Lehet, hogy ő az

- Nem ő az?!

Mutatom Verának, merre nézzen. A tömegben magas, hajlott hátú, fehér inges, sötétszürke zakós, fekete nadrágos, őszes szakállú férfi ácsorog, fején sildes, fekete, baseballszabású bőrsapka. Magányosan áll, a sűrű tömegben feltűnő, hogy három-négy méteres körben nincs körötte senki. Mintha a többiek éreznék ösztönösen, hogy egyedül akar maradni, még gyerekek se szaladgálnak körülötte. Jobb zakózsebéből füzet vagy kézirat vége áll ki, jobb kezével mintha zsinórt morzsolgatna. Nekünk félig háttal áll leszegett fejjel, nem mozdul, a nadrágja kicsit buggyos a cipője felett.

- Lehet, hogy ő az - mondja Vera izgatottan.

Meredten nézzük. Kicsit jobbra fordul, pocakos, bár nem nagyon. Nyugodtan meghízhatott azóta. Arcát is szőrzet borítja, egybeolvad a bajusza és a hosszú, mellét verő szakálla. Áll, nem mozog. Körülötte térség. Áll a tömegben magányosan, jó négyméteres körben senki sincs a közelében.

- Az orrát mutassa! - mondja Vera félhangosan.

Nem látszik az orra, pedig ha felénk fordulna és közelebb jönne hozzánk, akik az állig érő kerítés felett bámuljuk, meg tudnánk állapítani, ő-e az. Jellegzetes, törött orra volt, lapos, mint a bokszolóké. Háttal nekünk, arccal a fal felé fordulva áll, bár a falhoz, ahol sűrű a tömeg, nem megy közelebb, és mintha mozogna az ajka.

- Menj oda hozzá - javasolja Vera, vagy inkább kérlel, mert ő nem mehet oda.

- Nem olyan a sapkám - felelem viszolyogva.

Ez igaz, fehér, sildes vászonsapka van nálam a nap ellen.

- És ha ő is az - mondom -, nem szólíthatom meg.

Vera elismeri, hogy nem zavarhatjuk imádkozás közben, de a közeléből meg tudnám szemlélni az orrát. Mutatja: oldalt, az árkád alatt kölcsönöznek kipát. A fejemet rázom: nem akarok kipát feltenni. Vera bölcsen tudomásul veszi, és nézi az alakot.

Nézzük az alakot. Nem mozdul, nem néz a fal felé, magába van merülve. A falnál nagy a tumultus, a fekete kaftánosok némelyike hosszú percek óta hajlong, egyikük csípőből, merev felsőtesttel hajladozik ritmikusan, alaposan belelendült, már önkívületbe hajszolhatta magát. Most mintha abbahagyná, aztán megint rákezdi, még nincs meg a ritmusa, de rátalál, és hajlong tovább. Mások csak állnak, némelyeken drapp vagy fehér kaftán, egyeseken kicsi kipa, másokon magas, széles karimájú fekete kalap, néhány selyem kaftánoson hatalmas, kerek szőrkucsma. Jobbra tőlünk nagy csapat fehér inges férfi, énekelnek, két férfi táncolni kezd egymással, az egyik alacsony, öltönyös öregember, a másik magas fiatal, egy harmadik is csatlakozik, beléjük kapaszkodik a kör közepén. Az őket körülvevők összefogódzva körtáncba kezdenek énekelve, elvégre örömünnep a mai, és úgy kell örülniük vagy az örömet mímelniük, ahogyan kétszázötven éve, nem is olyan régen, az őseik Kelet-Európában kitalálták.

Tőlünk balra a fekete bőrsapkás áll, körülötte feltűnően üres térség.

A hátunk mögül ének hallatszik, száz-százötven fős csapat érkezik, csupa siheder fehér ingben, fekete nadrágban, megállnak, majd nekiiramodnak és bezúdulnak a lejtőn a tömegbe, aztán lefékeződnek, valahogy elrendeződnek, állnak a fallal szemközt.

A fekete bőrsapkás kicsit odébb megy, nem figyel maga köré, megáll, áll.

- Lehet ő - mondja Vera.

Lehet ő, de lehet más is.

- Minden szombaton idejön? - találgatja Vera.

Jöhet ide minden szombaton. Mit csinálna otthon? A fiai, akiket csecsemőkoruktól franciául neveltek Budapesten, felnőttek, harmincévesek is elmúltak, nyilván megnősültek, odébbálltak. A felesége otthon maradt, vagy a nők elkerített térségében imádkozik éppen. Vera túl idősnek találja az alakot, de kiszámolom, hogy legalább huszonöt éve nem láttuk. Negyedszázada. Azt tudjuk, hogy itt él, és minden szigorú szabályt megtart.

Balra sétál a korláthoz. Kicsit kevesebb most a bámész turista, mi is balra araszolunk a kerítésnél, hogy közelebbről láthassuk, de elfordul. Nem a fal felé, hanem oldalra, mint aki egyedül van egy erdőben. Most sincsenek sokan körülötte. A többiek trécselnek, paroláznak, vállon veregetik egymást, köszöntgetnek ide-oda, őt nem üdvözlik. Nem ismer senkit, őt sem ismerik. Hozzánk közel az egyforma, kanadai adományterítővel fedett asztalok körül olcsó, fehér műanyag székek, azokon is ülnek, és vagy az imádságos könyvet lapozgatják, vagy egymással társalognak, tréfálkoznak, könyökölnek, mindenki azt művel, amit akar, a gyerekek futkorásznak, visonganak, kergetik egymást, kislányok is akadnak, nekik még szabad a férfiak térfelén tartózkodniuk.

A bőrsapkás áll, magába mélyedve elmélkedik vagy imádkozik. Nem az emberekkel kíván társalogni, hanem az istenével. Vagy ki tudja, mi hozza ide, feltehetőleg minden szombaton.

Már vagy fél órája nézzük. Körülöttünk kicserélődtek az olaszok spanyolokra, az oroszok lengyelekre, az amerikaiak amerikaiakra, odabent az imádkozók újabb imádkozókra, a mi emberünk továbbra is ácsorog, és körülötte tér van. Néha kicsit oldalt fordul, úgy áll. Hunyorogva próbáljuk az orrát szemügyre venni, de alig látni, a homlokába húzta a sildjét, és a bajusza is tekintélyes.

- Szerintem nem törött az orra - mondom.

- Szerintem sem.

Akkor nem ő az, nem a mi hajdani kollégánk, akivel rengeteget hülyéskedtünk, vele, meg a másik kollégánkkal, a szellemes, sokféle tehetséggel megáldott, eredeti gondolkodású baráttal, aki később szélsőjobboldali lett. Ő, a törött orrú kollégánk disszidált a családjával, és nevet is váltott. Ha a magyar nevén szólítanánk, talán meg se hallaná. De most már mindegy, kicsoda az elmélyülten álldogáló, mert őt figyeljük.

Nézzük a tömegben. Nem úgy fest, mint aki hamarosan távozni készülne. Elálldogál itt éjfélig. Aztán hazaballag, mert járműre szállnia tilos.

Állunk a kerítésnél, amely a turistákat az imádkozóktól elválasztja, Vera ágaskodik, hogy jobban lásson. Tágas téren állunk, pár évtizede itt még arab viskók tapadtak egymáshoz, eltakarták a falat, az utcák nem voltak kikövezve, és aki a falat meg akarta közelíteni, váratlanul látta meg a szűk, egymásba hajló házak keretezte sikátor végén, mint korabeli leírásokban olvastam. Nagyon nagy téren állunk, csak két bejárata van, mindkettőben átvilágítják a táskákat, mint a repülőtereken, és motozásra lehet számítani. Hátrasandítok, fiatal fiú áll nem messze közönyösen, a vállára akasztva géppisztoly. A turisták már ritkulnak, leszállt az este. Újabb csapat imádkozó közelít. Visszafordulok a fal felé. A mi emberünk áll, nem néz semerre, a kezében zsinór, mintha morzsolgatná, talán imarojtként használja.

Miféle imákat mormolhat magában? A mai szombatra rendelt szöveget már rég elmondhatta, tudja kívülről, nem kell hozzá a Tóra. A kívánságait sorolja magában, a követeléseit? Korholja az Urat, vagy saját magát? Vagy csak beszélget hangtalanul? Miről társalog az Úrral egy magányos, idős ember? Hatvannégy éves lehet, mert a mi kollégánk annyi. De miért itt, ebben a tömegben áll, amit a kerítésen kívülről avatatlan turisták bámulnak? Miért nem a zsinagógájába ment? Vagy előbb odament, és csak utána jött ide? Vagy nem is kell neki imaház, a Fal neki a szentség? A nevezetes Nyugati Fal, amit a világban Siratófalként ismernek, a Heródes-féle Második Templom eredeti kőtömbjei? Hogy lett köze hozzájuk, akár a mi egykori barátunk ő, akár valaki más, orosz vagy lengyel vagy ki tudja, miféle szerzet? És miért tett a fejére mindenki másétól elütő, hivalkodó, lázadó fejfedőt? Miért akar a tömegből kitűnni, ha ebbe a tömegbe vágyott, ebbe a vallásba, ebbe az államba?

Elindulunk kifelé. Átmegyünk az egyszemélyes acél forgóajtón, odakint rágyújtunk, visszanézünk. Fényes a Templom tér fala, fényes az Al-Aksza mecset, csillog a Szikladóm arany kupolája, amely a kétezer éve lerombolt Templom helyén épült, s odalent a völgyben, ahonnét valaha a Templom térre alagúton át lehetett feljutni, reflektorok világítják meg a félig feltárt romokat, amelyek között egy órája még arab munkások szöszmötöltek. Nemsokára nyolc, hamarosan rákezdi hangszalagról a müezzin az egyik minaretben, aztán egy másik hangszalagról egy másik minaretből egy másik müezzin is harsogni fog szinte kánonban.

Kiérünk a Szemét-kapun, egy taxis ajánlkozik, de mi gyalog indulunk felfelé az egykori Dávid-város oldalában. Balra az Olajfák hegye. Alatta a Jozafát völgye az ötezer éves, négyezer éves, kétezer éves, ötszáz éves, százéves és idei sírokkal.

Ballagunk fölfelé a sötét úton, alattunk a meredek hegyoldalban arab házak, szegényesek és gazdagok, viskók és villák, lapos a tetejük. Kerülgetjük a járdát elfoglaló nagy, fémből készült, túlcsordult kukákat, nézzük a völgy túlsó felén az arab negyed fényeit. Mögöttünk skandináv turisták ballagnak, mi meg-megállunk, bámulunk, a skandinávok lehagynak minket. Néha egy-egy taxi húz el mellettünk, majd szirénázva egy tűzoltóautó, kisvártatva egy rendőrautó követi, és mielőtt odaérnénk, már érezzük a bűzt: kiégett személyautó füstöl, egy tűzoltó locsolja a betört üvegen át, az út másik felén a kerítés tetejéről kipás gyerekek nézik.