A Mozgó Világ internetes változata

Tavaly és tavalyelőtt azzal jellemeztem a Mozgó Világ tanulmányait, hogy jelen világunk fenomenológiai leírását adják. Az idén ez nem folytatódott. A világ megsűrűsödött körülöttünk. Most mindent a választandó STRATÉGIA kialakítása szempontjából kell elemezni.

Fordulóponton vagyunk. Két út lehetséges: vagy a pokol, vagy a tisztítótűz. (Mennyország egyelőre nem áll rendelkezésünkre.) Így azonban még nagyobb a tét.

Újraolvasva a tanulmányokat eddig ismeretlen érzés fogott el: úgy látszik, hogy az alapvető dolgokban valamennyien egyetértenek. Mintha ugyanaz a szerző írt volna egy több ezer oldalas könyvet, és annak egyes fejezeteit küldte volna be a lapnak. Kialakulóban van egy közös gondolkodás.

Nézzük előbb (a teljesség igénye nélkül), hogy mivel foglalkoznak a Mozgó tanulmányai!

Kezdem Várhegyi Éva írásával (Kormány a pácban, 9. szám). Ő fogalmazza meg ugyanis a TÉMÁT, azt az alapvető ellentmondást, amivel a kormánynak és az egész társadalomnak szembe kell néznie. A társadalom várja és követeli, hogy gondoskodjanak róla, méghozzá jobban, mint eddig. A gazdaság viszont azt mondja, hogy mindannyian beledöglünk, ha továbbra is ezt tesszük. A kormány tehát nemcsak pácban van, hanem kényszerzubbonyban is.

Farkas Zoltán (Kampánycsendes merengések, 5. szám) azt is megmondja, hogy mikor estünk (ő nem pácot mond) a bűnbe. 1995/96-ban, amikor az akkori kormány visszatáncolt az éppen megindított reformok továbbvitelétől. Hogyan juthatunk ki a bűnbeesés állapotából? Tanulmányaink négy dimenzióban járják körül a kérdést. Az elsőben a politikai élet minőségét és stílusát, a hazugságok és az igazság viszonyát elemzik.

Pataki Ferenc nagy ívű tanulmányának (A politikai élet stílusáról, 12. szám) egyik alapgondolata, hogy politikai életünk folyamatossága (többször is) megszakadt. 1990-ben voltaképpen 1945-48 megfojtott demokráciáját kellett folytatnunk. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy igen erős a két alapvető stílus: a demokratikus realizmus és az autoriter voluntarizmus, a fanatikus egyoldalúság ellentéte.

Ormos Mária visszatér a múlt év nagy témájához. (Politikai igazságok és hazugságok, 10. szám.) A politikának - mondja - két út között kell választania. Vagy mindent megígér a „népnek" - és akkor megnyeri, vagy legalább megnyerheti a következő választásokat. Vagy az igazság mellé áll - és akkor holtbiztosan elveszti. Még akkor is, ha ezzel a nép veszíti a legtöbbet.

Bugyinszky György (Közéleti közléstan középhaladóknak, 1. szám) egyebek közt voltaképpen arra is felel, hogy hogyan lehet ezt a dilemmát megoldani. A hazugságok ellenszere a társadalom intellektuális és politikai nagykorúsodása. De vajon hol tartunk most ebben a folyamatban?

Ezzel elérkeztünk a második dimenzióhoz.

Agárdi Péter keserű-tárgyilagos cikke (Bulvártémák és politikai elbeszélések, 11. szám) a József Attila-évforduló szívszorító tanulságait foglalja össze. Eluralkodtak a bulvártémák (József Attila betegsége, halálának körülményei, szerelmei). Hamis képet kapott politikai magatartása és költészete, baloldaliságát vagy elhallgatták, vagy lebecsülték, vagy a költészettel ellentétes motívumként jelenítették meg. (Amihez most - tárgyunkon kívül - azt a megjegyzést kell tennem, hogy még roszszabbul jártunk a Bartók-évfordulóval.)

Széles összefüggésben foglalkozik a társadalom intellektuális kiskorúságával Klein Balázs-Klein Sándor-Joubert Kálmán-Gyenis Gyula beszámolója (Intelligencia és iskolázottság Magyarországon, 6. szám). Az utolsó sorozás alkalmával, 1998-ban majdnem 7 ezer 18 éves fiatalemberrel végeztek intelligenciavizsgálatot. Az eredmény szomorú, mert a fiatalok igen nagy százaléka nyújtott gyenge eredményt. Másrészt - és még inkább - mert ez túlnyomórészt a fiatalember szociális helyzetétől függött. Majdnem mindenki ott marad, amibe beleszületett.

Térjünk akkor a harmadik dimenzióra, a nagy társadalmi rendszerekre.

Sárközy Tamás a kormányreformmal foglalkozik (A kormányzás modernizálása, 8. szám). A kormányzás cseppfolyóssá vált. Az átalakításnak folytonosnak, evolutívnek kell (kellett volna) lennie, de ezt az elvet Orbán Viktor kormányzata a pusztán személyi változásokra cserélte. Ezáltal a közszféra deformálódott. Most átfogó és folyamatos államreform szükséges a teljes értékű jogállam és a racionális államszervezet jegyében.

Halmai Gábor (Kitüntetett jog korlátokkal, 12. szám) nagyon is aktuális kérdést vet fel: a gyülekezési jog kitüntetett helyzetét a jogok hierarchiájában - a még Sólyom László által elnökölt magyar alkotmánybíróság értelmezéséből következően. Feltárja a helyzet jogi ellentmondásait, és javaslatot tesz megoldásukra.

Ágh Attila ezúttal Budapest szerepét és reformjának irányát elemzi (A Nagy-Budapest régió az európai térben, 7. szám). Lényege, hogy Budapest voltaképpen régiót alkot (a szó európai uniós értelmében), ehhez kellene alakítani felépítését, fejlesztését és vezetését.

Itt kellene kitérni Debreczeni József két tanulmányára is, de nem teszem, mivel a szerkesztőség különdíját kapja.

Negyedik dimenzióként térjünk vissza a gazdasághoz.

Békesi László cikke (Gondolat a magyar gazdaságról 2006 őszén, 11. szám) rendkívül tömör, világos összefoglalását adja gazdasági helyzetünknek. Tanítani kellene, hogyan lehet a legmagasabb szinten is úgy fogalmazni, hogy sokan megértsék. És itt térhetünk vissza az 1995-ös „bűnbeesésre", amelynek ő volt az egyik - kárvalló - főszereplője. Nem ő esett bűnbe, éppen fordítva. Ő volt a tudás almája, amit meg kellett volna a kormányzatnak (és a társadalomnak) becsülnie, de ehelyett beleharaptak egy kicsit, aztán eldobták. Békesi most is olyan logikusan fogalmazza meg a lényeget, mint akkor. A magyar gazdaság teljesítménye 2001 és 2006 között 21 százalékkal emelkedett, a reálbérek és a reálfogyasztás azonban negyvennel. Ez az alaptény, amiben benne van egész múltunk, és ezt kell számításba venni, hogy legyen jövőnk. Ehhez kell hozzáadni, hogy 3,9 millió ember tart el 10 milliót. Az egészségügy költségeit illetően pedig 3,4 millió fizeti (köztük 1,9 millió minimálbérszinten) az egészet. Tehát túlságosan sok a potyautas és az adócsaló.

Mi a megoldás? Olyan gazdaság kell, amelyben kevesebb a potyautas, az adócsaló, és nem él meg a feketegazdaság. Ilyen irányban kell megváltoztatni a gazdaság szerkezetét. Ehhez azonban fel kell számolni az örökletes magyar hitbizományos feudalizmust. Grandiózus feladat.

Végül és utoljára: ugyanebbe a körbe illeszkedik bele, de fél lábbal már kilép belőle Romsics Ignác írása: Suomi titkai (7. szám). Az 5. dimenzió, a jövő felé lép ki. Ezért az idén neki jár a tanulmányok díja. Műfaja az allegória. (Talán inkább a költészet díjában kellett volna részesíteni, de az már foglalt volt.) Nem Magyarországról szól, hanem elmondja a világ egyik legsikeresebb országának történetét. Amely lélekszámában kisebb, mint Magyarország. Ugyanolyan hányatott sorsú (és mindig két hatalom közt „omlott ki vére"). És nemrég még ugyanannyira - bár másképpen - parasztország volt, mint mi. Ugyanolyan hátulról indult tehát. És ráadásul még rokon is (bár a hun-szittya ősök, a dicső hódítók és a büszke magyarság híveinek megalázó volt ez a „halszagú rokonság").

Romsics nem foglalkozik az összehasonlítással. Csak leírja, hogy mi történt. A tanulságokat majd levonja, aki akarja.

Elmondja, hogy a folyamat nem a múlt század végén, nem a Nokiával kezdődött, hanem már a 18. században. Már Jankó János megcsodálta, Kodolányi János pedig példaként állította a magyarok elé a finn előretörést.

Mi tehát az oka? Romsics Ignác a következő általános vonásokat sorolja fel: A realitásérzék (amit Kodolányi is szembeállított a „magyar álmodozással"), a kompromisszumkészség, a szolidaritás (ami egyaránt megmutatkozott háborúban és békében), az üzleti élet tisztasága. Vagyis: azt tudták a javukra fordítani, ami addig a kárukra volt.

Bibó István terminusával mi a zsákutcás fejlődés útját jártuk, úgy jutottunk abba a sajátos ellentmondásos állapotba, aminek kiútjáról most gondolkozunk. A finnek még a zsákutcába sem jutottak be, maradtak egy nem is feudális, hanem voltaképpen feudalizmus előtti állapotban (nem volt feudális államuk, és uralkodó osztályuk sem. Parasztságuk nem vált jobbággyá.) Aztán, amikor mód nyílt rá, a mellékutakat és zsákutcákat kikerülve egyszerre rákanyarodtak a fő útvonalra. És megőrizték a közösség szolidaritását.

Romsics nem tárgyalja, de nekünk azt kell kérdeznünk: elképzelhetetlen-e, hogy mi is kövessük a finn utat? Vagy legalább többet tanuljunk tőlük, mint eddig? Nincs idő rá válaszolni, de úgy gondolom, nagyon is. Gondoljunk a „finn út" legnagyobb magyar képviselőjére, Bartók Bélára (az elmulasztott évfordulóra).

Köszönet Romsics Ignácnak, hogy ilyen összefüggésben, halk szóval, de katartikusan mutatta be nekünk Finnország példáját.