Bächer Iván: Ír, ahogy a szél fú
Mint a jelenlévők többsége tapasztalta, évek óta tisztem átszemlézni a Mozgó Világ egyévi folyamában megjelent prózai közleményeket, és abból egy szerzőt megjelölni, kiemelni a többi közül. Szép, de nem könnyű és nem is mindig hálás feladat ez. Szép, mert a lapban jó írók publikálnak, sőt nagyon jók. Szép, mert néhányuk munkássága a szemem előtt bontakozik ki, alakul, hízik, gazdagodik; öröm azt nekem látni, ahogy dolgoznak a fiúk, ahogy szépen nőnek, vaskosodnak évről évre a művek. Sokan nem is csak tárcát, novellát írnak, hanem minimum novellafüzért, de leginkább regényt, amelynek itt adják közre egy-egy darabját.
Jó szerzők jó írásait olvasgatni jó. Jó szerzők közül a legjobbat kijelölni nem jó. Nem mindig jó. Most azonban nem volt annyira rossz sem.
A következő két percben kilenc író kollégát kell egy kicsit megbántanom - egy miatt.
Ficsku Pali most megjelent könyvének darabjait adta közre. Szeretem ezt a könyvet, hangot is adtam ennek; a Mozgó Világban is közölt Madách-influenza fejezet kivált közel áll szívemhez.
Ugyancsak itt van már zsebemben Békés Pál új kötete, amelynek az idei Mozgó Világban jött le egy részlete. Később szólok róla majd, mert rokon könyvnek tűnik föl ez is.
A Bácskából jött, a lapban évek óta jelen lévő nagyszerű Majoros Sándor írásaiból közelről tanulmányozhatjuk tovább közeljövőnket; hogy ugyanis milyen egy öngyilkos országban élni.
Hegyi Gyula kolléga és parlamenti képviselő utazásairól tudósít, élvezetesen színesen, családi történeteket szőve beszámolóiba.
Dragomán György rendületlenül írja tudományos-fantasztikus szocialista-realista regényét,
Pallag Zoltán egy jól megírt katonatörténettel, Kovács Péter egy visszaemlékezéssel van jelen. S Podmaniczky Szilárd is fáradhatatlanul hozza történeteit.
Sajnálattal konstatálom, hogy Péterfy Gergely félbehagyta, félretette őrületes történelmi regényét, és most csak egy kedves-borzalmas kutyatörténettel jelentkezett; igaz, csodás bekezdések vannak ebben is, melyek bizonyítják, hogy a tehetség nem vész el, csak néha megpihen. És persze nem kutyatörténet ez sem, hiszen rólunk szól, akik néha ki akarunk törni a ketrecből, ugye. Az írás jól dokumentálja, milyen sikerrel.
Dolgoznak a fiúk, mondtam elégedetten, én azonban most az ez évi elismerést mégsem fiúnak javallanám adni, hanem lánynak, pontosabban asszonynak, Szabó T. Annának.
Anna eddig mint költő volt méltán ismert és méltán elismert. Verseiben, verseskönyveiben csudálatos részletességgel és szigorú alapossággal járta körül és keresztül-kasul a saját világát, életét, övéit, magát.
Prózai kezdeményeivel, amelyek a tehetségéhez illőn rögtön mestermunkák, mintha kilépne ebből a bensőségességből. Két komor és kemény férfimonológja afféle szocioballada, amelyben a költő mintha ott se lenne. De persze ott van. És ott a nő is. Ahogy ezekben a látszólag kemény, durva írásokban a szívek, a sebek, a tárgyak fájnak, azt csak egy költő és csak egy nő tudja ilyen érzékletesen prózába önteni. Bizonyos vagyok benne, hogy Anna jelentős prózaíró is lesz. De költő vagy író - őnála végül is mindegy. Ő a szavak embere. Szóember. Beleszületett a szóba. Szabó T. Anna ősi erdélyi iparos családból származik: felmenői mind szóművesek, betűvetők voltak, a kultúra, a tudomány, a magyar szó fáradhatatlan és nagy tehetségű robotosai. Nagy ajándék ez, de lehet nagy teher is, amit el is lehet ejteni, el is lehet veszteni. Annának azonban már nincsen gondja a rátestált örökséggel; beépítette azt magába régen, saját húsává, vérévé vált az irodalom, a kultúra, a szó.
Anna igazi íróember, aki már csak írás által létezik, aki már csak írva vagyon. Ír, ahogy a szél fú, a patak csobog, vagy ahogy én osztom itt évről évre ezt a díjat, amit most Annának adok át, ha kifáradna... Gratulálok!