A Mozgó Világ internetes változata

Nemrégiben értekeztem a hazai politikai élet jellegzetesnek vélt stílusváltozatairól (lásd Mozgó Világ, 2006/12), futólag megemlítvén a konszenzuskereső-dialogikus, racionális-tárgyszerű stílust. Ez ma még sokkal inkább ideáltípus, mintsem a politikai diskurzus valóságos jellemzője, jóllehet tünetei alkalmanként - az utóbbi időben ritkábban - felbukkannak. Mintha e stílus sorvadása a fiatal demokrácia legsúlyosabb hiánybetegsége lenne.

Bibó a „moralizált demokráciáról" s annak messzire nyúló gyökereiről és történelmi útjáról beszélt, és egész munkásságával ennek az ideáltípusnak a genezisét és működési technikáját igyekezett körvonalazni. Egyebek közt emiatt is beszélhetünk új időszerűségéről. Hiszen ennek a - nem „moralizáló", hanem lényege szerint „morális" - demokráciának mellőzhetetlen ismérve a politikai erők közös konfliktus- és válságkezelési hajlandósága, valamint a közérdek és a közjó eszméje által vezérelt együttműködési készsége.

Az iménti különbségtétel (ti. a „moralizáló" és a „morális" között) alkalmanként különösképpen fontossá válhat. Bibó találóan mutat rá, hogy „...egy moralizálással erősen áthatott társadalomban a rossz is moralizáló köntöst ölt", s ilyenformán „...az emberi kegyetlenség és gonoszság erkölcsi ítéletek formáját veszi magára" (Bibó István: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1986, Gondolat. 4. köt., 591.). Bár e megállapítás nagyon is korszakhoz és meghatározott „rosszhoz" (az antiszemita gyűlölködéshez) kötődik, tanulságai általánosabb érvényűek, főként egy „morális válságot" emlegető korszakban.

Bibó a maga koráról írta: „...a napjainkban dúló nagy politikai skizofrénia fő ártalma abban rejlik, hogy a tennivalókat csak elmebajos alternatívákban tudja megfogalmazni" (i. m. 754.). Élete kudarcaként emlegette: „...lassan eltelik az életem hamis alternatívákkal való küszködésben" (i. m. 739.). A diktatúrákat az alternatívahiány és az alternatívaképzés korlátai, a demokráciákat a nehezen áttekinthető alternatívabőség jellemzi. Ez utóbbi történelmi előnye a szabad alternatívaalakítás, a szabad döntés és választás - ennek minden következményével. De - mint tapasztaljuk - ezzel a szabadsággal nem könnyű megbirkózni érett és jól működő demokratikus technikák és procedúrák híján.

Bibó utóélete sok tekintetben hiányos. A halálát (1979) követő évtizedben úgy látszott, hogy egy eljövendő rendszerváltás korának morális mintaképe és emblematikus politikai gondolkodója lesz: a politikai közbeszéd állandó virtuális résztvevője. A Bibó Emlékkönyv körül szerveződött a rendszerváltás híveinek „népfrontja". Nevét írta homlokára az ifjú jogászok szakkollégiuma, amely a Fidesz bölcsője lett. De hogy az egykori kollégistáknak miképpen alakult a viszonyuk névadójukhoz, arról manapság keveset tudunk; zászlajuk bizonyosan nem lett.

Pedig Bibó arcmását ott láthattuk a kollégium társadalomelméleti folyóiratának, a Századvégnek a címlapján Ady, Jászi, Szabó Dezső, Babits, Szekfű és Németh László társaságában. Felettébb illusztris névsor, de valljuk meg, hogy a mindenkori aktuális jelen zsurnalisztikus hangzavarában vajmi ritkán tűnnek fel az említett nevek. Azután napvilágot láttak Bibó írásainak vaskos kötetei, 1990 után a korábban tilalmas művek is; előttünk volt az életmű.

Ekkortájt fogalmazta meg Szűcs Jenő máig érvényes pontossággal a Bibó-értelmezés támpontjait: „Bibó István életművéről elmondható, hogy miközben konkrét javaslatai szinte mind tárgytalanná váltak, történeti és aktuális elemzései szinte mind érvényesek maradtak, a kettő közti szférában a történeti alapokból kifejtett elméleti meggondolásai szinte mind, ha revíziót igényelve is, időszerűek."

A harmadik magyar köztársaság oly nélkülözhetetlen, állandó és folyamatos önreflexiója ennélfogva - akár érvényeseknek tekinti gondolatait, akár vitatkozik velük - nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy mellőzze életművét. Főként akkor, ha a magyar demokrácia minőségéről, reális alternatíváiról és belső egyensúlyáról esik szó.

A rendszerváltás után az emberi-morális teljesítmény hódoló elismerése és gondolatainak hasznosítása nem mindig járt kézen fogva. Akadtak értő hívei és értelmezői, de nem támadt valódi, látható tábora és iskolája. A szellemi életben főképpen alkalmas idézetekkel, töredékesen jelent meg; inkább a „szabadság kis köreiben" volt otthonos. Bár szobrot kapott, válogatott írásai is megjelentek, a politikai diskurzusból egyre inkább kikopott.

A nevét viselő kollégiumból elindult ifjú politikuscsapat - ismeretes fordulata után - inkább azt a történelmi hagyományt kultiválta, amellyel Bibó egész életében élesen szemben állt. Másokat naiv jóhiszeműsége zavart, amellyel - ha mégoly kritikusan és amarxista módon is - a szovjet és a hazai kommunista politikát, valamint a hajdani koalíció esélyeit és az európai távlatokat szemlélte. Sokan - főleg a történészek - nem osztották a kiegyezésről és következményeiről alkotott felfogását.

Még többeket zavarba ejtett az a körülmény, hogy komolyan mérlegelte „a szocializmus legigazabban érvényes tartalmát" (vagyis „az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagy vagyon felszámolását"). Bizakodott abban, hogy létre lehet hozni „a liberális demokratizmus és a szocializmus valamiféle termékeny szintézisét" (i. m. 740.). Ebből a feltevéséből többszörös félreértés származott. Ki a „szocializmus" szó olvastán húzta el kedvetlenül a száját, s egy effajta szintézis („harmadik út") illuzórikus voltáról elmélkedett.

Ki pedig azt nem értette meg, hogy Bibót valójában nem a szocializmus sorsa foglalkoztatta, hanem a demokratikus szabadságintézmények megóvása és garantálása. Az emberi kiszolgáltatottság és félelem csökkentésének rendje „az európai emberiség legjelentősebb találmánya... melyet más kultúrák nem fedeztek fel" (i. m. 750.).

Bibó sokak számára visszavonulási terepet jelentett a tételes és dogmatizált marxizmustól egy antidogmatikus, demokratikus szocialista perspektíva felé. Annál is inkább, mivel olyasmiket is írt, hogy a szocializmus „a társadalmi technikák erkölcsössé, tisztességessé, morálissá tételének következő lépése..." (i. m. 3. köt. 120.). Meglehet, ez csupán elejtett alkalmi megjegyzés; ezért is lehet oly sokféle értelmezés tárgya. De az életműnek mindig van egy alapvető tendenciája, a lényegét meghatározó beállítottsága és kontextusképző ereje. Ez pedig egy-egy konkrét helyzet elemzésében vagy az elsietett általánosításokban olykor csupán töredékesen vagy inkonzisztens módon jelenik meg. Ez alól Bibó sem kivétel.

Ámde ez a körülmény másként mutatkozik meg, ha Bibó munkásságát politikai (politikatudományi) paradigmák, illetve a filológiai buzgalom tárgyának tekintjük. S bár a politikai közélet mindennapjaiból gyakran fájóan hiányzik, egyre több szaktudomány érdeklődését kelti fel. Ennek ellenére mindmáig nem született átfogó monografikus feldolgozás életművéről, bár gyarapszik az értő résztanulmányok száma. A Szűcs Jenő által fogalmazott tömör minősítések részletes felbontása és elemző igazolása mindmáig hiányzik, holott az ezzel kapcsolatos viták jótékony hatása végiggyűrűzhetne egész szellemi életünkön, befolyásolván történelmi tudatunk állapotát.

Maga Bibó azt a nem titkolt ambíciót táplálta, hogy tudományt teremtsen a politikáról, s hogy az aktuális politikai folyamatokat is állandó tudományos reflexió tárgyává tegye. Tanulságos, hogy legfontosabb tanulmányait nem nehézkes és lassú „akadémikus" kiadványokban, hanem a politikai diskurzus mozgékonyabb „könnyűlovasságában", folyóiratokban (Válasz, Valóság), napi- és hetilapokban, beszédekben és előadásokban adta közre. Manapság is ez az állandó szellemi jelenlét lenne a méltó utóélete, még ha heves viták és ellentmondások kísérnék is.

Kiváltképpen időszerű lenne felvenni ama viták fonalát, amelyek a modern és posztmodern parlamentáris demokrácia minőségét és távlatait érintik. A demokrácia szónak létezik egy evidens, közkeletű és vitathatatlannak tetsző jelentése: az „európai emberiség" páratlan leleményének megnevezése. De ez sem tekinthető a „történelem végének". Hiszen amint a demokratikus technikákra, az alkotmányos és jogszerű procedúrákra vagy a parlamentarizmus logikájának értelmezésére fordul a szó, kitetszik, hogy merőben különböző felfogások szembesülnek egymással. Gyakran jelzőket tettek és tesznek a demokrácia szó elé (népi, parlamenti, formális, szocialista, plebejus, tömeg, radikális stb.); ezek mindig valamiképpen minősíteni kívánják a demokratikus princípiumokat. A jelző azonban mindig gyanús, mert rendszerint a demokrácia valamilyen korlátozását jelenti. Csak jobb esetben törekszik pontosabb definícióra.

Bibó - mint láttuk - gyakran él a „moralizált demokrácia" szókapcsolattal mint a demokratikus technikák alkalmazásának végső céljával. Ez azonban nála nem megszorító minősítés, hiszen nem magát a demokráciát minősíti, hanem az állampolgárt: a demokratát és a demokratikus mentalitást, vagyis a közerkölcsöt és a demokrácia magatartási kultúráját. Azt a felettébb egyszerű igazságot tükrözi, hogy demokraták nélkül nem létezhet demokrácia. (Jellemző apróság, hogy Bibó már a háború alatt magatartási kódex összeállításán törte a fejét.)

Manapság ezek a kérdések különös kiélezettséggel kerülnek napirendre. Hiszen nem létezhetnek demokratikus közviszonyok az emberi érintkezés demokratikus kultúrája nélkül, a másik ember méltóságának tisztelete híján, legyen bár miniszterelnök vagy falu végi cigányputri lakója. Humanizált és moralizált demokráciára szomjazik a magyar társadalom. Egyébként mi értelme volt a rendszerváltásnak?!

Olykor azért is érdemes visszakanyarodni Bibó egynémely gondolatához, mert közülük nem egy közhellyé laposodott. Egyebek közt ez is: „Demokratának lenni annyi, mint nem félni." Ez így egyszerűen nem igaz: a demokrata is fél a haláltól, a természeti katasztrófáktól és a madárinfluenzától. De valóban nem fél a másik emberben rejlő veszélyforrásoktól: „a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük" (i. m. 220.).

Minden politikai stílus logikai kiindulópontja az arra vonatkozó feltevése, hogy milyennek tekinti a politika alanyaként szemlélt állampolgárt, az „embereket". Meglehet, a politikus sohasem tűnődik el e kérdés felett. Stílusával azonban hallgatólagosan mégis választ ad rá, hogy ki is lebeg a szeme előtt: vajon a „mosóporügynök" szemüvegén át látott fogyasztó, a könnyen befolyásolható tömegember, az ígérgetésekkel és hízelgéssel elcsábítható gyermeteg lény, az érzelmei révén egy táborba terelhető utánzógép, az elemi ösztönei által vezérelt szerkezet, a bizonytalanságtól húzódozó és a bonyolult dolgokat jelszavakká egyszerűsítő elme és így tovább.

A politikust leginkább az a veszély fenyegeti, hogy az embereket pusztán a hatalmi játszma eszközeinek tekinti. A tények valóban arra vallanak, az emberek nagy számban rávehetők, hogy a „Cipolla-rejtély" áldozatai legyenek. Ennek szakértői és kifinomult technikái vannak, amelyeket persze nem az akadémiák tagjainak a testére szabnak, hanem az „átlagemberére".

Közös rítusokra sereglenek, szimbólumokba öltöznek, megjelölik magukat, vezérnek hódolnak, és kívánságára vekkerórákat cipelnek magukkal. Egyazon dolgokat szeretik és gyűlölik; olykor erőszakra és vakmerő stiklikre is kaphatók. Vajon milyen erő parancsának engedelmeskednek?

Az elmúlt század egyik legnagyobb talánya, hogy az emberek miért adják fel oly könnyen autonómiájukat, s rendelik alá magukat önként olyan erőknek, amelyeket maguk hoznak létre. S itt egyaránt rácsodálkozhatunk a konstrukciós perek önvádló és öngyalázó szereplőinek (áldozatainak?) vallomásaira, a tömeggyűlések egzaltált együttlelkesedőire, a vezér nevét skandálókra, Bin Laden híveire, az ütemes tapsolókra. Bőven akadnak pszichológiai és egyéb magyarázatok, de valamifajta rejtély mégis megoldatlan marad: a magyarázat valószínűleg magában az emberi természetben, a ráció és az érzelem, az uralom és a függés, az individualitás és az odatartozás feszültségeinek erőterében rejtezik. Az ember csak valószínűsíthető, de nem kiszámítható lény; a politika ösztönösen is számot vet ezzel a körülménnyel.

Mindenesetre ne csodálkozzunk, hogy Bibó a forradalom lényegét „az emberi méltóság lázadásában" vélte felfedezni. Ezért tartotta úgy, hogy a demokratikus politika eszménye „a tudatos, önálló, szabadságával élni tudó, kiszolgáltatottságot nem tűrő s emberek, osztályok vagy uralmak puszta eszközévé nem süllyeszthető ember" (i. m. 439.).

Valódi demokraták, állampolgárok híján a demokrácia üres mészváz, amelyben nincs élet. A demokratikus intézmények és technikák értelme abban rejlik, hogy elősegítik az emberi méltóság térhódítását, az autonóm honpolgár szaporodását. Ha erre valami oknál fogva nem kerül sor, a demokrácia értelmét veszti; csupán a mindenkori hatalmi elit lesz a haszonélvezője, meg persze az, aki részesedhet a növekvő fogyasztásból.

Bibó figyelemre érdemes - bár viszonylag kevéssé méltányolt - gondolata a demokráciának mint politikai intézménynek és mint társadalmi életformának a megkülönböztetése. Az előbbi a „választási és parlamenti verkli" szabályos működését, az utóbbi a mindennapi élet szabályozó „demokratikus játékszabályok", konvenciók, a kollektív mentalitásban rögzült viselkedési és eljárási normák felhalmozását és megszilárdítását jelenti. Állhatatosan fürkészte ez utóbbi társadalmi-kulturális szféra alakulását, mivel ráeszmélt, hogy a demokrácia valódi stabilitása és működőképessége hosszú távon ezen múlik. „Tudjuk, hogy magából a szabályos választási és parlamenti verkliből még nem lesz demokrácia, sőt mindezekkel vissza is lehet élni a demokrácia, különösen a társadalom demokratizálása ellen... Minél hamarabb és minél több ponton jut el egy demokrácia ahhoz, hogy saját, demokratikus játékszabályait kiépítheti és veszély nélkül betarthatja, sőt jó betartania, annál jobb" (i. m. 458.). Vagyis a demokratikus politikai intézmények kiépítése és a társadalom demokratizálása korántsem azonos, jóllehet egymást kölcsönösen feltételező folyamatok.

Az utóbbi (ti. a társadalom demokratizálása) nem létezhet az előbbiek híján, de azokat tartósan csak a mentalitások, a mindennapi kultúra átalakítása tarthatja fenn. Egyszerűen szólva: nem létezhet demokrácia demokraták nélkül. Ezért ismétli Bibó makacsul egyik alapvető és ma különösképpen időszerű felismerését: „...a demokrácia éppen a munkájában elmélyedő és a maga rangját munkájából merítő ember életformájának győzelme, szemben a reprezentáló rangtartó arisztokratikus ember életformájával" (i. m. 516.).

Ennek az állapotnak (ti. a demokraták deficitjének) lehet a tünete a lakosság növekvő „politikaundora", közéleti elcsigázottsága és kimerülése; ezek létrejöttében a politikai aréna látványa és „a blöffölő, hamis kategóriákkal dolgozó sajtó" egyaránt ludas.

Az eredmény pedig „a közéleti erkölcs demoralizálódása". Bibó 1946-47 fordulóján lehangoltan látja, hogy „...az ország többsége... egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak a tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek a közös ügyei, és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyeknek eme közösségével mindenki tisztában legyen" (i. m. 177-178.).

A dolgokat kellően bonyolítja az a közhelyszerű tény, hogy a politika mindig a szó szoros értelmében többszereplős „társas játék". Valamely politikai erő képviselhet ugyan meghatározott - akár kívánatos - politikai stílust, de azt nem kényszerítheti rá a versenytársaira. Az érvelő racionális-tárgyszerű stílus aligha házasítható össze a populista szónokiasság érzelmi és historizáló hangsúlyú argumentációjával. Csak akkor remélhető a társadalmi közlégkör megnyugtató letisztulása, ha a racionalitásnak és a tárgyhűségnek legalább az elemei feltűnnek a legfőbb közéleti szereplők stílusában, vagyis nem a sikeres konfrontálódás, hanem a sikeres konszenzusteremtés minősül politikai vívmánynak.

Bibó egyebek közt ezért is emel szót újra és újra a politika „gyakorlati realizmusa" és a „lényeglátás" kívánalma mellett. A hiteles radikalizmus lényegét is „a kérdések végső következményekig való végiggondolásában" látja. Érdekes módon óvja magát és olvasóit attól, hogy a racionalitást leegyszerűsítsék, s az embert holmi érdek vezérelte kalkulációs gépezetnek tekintsék, amelytől idegenek az irracionálisnak vélhető indítékok. Ezért tesz különbséget a „naiv racionalizmus" és az általa képviselni szándékozott „magasabb racionalizmus" között. Ez utóbbi a társadalom ösztönös-indulati, spontán szféráját éppúgy valóságosnak tekinti, mint a racionális megfontolásokból eredő akciókat. Ezek együttesen sajátos-konkrét kölcsönhatási mintázatokban determinálják a fejleményeket. Bizonyos helyzetekben a kollektív félelem éppoly fontos tényező lehet, mint a közvetlen gazdasági érdek vagy az osztály-hovatartozás.

Ezt azért is szem előtt kell tartani, mivel a születő és érlelődő demokrácia meglehetősen „zajos", s ez alkalmanként riasztó lehet. Joggal fejtegeti: „Megtalálni a szabadság rendjét, jogait és biztonságát, a szabadságét, mely nem alázatos és nem tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és követelő, ez a demokrácia továbbépítésének az igazi munkája" (i. m. 504.). Alighanem ma is ez lenne az „igazi munka"!

A magasabb „racionalizmus" ugyan mindig az értelem primátusát jelenti az emberi ösztönvilág felett, de korántsem feltételezi annak kizárólagosságát, miként a „naiv racionalizmus" teszi. A racionális-tárgyszerű stílus mindig ebből indul ki: „...az értelem primátusa nem azt jelenti, hogy racionális érdeket lássunk ott, ahol az indulat a döntő, hogy úgy tegyünk, mintha indulatok nem is volnának, vagy abból induljunk ki, hogy egy helyesen berendezett közösségben az indulatoknak nem szabadna szerepet játszaniuk" (i. m. 373.). Konkrét vizsgálódásaiban legyen szó a demokrácia válságáról vagy a zsidókérdésről, Bibó mesteri módon él ezzel a komplex, többrétegű és többszempontú elemzési modellel.

A bibói racionalizmus két további jellemzője ugyancsak mellőzhetetlen. A populizmus számára a történelem sokféle szerepet teljesít: a historizáló mítoszok és hamis analógiák forrása, szimbolizációs eszközök raktára, önkényesen válogatott „elődök" és „példaképek" hősi temetője.

Bibó historizmusa a történelemben mindig az aktuális helyzet előállásának racionális-oksági magyarázatát szolgáló tényezőt lát. A mindenkori valóság történelmi termék; rövidebb-hosszabb előzmények és fejlemények játszanak bele kialakulásába, és szabják meg a korszak és szereplői számára kínálkozó alternatívamezőt.

A történeti kauzalitásnak ez a kitüntetett nézőpontja Bibó minden nagyobb lélegzetű elemzésében érvényesül, legyen szó a német politikai hisztéria eredetéről, a „magyar alkatról", a zsidókérdésről vagy a közel-keleti béke esélyeiről és a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról. Olykor téves következtetésekre jut, mint például a kiegyezés megítélésében, de ez mit sem változtat általános szemléletmódjának termékeny mivoltán.

Ez a bibói racionalitás nem ismeri a történelem dogmatikus teleológiáját; a történelem nem valaminő eleve elrendelt cél, még kevésbé valamiféle végcél felé halad. Minden történelmi helyzet „nyitott", vagyis cselekvési alternatívákat kínál, olykor kényszerűen szűköseket, máskor tágasabbakat. A politika végül is nem egyéb, mint ezeknek az alternatíváknak a felismerése, cselekvési programmá alakítása és megvalósítása. De a történelmi esélyeket el is lehet puskázni; a vétket mindig a politikai elit követi el (a „hamis realisták" csakúgy, mint a „túlfeszült lényeglátók"), de annak a levét a nemzeti közösség issza meg. Bibó minden bizonnyal túlbecsülte az 1945 és 1948 közötti korszak elvileg felismerhető alternatíváinak realitását; e tekintetben - mint már láttuk - kétségtelenül naiv (vagy inkább jóhiszemű) volt.

Manapság csak maga a valóság von korlátokat a politika számára megnyíló alternatívák előtt. Ebben az esetben századok óta először valóban a „saját kezükben" van önsorsunk; a felelősség nem hárítható át senkire és semmire: a testvérviszály szereplői is mi vagyunk. Különösen időszerű hát Bibó intése: vigyázzunk a történelem által felkínált esélyek józan megítélésére! „A próbálkozó demokrácia történetében nemegyszer fordult elő, hogy a közösség megijedt a szabadság zajától és az ellenfelek nagyon is látható voltától, s valami álmegoldásba menekült bele, ami a problémákkal együtt a továbbhaladás lehetőségét is agyonütötte." (i. m. 365). A „próbálkozó demokrácia" erre a sorsra juthat akkor is, ha tulajdon történelmi tapasztalatait semmibe veszi, s politikusai úgy vélekednek: velük kezdődött „az idők teljessége". Bibó racionális és tárgyszerűen megalapozott historizmusa - nem pedig a jelkép- és szimbólumfaragó historizálás - manapság égetően hiányzik a politikai köztudatból. Ennek csupán furcsa pótléka az évfordulókat és jubileumokat elárasztó, majd hamarosan feledésbe merülő szóözön és ünnepségláz, amely éppoly megosztott, mint maga a társadalom.

Bibó egyik klasszikus munkája, amely „a továbbhaladás lehetőségét" akarta támogatni, és a „próbálkozó demokráciát" kívánta továbblendíteni, válságelemző írás volt. A jelek szerint Bibót rendkívül vonzotta a krízishelyzetek vizsgálata és főképpen a belőlük kivezető utak felkutatása; ez egyaránt vonatkozik a hazai és nemzetközi válságokra. Már 1945 végén világosan felismeri, hogy az új demokrácia esélyeit a hagyományos konzervatív jobboldal eltorzult tradicionalizmusa, illetve a baloldal sztálinistává torzult „forradalmisága" egyaránt veszélyezteti. Jól látta, hogy a nagyobb veszély az utóbbi, mivel egy megszálló hadsereg jelenlétére támaszkodhat. Ezért lesz érthető nevezetes tanulmányának a hangütése: „A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él... Szét kell vágnunk a félelemnek ezt a hínárját, amibe belebonyolódtunk." (i. m. 15.) A nagyobb veszély szülte félelem azonban jogosult volt!

A kollektív félelmek fontos forrása a társadalmi instabilitás és az időlegesség, az átmenetiség tömeges érzete. Ha a mindennapi élet keretei és létviszonyai alig követhető gyorsasággal változnak, állandósul az egész rendszer provizórikusságának képzete. S ha ehhez még a felgerjesztett tömegindulatok által folytonosan táplált tömegmozgalmak is társulnak, továbbá leleplezett álösszeesküvések (lásd egykor a Magyar Közösség ügyét) és újra és újra napvilágra került leleplező „titkok" borzolják a kedélyeket, valóban félelmek és bizonytalanságok hínárjába bonyolódik a szerves demokratikus tapasztalatfelhalmozás.

A 20. századi tömegmozgalmak nagy tanulsága, hogy kezdeményezőik és szervezőik intenciója két - merőben különböző - célra irányulhat. Vagy következetesen az alkotmányos jogállamiság keretei között mozogva s azokat minden módon tiszteletben tartva, a tömegakciók révén kívánnak érvényt szerezni bizonyos társadalmi vagy politikai csoportok részleges érdekeinek. Ennek fő eszköze a sztrájk és a politikai demonstráció.

A másik intenció azonban éppenséggel az alkotmányos demokrácia felszámolásának „előjátékát" és eszközét látta a tömegakciókban, legyen bár szó Hitler „kristályéjszakájáról", az SA szervezett pogromjairól, Mussolini Rómába meneteléséről vagy Rákosi „népítéleteiről". Ezekben és a hozzájuk hasonló esetekben a tömegakciók mindig a politikai ellenfél totális megsemmisítését és a diktatórikus hatalom létrehozását szolgálták. A kétfajta intenció közötti biztonságos vízválasztó a parlamenti demokráciához - tehát a hatalmi ágak szétválasztásához és az állampolgári jogok teljességének garantálásához - fűződő viszony.

A tömegakcióban sokfajta - politikai, társadalmi és pszichológiai - kockázat lappang. Ez a „tetszés szerint elővehető politikai eszköz", ez a „valami megrendezett dolog" egyaránt forrása lehet a kreatív leleménynek, a találó rögtönzésnek, mint 1956 lyukas zászlaja, de a romboló dühnek, a gátlástalan ösztönkiélésnek is. Valójában mindmáig nem tudjuk pontosan, mi vezeti a törő-zúzó és autóégető futballhuligánokat és utcai randalírozókat.

Mint már láthattuk, nagy erejű gyúanyag rejlik abban a tömegképző erőben, amelyet Bibó „legádázabb nemzeti célszerűség" elnevezéssel illetett. Ez a mentalitás nem egyéneket, hanem kategóriákat lát: magyar, román, szlovák... Úgy véli, hogy az élettől, a történelemtől, a többitől „követelnivalója van" (i. m. 236.), viszont távol áll tőle a felelősség- és kötelességtudat. Ezen a táptalajon különféle rémképek és hiú fantazmagóriák sarjadnak. Állandó lesz a billegés a kesergő lemondás és melldöngető kivagyiság között, csak éppen a nyugodt és szívós „míves alkotás" légköre hiányzik. Márpedig: „A közösségi rémképeknek ... megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogy hisznek bennük, testet tudnak ölteni" (i. m. 230.). E fantaziálás testet öltött gyümölcseit már eddig is bőséggel emlegettük: a turáni lélektől a sumér rokonságon át a „Nagy-Magyarország" és a „64 vármegye" vágyteljesítő mitológiájáig.

Az előttünk járt század egyik legfontosabb és legmesszebbre mutató tanulságát foglalja össze Bibó, amikor ezt írja: „A legszörnyűbb dolgokat akkor követi el az ember, mikor valami okból veszélyben levőnek és ugyanakkor valami címen erkölcsileg igazoltnak, minden erkölcsi szempont alól felmentettnek vagy pláne mások megbüntetésére jogosultnak és kötelesnek érzi magát" (i. m. 289.). Úgy látszik, az ember erkölcsi lény mivolta - legalább csíra formájában elemi erkölcsi érzékként - mindenkiben ott rejtezik. S hogy ezt felfüggeszsze, az emberek valamilyen szempont szerint kiválasztott csoportját meg kell fosztania ember voltuktól, hogy semmiféle erkölcsi megfontolás ne vonatkozhassék rájuk. De ez vonatkozhat az ellentábor politikai személyeire is: először erkölcsi lény mivoltukat kell aláásni, majd felszámolni, hogy a tömeg tagja „minden erkölcsi szempont alól felmentettnek" érezhesse magát, mi több, megbüntetésükre is jogot formálhasson. Ez a politikai gyűlöletkeltés fő célja.

Először rá kell sütni a bélyeget (korrupt, hazug, pufajkás, fasiszta, ügynök, köpönyegforgató stb.), előállítván ezzel az erkölcsi hitelfosztás állapotát, majd szabadjára kell engedni a büntető indulatokat. Egy effajta „forgatókönyv" még akkor is kétes értékű, ha a szóban forgó személy valóban hibázott, sőt vétkezett. Ebben az esetben is rendelkezésre állanak a jogszerű normális demokratikus procedúrák.

Ám túlságosan is kilóg a lóláb, ha a manőver kifejezetten a veszedelmes riválisnak ítélt politikai ellenfél erkölcsi és közéleti megsemmisítésére irányul. Az efféle technikák inkább elvezetnek a „moralizált demokráciától", mintsem közelebb vinnének hozzá. A kérdés tárgyalása pedig aligha érdemel ennél részletesebb konkretizálást és bővebb argumentálást.

Az 1989-ben született harmadik köztársaság történelmi mércével mérve még igencsak ifjú. Ezért rászorul, hogy pontosan és érdemleges módon tudatában legyen előzményeinek, a magyar társadalom demokratikus tapasztalatainak: a folytathatóknak és a folytatásra méltatlanoknak, de mégiscsak tanulságosaknak. Ebben az állandó társadalmi önreflexióban mellőzhetetlen mérce és támpont Bibó életműve. Természetesen ezúttal is kritikus olvasatra van szükség, hiszen Bibó sok mindenre alkalmas, de dogmatizálásra semmiképp. Elemzései mindig konkrét történelmi helyzetekhez és aktuális történeti kontextusokhoz kapcsolódnak.

Mivel azonban élete legtermékenyebb éveiben az a szándék vezette, hogy „a politikából tudományt" csináljon, hiszen a modern társadalmak a „politika primátusának elvén" nyugszanak, fejtegetései mindig túlmutatnak magukon a konkrét helyzeteken. Szellemi-elméleti erőfeszítései arra irányultak, hogy sokoldalúan megalapozza egy demokratikus politika - éspedig a magyar társadalom történetével számot vető és testére szabott demokratikus politika - lehetőségét. E politika gerincét a magyar társadalom belső egyensúlyának megteremtése, az egyre fokozódó erőszakmentesség s a külsőleges uralmi viszonyok leépítése („demokratikus technikák"), valamint a társadalmi igazságosság érvényesítése alkotta.

Bízvást elmondhatjuk, ennél alkalmasabb programot, egyetértést teremtő „nemzeti minimumot" ma sem találhatnának a politikai élet szereplői. Egy tisztultabb és „moralizáltabb" politikai stílus és közszellem bizonyosan hozzájárulna ennek részletesebb kidolgozásához és elfogadásához: a társadalmi együttműködés és dialógus szellemének erősödéséhez.