A Mozgó Világ internetes változata

Az 56-os magyar forradalom 50. évfordulója számos fotós vonatkozásra irányította rá a kutatók és a nagyközönség figyelmét. Fotóalbumok jelentek meg, ismert és eddig ismeretlen fotóanyagokat állítottak ki,¹ híressé vált sajtófotók ez idáig ismeretlen szereplőinek a sorsát sikerült feltárni,² az archívumok pedig konferencián vették számba a gyűjteményekben található 56-os fotók kérdéseit.³ Írásom tárgyául egy eddig reflektálatlan témát, az 56-os köztéri mártírkultusz fotóhasználatát választottam. A magán- és a közösségi emlékezet találkozási pontján elhelyezkedő téma feltárása során fényképes síremlékeket, illetve az 50. évfordulóra készült, fotókat felhasználó köztéri installációkat vizsgáltam.

Minden síremlék a jelenhez, az élőkhöz szól, ugyanakkor az emlékállítók, a család önreprezentációja is, vizsgálatuk során így arra kereshetjük a választ, hogy mit és hogyan őriznek meg és közvetítenek a kívülállók és az utókor számára.⁴

Vizsgálódásom első terepe a Kerepesi temető szovjet katonai parcellája volt. Itt nyugszik az 1945-ben Budapest ostromakor, illetve az 56-os forradalom idején a fővárosban elesett szovjet katonák jelentős része. Körülnézve az egykor jobb napokat megért, de még nem elhagyatott katonai parcellában a temetői fotóhasználat jellegzetes eseteit fedezhetjük fel. A családi emlékápolás része portréfotók utólagos applikálása az emlékművekre, egyéni vagy közös síremlékekre. Az arcképrátétel célja: megkülönböztetni, kiemelni a hozzátartozót az elesettek arctalan, felejtésre ítélt kollektív sokaságából.

A sírokon található fényképeken az elhunytak általában a családi emlékezet számára fontos beállításokban láthatók. A szovjet katonák esetében túlnyomórészt egyenruhás fotókkal találkozhatunk, de előfordulnak civil beállítások is. A fotóapplikációk között egyaránt találhatunk ovális alakú zománcképeket, porcelánfotókat és újabban gravírozással készült képmásokat is. Ez utóbbi esetében az elhunyt képmását fénykép alapján maratásos eljárással viszik fel a síremlékre vagy egy külön emléktáblára. Az eljárás hátránya, hogy csak sötét színű kő esetében alkalmazható, a nem természetes halállal elhunytak esetében való alkalmazásakor viszont előnyösnek mondható, hogy a fekete szín komorsága eleve illik a tragikus mozzanathoz. A sírokon fellelhető fényképek zöme fekete-fehér, a zománcozott fémképek között azonban előfordulnak színesek is. A képrátétek olykor a halott nevét is tartalmazzák, sokszor azonban az arcképek névtelenségbe burkolóznak, a kívülálló számára nyilvánvalóvá téve, hogy a magánemlékezet jeleiről van szó.

A sírkertben található egyik 56-os emlékműről leesett a porcelánkép, pótlására - az élő családi emlékkultusz jeleként - két darab fekete-fehér papírképet ragasztottak fel az obeliszkre. A képet fóliázással tették vízállóvá. A gesztus figyelemfelkeltő ereje kétségtelen, a kép megkettőzése azonban mintha azt sugallná, hogy a felragasztója is tisztában volt vele, hogy a megoldás múlékony és tökéletlen.

A katonai temetőkben szigorú és hierarchikus ikonográfiai rend uralkodik. A civil kultusztörekvések kikezdik, oldják ezt a merev, katonás rendet. Érdekes látni, hogy miközben a Kerepesi temető szovjet parcellájában a hivatalos politikai reprezentáció a minimálisra szorult vissza, a családi emlékezet megnyilvánulásai hogyan próbálnak dacolni az idővel és a földrajzi távolsággal. A magyar látogató számára a legszembetűnőbb változás annak felismerése, hogy a feliratok mára teljesen érvényüket veszítették. Orwelli módon épp a fordítottjukat jelentik, mint aminek eredetileg szánták. Ezek a katonák 1956-ban nem a „magyar nép szabadságáért" haltak hősi halált - mint ahogy az emlékműveken olvashatjuk -, hanem épp fordítva: a szabadságáért küzdő magyar nép elleni harcban estek el. Az átértékelődés következtében a feliratok egy lelepleződött hazugság köztéri fragmentumaként funkcionálnak tovább. Az értelmezésüket tovább árnyalja, hogy a sírfeliratok sok esetben eleve groteszkek. Az egyik 1957-ben állított obeliszket például felirata szerint „a Fehérneműgyár dolgozói emelték és gondozzák a hősi halált halt szovjet hősök emlékére".

A történelmi-politikai átértékelés következtében a jelentésváltozás még élesebben merül fel a másik oldalon, a forradalom magyar elesettjei esetében, akik a rendszerváltozással ellenforradalmárból egy csapásra forradalmárrá, eltitkolt áldozatból hőssé léptek elő.

A katona kvázi „hivatásos hősi halott", a polgári áldozatok viszont a „vétlen áldozat" kategóriájába tartoznak. Az utókor és a családtagok szemében azonban gyakran ők is hősök. Áldozathozataluk nem lehetett hiábavaló, a haláluk nem maradhat pusztán fatális szerencsétlenség. Esetükben is egyfajta heroizálásnak lehetünk tanúi, amelyhez olykor portréfotókat is felhasználnak.

Már 1956-ban a budapesti parkokban, tereken emelt ideiglenes sírokon is felbukkantak fényképes fejfák. A képi megjelenítés-azonosítás funkciója nem annyira kegyeleti, mint inkább a civil lakosság veszteségének a köztéri vizuális demonstrálása volt. Az 1956. október 23. és november 10. között a pesti harcokban elesettek közül a legtöbb ismert helyen nyugvó személy a Kerepesi temetőben lelt végső nyughelyre. Az utcai harcokban elesetteket - a forradalmárokat és a rendszer védelmében harcolókat egyaránt -, valamint a közelben meghalt polgári áldozatokat a temető 21-es parcellájába temették. A kommunista áldozatokat azonban 1958-ban exhumálták, és a temető bejáratánál, a szovjet parcella mellett kialakított külön díszsírhelyre temették át.⁵ A nyolcvanas évek elején a hatóságok a porladási idő leteltére hivatkozva a 21-es parcellát fel akarták számolni, de végül a kedvezőtlen nemzetközi visszhang és a hozzátartozók ellenállása miatt a magánkegyelet keretei között fennmaradhattak a sírok. E konvencionális síremlékek szűkszavú feliratai a rendszerváltás előtt egyedüli megtűrt köztéri mementói voltak 1956-nak.

A sírképek itt is a feliratokkal együtt értelmezhetők. A legtöbb esetben csupán a halál dátumából következtethetünk rá, hogy itt nem természetes halállal elhunytak sírhelyeiről van szó. A feliratok érdekessége, hogy nyelvi fordulataik a képi időn túlmutatnak. Figyelmet érdemel a feliratokban az egyes szám vagy többes szám első személyű birtokos viszony használata. Hősi halált halt Kovács Ferenc és Szüleim vagy egy másik síron: Szeretettel állítatta Nagymamám. Mintha a sírszöveggel a halott kommunikálna az élőkkel, a felirat azt sugallja, hogy az elhunyt a létezés egy másik dimenziójában velünk van.

Arra, hogy önmagában is mennyire erőteljes lehet egy felirat, példa egy Szombathelyen található 56-os emléktábla, amelynek felirata mindössze enynyi: Minket kivégeztek, alatta pedig a kivégzettek nevei.

Harmincz István fényképes műkő síremléke az 56-os kivégzettek nyughelyén, a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában található. Felirata hasonlóképpen tömör: Találkozunk. Az érettségi tablók szófordulatát is idéző lakonikus felirat ereje a többértelműségében rejlik: egy egykoron a túloldalon harcoló túlélő (pufajkás) számára nyilván más olvasata van, mint, mondjuk, a síremléket állító özvegy számára.

A hivatásos katonák és a vétlen civil áldozatok után a mártírok legfontosabb csoportját a kádári megtorlás áldozatai, a kivégzettek alkotják. Esetükben fényképes sírokról csak 1989 után beszélhetünk, hiszen addig köznapi értelemben vett sírok sem voltak. Az 56-os mártírkultusz legfontosabb mitikus erejű alkotóeleme ebből a hiányból, a kivégzettek nyughelyének a hatalom általi eltitkolásából, tabuként való kezeléséből táplálkozik. Ezt idézi fel Jovánovics György temetői emlékmű-kompozíciójában a Nyitott sír, benne az 1956 milliméter magas, lesüllyesztett fekete gránitoszloppal.

A temetői fényképhasználat célja, hogy arcot adjanak a testnek. Ismeretlen helyen nyugvók szimbolikus sírjai esetében maga a fénykép hivatott pótolni a test hiányát. Ilyenkor a fénykép nemcsak megmutatja, hanem el is fedi a valóságot. A Baranya megyei Szava község temetőjében például a család a hetvenes években a családi síremlékre felhelyezte a kivégzett és ismeretlen helyen elföldelt Kálmán Dezső portréját, és felvésték nevét az Itt nyugszik felirat kíséretében (ami nem fedi a valóságot).

A represszió évtizedeiben Magyarországon az 56-os emlékápolás a családi körbe szorult vissza. A forradalom után elítéltek gyerekei sorsát vizsgáló kutatásból tudjuk, hogy előfordultak olyan esetek is, amikor még a gyerekek előtt sem fedte fel a család az apa hiányának a valódi okát.⁶ Számos családban viszont a családi fényképek voltak az emlékápolás legfontosabb és féltve őrzött rekvizitumai az elhallgatás és megbélyegzés évtizedei alatt.

Tudunk olyan esetről is, amikor a hozzátartozók még a családi fotóktól is igyekeztek megszabadulni. 1989-ben, amikor a Halottaink című kötetben elsőként tették közzé nemcsak a mártírok nevét, hanem arcképét is, sok esetben csak a fotó üres helyét tudták berajzolni. A kötet szerkesztője, Mécs Imre írja a kivégzett Nagy József életrajza végén. „Édesanyja, Nagy Istvánné megleste a temetésüket, lepénzelte a sírásókat, felhantolta mind a négyük sírját, s megrokkanásáig, 1985-ig ápolta azokat. 89 éves korában halt meg, 1988 januárjában. Rokonai, akik lakását örökölték, minden iratát, Nagy József összes fényképét, reá vonatkozó emlékeit kacatként kidobták. Ezért nincs e kötetben Nagy Józsefről kép. Helyette anyja képét láthatják."⁷

Thomas W. Laqueur az emlékművek hipernominalizmusáról beszél azoknak a törekvéseknek kapcsán, amikor egyetlen emlékművön minden áldozat nevét meg akarják örökíteni.⁸ Ezzel rokon múzeumi törekvés, hogy minden áldozat arcképét archiváljuk, ismerjük meg. A világháborúk vagy a holokauszt esetében ez nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás, de még egy olyan jóval kisebb emberveszteséget jelentő esemény, mint az 56-os magyar forradalom kivégzettjei esetében is nehezen megoldható. Az 50. évfordulón két kísérletnek lehettünk tanúi Budapesten. Az egyik a Terror Háza Múzeum homlokzatán látható Hősök fala,⁹ a másik pedig a Hősök tere szomszédságában ideiglenesen felállított fotóinstalláció volt.

„A halott embernél csak a haldokló képe hatásosabb" - írja Jean A. Keim a fényképezés és a halál kapcsolatát boncoló esszéjében. Még ennél is megrázóbbak a halálraítéltek portréi: „tudjuk, hogy ő tudja, hogy meg fog halni, és ez a tudat talán még felkavaróbb keretet kölcsönöz a látványnak".¹⁰ Az 56-os kivégzettek portréit végignézve nem tudunk szabadulni annak tudatától, hogy ezeket az embereket mind felakasztották. Pedig a Terror Háza Múzeum homlokzatán látható, 228 portréból álló Hősök fala többnyire békés fotókból áll, amelyek még 56 előtt készültek, s még azok is, akik a letartóztatás után készült „rabosító" fotóról néznek ránk, csak kevesen lehettek tudatában a végzetüknek. A szemek párbeszéde mégis sokatmondó. Elképzeljük, belelátjuk a tekintetekbe a mártíromság felemelő drámáját, s ez az utólagos katartikus tudat - az időntúli pillantás - visszamenőleg a legdurvább arcokat is átnemesíti.

A képi idő és valós idő közötti távolság adja ezeknek a képeknek az igazi erejét. Ez a távolság nemcsak fizikailag mérhető, a bűnössé, majd a bűnösből áldozattá és hőssé válás, a megigazulás útja metafizikai távolság is. Ezeknek a képeknek az esetében is tapasztalhatjuk, hogy egy kép jelentését mennyire a kontextusa határozza meg. Ugyanezek az arcképek tegnap még „elvetemült ellenforradalmárok" fotóiként szerepelhettek valamelyik Fehér könyvben, ma pedig már hősökként tiszteljük őket. Ez a mostani felhasználás is igazolni látszik Sümegi György egy korábbi megállapítását az 56-os fotók politikai célú felhasználásáról, aki szerint a fotográfia magyarországi történetében fényképeknek „nem volt ehhez foghatóan ellentmondásos használata".¹¹

Az F. Kovács Attila által tervezett Hősök fala kisméretű porcelánképek sorozatából áll. A képek anyaga és ovális formája egyértelműen temetői asszociációt kelt, sőt a fej körüli finom grafikai megoldás („glorifikáció") szentképeket is idéz.¹² Ahogy az 56-os emlékkultusz egy gyakran használt jelmondata is hangzik: Gloria Victis - Dicsőség a legyőzötteknek! Maga az elnevezés is szakrális kultuszt idéz: hősök falának létrehozása templomokban szokás.

A Hősök falán nagy arányban szerepelnek „szükségképek". A portrégaléria összeállítói jó minőségű fotók hiányában kénytelenek voltak azt használni, amit épp találtak (személyiigazolvány-kép, buszbérlet-fotó, érettségi tablókép stb.), amely képhasználat formailag is megerősíti, hogy ezek a képek rendhagyó sorsokat jelenítenek meg. Vannak rendkívüli helyzetek, amikor esztétikailag a rossz minőségű fotó használata az adekvát megoldás. Jó példa erre a Kozma utcai börtönben kialakított Kisfogház-emlékhely, ahol a kivégzettek egykori celláiban és a siralomház falán fénymásolón felnagyított, bekeretezett arcképek sorakoznak.

Meglepő, hogy tizenhat évvel a rendszerváltozás után sok kivégzettről semmilyen fényképet sem sikerült felkutatni. Ezt a hiányt áthidalandó a Hősök falán látható kétszázhuszonnyolc kivégzett közül huszonhárom névhez csak fekete árnykép tartozik, és hasonló (bár nem teljesen ugyanaz) volt a helyzet a Hősök terén kiállított fotóinstalláció esetében is. Ők csak virtuálisan vannak jelen, mintha a testük még mindig exhumálatlanul, jeltelen sírokban feküdne. Mintha esetükben a megtorlás minősített esete forogna fenn, nemcsak az életüket, hanem az emléküket is sikerült kioltani. A fotó hiánya, az arcnélküliség arról győzi meg a nézőt, hogy itt különösen tragikus sorsú emberekről van szó. Ugyanakkor ez a fajta vizuális reprezentáció az 56-os trauma feldolgozatlanságát - az 56-ra való traumatikus emlékezés formáit - is tovább élteti.

A portrék alatt csak a születés és a halál évszámát, valamint a foglalkozást tüntették fel, három kivégzettnél azonban jelző is szerepel a képfeliratban. Nagy Imre, Gimes Miklós és Losonczy Géza esetében a Terror Háza munkatársai fontosnak tartották jelezni - mintegy relativizálva a mártíromságukat -, hogy kommunisták, azaz elvtársai voltak azoknak, akinek az áldozataivá váltak. Losonczy esetében további probléma, hogy nem ő van a képen! Ő is szemüveges volt, mint a képen látható férfi, de ez nem az ő portréja, hanem Ujhelyi Szilárdé (Losonczy özvegyének későbbi férjéé, aki 1996-ban hunyt el).¹³

A Szabadság Hőseinek tere címmel október-novemberben, az állami megemlékezések részeként hasonló összeállítás volt látható a most felavatott új központi emlékmű melletti téren. A rendezők itt négyzet alakú, nagyobb méretű fotókat használtak a térinstalláció bejárására ösztönözve a nézőket.

A mártírfotók az emlékműállítás kommunikációjában is szerepet kaptak. A lerombolt Sztalin-szobor helyén emelt, a forradalmi tömeg dinamizmusát megjelenítő új emlékmű az ellenzői szerint túl rideg és absztrakt, nem közérthető, és nincs köze 56-hoz. Ráadásul az új emlékmű azon ritka 56-os mementók közé tartozik, amelynek avatásán nem volt egyházi közreműködés (nincs megszentelve), így ezt valamilyen világi rituáléval helyettesíteni kellett. Véleményem szerint ezt a szakralizáló funkciót hivatott pótolni s az emlékmű átszellemítését, társadalmi elfogadottságát kívánta segíteni a televízió által élőben közvetített avatási szertartáson a mártírok arcképeinek a rávetítése az emlékműre.¹⁴ A Terror Háza esetében sem pusztán szabadtéri múzeumi kiállításról van szó. A mártírok arcképének felhelyezése a múzeum utcai homlokzatára a létesítmény „politikai szakrális hely" funkcióját hivatott erősíteni, s tudatosan megkomponált látványrészét képezi az intézmény fő céljának, hogy a kommunizmus bűneire való folyamatos emlékeztetés központi helyévé váljon, mindennapi mementójaként üzemeljen egy új, e világi „emlékezetvallásnak".¹⁵

A családi kultusz különleges eseteit tanulmányozhatjuk a kivégzettek nyughelyén, a 301-es parcellában. A kivégzett Andi Józsefnek sírjára 1990 körül a fia egy lyukas zászlót mintázó fejfát faragott, amelyre rárakta apja bekeretezett fényképét, amelyhez egy személyiigazolvány-kép szolgált alapul. Ez az egyéni felfogású síremlék sajnos már nincs meg, a gyorsan amortizálódott sírjelet a család időközben eltávolította. A síron jelenleg egy egyszerű fakereszt látható.

A civil fotóhasználattal Andi családja a külvilág számára a kivégzett magánemberi mivoltát kívánta hangsúlyozni. A Hősök falán Andit katonai egyenruhában örökítették meg, egy másik kivégzett katonatiszt, Pércsi Lajos esetében viszont a családi és a közösségi képi reprezentáció szinkronban van, mindenütt ugyanazzal a fotóval találkozhattunk. A temetői megoldás különlegessége, hogy a porcelánképet a sírhoz legközelebbi kopjafára tették fel, a parcella 301 közös kopjafája közül az egyiket egyéni sírjellé alakítva át.

Az 1957-ben kivégzett Komjáti Ferenc sírja sajátos együttest képez, amelyben a hivatalos, a politikai és a családi emlékkultusz jelei rakódtak egymásra.¹⁶ Az alap a 301-es parcellában rendszeresített egyenméretű, csak a nevet, az évszámot és a Kossuth-címert tartalmazó kő sírlap, amelyre ez esetben még egy keresztet is rávéstek. Erre került rá a Politikai Foglyok Országos Szövetsége által készíttetett fekete márványtábla, amely inkább falra készülhetett, ezért kissé furcsán hat a földön való elhelyezése. A fejkő helyén egy kis rusztikus kő látható, amelyre a család egy porcelán fényképet applikált. A fotó valószínűleg Komjáti esküvője alkalmából készült. A Hősök falán szereplő fotója egy későbbi, megviseltebb állapotot örökít meg.

A fényképes sírok esetében általános, hogy a fotókon az elhunytak jóval fiatalabbak, mint a valódi, megért koruk. Ennek praktikus okai is lehetnek - például csak korábbi felvételek álltak a család rendelkezésére -, valószínűbb azonban, hogy a hozzátartozók által ideálisnak tartott képi megjelenítéshez, az idealizáláshoz többnyire jobban megfelel egy fiatalabb kori felvétel.

A tragikus körülmények között elhunytak közül a fiatalok halála rázza meg leginkább a családot és a tágabb közösséget. Az 56-os mártírkultuszban is megkülönböztetett szerepe van a gyerekmártíroknak. Minél fiatalabb egy áldozat, annál nagyobb az áldozathozatal erkölcsi súlya.

A 16 éves Magyar Katalin önkéntes ápolónőként tevékenykedett 56-ban. Egy szovjet harckocsi géppuskatüze oltotta ki az életét. 1990-ben az osztálytársai a Budapesti Képzőművészeti Szakközépiskolában emléktáblát állítottak a tiszteletére. A szöveges emléktáblát egy bérletképből kinagyított portréfotóval egészítették ki. A papírkép használata technikailag és anyagilag általában szükségmegoldás, s alkalomadtán tartósabb és értékesebb (reprezentatívabb) megoldásra cserélik le. Ez történt ez esetben is: 2004-ben a keménypapírra ragasztott fotót egy kékszínű fotókerámia váltotta fel. Alkotója Polgár Ildikó, aki kerámiaképein előszeretettel használ fel családi fényképeket és 56-os dokumentumfotókat. A művész kikísérletezett egy saját eljárást, a fotóporcelánt, amely a síremlékek rövid életű porcelánfotóival szemben elvileg több ezer évig is képes megőrizni a képet.¹⁷ A portré egy másik példánya Magyar Katalin egykori általános iskolájába, Mosonmagyaróvárra került.

Tihanyi László tanár tiszteletére egy tanítványa kezdeményezésére 2002-ben kerámiaportré-kiegészítést helyeztek el egykori győri iskolájában. 2004-ben az egykori színház épületén hasonló, fotóalapú mozaikszerű színes kerámiaportrét kapott a város másik mártírja, Földes Gábor rendező is. A kiegészítéssel ezekben az esetekben is a korábban elhelyezett - az emlékőrzés szimpla és személytelen médiumának számító - szöveges emléktáblát tették személyesebbé, közvetlenebbé. (Alkotó: Nagy Sándor József.)

A fiatal áldozatok között a legismertebb Mansfeld Péter, akinek mártíromságát kiemeli kivégzésének különösen kegyetlen, megtorló jellege. Legendáriuma arra épül, hogy a forradalom idején még csak 15 éves volt, így nem lehetett halálra ítélni, megvárták, amíg betölti a 18. életévét, s akkor hajtották végre rajta a halálosra változtatott ítéletet. A 301-es parcellában található sírkeresztjét a hozzátartozók gyakran díszítik fel nemzeti színű szalagokkal és fényképekkel.¹⁸ A róla leggyakrabban közölt fotó alapja szintén egy igazolványkép volt, amelyet édesanyja is felnagyítva és bekeretezve őriz. Ez a kép látható a Hősök falán, a róla szóló könyv címlapján,¹⁹ és ez a fotó szerepelt az 50. évfordulóra készült Mansfeld című játékfilm plakátján is. A Halottaink című kötet közöl egy temetésre szóló meghívót, amely arról szól, hogy a család 1988 augusztusában jelképesen eltemette az akkor még ismeretlen helyen nyugvó gyerekmártírt, egy jeltelen urnába helyezve a fényképét.²⁰

A Kerepesi temető 21-es parcellájában található Thoma Istvánné és gyermekei fényképes síremléke. Anya és gyermekei, a 12 éves Pityuka és a 7 éves Marika a hősi halottak. Nem hétköznapi családi sírról van szó, ezt jelzi a síremlék állandó dísze, a sírkövön átkötözött nemzetiszínű szalag.

Az utolsó példám egy óriásplakát, amely az 50. évforduló alkalmából a lyukas zászló téma feldolgozására kiírt köztéri poszterpályázatra készült.²¹ A lyukas zászló-parafrázishoz egy fiatal művész, Sólyom Noémi Kincső egy ismeretlen családi fotót használt fel. A kép középpontjából egy kisfiú néz ránk. A poszter felirata: És mégis megszülettél... A kompozíció a család szerepének a fontosságára utal a közösség jövője biztosításában. A családi kötelék az, amely az egyént átsegíti a történelmi traumákon. A plakát politikai-szimbolikai olvasata az lehet, hogy a forradalom leverése ellenére is - 56 örököseként - a független és szabad Magyarország mégis megszületett.

E vízió nem mindenki számára egyértelmű a mai Magyarországon. Az 50. évforduló utcai eseményei és az 56 körüli aktuálpolitikai csatározások tükrében úgy tűnik, hogy a magán- és közösségi emlékezet különböző előjelű fragmentumai egyre jobban összekeverednek, kioltják egymást, és e diffúzzá váló kultuszban a fényképek sem segítenek tisztábban látni.

A tanulmány a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata által rendezett Exponált emlék. Családi fotók a magán- és közösségi emlékezetben c. nemzetközi konferencián 2006 novemberében a Goethe Intézetben elhangzott előadás továbbfejlesztett változata.

1945-ös obeliszk a Kerepesi temető szovjet hősi parcellájában (2006)

Pércsi Lajos kopjafája a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában (2006)

Sóos József sírja a Kerepesi temető
21-es parcellájában (2006)

Hősök fala a Terror Háza falán (2006)

Tóth Ilonka vetített képe az új 56-os központi emlékmű avatásán

Andi József síremléke a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában (1995)

Fénymásolt mártírfotók a Kisfogház- emlékhelyen a siralomház falán (2006)

Komjáti Ferenc síremléke

a Rákoskeresztúri köztemető

301-es parcellájában (1996)

Thoma Istvánné és gyermekei sírja a Kerepesi temető 21-es parcellájában (2006)

Sólyom Noémi Kincső: És mégis megszülettél... Óriásplakát, 2006

Jegyzetek

¹ Néhány fontosabb kötet: Müller Rolf-Sümegi György: Fényképek 1956 (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára), Kor-képek 1956 (Magyar Távirati Iroda), Budapest - 1956 a forradalom. Erich Lessing fotográfiái (1956-os Intézet), Eörsi László: 1956 mártírjai - Budapest a forradalom napjaiban. Szentpétery Tibor fotói (Rubicon-Ház Bt.), Jean-Pierre Pedrazzini: Budapest 1956 (Association Jean-Pierre Pedrazzini), Violette Cornelius-Ata Kando: Hungarian Refugees 1956 (Veenman Publishers). Kiállítási katalógusok: Chochol Károly: 1956 - 56 kép - 2006. (szerzői kiadás), Jajesnica Róbert: A meggyalázott város (Napkút Kiadó), 1956 - Magyar forradalom (Magyar Fotográfiai Múzeum), Budapest szétlövetése. Pauer Gyula '56-os sztéléi (Magyar Nemzeti Galéria).

² A Paris Match 1956. november 10-i számában megjelent, emblematikussá vált fotó szereplőinek sorsát kutatta fel: Eszter Balázs-
Phil Casoar: Les Héros de Budapest. Paris, 2006, Les Arenes. Film a kutatásról: A forradalom arca. Egy pesti lány nyomában (rend. Kékesi Attila).

³ A Miskolci Galéria által rendezett '56-os fotók magán- és közgyűjteményekben című konferencia anyaga 2007-ben CD-n és kötet formájában is megjelenik.

⁴ A temetői fényképhasználat szakirodalmához lásd: Tóth Vilmos: Fényképek és temetkezés. In: Körülírt képek. Fényképezés és kultúrakutatás. Szerk. Bán András. Miskolc-Budapest, 1999, Miskolci Galéria-Magyar Művelődési Intézet, 95-102. o. L. Juhász Ilona: Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken. Acta Ethnologica Danubiana 5-6 (2003-2004). 107-132. o.

⁵ Az „ellenforradalom elleni harcokban elesettek" emlékhelye középpontjában egy szarkofág áll (Schall József, 1959), amelyet a rendszerváltozás után nem távolítottak el, csupán tujákkal takartak el. Az 50. évforduló alkalmából azonban a Nemzeti Kegyeleti Bizottság már nem volt tovább nagyvonalú, az emlékművet megcsonkítatták: levésették róla a feliratot és a vörös csillagot.

⁶ Kőrösi Zsuzsanna-Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa. Budapest, 2000, 1956-os Intézet.

⁷ Halottaink 1956. I. kötet. Szerk. Balassa János és mások. Budapest, 1989, Katalizátor Iroda, 184. o.

⁸ Thomas W. Laqueur: Emlékezés és megnevezés az első világháborúban. Café Bábel, 1994/3. 101. o.

⁹ A Hősök fala kép- és adatbázisa elérhető az interneten is: www.forradalom1956.hu

¹⁰ Jean A. Keim: A fényképezés és a halál. In: Fotóelméleti szöveggyűjtemény. Szerk. Bán András-Beke László. Budapest, 1997, Enciklopédia Kiadó, 155. o.

¹¹ Sümegi György: Fotók a Történeti Levéltárban. In: Trezor 3. Az átmenet évkönyve (Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára évkönyve 2003). Szerk. Gyarmati György, Budapest, 2004, 310. o. Lásd még uő: Az 1956-os fotók használatáról. Fotóművészet, 2003/1-2. 137-141. o.

¹² Ezt a megoldást alkalmazta F. Kovács a Terror Háza társintézménye, a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum állandó kiállításán is, ahol a helyi áldozatok portréit nagyalakú ovális jelvényekre vitte fel, formai áthatást létrehozva az ötvenes évekből származó államhatalmi szervek zománcozott címeres címtábláival.

¹³ A tévedésre abban a reményben hívtam föl a figyelmet, hogy a múzeum vezetése kicseréli a fotót, de lapzártáig - január elejéig - nem történt semmi. Lásd: 228 szempár. Élet és Irodalom, 2006/50. 30. o.

¹⁴ Ez sem „védhette meg" azonban az emlékműavatás méltóságát a szélsőjobboldali demonstrálók botrányos rendzavarásától. Decemberben pedig megtörtént az emlékmű első tettleges meggyalázása is: ismeretlenek horogkeresztet és Dávid-csillagot festettek rá. Az emlékműállítás radikális jobboldali elutasításáról lásd az előzetes összeállításomat: „Ki fogjuk tépni mind egy szálig!" Mozgó Világ, 2006/3. 30-34. o.

¹⁵ Frazon Zsófia-K. Horváth Zsolt: A megsértett Magyarország. A Terror Háza mint tárgybemutatás, emlékmű és politikai rítus. Regio 2002/4. 39. o. Az intézmény a jobboldali politizálás emblematikus helyszíne: 2006. október 23-án például innét indult az ellenzéki felvonulás menete.

¹⁶ Komjátit a miskolci sortüzet követő lincselésben való részvétel vádjával ítélték halálra. Témánk szempontjából szerepének különlegessége, hogy végigfényképezte a népítéletet, s később megtalálták nála a képeket, amelyek szerepet kaptak a résztvevők azonosításában és elítélésében. A családja ártatlannak tartja. Komjáti hányatott sorsáról lásd a testvérével, Komjáti Jánossal készült életútinterjút. Készítette Molnár Adrienne 1990-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívum, 271. sz.

¹⁷ Munkáiról lásd: Polgár Ildikó - Porcelánvallomások. Budapest, 2002, Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Kortárs Galéria. Ugyanennek a portréfotónak a szobrászi feldolgozása látható a 2006-ban felavatott süttői 56-os emlékművön, amelynek alkotója Ócsai Károly.

¹⁸ A feldíszített keresztről közöl például fotót: Kovács Ákos (szerk.): Haláljelek. Budapest, 1990, „Egészség" Alkoholmentes Rehabilitációs Egyesület. (Liget könyvek.) 51. o.

¹⁹ Kósa Csaba: „Alhattál-e, kisfiam?" Budapest, 1996, Kósa és Társai Bt.

²⁰ Lásd 7. jegyz. 169. o.

²¹ A lyukas zászló témájának kreatív feldolgozására a Miniszterelnöki Hivatal művészeti középiskolások és egyetemisták számára írt ki pályázatot, amelynek győztes műveiből állt össze a két kilométeres Szabadság-szalag. Az ünnep napjaiban a Parlamenttel szemközt, a budai alsó rakparton, a Szabadság hídtól a Lánchídig húzódott végig a több száz egyedileg tervezett óriásplakátból álló nemzeti színű szalag.