chicagói Egyetem, ahol figyelme a közgazdaság-tudomány felé fordult.

Kivételes szellemi teljesítményét az orvosgenetikus négy adottságnak tulajdonítja: az átlagost meghaladó általános értelmességnek, a matematikai készségnek, a kreativitásnak és az iskoláztatásnak. Azt pedig bízvást tekintsük szimbolikusnak, hogy az állami hatalomkoncentrációval szembeni ellenérzéseit kortársai közül a leghatásosabban éppen egy olyan, magát öntudatosan amerikainak valló közgazdász fogalmazta meg, akinek a családfája a történelmi Magyarország területén gyökerezik.

* Az írás egyes részei a HVG 2006. november 25-i számában megjelent Álom lomtalanítással című cikkét idézik vissza.