Békés Pál: MGP
Hét. Meseszám. Hetedhét országon túl ennyi feje van a sárkánynak, ennyi napból áll a hét, ennyi a főbűn és ennyi a szentség - a hétszentségit. Hét éve szemlézem a -ról, -ről rovatot, ha úgy tetszik, az évezred kezdete óta rendületlenül. Azóta minden decemberben itt állok és laudálok.
És a lényeg ugyanennyi ideje változatlan: a rovat a Mozgó Világ egyik erőssége, szerzői - az állandó és az alkalmi résztvevők egyaránt - a magyar szellemi élvonalhoz tartoznak. Megjegyezném - hiszen a külső megerősítés mindig hasznos, és legjobb értékmérő az irigység - idén két alkalommal is sikerült elcsípnem egy-egy, hogy úgy mondjam, rivális lap illetékes szerkesztőinek félmondatát; különböző hangfekvésben fogukat szíva említették, hogy örülnének, ha sikerülne saját orgánumuk kritikai rovatát feltornászni erre a szintre, de nem megy.
Rövid leszek: az idei díj Molnár Gál Péteré.
Nem vagyok különösebben elfogult, hiszen ilyen esetben mit sem számít, hogy már gyerekkoromban baráti körben a padlón ülve néztem föl a fotelban heverő férfiúra, akiről azt mondták, hogy színikritikus, én azonban nem értettem a szót (őszintén szólva ma sem igen értem), és csak annyi maradt meg bennem, hogy a színházi bácsik raccsolnak és szőrösek. Ellenben igenis számít, hogy az én darabjaimról sosem írt kritikát, így azután mindmáig eldöntetlen, hogy ezt büszkén vagy leverten kell-e fogadnom, hogy veszteség ért-e vagy nyereség, netán baráti, már-már kegyeleti gesztus volt-e a hallgatás, mert ha egyszer megírta volna mégis, hét évig bujdokolhattam volna hetedhét országon át - ki tudja? Én nem - és most már nem is akarom. De azt leszögezem: objektivitásom megkérdőjelezhetetlen.
MGP pályája a magyar szellemi élet és a jelenkor színháztörténetének szerves része, és örülhet a lap, amelyben annyi balszerencse közt s oly sok viszály után otthonra lel. Volt ő már sújtó ököl - olykor-olykor simogató kéz -, és volt botrányhős is. De mindenekelőtt iránytű. Van, aki azért olvassa, hogy megtudja, mit látott. Más inkább dacból: ha kiderül, hogy mi MGP véleménye, akkor az övé biztosan a szöges ellentéte. Mindenesetre viszonyítási pont, melyet egyesek iránytűként, mások antiiránytűként használnak, de hozzá igazodnak így is, úgy is. Az biztos, hogy kevesen vannak a magyar szellemi életben, akik ilyen szorgalommal ennyi parazsat gyűjtöttek volna a saját fejükre - de hát a közszeretet sosem volt a kritikusi teljesítmény mércéje.
A -ról, -ről írásaiban MGP felvonultatja témáinak teljes arzenálját, a hagyományos értelemben vett színikritikától a nekrológon (Balkay Géza, Bertók Lajos) és a volt nagyságok megidézésén át (Rátkai Márton) a színházi eszköztár elemzéséig - egyik legizgalmasabb írása a teátrumi függöny történetéről szól.
De akár a színház múltjáról, akár jelenéről szól, eleven, izgalmas és korszerű, noha egyik kedvelt, gyakran ismételt kifejezése éppen a színházi ódivatúság jellemzésére szolgáló „lejárt szavatosságú", amit - ha szükségét érzi - darabra, rendezőre, gesztusra, fordulatra egyaránt alkalmaz. Felötlik bennem, hogy manapság, a nagy karácsonyi élelmiszer-átcímkézési botrány idején talán a kereskedelem is MGP-től kapta ihletét, hiszen ha egyszer a színpadon ennyi szellemi egészségre ártalmas, lejárt szavatosságú színész, darab, fordulat hemzseg, és mohón fogyasztják mégis, és túlélik, akkor ugyan mi kivetnivalót találhatnánk pár száz tonna testi egészségre ártalmas, lejárt szavatosságú, majd hamisított hatósági pecséttel újraélesztett, kopogósra fagyott tömbtyúkban?
Akár egyetértünk vele, akár nem, MGP-t olvasni élvezet (noha nem állítom, hogy mindig és mindenkinek). Nyelvi leleményeivel, egyéni fordulataival, amikor a kelkáposztaszagú előadást „lomha fejű diplomás lumpenrendező" produktumának, a klasszikus szöveget óvatlanul modernizáló dramaturgot „kontár önmegvalósító halandzsahabarónak" minősíti, már-már önálló műfajt, emdzsípiádát teremt, melyet nem csupán a színházi értékítéletért, hanem önmagáért olvasunk.
Ráadásul vannak olyan pillanatok, amikor őszintesége minden kétely és minden vita fölött áll. Például ha - igen ritkán - önmagáról beszél. Nem kérdéses, hogy ebben az országban talán ő tud legtöbbet a színházról. És mégis, a -ról, -ről egyik írásában imigyen szólott Molnár Gál Péter:
„Hatvanhat éve voltam először színházban. Ötvenöt éve átlagban heti egyszer. Vagyis 5202 előadás nem segített közelebb a megértéséhez annak, hogy mi történik a játszóban. Hogy jön létre a színpadi igazság, és mitől tűnik el. Miként tud személyes közléssé válni idegen mondatok, gondolatok, jellemek közvetítése, és miként válik befogadhatóvá a színpadon demonstrált történet, vagyis miért érzem sajátomnak, rólam szólónak az előadott demonstrációt?
Most eljutottam végre oda, hogy semmit sem tudok biztosan a színházról.
Ennyi eredményt tudok felmutatni."
Ez nem kevés. A Mozgó Világ idei díjához több mint elég.