A Mozgó Világ internetes változata

A fenébe! Már megint bérolvasó vagyok. Ráadásul 2006-os cikkek böngészése, rangsorolása, méltatása a feladatom, holott ezt az évet legjobb lenne gyorsan elfelejteni. Miért ne lehetne díjazni például az 1990-es írásokat? Mondjuk, a márciusi számban, amelyben volt két remek kerekasztal-beszélgetés - véletlenül elég jól emlékszem rájuk -, az egyik a Fordulat és reform, a másik a Társadalmi szerződés kulcsfiguráival. Az utóbbiban azt találta mondani Kőszeg Ferenc a népnemzeti és a liberális oldal megromlott viszonyáról, hogy abban „a társadalmi gondolkodás lényeges különbségei" nyilvánulnak meg, no és hozzátette: „egészséges folyamat, hogy ez a kétféle gondolkodásmód szétvált. Hosszabb távon az a kívánatos, ha ez két külön politikai koncepcióvá válik, amely képes az együttműködésre..."

Ha nem csalódom, benne vagyunk a hosszabb távban, de nyakig. Egészséges folyamat? Épp csak bele nem döglünk.

Persze nincs min csodálkozni: Békés Pál már a februári számban megjósolta, hogy „a választásokkal és 56 fél évszázados évfordulójának megemlékezéseivel súlyosbított 2006 olyan évnek ígérkezik, amelyet legjobb lenne kihagyni a naptárból". Na ugye.

Az a vád speciel nem érheti a Mozgót, hogy szerzői ne látták volna előre már-már gyanús precizitással, mikor mi várható. Grendel Lajos már márciusban arról elmélkedett, hogy a pártok ígérgetési licitje a politikai giccs egyik megnyilvánulási formája: „Kampánybeszédben műfaji vétség igazat mondani, legföljebb tetszetős féligazságokig illendő elmerészkedni..." Vajon honnan tudta? De menjünk tovább.

„Keserűek az ötvenhatos bácsik nagyon, elmaradt az igazi rendszerváltás, a forradalmat elsinkófálnák valahogy, ha hagynák ők, az ötvenhatosok, de nem" - írta a Kossuth teret és annak alkalmi látogatóit megjelenítő, pompás kis írásában Barna Imre, mintegy meghívót kínálva ezüsttálcán egy jó kis bulira „az ország közepén". Hát összejött, sőt a látogatókból lakók lettek, igaz, fél évvel később. Végel László meg rezignáltan megállapította, hogy Magyarországon, sajnos, nincs középút, bár modoros értelmiségi divat lett mindkét politikai táborra fölényesen legyinteni.

Ezekkel az idézetekkel bizonyítottnak kell tekintenem, hogy a sajnálatos 2006-os év eseményeinek főszereplői kottaként forgatták a Mozgót. Úgy kell nekünk.

Hibátlanul működött egyébiránt a térfigyelő kamerája is a Mozgónak, Tábori Zoltán például kedélyesen hátborzongató szociográfiát ütött össze a Mátyás térről. Azt pedig, hogy milyen szűkös itt a tér bevándorlóknak, menekülteknek, Bognár Róbert és Szász Ildikó megrendítő interjúiból tudhatjuk. De szűk a tér Őrszigethy Erzsébetnek is, aki ki sem mozdult Környéről, amíg egy kötetnyi írást össze nem hozott róla: három éve jó kis sorozatot publikált a soknemzetiségű falu keveredéséről, most pedig a Night Club Panzió című sajátos esettanulmányában mesélte el, hogy szobáztatni akkor is bűn a törvény éber őrei szemében, ha a házinéni nem kerít, csak kedvre derít.

Szeptemberben és októberben aztán bekövetkeztek a Mozgó hasábjain megjövendölt vérfagyasztó események. „Ha a magyarok egyszer felfordulást csinálnak, akkor az tényleg felfordulás", idézi egyik barátját s kommentál egyúttal Grendel. Azt meg végképp nem érti, hogy a magyar politikai osztály a „randalírozást" - ez az ő minősítése - követően napokon át hallgatott. „Ha a magyar társadalom egészséges szervezethez hasonlítana, egységesen, politikai pártállástól és világnézeti meggyőződéstől függetlenül már réges-rég kivetette volna magából az Árpád-sávos lobogókkal hadonászó hunokat, szittyákat és a demokratikus rend alapjainak aláásására vetemedő más eszelősöket... szégyellem az anyaországomat" - tette hozzá. Én meg ehhez nem tennék hozzá semmit.

Külön értéke a Mozgónak az idén ötösfogattá duzzadt Hónapló-csapat. Grendel és Balla jóvoltából átélhetővé válik az a szikár orbánviktori tétel, miszerint az Európai Unión kívül is van élet. Akik a Mozgót olvassák, tőlük tudják, milyen. Grendel kiegészítése: Szlovákia az unió tagja, ott is van élet, csak olykor feltűnően hasonlít az azon kívülire. Dalos György ehhez a professzionális Európa kultúráját, morális dilemmáit - és olykor Oroszországét - adagolja, inkább ízléses kupicákkal, mint nagykanállal, Békés pedig a szarkazmusát, és azt, hogy ebből az egész egészből azért ki is lehet maradni. Addig legalábbis, míg fel nem dübörög egy testvéri tank.

2006-ban Balla D. Károly hónaplói álltak legközelebb a szívemhez. Olykor érces volt és kíméletlen, mint Grendel, olykor lírai és tűnődő, mint Dalos, bölcs és elemző, mint Végel. Nem idegenkedett a közérdekű intimitásoktól sem, aminek különben Békés Pál a mestere. Balla Haza dolgában című novemberi önelemzése kárpátaljaiságról és anyaországiságról (ő persze ilyen szörnyűséges szót le nem írna, mint az utóbbi) akkor is szívszorongató, ha öniróniában oldja a keserűséget: „jól kibuliztam magamnak ezt a hazátlanságot, így minden helyzetben van alibim, hogy kívülálló maradjak". Jó szöveg, csak éppen nem igaz; Balla sem a manzárdjában, sem másutt nem bír kívülálló maradni, még csak úgy sem tesz, mintha... Megjegyzem, néhány hónappal korábban hontalanságról és idegenségről Végel is elmerengett, s ha ehhez hozzávesszük Grendel már korábban idézett kifakadását (vö.: „szégyellem"), akkor két következtetésre juthatunk: vagy a haza ügye nem áll túl jól újabban, vagy Balláék ügye nem áll túl jól a hazákkal.

Kényszeresen még azt is méltánylom Ballában, hogy nem fél a denevérektől. Mert ami engem illet, egyszer több mint két órán át fulladoztam a paplan alatt, és nem csak a méregtől, amikor beszállt hozzánk egy termetes példány. Bár lakva ismerjük meg egymást, Ballával szemben én erre nem mutattam hajlandóságot. És végképp nem becéztem Devenér Mukinak.

Különben is, Békés és Dalos 2006-ban idén állami kitüntetésben részesült, amit nehéz volna überelni. E jeles alkalomból mindkettőjüket nyakkendő viselésére ítélték, mintegy halmazati büntetésül, ezzel kapcsolatos kalandjaikat rögvest meg is osztották a Mozgó olvasóival. Bár Dalos találóan megállapította: azon az ünnepen a köztársasági elnök megtagadott kézfogása minden mást elhomályosított. Nem tette hozzá, még az ő nyakkendőjét is. És azt sem, hogy bárdolatlanságával stílust is teremtett az elnök úr.

Ha pedig a stílus maga a nemzet, amely amúgy nyelvében él, akkor különösen rosszul állunk. A decemberi nemzeti gyásznapon ugyanis egyszer csak azt a rövidke hírt kaptam a mobilomra a piacvezető szolgáltatótól, hogy „örök nyugalomra helyezték a legendát".

A szent jobb meg a szent bal. Mégiscsak törölni kéne a naptárból 2006-ot.

Balla D. Károlynak viszont gratulálok!