A Mozgó Világ internetes változata

Idei különdíjunk méltatása előtt idézettel kezdem, egyébként éppen azzal a passzussal, amelyet a decemberi lapszám „reklámjának" szánt a szerkesztőség. Ugyanis ezt a bekezdést adtuk le a Népszabadság Ízelítőjébe, ennél meredekebbet nem tudtunk kitalálni, koccanjon össze a napilap foga is, ne csak a miénk.

„Súlyos kérdésekre keresek választ ebben az írásban. A végső kérdés így hangzik: van-e köze a mai magyar radikális populista jobboldaliságnak a múlt század húszas-harmincas éveinek közép-európai szélsőjobboldaliságához? Az egykori olasz és német szélsőjobbhoz? Úgy értem, van-e a felszíni - bizonyos eszközök és szimbólumok használatában mutatkozó - párhuzamok mellett érdemi hasonlóság vagy azonosság? Keményebben: van-e köze a mai magyar populizmusnak az egykori fasizmushoz és a nácizmushoz? Még keményebben: van-e köze Orbán Viktornak Mussolinihez és Hitlerhez?"

Aki még nem olvasta Debreczeni József decemberi számunkban megjelent Populizmus, fasizmus, nácizmus című tanulmányát, annak kedvéért lelövöm a poént: a kérdéshalmazra a válasz természetesen IGEN. De nem hinném, hogy itt és most ebben a „kutyaévben" - a kínai horoszkóp szerint a mostani a kutya éve volt - a gyanúk másokat elkerültek volna.

Ellenkezőleg. A szerző által föltett kérdések vagy hozzá nagyon hasonlók a léha társasági beszéd szintjén itthon közhelyszámba mennek. Négy-öt demokrata magyar mostanában összehajol, fölteszi magának is, a másiknak is a kínos kérdéseket, válaszol rájuk valami nagyon hasonlót, de írásba ritkán adja, és írásban kevéssé szereti a diagnózist viszontlátni. Ilyenkor a négy-öt demokrata magyar éppúgy viselkedik, mint például hatvanöt-hetven évvel ezelőtt a konzervatív jobboldali rezsim lassú, de szabad szemmel jól látható radikalizálódásának idején a kávéházakat megtöltő rengeteg hím- meg nőnemű Konrád: hárít és szublimál, hunyorog és lelkiekben menekül. Szíve szerint ma is készen áll, hogy keresse a „másik oldallal" a kiegyezés lehetőségét. Hogy az egész cirkuszt egyszerűen rossz álomnak lássa. Hogy egy kis öngyűlölettel, egy kis szolidaritáshiánnyal, egy kis alkuval áron alul juthasson mentelmi lobogóhoz. Csak legyen vége már, legyen béke már! Lehet, hogy az Árpád-sávos zászlóhoz is hozzászokna, ha a piros-fehér csíkok számát eloszthatná kettővel?

A különdíjjal jutalmazott írás mindenesetre a gondolatmenet kódájában nem sok jóval kecsegtet. Igaz, nem hal meg a végén Debreczeni főhőse, az új magyar demokrácia, de nem is érzi valami jól magát. Azt írja a szerző: „Mintha ma is olyan tanácstalanok lennénk az eszement politikai radikalizmus új jelenségeivel szemben, mint egykoron." Majd lejjebb: „A parlamentáris jogállam rendre óvatosnak, bizonytalannak, bátortalannak tűnik." Még lejjebb: „Tudnunk kellene: a múlt századi populista radikalizmus diadala, majd rémuralma elsősorban az akkori liberálisok, szocialisták, konzervatívok - a demokrácia és a parlamentarizmus híveinek - gyanútlansága, jóhiszeműsége, naivitása és gyengesége miatt együttesen következett be."

Nemcsak tudnunk kellene, de tudjuk is: a rossz hír hozójának a fejét szokták venni. Nem lepne meg, ha e tanulmányban fölvázolt Orbán-Mussolini, (s persze Hitler) párhuzamot a vulgárpolitológia kedvencei, a mindenkori „középen állók" ama logika szerint próbálnák érvényteleníteni, hogy lám, nem stimmelt az 1956-os forradalom és a 2006-os sajnálatos események összecsengetése, nincs ok az új hasonlat alkalmából sem a riadalomra. Őrizze meg mindenki a hidegvérét: egy sztornó tehát a jobboldalnak becézett, valójában autoriter populistáknak az egyik térfélen, cserébe egy sztornó a baloldalnak minősített egyesült parlamentáris demokrata erőknek a másik térfélen. Szerva itt, csere ott. A haza fényre derül, föltéve ha például a Kurucinfo s például a 168 Óra egyformán fog szélsőségesnek minősülni némely helyzetelemzésben.

Debreczeni József tanulmányában s általában véve Debreczeni József közírói magatartásában az a legjobb, hogy efféle hallgatólagos paktumról szemlátomást nem vesz tudomást. Lehet, hogy mint magánember olykor ő is álmatlanul forgolódik ágyában, néha fél, netán szorong, de képernyője előtt a valamennyiünknek oly ismerős érzésből szinte semmi sem marad. Mintha az Úristen és gépének billentyűzete közé anyagidegen szempont be nem furakodhatna. Sem tudatalatti helyezkedési kényszer, sem publicisztikának maszkolt páváskodó tetszésvágy, sem a magas tudomány madárnyelvét használó, habilitációra sandító előmeneteli kényszer.

Ott áll - bizonyára ül -, másként nem tehet, és csak írja, írja könyörtelenül a magáét. Mintha nem függene életünk - az övé is - attól, hogy itt és most a populáris demokrácia avagy az autokratikus populizmus kerekedik-e felül. Mintha nem vágna húsunkba, hogy a közvetett képviseleti parlamentáris demokrácia szabja-e meg az élet föltételeit, vagy a píárral és marketinggel fölhabosított kontroll nélkül működtetett tömegmozgalomnak stilizált utcaszínház az, ami az események menetét meghatározza. Mintha nem azon múlna minden, hogy a hatalom legitimációja az individuális szabadságokat összegző ciklikus választásokon alapszik-e vagy valamiféle „misztikus, lelki fölhatalmazáson", melyben a vezér forrásként az idézőjelbe tett hazát jelöli meg, kizárva belőle persze a többségi oldalt!

Az efféle írásban megmutatkozó konok lelkierő ritka magyar szellemi erény. Fél kezünk se kell hozzá, hogy az elmúlt hetven évben az idetartozó képviselőket öszszeszámoljuk. Élt egyszer, ameddig élni hagyták, egy Bálint György a primér populizmus korában, de hát ő ma szocialistának számít. Élt a közelmúltig egy Szabó Miklós a föltámadó neopopulizmus korában, de hát ő ízig-vérig szabad demokrata volt. S persze valamennyiünk okulására élt egyszer egy Bibó István - eszmeileg Debreczenihez talán a legközelebb álló szent ember -, aki polgári demokrata volt, sok konzervatív beütéssel, s mintha hátra meg előre látná, ami ebben az országban történt, történhet és történni fog. Nos, ők hárman együtt voltak-lehettek azok, akik szerzőnknek súgni tudtak, velük együtt nyitotta az új és újabb fájlokat, nyomta az entert, küldte a csatolt szöveget mindazon orgánumokhoz, amelyeket az ilyesmi érdekel.

Végezetül engedtessék meg néhány sor szubjektív merengés a dolgok alakulásáról. Igencsak megmosolyogtam volna, ha nekem a rendszerváltás környékén valaki azt mondja, hogy a Mozgó Világ szerkesztőségi díját, ezt a legideológiaérzékenyebb elismerést 2006-ban egy MDF-nek elkötelezett politikus, egy nemzeti-liberális szerző fogja kapni. És az egészben az a legszebb, hogy Debreczeni József lényegében azóta nem változott. Szerintem a folyóirat irányvonala sem változott. Csak éppen a dolgok alakultak úgy, hogy a világ akkorát változott körülöttünk, hogy fegyverbarátságunk immár elkerülhetetlen.