Kovács Péter: Csodafegyver
Várkonyi György rovata a Mozgó 2006-os évfolyamában a mai magyar képzőművészet igazi nagyágyúit vonultatja föl, köztük olyan vitathatatlan értékű mestereket, mint Konok Tamás, Bukta Imre, Kicsiny Balázs, Kőnig Frigyes vagy a fotós Lugosi Lugo László. Ilyen nagyságok közé rejtette a „csodafegyvert", az Erdélyből két évtizede ideszármazott Elekes Károlyt. Várkonyi igazán nem vádolható valamiféle csőlátással: ugyanolyan érdeklődéssel, megértéssel és megbecsüléssel tud foglalkozni az egymástól teljesen különböző - különböző utakon járó és különféle irányokba tájékozódó - művészekkel. Ahányan, annyifélék. Nincs kettő köztük, aki azonosan látná a világot, aki ugyanazt látná benne, aki a világról s a művészetről, a művészet dolgáról ugyanúgy gondolkodna. És köztük Elekes mégis más. Akkor is más, ha néha-néha hasonlítani látszik egy-egy kortársához. A csodafegyver, aminek talán hasonló a formája, de a színe már nem olyan, s egészen más a hangja.
Elekes Károly egy ideje talált képek „feldolgozásával" foglalkozik. Nem remekművekkel, még csak ismert vagy kevésbé ismert gyakorló - ahogyan mondani szokás, „professzionális" művészek munkáival sem, de azért igazi, ecsettel-festékkel készült, valódi képekkel. Néha ügyesebb, máskor teljesen járatlan, az ízlés világában is tájékozatlan, de láthatóan hittel és valami megnyugtató, elhivatott biztonsággal dolgozó mesterek öntudatosan aláírt, dátumozott, vagy csak úgy, csupaszon eleresztett képeivel. Ilyen „feldolgozásokat" mutatott be tavasszal a Dorottya Galériában is, Várkonyi pedig ebből az anyagból válogatott a Mozgó augusztusi számába.
A tavaszi kiállításhoz készült szerény katalógusba Sturcz János írt tudós tanulmányt. A tanulmány - miközben Elekes helyét keresi a kortárs művészetben és a kortárs művészek között - föltárja a mindennapi műhelymunka titkait, megismertet Elekes indíttatásával, megvilágítja alkotói módszereit, s adott esetben egy-egy kép talányos jelentésének konkrét megfejtését is produkálja.
Hát nem tudom. Akár még így is lehet. Elekest kell megkérdezni. Számomra legalább minden hasonlóságnál, ilyesfajta szándékolt vagy véletlen megfelelésnél, kézenfekvő magyarázatnál fontosabbnak látszik az a „titok", amitől igazán „másnak" érzem Elekest kortársainál. Egyrészt talán arról a szokatlan rezignációról van szó, amellyel az elhivatottak (ne tessenek e szó használatában semmi szarkazmust föltételezni!) művészi gyakorlatát és ennek nyomán a mennyiségében mind áttekinthetetlenebb tömeggé növekvő termést nézi - fölöslegesnek, s talán reménytelennek is érezve, hogy ő maga ehhez még bármi leleményt hozzátegyen. Másrészt arról a részvétről, amellyel az elesettekhez hajol. Az „alkotókhoz", akik talán tényleg művésznek hitték magukat, s elbizakodottan vagy szerényebben a „szép", a „való", a „dráma" vagy a béke, az igaz, a félelmes, a rejtélyes, az egyetlen pillanat vagy a történés ábrázolására, megörökítésére vállalkoztak. És ugyanígy fordul a már senkinek sem kellő, semmire sem jó tárgyakhoz, a „feldolgozásra" váró képekhez, amelyeket valamikor valaki a maga vagy a más örömére festett meg, keretezett be és akasztott a falra. Igen, a részvét gesztusáról van szó, arról az egyszerű, valójában szakrális gesztusról, amellyel visszaadja az egyszer élt „művész" hitelét, megérintve, megjelölve, „elfogadva" a meglelt képet; a részvét gesztusáról van szó, ahogyan „kijavítja" - pontosabban: érvényesíti - az egyszer már elveszett, elfelejtett, jelentőségét vesztett tárgyak (képek) egykor valakinek fontos volt értelmét.
Nem felejtem soha annak a mankónak a magányát, amelyet egy nagy hagyatékot egymás között mérlegelő gonddal felosztó örökösök egyedül hagytak a tökéletesen üressé csupaszított lakásban. Elekes ezt a mankót viszi mindennap haza.