A Mozgó Világ internetes változata

DEMJáN SáNDOR, ESTERHáZY PéTER, SáRKäZY TAMáS,

BáLINT ANDRáS, RéNYI ANDRáS

 

A Prima Primissima-díj a legnagyobb összegű magyar díj. Demján Sándor magyar vállalkozó hozta létre 2002-ben saját vállalkozásainak nyereségéből. A díjat irodalom, színház- és filmművészet, képzőművészet, tudomány, oktatás és köznevelés, építészet és építőművészet, sajtó, népművészet és közművelődés, zeneművészet és - 2006-ban először - sport kategóriában osztják. A „primissimák" ötvenezer eurót kapnak (ugyanennyit az úgynevezett különdíjas is), a döntőbe jutott többi húsz „prima" tízezer-tízezer eurót. A közönségszavazók közül a díjkiosztás végén kisorsolt szerencsés nyertes díja egy Mercedes.

Demján Sándor díjalapító:

A kultúra szereplőinek megbecsülése legyen független a politikától

- Honnan származott a díj ötlete?

- Nemzetközi példákból. A jómódú, gazdag emberek minden normális országban támogatják a tudományt és a kultúrát. Éppen a saját kultúrájuk fennmaradása érdekében. A globalizáció azok számára jelent óriási előnyt, akik képesek ezeket az előnyöket kihasználni, míg másokat ugyanez a globalizáció hátrányosan érint. Asszimilálódhat a kultúra és a nyelv, ami nem jó egy nemzetnek.

- Mit ért asszimilálódáson?

- Azt a veszélyt, hogy az angol vagy bármely más nyelv hatására a különböző nemzetek elveszíthetik a saját nyelvüket és ezáltal a kultúrájukat is. Európa a globalizáció hatására néhány év múlva olyan lehet, mint egy rózsakert, amelyben csak egyféle színű rózsa nyílik. Én szeretem a természetet, és fontosnak tartom, hogy mindenféle színű és fajtájú virág megtalálható legyen benne. De ahhoz, hogy egy ország megtarthassa a kultúráját, jómód kell. Mivel Magyarországra az elkövetkező egy-két évtizedben elszegényedés vár, nagy veszélyben lehet a művészet is.

- Biztos benne, hogy Magyarországra elszegényedés vár?

- Azt nem mondom, hogy szegény ország lesz, mert ez viszonylagos; India mindig szegényebb lesz. De úgy látom, hogy a közeljövőben mi leszünk a legszegényebbek Európában.

- Ezt a feltételezését mire alapozza?

- Mert a politika ide juttatta Magyarországot. Nem volt képes megteremteni a megfelelő konszenzust ahhoz, hogy időben megindítsa a reformokat, nem volt képes egy írekhez hasonló társadalmi megállapodást kötni, ezért lemaradtunk, s ezt a lemaradást lehetetlen rövid időn belül behozni.

- Nem is lát esélyt rá, hogy ebből a sötétnek látszó helyzetből kilábaljunk?

- Egyelőre semmi esélyt nem látok rá. Szerintem morálisan nagyon nehéz helyzet teremtődött Magyarországon a politikai megosztottság miatt, és főleg annak következtében, hogy a reformok mindenkit érintenek, nemcsak azokat, akik a megosztottságért felelősek. Ez pedig nagy hátrányt jelent a kultúra, a művészet és a tudomány számára is. A jövőben az állam nem tudja finanszírozni a kultúrát. Ezért aztán a nemzeti tőkének ma még fontosabb feladata beszállni az állam mellé a kultúra támogatásába, még akkor is, ha a magyarországi tőke jelenleg a leggyengébb az egész régióban. Ezért gondoltam rá, hogy ezzel a díjjal valamennyit lehet könnyíteni a kultúra helyzetén. Nagyon örülök, hogy Csányi Sándor is mellém állt, és már egy ideje ő állja a közönségdíj összegét. Remélem, hogy mások is követik a példáját, és egyre többen beszállnak ebbe a kezdeményezésbe. Ma már a vidéki városok is részt vesznek a díjban. Ez nagyon biztató, hiszen minél többen vesznek részt a döntésben, annál szélesebb körben kap elismerést a díj.

- Ön mennyire vesz részt a Prima Primissima-díjak odaítélésében?

- Semennyire. Magam senkit sem jelölök, és csak a végén tudom meg, hogy kik lesznek a díjazottak, a pénzösszeget és az ötletet ajánlottam fel, nem én döntök tehát. Van egy nagy tekintélyű tanácsadó testület, és van egy ugyancsak elfogadott közszereplőkből álló kuratórium. Ők együtt fogadják el a számukra előterjesztett primákat, akiket különböző szakmai szervezetek jelölnek. A három primából azután a Vállalkozók Országos Szövetségének elnöksége titkosan választja meg a primissimát. Emellett a vidéki városokban is választanak három-három primát, akik közül gyakran ugyancsak sokan bekerülnek a végső hármas csoportba. A reménysugár számomra jelenleg épp abból fakad, hogy a vidékiek egyre jobban érdeklődnek a díj iránt, egyre nagyobb létszámban szavaznak. Már a vidéki kisvállalkozók is jelentősen hozzájárulnak a díjhoz.

- Nem gondolta-e, amikor a díjat létrehozta, hogy a hatalmas összeggel szemben a Kossuth- és minden egyéb más díj értéke megkérdőjeleződhet, és az összes eddigi adományozó háttérbe szorul?

- Ezt a nagy díjat a politika kényszerítette ki belőlem.

- Mivel és hogyan?

- Azzal az áldatlan helyzettel, amelyben valaki négyévenként tudott hegedülni, aztán egy új politikai vezetés idején az újabb négy évben hirtelen nem tudott. A politika a maga holdudvarába bekényszerítette az értelmiséget, a sajtót, és ennek következtében az egész kultúra állami emlőn csüngött. Nagyon ritka eset volt, hogy a Kossuth-díjat olyan is megkapta, aki nem épp az adott kormányt adó párt holdudvarához tartozott, vagy akiről az hírlett, hogy a másik oldal mellett tette le a voksát. Ez tarthatatlan helyzet volt, mert az értelmiség és a művészet függetlensége egy ország számára elengedhetetlen. Ma sajnos hiányoznak azok a nagy tekintélyű művészek, tudósok, kultúremberek, amilyen egy anekdota szerint Kodály Zoltán lehetett. Azt mesélték, hogy amikor egyszer Rákosi meglátta, hogy Kodály ott ül az Operában, odakérette magához a szünetben, és azt mondta neki: nagyon sok rosszat hallottam önről. Mire Kodály azt válaszolta, hogy én is önről, majd sarkon fordult és távozott. Ma nem nagyon találni ilyen független embereket, akiknek tartásuk is van, és nem is befolyásolja őket semmiféle hatalom.

- Azért ma is találni ilyet, de talán nem mindig a díjazottak között. A Prima Primissima-díj azzal akarna segíteni ezen az ön szerint áldatlan helyzeten, hogy az állami díjak szerepe eltörpüljön mellette?

- Nem állítom, hogy a mindenkori államnak nem kell értékelnie a legjobbakat, csak nem a politikai elfogultságok alapján. Nekünk, vállalkozóknak arra kell gondolnunk, hogy a nemzeti kultúra fenntartása érdekében alapvető kötelességünk adakozni. Méghozzá úgy, hogy a kultúra szereplőinek megbecsülése független legyen a politikától. Ezért aztán a döntések olyan testületek javaslatára születnek, amelyekben kiegyensúlyozottan megtalálhatóak a különféle politikai nézetek.

- Nem gondolja, hogy ez a feltétel önmagában is politikaivá teszi a díjak odaítélését? Vannak, akik úgy látják, hogy ilyenkor valamiféle szándékosan elhatározott parírozás történik. Hogy nem elsősorban a díjazottak teljesítménye a döntő, hanem az, hogy legyen közöttük politikai szempontból ide is meg oda is sorolható ember.

- Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Pláne ha összehasonlítom a Kossuth- és Széchenyi-díjjal, amelyet a jobboldali kormány idején 90 százalékban jobboldalra sorolt művészek és tudósok, a baloldali kormány alatt pedig 90 százalékban a baloldalra soroltak vehették át. A mi díjunknál sokkalta jobb ez az arány. Mert attól, hogy valakinek ilyen vagy olyan a politikai nézete, attól még ugyanolyan jól tud hegedülni. Én például magam nagyon sokszor nem értettem egyet a Prima Primissima-díjak jelölésével. Fogtam a fejemet, hogy hogy lehetett az illetőt beválasztani a legjobbak közé. De mivel nem szólhattam bele, el kellett fogadnom, és vállaltam, hogy tőlem független grémium szavazzon. Azt be kellett látnom, hogy én a gazdasághoz értek, a művészetekhez nem igazán, tehát nem lehet az érzelmeimre hagyatkozva irányítani az ilyen döntéseket. Ezért a társadalmi tanácsadó testületben olyanok vannak, akik értéket képviselnek mindkét oldalon.

- Mennyire fontos önnek az az egyre erőteljesebb kép, hogy Magyarország, de főleg Budapest kulturális irányvonalát, arculatát, némileg ízlésvilágát meghatározó személyiségével erősen rányomja a bélyegét, ami ma itt történik? Ez tudatos cél, vagy csak valahogy így alakult? A nem túl pozitívan elhíresült Nemzeti Színház történetére gondolok, meg az ugyancsak konfliktusokat kiváltó Művészetek Palotájára, az egész Ferencvárosra, a WestEndre és legújabban a kormányzati negyed építésére.

- Én nagyon büszke vagyok, hiszen minderre sokat áldoztam. Például a Művészetek Palotája az elmúlt év kulturális épülete lett a világon, úgyhogy igazán okot ad a büszkeségre. Mint ahogy a Nemzeti Színház is, amit nem én terveztem, csak a kivitelezésében vett részt a cégem, és ami - ezt biztos nem fogja megírni - a felébe került, mint amennyibe az eredetileg az Erzsébet térre tervezett színház került volna, 15 milliárd forintba.

- A nyilvánosságra került végösszeg ennél jóval több volt.

- Erről nem nyitok vitát, csak annyit mondok, hogy az inflációval együtt az eredeti Nemzeti építési költségei a 30 milliárdot is elérték volna. Arról mindig lehet vitatkozni, hogy a megépült színház kinek tetszik és kinek nem, meg hogy ki maradt ki belőle. Egyet biztosan tudok, hogy amikor az épület egyik legnagyobb ellenzőjének egy társaságban megmutattam az elölnézeti fotót, amelyen az látszik, hogy a Nemzeti szemből egy viking hajó orrára emlékeztet, akkor azt mondta, „látja, ilyet kellene Magyarországon is építeni", és nem hitte el, hogy ez maga az oly sokat támadott Nemzeti Színház. Szóval az én felfogásom szerint sokat kell építeni, és jót. A Művészetek Palotája koncertterme ma a világ három legkiválóbb koncertterme közé tartozik. Ezt nem én mondom, hanem igazi szakemberek.

- De azért azt is biztosan tudja, hogy a kulturális tárca éves költségvetésének a legnagyobb részét hosszú időn keresztül az a tartozás viszi el, amellyel az állam az ön cégének tartozik a Művészetek Palotájáért. Ezért aztán sok kulturális terület nem kap megfelelő támogatást. Így hát nem is mindenki boldog, hogy ez a hatalmas központ megépült.

- Ez szamárság. Amikor annak idején megépült az Operaház, senkinek sem jutott eszébe, hogy annak a költségeivel terhelje meg az éves kulturális költségvetést. Ki lehetett gazdálkodni a büdzséből. Egyébként nemzetközi öszszehasonlításban a Művészetek Palotája a felébe került annak, mint amennyiért bárhol másutt egy ilyen épületet felépítenek. Tettem is egy ajánlatot a sajtó tisztelt képviselőinek, hogy amennyiben találnak olyan épületet, amely színvonalában hasonló a MŰPÁ-hoz, és harminc-negyven százalékkal olcsóbb, akkor a különbözetet hajlandó vagyok odaadni a magyar kultúrának.

- Ezek szerint nem találtak.

- Persze hogy nem találtak. Mert ha én keresni akartam volna ezen, akkor inkább olyan lakásokat építek, mint amilyen a Duna-Pest-rezidencia, és kétszer ennyiért értékesítem a megépült tulajdont. A Művészetek Palotájára büszke vagyok, mert a segítségemmel sikerült egy ilyen értéket létrehozni. Legyen büszke Magyarország is rá, hogy van két ilyen épülete, mint amilyen a Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája.

- Visszatérve a Prima Primissima-díjra, milyen szempontok szerint válogatja össze a társadalmi zsűri és a kuratórium tagjait?

- Szerintem Magyarországon jobb- és baloldalon egyaránt vannak kiváló tudású és tehetségű emberek. De nem én magam döntöm el, hogy ki legyen a testületben, hanem van egy szűk mag, akikben én megbízom, és akik a legobjektívebb módon keresik meg a döntéshozókat. Olyan személyek, akik társadalmilag elismertek, és akik az általunk létrehozott kategóriák számára szakmai felelősséggel válogatják ki az arra érdemeseket. Ők titkos szavazással döntenek. Ha megnézi a névsort, nem fog kivetnivalót találni benne. Jókai Annát, Szokolay Sándort, Hankiss Elemért, Vince Mátyást és a többieket sem lehet kétségbe vonni.

- Az nem feltétel, hogy a zsűriben ülők ne lehesssenek Prima-jelöltek? Merthogy Jókai Anna annak idején maga is díjazott volt, Kő Pál pedig az idei győztes.*

- Eleinte ezt nem kötöttük ki, de mára már benne van a szabályzatunkban, hogy a társadalmi zsűriben és a kuratóriumban ülők nem lehetnek jelöltek.

- Amikor az eddigi döntések megszülettek, mennyire érezte úgy, hogy a kiválasztott nevek lefedik a magyar kultúra igazi értékrendjét?

- Nehéz erre válaszolni, minthogy nem én döntök. Hogy ki ma a nagy élő művész Magyarországon, senki sem tudja, azt majd az utókor fogja eldönteni. Ugyanakkor van egy nagy felelősség ebben a dologban, mégpedig hogy a lehetőséget megadjuk azoknak, akikből a legjobbak lehetnek.

- Lehet hallani olyan vádat is, hogy a beválasztottak között olykor óriási a színvonalbeli különbség, az egyik magától értődő módon valóban a teljesítménye miatt van a listán, a másik az „egy király, egy cigány" elvén, hogy jobbról is meg balról is legyenek jelöltek. Erről mi a véleménye?

- Én ezt nem tudom megítélni. De elfogadom a szakmai szervezetek ajánlását. Lehet, hogy van különbség ezek között az emberek között. Hiszen ha egy egyetemi professzor és egy falusi tanító kerül egy listára, akkor gondolhatjuk, hogy közöttük igazán nagy a távolság.

- Én nem erre gondolok...

- Én meg nem szeretném ennek a felelősségét magamon hordozni. Csak annak a felelősségét, ami minden tehetős ember kötelessége, hogy a kultúrát és a tudományt támogassa. Négy évvel ezelőtt, amikor elkezdtem, még nem látszott, hogy hová vezet ez a szétszakítottság. Ezért aztán megpróbálom úgy tenni a dolgomat, hogy az egész ország számára fontos legyen, amit csinálunk, jobb- és baloldalnak egyaránt.

- Hatalmas és rendkívül elegáns ünnepséget kerekítenek köré. Ezzel is azt üzenik, hogy ez ma Magyarországon a legnagyobb díj?

- Akiket kitüntetünk, azokra büszkék vagyunk. Azt szeretnénk megértetni, hogy ezek az emberek példaképek a fiatalok számára. A kultúránk hordozóiról a sajtóban keveset lehet hallani, olvasni, mert a sajtó csak a botrányokról szeret beszámolni. Egy ilyen műsor mégiscsak bekerül valahogy a köztudatba. Nem az a fontos, hogy engem lássanak - én fel se megyek a színpadra, és négy év óta ez az egyetlen interjú, amit erről a témáról adok -, szóval ez nem öntömjénezés, hanem egyfajta kötelesség teljesítése. Azoknak a megbecsülése, akik a díjat megérdemelten megkapják.

- Volt már, aki visszautasította a díjat vagy a jelölést?

- Azt hiszem, egyetlenegyszer fordult elő... négy év alatt ez nem túl sok.

- Voltak már problémák abból, hogy az azonos kategóriákban szereplő jelöltek teljesítménye egyáltalán nem mérhető össze. Egy világhírű komolyzenész és egy ugyancsak neves könnyűzenész, vagy egy építész és egy építészeti író nem vethető össze egymással. Ilyenkor nem igazán születhetnek jó döntések. Ez nem rontja el a kedvét?

- Nekem inkább az rontja el a kedvem, hogy nem értékeljük az emberek tudását, hogy nincsenek példaképek ebben az országban, hogy sokszor a jót szégyellni kell. Én jól emlékszem, hogy a gyerekkoromban egy író vagy egy színész, nem beszélve egy egyetemi professzorról, az fenn ült egy magas piedesztálon. Ma az emberek mindent lerombolnak az egymás elleni acsarkodással. Külföldön sokkal jobb a vélemény a magyar kultúráról és tudományról, mint itthon. Ez nagyon nagy baj. Innen el fognak menni a fiatalok. Ezt akarom ezzel a díjjal megváltoztatni.

Nem akarom pénzzel kitömni a koporsómat, ezért hagyom a pénzemet a szegényekre, és ezért fordítom a vagyonomat a magyar kultúrára.

 

 

 

* Kő Pál az idén nem vett részt a társadalmi tanácsadó testületben.

Esterházy Péter, az irodalmi kategória 2006-os fődíjasa:

A díjaknak örülök, egyéb konstruktív gondolataim nincsenek róluk

- Amíg nem került fel a neve a Prima Primissima-díjasok listájára, mást gondolt-e erről a díjról, mint azóta, hogy díjazott lett?

- Ezen el kell tűnődnöm... Mindig valami jót gondoltam erről az egész dologról. Minden civil kezdeményezést nagyon fontosnak tartok, ugyanis az ilyesmi gyenge lábakon áll nálunk. Nemcsak Magyarországon, de tulajdonképpen egész Európában - az angolszászokat kivéve - az államnak túl nagy a szerepe. Vagy lehet, hogy nem túl, de nagy. A németeknél lehet ezt jól látni, ahol az utóbbi időben szintén úgynevezett reformokat akarnak végrehajtani, de ez lassan és nehézkesen megy, mert ők is nehezen szabadulnak a gondoskodó állam csábításától, amelynek erős hagyományai vannak. Franciaországban is hasonló a helyzet, az állam erős értéket képvisel. Ezért minden ilyenfajta - az államtól független - dolog üdvös.

Konkrétan magáról erről a díjról, ugye, tudjuk, hogy a vele járó pénzöszszeg igen magas. Akkor tehát per definitionem jó díj. De azért ez bonyolultabban van. El kell gondolkodni azon is, hogy hogyan lesz egy díjból igazi jó díj. Mi is teszi azzá. Van ennek egy titokzatos része is. Nem elég nagy pénzeket adni meg jó díjazottakat választani, sok más is befolyásolja egy díj minőségét vagy fontosságát. Olyasmi is, amit nem nagyon lehet megfogalmazni.

- Díjak kérdésében nagy tapasztalattal rendelkezik, hiszen szinte minden elérhető hazai és külföldi díjat megkapott. Ezek ismeretében a Primissima-díját hová sorolja?

- Az jutott most eszembe, hogy például a Kossuth-díj, az nemde ezer sebből vérzik, hihetetlen listát lehetne a röhejes Kossuth-díjakból összeállítani, és mégis maradt a díjnak presztízse.

- Nagyobb a Kossuth-díj presztízse, mint a Prima Primissima-díjé?

- Hogy mekkora a Prima-díj presztízse, azt ma még nem lehet tudni, az ilyesmi hosszan alakítja magát. A különböző díjak odaítélését különbözőféle processzusok előzik meg. Van olyan, amely esetében a pénzt és a döntést egymástól minél távolabb akarják tartani. A most újonnan alapított nagy német irodalmi díj miatt például létrehoztak egy külön akadémiát arra a célra, hogy az jelölje ki a zsűrit, amely zsűri azután meghozza a döntést az adott év díjazottjáról. Van olyan díj, ahol egyetlen nagy presztízsű embert bíznak meg, és ő dönt. Például a Baumgarten-díjnál Babits. Az ő tekintélye, ízlése, tudása és minden rémes elfogultsága tevődött össze abban a döntésben, hogy ki kapja a díjat. De ennek a díjnak akkora volt a súlya, hogy még egy-két évtizede is voltak olyanok, akik az életük végéig sebként hordozták azt a megaláztatást, hogy csak egy évvel később kapták meg a „nagy Baumgartent", mint ahogy várták. Az a díj a jó, amelynek következtében veszik a könyvet, mert ez mutat túl a személyen. Ebből a szempontból a Prima-díjnak jók a kilátásai.

- Mégis mit gondol, mi lehet annak a feltétele, hogy egy díj ilyen karriert fusson be, hogy ennyire fontos és általánosan elfogadott legyen?

- Vannak olyan francia irodalmi díjak például, amelyekkel nem jár pénz, vagy csak legfeljebb szimbolikus összeg, mégis a legnagyobb elismerést e díj elnyerése jelenti. Ilyen a Goncourt-díj, amely elég ahhoz, hogy az illető könyveit azonnal elkezdjék venni, mint a cukrot. A magyar díjak nehezen rangsorolhatók, nem egyértelműen tudható, hogy melyiknek milyen a hatása. Még nem alakult ki igazán a magyar díjak rendje. Ha a Prima Primissima-díjnak azt a részét vizsgáljuk, hogy hogyan, kik által születik meg a döntés, akkor ezt a kevéssé szakmai díjak közé lehetne sorolni. Mert, ugye, a szakmai testületek javaslata után a három jelöltre egy tanácsadó testület szavaz, de a végső nagy döntést nem szakemberek hozzák. Ezért aztán végül is minden díj inkább közönségdíjnak számít. Az se derül ki egész pontosan, hogy mire kapja az ember. Olyan életműszerűségnek látszik. A döntéshozók igyekeznek biztos neveket választani. Az irodalomban például csakis ismert, sikeres könyvekkel rendelkező írókat választanak. Vagy eddig így volt.

- Bizonyára találkozott már azzal a nem is ritkán hangoztatott véleménnyel, hogy ennek a díjnak az odaítélésekor nem feltétlenül az értékszempont a meghatározó, hanem sok egyéb meggondolás is közrejátszik a döntésben.

- Eleve az, hogy ilyen hatalmas pénzösszeg jár a díjjal, nagyon rányomja a bélyegét az egész dolog megítélésére. 50 ezer euró, az rengeteg pénz. (Én a legnagyobb díjammal, a Németországban kapott Békedíjjal 15 ezer eurót kaptam.) Így aztán fennáll annak a veszélye, hogy a pénz elfedi a díjat. Az nem volna jó, ha csak erről szólna.

- Merthogy nehéz azt mondani egy ilyen hatalmas összegre, hogy nem fogadom el, még akkor is, ha esetleg nem értek egészen egyet a díj odaítélésének a metódusával vagy a díj szellemiségével?

- Én erre rossz alany vagyok, mert én díjakról nem tűnődöm, talán egyedül a MIÉP kulturális emlékplakettjét utasítanám vissza. De van, aki ezt szigorúbban veszi. Thomas Bernhard például állami díjat nem fogadott el. Én ezzel nem foglalkozom. A díjaknak örülök, egyéb konstruktív gondolatom nincsen róluk.

- Azért a mostani díjátadáson röviden, tömören és frappánsan mondta el, hogy mit gondol a díjról és a díjakról általában.

- Én csak idéztem azt a kis levelet, amit mindannyian megkaptunk, és amelyben azt kérték, hogy lehetőleg röviden, egy percben - zárójel - politikamentesen - zárójel bezárva - mondjunk köszönetet. Én úgy fogalmaztam, hogy ez egy „kicsit rémült kérés, de én értem ezt a rémületet". Ezt mondtam el a díj átadásakor. Miközben ennek a díjnak is gönnolnám, hogy ne kelljen ezt a félmondatot beleírni a díjazottaknak küldendő levelekbe. De ezért még sokat kell „dolgoznia" a díjat adóknak, a díjazottaknak meg a maradék tízmilliónak. Merthogy a presztízsének az egyik feltétele épp az lenne, hogy ne tudjon ezekről az idióta pártszempontokról. Persze ez nagyon nagy elvárás, hiszen ha az egész társadalom nem képes kivonni magát a pártszempontok alól, akkor miért éppen egy ilyen díj tudná. Most inkább kicsit centizve van, egy király, egy cigány... Az igazi függetlenség az lesz, ha erre egyáltalán nem gondolunk. Hozzáteszem, úgy tűnik, hogy ebben a tekintetben a díj évről évre javul. Nem látszik már mögötte annyira ez a méricskélés. Gondolom, a díjat alapítók tudják, hogy ez probléma. A tanácsadói testület összetétele például sokat tud segíteni ebben az ügyben. De azáltal, hogy a végső döntést - mondom így egyszerűen - maguk a kapitalisták hozzák meg, ez azt jelenti, hogy le is mondanak arról, hogy ez szakmai díj legyen. Ezért az értékrend, amit sugall, nagyon érdekes értékrend, amely például az irodalom esetében tulajdonképpen egy véletlenszerűen kiválasztott olvasókör ízlését mutatja.

Azt gondolom, hogy van némi összevisszaság. Az látszik rajta, hogy friss díj, még nem alakult ki igazán, hogy keresi önmagát. Ahogy az új magyar tőkésség is keresi a szerepét.

- Tehát még nem befolyásolja az általános társadalmi értékrendet?

- Azért egy díj nagyon bonyolult módon befolyásol ilyesmit. Nem közvetlenül. Arról nem is beszélve, hogy egyre kevésbé vannak olyan kitüntetések, amelyek általános elismerést jelentenek. Ez bizonyosféle konszenzuson is múlna, hogy milyen hierarchiákat tartunk érvényesnek. A Kossuth-díj is a határán van annak, hogy még komolyan számítson valakinek a megítélésében. A Primissima a nagyvonalú financiáliák miatt kitüntetett helyzetű, de messze van a saját lehetőségeitől még. Egyébként azt tartom, hogy a Kossuth-díj is megreformálásra szorul, mert ha egy jelentősnek szánt díjból sokan kapnak, akkor az szép lassan sorbaállásos díjjá változik, elértéktelenedik. Ez történik szerintem jó néhány év óta a József Attila-díjjal, illetve az állami díjak nagy részével. Már nem is tudjuk, hogy ki kapott és ki nem, meg se lehet jegyezni, nincs is igazán jelentősége. Csak az tudja, aki nem kapta meg.

- Azt is elmondta abban az egy percben, hogy ez a díj a többi díjhoz hasonlóan nem változtat a munkájához, az íráshoz való viszonyán. Ettől nem fog másként dolgozni. Kicsit úgy hangzott, mintha hidegen is hagyná!

- A mondat, amit ott elmondtam, egy kicsit másról szólt. Hogy tudniillik én vagy harmincöt éve mindennap ennyi meg amannyit ülök az íróasztalomnál, de ars poeticaként nem jutottam többre, mint hogy dolgozni kell. S a haza fényre derül. Vagy nem. De ha nem végzi el ki-ki a munkáját, akkor biztos nem derül. Ez volt az eszmei mondanivaló. Én ezt értem hazafiasságon, végezni a munkánkat. A kérdés értelmezése is igaz, de egy kicsit azért nem igaz. Nyilvánvaló, hogy az elismeréseknek van jelentőségük. Hozhatnak jót meg rosszat is. A sikernek is meg a sikertelenségnek is lehetnek előnyei meg hátrányai. Mondjuk, a sikertelenségbe bele lehet savanyodni, a sikertől pedig el lehet szállni. Vagy a sikertelenség megkeményíti az embert, így erőssé teszi, a siker meg, mondjuk, nyugodttá és így erőssé. Vagy mindkettő gyöngévé, és az a jó. Vagy rossz. Szóval ezt a dolgot nem lehet megúszni azzal sem, ha az ember sok díjat kap, meg azzal sem, ha nem kap, meg azzal sem, ha a díjakat elutasítja. Eric Satie szerint a díjakat nem visszautasítani kell, hanem úgy kell élni, dolgozni, hogy az ember ne kapja meg azokat. Ezt fontos mondatnak tartom ugyan, de keresztülvihetetlen.

- Nem feltételezem, hogy amikor ír, akkor bármi módon eszébe ötlene valami is a megkapott vagy meg nem kapott díjakkal kapcsolatban. Vagy mégis?

- Ugyan. Nincs rá idő.

- Az eddigi díjai közül melyiket tartotta a legfontosabbnak vagy a legjobbnak?

- Nehéz megmondani, talán azokat, amelyekre nem számítottam. A Béke-díj. Meg a Herder. De a Kossuth is. Meg a kicsik is fontosak, mint amilyen az Írók Boltja Üveggolyó-díja. Vagy annak idején a régi Mozgó Aszú-díja. Az a helyzet, sőt igazság, hogy én egyszerűen örülősfajta vagyok. Díjon nem gondolkodunk, felvesszük díjátvevő öltönyünket és megköszönjük, amit adnak.

Sárközy Tamás, a társadalmi tanácsadó testület tagja:

Még mindig érezhető az egyet ide, egyet oda

- Mióta tagja a Prima Primissima-díjat odaítélő társadalmi tanácsadói testületnek?

- Ez volt a harmadik év, hogy részt vettem a döntéshozásban. A döntéshozás metódusáról az a véleményem, hogy elég érdekesen zajlik, mert ugyan a három jelöltről mi, a társadalmi testület tagjai szavazunk a kuratórium tagjaival együtt, méghozzá titkosan, de a végső döntést egy rajtunk és a befolyásunkon kívül álló testület, a VOSZ elnöksége hozza. Tehát kicsit furcsán van szabályozva ez a dolog, de belátom, hogy az alapítóknak joguk van úgy szabályozni a díjat, ahogy nekik jólesik.

- Az eddigi döntések arról, hogy a javasolt három-három közül ki a legjobb, mennyire estek egybe a maguk testületének véleményével, ha ez egyáltalán tudható volt?

- Mi eleve nem rangsorolunk. Az ülésen egyszerűen össszeszámoljuk a szavazatokat, és a legtöbbet kapottak jutnak tovább. Hogy a VOSZ kire adja a voksát, arról semmiféle információ nem jut el hozzánk a nyilvánosságra hozatal előtt.

- Hová sorolja ezt a díjat társadalmi elfogadottságát és megítélését tekintve?

- Én jónak tartom, hogy a magánszektor ilyen módon megnyilatkozik, és részt vesz a kultúra támogatásában. Ugyanakkor vannak fenntartásaim, amelyek közül a legsúlyosabbakat ki is iktatták a szabályzatból, mert kezdetben a zsűritagokat is lehetett jelölni a primák listáján, ma már ezt kizárja az új alapszabály. Az ugyanis tarthatatlan helyzet volt, hogy olyan is kaphatott díjat, aki a döntéshozatalban részt vett. Még akkor is, ha az illető esetleg az ő neve megszavazásakor kiment a teremből. Úgy látom, hogy a szabályok finomodtak.

- A díj kritikusai leginkább a közönségdíjat kérdőjelezik meg. Erről mi a véleménye?

- Nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen díj odaítélésének processzusába egyáltalán belefér a közönségdíj. Ez nem táncverseny vagy táncdalfesztivál, ahol a nézők végig figyelemmel kísérhetik a díjazandó teljesítményt. A közönség jelentős része nem is ismeri a jelölteket, nem tud róluk semmit. Lényegében lobbiszavazás folyik, vagy talán valami más... Mindenesetre általában a nagyon ismert emberekre szavaznak, ami a minőség szempontjából semmiképpen nem értékmérő. A színészek, sportolók, vagy éppenséggel a tévésztárok behozhatatlan előnyben vannak egy Nobel-díjas kémikussal szemben, aki a laborban dolgozik, és nem a nagyközönség előtt... Szóval itt nincs minden rendben.

- Az idei döntésekkel egyébként menynyire volt megelégedve?

- Hát voltak érdekes dolgok. Például nem egészen világos, hogy az építészeti kategória három jelöltje közül a végső döntéshozók miért éppen arra szavaztak, aki nem építész, hanem újságíró. Vagy az is furcsa volt, hogy Huszti Péter, akit mindenki neves színészként ismer, egyetemi oktatóként került be az oktatás és közművelődés kategória jelöltjei közé. Jellemző egyébként, hogy az ebben a kategóriában megválasztott, Primissima-díjas középiskolai tanár maga is csodálkozott a döntésen. Köszönőbeszédében el is árulta, hogy egyáltalán nem érti, hogy került ő ide. Ami egyébként az idei színészeti és irodalmi kategóriákat illeti, ezekben a mostani döntéseket nagyon jónak tartottam.

- Mennyire látja megvalósulni az alapítók azon törekvését, hogy ez egy politikamentes díj legyen?

- Természetesen látszik, hogy erre nagyon vigyáznak, de éppen ezért nem nagyon tud politikamentessé válni. Talán a kifejezett pártpolitika kevéssé vagy egyáltalán nem játszik szerepet a döntéseknél, de az egyet ide, egyet oda még mindig érezhető. Ugyanakkor mivel a művészek és a tudósok között nincsenek túl sokan, akiket egyértelműen be lehet sorolni ebbe vagy abba a politikai táborba, van esély rá, hogy meg lehessen teremteni valamiféle politikafölöttiséget.

Bálint András, a társadalmi tanácsadó testület tagja: Nincs olyan érzésem, hogy jaj, istenem, hogy tudok ebből hármat jelölni

- Hogy lett tagja a társadalmi tanácsadó testületnek?

- Tavaly nyáron kiesett valaki, talán épp Huszti Péter kollégám, és akkor megkerestek, hogy vállaljam el a részvételt.

- Mit gondolt a Prima Primissima-díjról, mielőtt közelebbről megismerkedett vele?

- Amíg az ember kívülről nézi, csak annyit érzékel, hogy olyan szmokingos, elegáns dolog ez, és hogy nagyon sok a pénz mögötte. Ennél nem sokkal többet.

- Hogy történik a döntés?

- Bejönnek a javaslatok különböző szakmai és társadalmi szervezetektől, akár magánszemélyektől. Listákra kerülnek, kategóriánként legalább húsz név. Ebből a húsz névből mindig akad legalább tíz, amely kitűnőnek mondható. Tehát nincs olyan érzésem, hogy jaj, istenem, hogy tudok ebből hármat jelölni. Azt persze tudni lehet, hogy az alapítók, vagyis maga Demján Sándor és most már az utóbbi időben Csányi Sándor is nagyon (ezt aláhúzom), nagyon figyelnek rá, hogy ezek a listák politikailag kiegyenlítettek legyenek. A társadalmi tanácsadó testület is bizonyos társadalmi egyensúlyt tükröz. Magyarán mindkét politikai térfél egyformán képviselteti magát.

- Ha ez így van, akkor netán az is megjósolható, hogy a beérkezett húsz-húsz javaslatból a testület ilyen, illetve olyan színezetű tagjai melyik térfélen szereplő jelölteket fogják kiválasztani?

- Na, azért vannak jó néhányan, akik nem tartoznak se ide, se oda, vagy legalábbis akikről ezt nem lehet egyértelműen megmondani. Olykor persze érezhető, hogy némi politikai szimpátia is segíti a döntéshozást, de nem ez a jellemző.

- Nyíltan folyik a szavazás?

- Nem. A szavazás maga titkos. Mindenki fölír három-három nevet kategóriánként, és végül összeszámolják, hogy ki kapta a legtöbbet, ki a második és ki a harmadik legtöbbet. Illetve azt is megnézik, hogy ki kapta a negyedik legtöbbet, mert ha netán valaki kiesne, mert, mondjuk, megbetegszik vagy nem vállalná a jelölést, akkor legyen meg a következő.

- Volt olyan, aki nem vállalta a jelölést?

- Én nem tudok ilyenről.*

- Olyan nem fordulhat elő, hogy a kijelölt négy név mellé esetleg egy addig nem forgó más név is bekerül?

- Nem. Kizárt dolog. Ez nem olyan, mint a Kossuth-díj. A szabályzat szigorúan meghatározza, hogy csakis a három általunk jelölt közül lehet Primissima-díjast választani, és azt is rögzíti, hogy a mi döntésünket kell alapul vennie a VOSZ elnökségének, amikor a végső döntést meghozza.

- A bekerülő nevek mennyire tükrözik azt a döntést, amit személy szerint jónak tartott volna?

- Van, hogy elégedetlen vagyok, de próbálom legalább a saját döntésemben megvalósítani azt, amit olyan fontosnak tartok, tudniillik a minőségi szempontot. Vannak, akiket nagyon jónak tartok, mégse kerülnek a jelöltek közé. De én csak azért lobbizhatok, aki szerepel a listán.

- Most, hogy közelről is megismerte ennek a díjnak a természetét, mit tart róla?

- Elsősorban azt, hogy nagyon jó, hogy van. Meg azt is, hogy remekül kommunikálják a meglétét, mindenki tud róla, hallja, látja, hogy létezik. Az is jót tesz a társadalomnak, ha a művészetekről, a kultúráról hónapokon át ilyen intenzíven esik szó. Meg hogy közvetíti a tévé, az emberek látják, másnap beszélnek róla. Amivel leginkább gondom van, az a közönségszavazás, amely nem látszik egészen spontánnak. A lista, amit mi kiadunk, vállalható. De a közönségszavazásról van egy olyan civil érzésem, mintha az valahogy befolyásolt lenne, mintha azt szerveznék. De erre nincsenek bizonyítékaim, ez csak megérzés.

 

 

* Az eltelt négy év alatt kétszer fordult elő, hogy a jelölt nem vállalta a szereplést a Prima-díjasok között. Megkeresésemre egyikük sem kívánta felfedni magát. - V. J.

A társadalmi tanácsadó testület tagjai

 

Bálint András színművész

Chikán Attila közgazdász

Elek István közíró

Finta József építész

Gazsó Ferenc társadalomtudós

Glatz Ferenc történész

Hankiss Elemér szociológus

Jankovics Marcell filmrendező

Jókai Anna író

Kozma Imre elnök, Máltai Szeretetszolgálat

Dr. Sárközy Tamás jogászprofesszor

Schwajda György rendező, író

Szabó István filmrendező

Szinetár Miklós rendező

Szokolay Sándor zeneszerző

Vince Mátyás újságíró, elnök, MTI

Az alapítvány kuratóriuma

 

Dr. Csányi Sándor, elnök

Dr. Lovassy Tamás, főtitkár

Dr. Dávid Ferenc, alelnök

Dr. Takács Ildikó

Dr. Hanák András

Dr. Czeglédi László

Rényi András esztéta:

Mintha a kultúra egy lóversenyhez hasonló vetélkedés volna

- A kedvemért végignézte a televízióban a Prima Primissima-díj átadási ünnepségét. A véleményére vagyok kíváncsi.

- Csakugyan a kedvéért tettem: ahogy az Oscar-díj átadását, a Prima Primissima-díj ceremóniáit sem igen szoktam megnézni. Őszintén szólva nem kedvelem az ilyesfajta ünneplést: szerintem maguknak a díjazott teljesítményeknek a természete mond ellent az efféle versengésnek. A művészetben, ahogy Lukács Györgytől megtanultuk, „az esztétikai szféra plurális jellege" érvényesül: vagyis az, hogy lehet választani, de objektív sorrendet nem lehet felállítani a különféle értékek között. Már a Prima Primissima-díj emblémája is elgondolkoztató: a híres magyar versenylovat, Kincsemet idézi, amelyet, ha jól tudom, soha senki nem tudott legyőzni. Ez azt sugallja, mintha a kultúra egy lóversenyhez hasonló vetélkedés volna, amelyben egyértelműen kideríthető, hogy ki a legjobb a jók, ki az első az elsők között - következésképp a többiek, még ha kitűnőek is, csak vesztesek lehetnek. Hiszen az a két nominált, aki nem kapja meg a díjat, bizonyos értelemben vesztesnek számít, még ha nagyvonalúan kifizetik is. (A lóversenyen ráadásul az eredmény csak az adott futamra érvényes, Kincsemnek is rendre meg kellett védenie a címét; a Primán viszont egy valamikori nomináltnak aligha van esélye az „újraindulásra".) Ez a szuggesztió akkor is fennáll, ha egyébként mindenki tudja és érzi, hogy különféle művészek, színészek, zenészek teljesítményeit képtelenség ilyen módon összemérni, pláne versenyeztetni. Az egész esemény bombasztikus látványossága nagyon árulkodó: részben ennek a tudattalan rossz érzésnek a kollektív elfojtását szolgálja.

- A Kossuth-díj esetében is így látja?

- A Kossuth-díj eredendően más történet. Ott, legalábbis külsőségeiben, nem „versenyről" van szó, a közönségnek pedig végképp nem osztanak lapot. De a legtöbb nyugati országban nem az a jellemző, hogy egy ilyen központilag odaítélt állami díjnak legyen a legnagyobb presztízse. A nyugati féltekén az állam többnyire tartózkodik attól, hogy „hivatalos" véleményt alkosson kulturális teljesítményekről, és jelentős anyagiakkal jutalmazza alkotóikat. A Kossuth-díj tipikusan szovjet típusú intézmény, a valódi plurális és demokratikus nyilvánosság hiányát elfedő „reprezentatív nyilvánossághoz" tartozik: vele a hatalom, miközben látszólag önzetlenül és nagyvonalúan kiemelkedő teljesítményeket ismer el, a rituálisan ismétlődő ceremóniákkal valójában önmaga kétes legitimitását erősíti. A jelentékeny művészekre és tudósokra hulló dicsfényben voltaképp az adományozó szeretne tündökölni. Bár ma is osztanak Kossuth- és Állami-díjakat, a modern, demokratikus köztársaságnak szerintem nincs már szüksége az ilyenfajta önigazoló reprezentációra.

- De ebből az következik, hogy semmiféle kulturális teljesítményt nem kéne díjazni, mert a díj soha nem lehet adekvát.

- Ez elég nehéz kérdés. Még ha az elismerések többnyire formálisak is, ilyesmire minden társadalomban szükség van. Az elismerések egymástól leginkább abban különböznek, hogy ki adja őket és mikor. Az állami díjakat és kitüntetéseket mindig is megszállta a politika - a Rákosi- és a Kádár-rendszerben szinte kizárólag politikai mérlegelés tárgya volt, hogy ki kapjon, mit kapjon, azt előbb kapja-e, mint valaki más stb. A hatalom a díjakkal hálálkodott vagy udvarolt, jutalmazott vagy lekötelezett - s még akivel szemben nem voltak ilyen szándékai, az sem lehetett biztos benne, hogy miféle szándék választotta épp őt. A különféle színezetű kormányok a rendszerváltás után sem hagytak fel a közvetett politizálás efféle eszközeivel, és gyakran érezték szükségét annak, hogy „igazságot" téve kitüntessenek olyan nekik kedves alkotókat, akiket a másik kurzus háttérbe szorított stb. Az igazán elfogadható díjaknak tehát nyilván függetlennek kell lenniük a mindenkori hivatalosságtól és politikai szcénától.

- A Prima Primissima magánkezdeményezés, alapítói szerint nincsen köze a politikához...

- A Prima Primissima érdekessége éppen az, hogy miközben már hangsúlyozottan nem állami, nem hivatalos elismerés, sőt „demokratikus" módon a közönség is szavazhat, célja és logikája mit sem változott: a magántőke Oscarnak látszó Kossuth-díja ez, amely továbbra is inkább az adományozókat van hivatva dicsérni. A hazai üzleti világ nagyágyúi kulturális missziónak tekintik az efféle díjakat - nekem viszont az a benyomásom, hogy most inkább ők érzik úgy, hogy a magas kultúra gáláns támogatóiként legitimitáshiányukat kompenzálhatják. Nem a jó szándékot vitatom - de ez a megoldás szerintem célt téveszt.

- Nem gondolja-e, hogy mivel a díjátadás a szórakoztatóipar része, ezért nem is az az elsődleges célja, hogy a díjazott teljesítmény értékét tükrözze?

- Ha arra gondolunk, hogy a Prima Primissima leginkább az Oscar-díjra akar hasonlítani, akkor érthető, hogy a teatralitás és a titokzatosság izgalomfokozó módszerével dolgoznak a rendezők. A hatalmas eseményt, amelyre egy egész világ figyel, mesterségesen is fokozott várakozás előzi meg - nálunk a Primát beharangozó hosszú kampány és az értékes nyereménnyel csábító közönségszavazás szolgál erre a célra. De az Oscar, bár ezért sem rajongok, sokkal korrektebb verseny. Az amerikai filmakadémia szakmai szempontból ítél: ezért erőteljesen differenciál a különböző filmszakmai területek között, ugyanakkor igyekszik azok teljes skáláját átfogni. Az epizodistákat egymáshoz és nem a főszereplőkhöz méri: a férfiakat is egymáshoz, és nem a nőkhöz. Külön díjaz különféle szakmai produkciókat: és teheti, mert például az operatőri munka megítélésében, a forgatókönyv vagy a rendezés területén kialakultak bizonyos professzionális mércék, és aki Oscarra pályázik, az nagyjából ismerheti az elvárásokat. Egy gyengén rendezett film kiváló vágói teljesítménye is joggal számíthat rá, hogy a maga mércéje szerint fogják megítélni. Ez sokkal korrektebbé teszi a döntéseket, és ezeket nem is igen szokták vitatni.

- A Primánál más a helyzet?

- Eleve döntő különbség, hogy itt nem egy-egy évad konkrét, aktuális teljesítményeit, hanem egész életműveket ítélnek meg. Ez a Kossuth-díj esetében még érthető, de egy versenyszavazás esetén egyenesen abszurd. A kategóriák eleve túl tágasak, ami óhatatlanul már a jelöltek kiválogatását is reprezentációs szempontoknak rendeli alá. Vegyük például a képzőművészeti kategória idei jelöltjeit: egy szobrász, egy festő, egy textilművész - ordít, hogy a művészeti ágak kiegyenlített reprezentációjára törekedtek. Kő Pál, Fehér László és Pérely Zsuzsa jelentékeny életművet felmutató, nagyszerű művészek. De milyen alapon lehetne sorrendet felállítani közöttük? Mondhatná a zsűri, hogy egyikük a „nagy öregek" közé tartozik, és ezért érdemli meg az elsőséget, a másik a nagyvilágban is sikeres középnemzedék képviselője, ő meg azért; a harmadik nő, és őket is el kell hogy ismerjük stb. A nominálás és a döntés zavaros szempontrendszere minden résztvevőt óhatatlanul valami más (egy szakmai, életkori csoport vagy ízlésvilág) reprezentánsává változtat - vagyis valójában e csoportok és táborok között próbálnak egyensúlyozni a zsűrorok. S akkor a legroszszabbról, a politikai, „kultúrharcosi" hovatartozásról nem is beszélek: aki végignézte a nomináltak és a nyertesek teljes listáját, annak nem lehetett kétsége, hogy a „kiegyensúlyozottság" itt is, a kategóriahatárokon át is érvényesült. De nem csoda, hogy a zsűri nem érvelt, nem is érvelhetett döntései mellett - a legszomorúbb ugyanis, hogy akármilyen megfontolások alapján született a döntés, annak épp a teljesítmény sajátszerűségéhez nem lehetett valódi köze.

- Hogy látja, a Prima Primissima-díj mennyire független a politikától? A díj létrehozói ugyanis ezt állítják...

- Épp a fentiek miatt elkerülhetetlen, hogy átpolitizált legyen. Ez már abból is látszik, hogy az ünnepélyes díjkiosztáson a szervezők fontosnak tartották elmondani, hogy minden magyar politikai párt képviselője jelen van a nézőtéren. Mindez visszatetsző volt, de logikus. Esterházy utalt is rövid köszönő mondataiban e groteszk helyzetre, amikor nem átallotta idézni a szervezők kérését, hogy „egy percet lehet beszélni, de lehetőleg politikamentesen". Ami, ugye, felér annak elismerésével, hogy a politikamentesség maga is politikai ideológia.

- Demján Sándor bevallottan azt akarja kifejezni a díjjal, hogy ebben a kettészakított országban hidat lehet építeni a két tábor, a kétféle gondolkodás között.

- De épp az a baj, hogy a „politikafelettiség" célkitűzése eleve politikai demonstráció, amely szerintem nem oldja meg, inkább prolongálja a meglévő konfliktust. Miközben érthető a gesztus, és magában véve rokonszenves a gondolat, a patikamérlegen kimért egyensúly, a minden „oldalnak" való megfelelés kínos igyekezete nem épít semmiféle hidat, viszont elvtelen alapon összemos egy sor olyan dolgot, amelyet inkább szabatosan elkülöníteni kellene egymástól. Nem kétséges, hogy miközben a kultúra nagyvonalú mecénásának szerepében tetszeleg, a gazdasági elitnek érdeke, hogy minden politikai oldallal jó viszonyt tartson fenn. Majd bolond lesz egy oldalon elköteleződni: kormányok jönnek, kormányok mennek, de az állam, akármilyen pártok irányítják is éppen, mindig a legfontosabb üzleti partner marad. Nem kárhoztatom én ezért a gondolkodásért, csupán érdemes világosan látni, hogy ettől a Prima Primissima még nem válik politika felettivé vagy politikamentessé.

- Nem lehet-e, hogy épp ez a nagyvállalkozói attitűd, amely a kapitalista lét feltétele, ez tud hosszú távon csakugyan hozzásegíteni, hogy a kettészakadt ország két fele közelebb kerüljön egymáshoz?

- Nem zárom ki ennek a lehetőségét, csakhogy ehhez a játékszabályoknak jóval szakszerűbbekké, kifinomultabbakká és átláthatóbbakká kell válniuk. Ha így lenne, a politikai gyanakvásnak nem volna mibe belekapaszkodnia. Hogy később mifelé megy majd ez a szerep, azt most még nem látjuk. Egy biztos: annak idején az igazi polgári mecenatúrában még sokkal több volt a független alkotóknak és tehetségeknek kijáró őszinte tiszteletből és megbecsülésből. Hatvany Lajosnak még nem volt szüksége széles nyilvánosságra ahhoz, hogy támogassa Adyt vagy József Attilát, és nem verte folyton nagydobra, hogy mekkora öszszegeket adott nekik. Persze megértem, hogy ebben a modern médiatársadalomban lehetetlenség lenne ugyanúgy viselkedni, mint a múlt században. És sokkal nagyobb pénzekről is van szó, mint annak idején. Hajszálnyi kétség sem fér ahhoz, hogy óriási dolog, ha ma egy üzletember és őt követően mások is ilyen hatalmas összeget szánnak kulturális célokra - az áldozatkészség minden tiszteletet megérdemel. Csakhogy a hatalmas összeg zavarba is ejti az embert. Nemcsak a közönség ámul és bámul ilyen nagyvonalúság láttán: 12-13 millió forint a legbefutottabb magyar művészek számára is nagyon nagy pénz. Még annak számára is lefegyverző ereje van, aki ízlése, saját normái, intellektuális beállítottsága szerint kerülné a támogatás e nárcisztikus, cirkuszi formáit. Esterházy a díj átvételekor nagyon világosan fogalmazott: nagyon jó dolog díjat kapni, de egy ilyen díjnak semmi befolyása nincsen rá, hogy ő másnap hogyan fog neki a munkának. Tehát az ő művészi teljesítményét ez a díj is érintetlenül hagyja, miközben jólesik, ha az embert értékelik, pláne ha ilyen tekintélyes összeggel. De ez épp azt mutatja, hogy mennyire idegen egymástól a díj és a teljesítmény.

- Vagyis az értékrend kérdésében semmiképp nem adhat eligazítást? Esetleg ronthat a már meglévőn?

- A zavaros szempontok miatt szerintem nem ad eligazítást, illetve óhatatlanul a közhelyek megerősítését szolgálja. Abban az értelemben viszont ronthat és torzíthat, hogy egészségtelenül erősíti a köztudatban a kulturális teljesítmények versengésének képzetét, ami persze óhatatlanul jelen van minden versenyen alapuló társadalomban. Márpedig a miénk ilyen. Gondoljunk pusztán az arany- és platinalemez-minősítésekre vagy az eladási és nézettségi statisztikák, versenylisták fontosságára: ezek mind a népszerűség, a siker egzakt fokmérőinek számítanak. Persze mindenki tudja, hogy a népszerűség nem lehet a minőség egyedüli szempontja, mégis erős a kísértés, hogy ott is versenyezzünk, ahol annak nincsen értelme. Szerintem az lenne az ideális, ha ezt a nagyon sok pénzt bombasztikus parádék helyett folyamatosan és csendesen értékes leendő kulturális produkciók létrejöttére lehetne költeni, mert a magyar kultúra rendkívüli pénzhiányban szenved, és óriási szüksége van támogatásra. Persze nagyon nehéz dolog ez, mert a saját pénzét mindenki arra és úgy költi el, ahogy jónak látja.