A Mozgó Világ internetes változata

„Az ellenségfogalmak nem az éj leple alatt keletkeznek. Kész formulák, mindazonáltal az emberek in actu egyedivé teszik őket, és így a cselekedetek részévé válnak."

(Reinhart Koselleck)

Budapest, 2006. november 4., Andrássy út. Decensen kiöltözött hölgyek és urak, a jobboldal prominens politikusai, Orbán Viktor és neje, Áder János, Pokorni Zoltán, Schmitt Pál, Szíjjártó Péter, Deutsch-Für Tamás, Selmeczi Gabriella, Tarlós István és mások testmagasságban kifeszített transzparens mögött haladnak, melynek felirata büszkén hirdeti: Az igazság szabaddá tesz. Talán még az újszövetségi Szentírásban kevésbé jártas Fidesz-hívek számára is immár ismerősen csenghetett a fenti mondat, hiszen ugyanezt hallhatták október 6-án Orbán szájából a Kossuth téri beszéd alkalmával, vagy olvashatták szintén a Fidesz elnökétől a Magyar Nemzet hasábjain (október 14.) közzétett elaborátumának címében.

Nem merném állítani, hogy a párttal és néppel együtt lépdelő valamennyi politikus képes lett volna meghatározni az idézet pontos helyét (mert citátumról van szó, még ha az a kifeszített vásznon idézőjelek nélkül pöffeszkedett is), de abban bizonyos vagyok, hogy a Fidesz píár-ideológusai és világnézeti marketingesei tudták (vagy legalábbis tudni vélték), milyen szlogent igyekeztek a sűrű ismétlés gyors egymásutánjában és intenzív formájában piacra dobni és közhasznúvá tenni.¹

János evangéliumának elbeszélése szerint Jézus meglehetősen ellenséges környezetben, egyház és zsinagóga szakítását követően (vagy legalábbis a szétválással azonos időben) hívő zsidókkal polemizálva egy absztrakt ontológiai-metafizikai igazság- és szabadságfogalmat fejt ki. A meglehetősen heterodox gnosztikus-hellenista zsidóság számára a szabadság puszta ténye abból adódott, hogy „Ábrahám utódai (értsd magva - szperma) vagyunk", s ebből következően „nem szolgálunk soha senkinek" (János 8,33), vagy ahogy Flavius Josephus írta egykoron a zsidók „negyedik filozófiai irányzatáról", azok „szívósan ragaszkodtak a szabadsághoz, és csak Istent ismerték el uruknak és királyuknak".² Azaz számukra a szabadságfogalom a fenti összefüggésben és a János-evangélium értelmezésében inkább a babiloni és az egyiptomi fogságból való szabadulás analógiájára politikai függetlenséget jelentett. Jézus azonban nem etikai-morális szabadságot kínál, s nem a jogi értelemben vett igazság elvét hirdeti, épp ellenkezőleg: egzisztenciális szabadságfogalma valójában az igazság (alétheia)³ ontikus dimenzióját jelenti. Az igazság Jézus maga, „én vagyok az út, az igazság és az élet... Senki sem juthat el az Atyához, csak általam" (János 14,6).⁴ Érthető tehát, hogy Jézus önmagára, önmaga isteni mivoltának érvényes, megbízható és szilárd igazságára, a legvalóságosabbra, az öröktől fogva létezett, preegzisztens igazságra utalt, s eme transzcendens igazság elfogadásának felszabadító jellegére, amikor az alábbiakat mondta: „Meg fogjátok ismerni az igazságot, és az igazság szabaddá tesz majd titeket."⁵

Szó sincs tehát arról, hogy az idézett mondat eredeti értelmében az igazmondás és hazugság dichotómiáját vetné fel (mintha legalábbis arra kérdezne rá, vajon ki hazudott reggel, éjjel és este, s ki az, aki még sosem hazudott), hanem a „világban való létezés" (Heidegger) legvalóságosabb értelme és célja mellett foglal állást. Ez az értelem és cél semmiképpen sem azonosítható s nem is téveszthető össze az e világi politikai küzdelmek és csatározások immanens célkitűzéseivel, a kettő - s ez a születendő kereszténység egyik új és meghatározó üzenete - élesen, lételméletileg és morális irányultságát tekintve egyaránt elkülönül egymástól. Pilátus rendkívül provokatív kérdésére - „Te vagy a zsidók királya?" - Jézus a leghatározottabban leszögezi: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim..." (János 18,33-36). Jézus tanítását nem az e világi politikai érdekek és különösképpen nem a pártpolitikai csatározások silány és szellemtelen marakodásai hitelesítik. Pontosan fogalmaz Metz, aki annak ad hangot, hogy a memoria passionis, „a szabadság veszélyes emlékezete"⁶ „Isten Jézus keresztjében és feltámasztásában megvalósított eszkatológikus felszabadítástörténetére" irányul, „amely nem ágyazható bele sem a polgári felvilágosodás történetének érettségi és emancipációs eszményébe, sem a forradalmi felszabadítástörténet apoteózisába".⁷

Nem az a baj - legfeljebb roppantul kínos -, ha egy politikai párt nem érti, avagy saját képére és hasonlatosságára szándékosan félreérti,⁸ félremagyarázza és manipulálja a Szentírás szövegét, elvégre a Biblia a nyugati szellem közös alaptörténete és „mesterelbeszélése" (Heller Ágnes), amely a folyamatos exegézisek, értelmezések és újraértelmezések, a művészeti kiábrázolások, a filozófiai eszmefuttatások vagy akár az egyes egyházak és felekezetek közötti hitviták révén került a legkülönbözőbb történelmi időszakok diskurzusainak centrumába.⁹ Nagyobb baj, s komolyabb aggodalomra ad okot, hogy a vonatkozó párt hosszú évek óta afféle aforizmagyűjteményként hasznosítja a Bibliában foglaltakat, s amint a dakota idézetekből hiány mutatkozik, igyekszik ebből a forrásból meríteni.

A közönséges falvédőszövegekké silányított Szentírás-idézetekkel való operálás a vallástörténet felől tekintve a legszokványosabb fundamentalista eljárással azonos: a szöveg tartalmi és formai elemein erőszakot téve arra törekedni, hogy a kívánt mondandó s a gyakorlati szándék (bármi legyen is az) megerősítést, isteni legitimációt nyerjen, s ezáltal a követők, hívek és rajongók számára annak igazságtartalma megkérdőjelezhetetlenné, azaz evidenssé és triviálissá váljon. A szöveg súlyát és irányultságát nem annak értelmezése, hermeneutikai felfejtése verifikálja, hanem puszta hovatartozása, ám a hovatartozást nem csupán - és nem elsődlegesen - a textuális-szentírási (Biblia, Korán stb.) környezete, sokkal inkább a felhasználói szándék és akarat határozza meg. A kinyilatkoztatott szót nem a kinyilatkoztatás transzcendens forrása, hanem a kinyilatkoztatás (ön)felkent közvetítője teszi „örök érvényűvé" és önmaga mondandójához alakítva egyértelművé. A fundamentum, az alapzat - látszólag - tehát az önmagában vett (szent) szöveg, s az ahhoz való szó szerinti ragaszkodás, valójában azonban csak értelmezett, olvasott, az olvasás útján elsajátított szöveg létezik, magánvaló textus, an sich sosem. A „közvetlenül" birtokba vett írás tehát hordozójává válik annak a credónak, amelyet a vonatkozó embercsoport, politikai és/vagy vallási tömörülés abszolút - tehát megfellebbezhetetlen - igazsággá nyilvánít, s különféle hatalmi eszközökkel törekszik rá, hogy a politikát - a „legigazibb" politikát - erre alapozhassa, minden körülmények között (vagy minden körülmény ellenére) általánossá, univerzálissá tegye.

A Fidesz a modernkori és bevettnek mondható politikai és társadalmi legitimációs formákat (szekuláris demokrácia, amely az állam és az egyház elválasztásának, azaz a politikai, ideológiai, világnézeti és vallási pluralizmusnak, valamint az egyén lelkiismereti és vallási szabadságának az alapját jelenti) növekvő kritikával illeti, mialatt a hazai környezetben még meglehetősen újnak tetsző, ámde világviszonylatban egyre gyakrabban megfigyelhető és egyre inkább terjedőben lévő új legitimációs bázist próbál importálni. A klasszikus képviseleti demokrácia belső ellentmondásai, a demokrácia mechanizmusának négyévenkénti alakíthatósága, az egykori győztes számára a bukást, azaz a négy éve megszerzett pozíció potenciális elvesztését is magában hordozó hatalmi állapot átszabhatósága, a választókra nehezedő négyévi szilencium, a választói kedv beszűkülésének és a választói apátiának a nyugati típusú társadalmakra jellemző felerősödése s ebből adódóan a győztesnek valódi politikai legitimációt biztosító választói tömegek számának csökkenése, végezetül a globalizáció előidézte társadalmi mobilitás, a migráció, a korábbiakban geográfiailag elkülönült vallási és civilizatorikus elemek és jelenségek együttléte új politikai kihívásként nehezedik a 21. század legelejére.

A kétségtelenül létező legitimációs elbizonytalanodásra - amelyet a Fidesz külön erre a célra felépített retorikával és látványos politikai gesztusokkal csak tovább szít a hazai politikai közéletben¹⁰ - egyfajta válaszként a legkülönfélébb politikai körök és érdekek új és beágyazottságát tekintve abszolútnak mondható, tehát végső soron kikezdhetetlennek tűnő, transzcendens alapokon nyugvó vallási megalapozottságú legitimációs bázis megteremtésével kísérlik meg hatalmukat megszilárdítani és fenntartani. E keretek között elég, ha az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek végén Pat Robertson által létrehozott Christian Coalition (Keresztény Koalíció - jelenlegi elnök: Roberta Combs) elnevezésű jobboldali keresztény politikai szövetségre utalunk,¹¹ amelyet - egyfelől - a jelenlegi leghatékonyabb politikai tömörülésként tartanak számon az Egyesült Államokban, másfelől olyan erőteljes lobbinak, amely immár közvetlen ráhatással (és informális ellenőrzői funkcióval) bír a washingtoni államigazgatás végrehajtói és törvényhozói ágazatára. Politikai eredményességüket pedig mi sem jelzi jobban, mint hogy a legutóbbi elnökválasztás során a keresztény fundamentalistákra alapozó szövetség (a római katolikusoktól a pünkösdistákig) tevékeny és meghatározó szerepet játszott a republikánusok hatalomra segítésében.

De európai példáknál maradva a hasonló jellegű kelet-közép-európai folyamatok (Lengyelország, Szlovákia, Horvátország)¹² mellett utalhatunk Európa hagyományosan leglaikusabbnak tartott országának, Franciaországnak egyik elnökjelöltjére, Nicolas Sarkozyre, aki nemrégiben megjelentetett könyvében¹³ a vallási jelenségek fontosságát és civilizatorikus értelemben vett meghatározó szerepét hangsúlyozta, s felvetette az egyházak támogatásának - az 1905. december 9-i törvény óta tabunak számító - lehetséges perspektíváját.¹⁴

Mindenesetre a hetvenes-nyolcvanas évek aufklérista meggyőződése, amely a vallástudományokkal foglalkozó legkiválóbb szakembereket is behálózta, nevezetesen a vallások fokozatos visszaszorulásának és elhalásának úgynevezett „szekularizációs elmélete" a kilencvenes évekre jelentősen átértékelődött. Peter Berger, a neves amerikai vallásszociológus, aki maga is vallotta a „szekularizációs elméletet", már a kilencvenes években saját önkritikáját is papírra veti, midőn az alábbiakat írja: „Meggyőződésem, hogy minden olyan vélekedés, amely szerint egy szekularizálódott világban élünk, hamis. A világ - néhány kivételtől eltekintve - ma épp oly izzó módon vallásos, mint amilyen volt mindig is, sőt néhány helyen tán még erőteljesebben. A történészek és társadalomtudósok által megalkotott „szekularizációs elméletet" alapvetően tévesnek tekinthetjük"¹⁵ - írja Berger, cáfolva egyúttal azt a vélekedést, hogy a modernizáció előrehaladtával az antimodernistának vélt elméletek, gondolatok és ideológiák, amilyennek például a vallást szokás hagyományosan tekinteni, idővel megszűnnek. A nagy - és sokak számára keserű - tanulság, hogy a modern, sőt posztmodern világ szerves részét képezi a már elhalásra ítélt nacionalizmus mellett a vallási megújhodás vagy a vallási fundamentalizmus, olyannyira, hogy Philip Jenkins egyenesen a legkülönfélébb vallási folyamatokban s az egész világra kiterjeszkedő vallási átstrukturálódásokban látja az ezredforduló legmarkánsabb társadalmi és politikai megnyilvánulásait.¹⁶ S ugyancsak súlyos tévedésnek bizonyult - voltaképpen egyfajta társadalmi evolúció tételezéséből fakadó gondolati zsákutcának - azt gondolni, hogy az európai integráció során a nyugat-európai politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális szinthez való felzárkózás mellett a kelet-európai államok a szekularizálódás modernizációjának az útját is követik majd.¹⁷ E vélekedések és remények elfeledkeztek arról a szociológiai összefüggésről, miszerint a bonyolult kölcsönhatások rendszerében s a geopolitikai adottságok együttesében a Nyugat legalább annyira hat majd a keleti világra, mint a Kelet a nyugatira. Ennek egyébként kifejező és világosan érzékelhető példája a német egyesítés utáni euforikus állapot gyors elmúlta: ugyanis hamarosan azzal kellett szembesülni, hogy a nyugati országrész keletre exportált gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai stabilitásáért cserébe, afféle barterügyletként, bőven kap a keleti országrész szociális feszültségeiből, bürokráciájából, ideológiai zűrzavaraiból, a sovén idegengyűlöletből, s a rasszizmus minden válfajából.

Ami a hazai állapotokat illeti, a Fidesz saját politikai értékrendjét abszolút értékrendként beállítva (amely ebből következően - mint erről már több ízben is értesülhettünk - sohasem lehet ellenzékben) a vallási-transzcendens legitimáció valamennyi eszköztárát igyekszik céljai érdekében hasznosítani. „Ég és Föld egybekapcsolása"¹⁸ válik ama lételméleti fundamentummá, amelyen mint biztos alapzaton nyugodhat az egyetemesnek tekintett erkölcsi világrend valláserkölcsi definiálása, valamint a Legfőbb Rossz ellenében megvívandó „végső harc" stratégiája és taktikája.

A Fidesz és holdudvarának vallási ideológusai a valláserkölcs folyamatos hangsúlyozásával végső soron a világnézetileg semleges állam eszméjével konfrontálódó antiszekuláris tendenciákat erősítik. A valláserkölcsnek a politika terrénumába való átemelése s a vallás- és természetjog tételeinek politikai (tehát a hatalom megszerzésének, megtartásának vagy befolyásolásának szándékával történő) hangoztatása a plurális, vallásokban, világnézetekben és ideológiákban sokszínű Európa civil közerkölcsével és jogfilozófiájával való direkt szembefordulás. Ez a szándék a legszemélyesebb és legintimebb privát szférából kiemelt valláserkölcs politikai úton való, törvényekbe foglalt, tehát kötelező erejű és normatív funkciójú össztársadalmi érvényesítését tűzi ki céljául, függetlenül attól, hogy a sokszorosan tagolt társadalmat egyszerre népesítik be hívők és nem hívők, vallásosak és ateisták s vallási orientáltságukban is elkülönülő, különféle hitelveket valló személyek. A valláserkölcs hangsúlyozása és előtérbe állítása nemcsak annak expressis verbis állításával vagy csendes sugalmazásával egyenlő, miszerint a felekezetnélküliség a bűn legfőbb forrása (Szálasi például határozottan vallotta ezt), hanem egyúttal egy monolitikus és transzcendens vonatkozásai miatt senki számára meg nem kérdőjelezhető vagy kétségbe nem vonható, vallási hitelvek által megalapozott jogrendszer kilátásba helyezése is. Ezért kellett buknia az Európai Bizottság igazságügyi, szabadságjogi és biztonsági biztosi posztjára pályázó Rocco Buttiglionénak (emlékezetesek maradnak az eltérő szexuális orientáltsággal, a nők társadalmi helyzetével avagy a „szingli hordákkal" - copyright Mikola István - kapcsolatos nézetei), s ezért jelent különös veszélyt a hazai katolikus egyház által érthetetlenül kedvelt és támogatott s Buttiglionét „filozófusi" példaképének tekintő Semjén Zsolt, aki a „katolikus egyház világnézeti fundamentalista pártjának" (copyright Semjén Zsolt), a KDNP-nek az élén, s a Fidesz-KDNP frakciószövetség társelnökeként úgyszólván minden megszólalásában az övéitől eltérő másság ellen intéz felhevült kirohanást - legyen az a másság vallási, politikai, világnézeti vagy akár szexuális -, nem kimondottan a jézusi magatartás és retorika szellemiségével összhangban.

A diktatórikus attitűd különös szeretettel hivatkozik a minden történelmi koron felülemelkedő, örök és abszolút irányadónak tekintett valláserkölcs szellemiségére. A vezér küldetése a „felborult erkölcsi rend" (e kifejezést Orbán Viktor használta október 6-án, a Parlament előtti tömeggyűlésen elmondott beszédében) helyreállítása, minthogy isteni küldetését kiváltképp a „kizökkent idő helyretolása" legitimálja. „Történelmi időket élünk" - hangsúlyozta ugyanebben a beszédében a Fidesz elnöke, démonivá, de legalábbis tartuffe-ivé téve a helyzetet: ő maga - mint a transzcendens erkölcsi törvény felkentje - megkérdőjelezhetetlen morális instanciává magasztosult, következésképp mindenki más, aki tőle eltérő álláspontra helyezkedik, csak a Sátánnal válhat egylényegűvé.

A világnak eme manicheus-dualista felfogása, azaz Jókra és Gonoszokra való meglehetősen szimplifikáló kettéosztása egyik oldalon a Legfőbb Jó (Summum Bonum) megtestesülésével, másik oldalon a Legfőbb Rossz (Summum Malum) perszonifikációjával immár nem a megszokott politikai diskurzusok, kontroverziák és demokratikus folyamatok struktúráját veszi igénybe, hanem valami egészen mást: szakrális-spirituális háborúra van szükség, amelynek során a saját politikai hitünket egyetemes érvényűnek tekintve megszabadítjuk az emberiséget (de legalábbis saját közösségünket) az erkölcstelen, gonosz, beteges és romlott s ebbéli tulajdonságai miatt az igazakra állandó fenyegetést jelentő ellenségtől.¹⁹ Az ellenségnek egyfajta esszencializálása vagy másként kifejezve - ahogy ezt Edelman teszi - a „politikai ellenség konstruálása",²⁰ az ellenséggel való rögeszmés foglalkozás s a folyamatos hivatkozás rá a fennálló és állandósuló fenyegetettséget szándékozik eltúlozni, legfőképpen azért, hogy mintegy racionalizálja az ellenséggel szembeni drákói lépések szükségességét és elkerülhetetlenségét, s igazolja a megszokottól és konszenzuálisan elfogadottól eltérő eszközöknek igénybevételét. Minthogy valláserkölcsileg bizonyítást nyert, hogy az ellenség (politikai) megsemmisítése vagy ellehetetlenítése a transzcendens jogrenddel, a természetjoggal megegyező, azaz Istennek tetsző tevékenység, a justa causa (igaz ügy) keresztényerkölcsi konnotációval való ellátása a justum bellum (igazságos háború) politikai koncepcióját metafizikai síkra helyezi át, s a politikai szándékok itt és most jellegét sub specie aeternitatis üdvtörténeti keretbe ágyazza be. Így jöhetett létre a Fidesz-KDNP 2006 márciusában tartott választási kongresszusán az a pogány-keresztény szinkretista kísérlet, amelynek során az örök ügyért harcba induló hívek egy valóságos pogány orgia keretén belül - neves közéleti személyiségek önfeledt közreműködésével -, elfeledkezvén önmagukról és vallásuk hagyományáról, a blaszfémia bűnébe esve közönséges zsibvásári termékké fokozták le a keresztény tanítást: Jézus és Barabás szembeállítása Orbán és Gyurcsány ellentétében profanizálódott, a Szűzanya a jobboldal oltalmazójává devalválódott, s az ellenzék vezére megváltói tulajdonságokkal ruházódott föl.

Állandósult az a metafizikai törésvonal, amelyet a nyelv politikai instrumentalizálódása a szent beszédek és szentírási idézetek eszköztárával ír le, s immár bebizonyosodott, hogy e világi keretek között csak továbbhasadni képes, „külső", azaz transzcendens beavatkozás nélkül megszűnni aligha. Bármilyen legyen az adott állapot, akár győzelemre, akár vesztésre álló is, annak pontos, adekvát és a hívek számára feltétel nélkül elfogadható leírására egyedül az adott szentírási szöveg, mint politikai „előkép" vagy prefiguráció képes csupán. A politikai helyzetelemzés a metafizikai síkra terelt „kinyilatkoztatott" leírás és elemzés mögé szorul. Minderre elgondolkoztató és felettébb sokatmondó példa Balog Zoltán református lelkésznek, a Fidesz országgyűlési képviselőjének, Orbán Viktor főtanácsadójának s nem utolsósorban az országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága jelenlegi elnökének még a 2002. évi parlamenti választások kudarcát követő beszámolója:

„Egy személyes élményt szeretnék itt megosztani önökkel: 2002. április 21. egy komoly nap volt a magyarországi keresztény nemzeti polgári erők történetében. Én lelkész vagyok: egész nap a templomban voltam. Nem is akartam hazamenni, hogy ne foglalkozzak annak a napnak az üzenetével. Aznap veszítettük el ugyanis a választásokat.

Hazafelé menet felhívtam telefonon az akkor még hivatalban lévő miniszterelnököt, és megkérdeztem, hogy hogyan készül az estére. Ő azt mondta, hogy készülget, írogat. Mondtam, hogy magam is leírtam néhány gondolatot a vereségre és néhányat a győzelemre, mire ő arra kért, hogy osszam meg vele a vereségre vonatkozó szavakat, mivel - mint fogalmazott -: »a győzelemmel magam is elbánok«.

Felolvastam neki az általam írottakat, mire a miniszterelnök úr azt mondta, hogy »Ez politika. Ne ezeket mondd. Tőled valami mást várok.«

Elkezdtük lapozgatni a Bibliát, és ilyen mondatokat találtunk: »Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten jóra kívánta azt fordítani.« »Akik az Úristent szeretik, azoknak minden javukra van.« - és így tovább. És akkor azt mondta, hogy »nem szeretnék elbújni az Úristen mögé. Úgy fogalmazom át ezeket a mondatokat, hogy azok is értsék, akik számára az Isten nem jelent semmit.«

Így született meg ez a mondat: »Azoknak, akik hisznek a szeretet és az összefogás erejében, a baj is a javukra válik, az ellenségeik is útra segítik őket.«

De a történés értelméről is próbáltunk gondolkodni, és én azt az álláspontot képviseltem, hogy azt kellene mondani: minden dolognak, minden vereségnek megvan a mélyebb értelme. De ő azt mondta, hogy ez nem jó, mert az emberek most magasan vannak, és ha azt mondjuk, hogy »mélyebb értelme van«, akkor azt hiszik, hogy lefele kell menni. Mondtam, hogy akkor mondjuk azt, hogy minden dolognak megvan a magasabb értelme.

Azóta többször hallhatták ezt a mondatot, és ehhez most azt szeretném hozzátenni, hogy a keresztény ember anynyiban különbözik a nem keresztény embertől, hogy tudja: ez a két dolog öszszetartozik. A mélyebb értelem és a magasabb értelem - ugyanaz. Ugyanis mi éppen akkor megyünk felfelé, amikor mások úgy látják, hogy lefelé megyünk. És éppen akkor állunk a bukás előtt, amikor azt gondoljuk, hogy nagyon magasan vagyunk."²¹

A politika közvetítésével a Civitas Terrena-Civitas Diaboli (földi-sátáni állam) és a Civitas Coelestis-Civitas Dei (mennyei-isteni állam) a Civitas Permixtae e világi, nagyon is profán keveredésében immár végleg összeért. A Res Publica Christiana e világi politikai eszközökkel való újraépítése megkezdődött.

Hazai építőkkel, hazai nyersanyagból.

 

 

Miután a fenti szöveget a szerkesztőség megadta határidőre pontosan megküldtem (ritka pillanat), néhány nappal rá két különös szöveg vált ismertté az írott és elektronikus sajtóban. Az egyik Orbán Viktornak Balog Zoltán interjúkötete (Mélység és magasság) bemutatóján elmondott nyilatkozata (Hold utcai református templom, 2006. december 20.), a másik a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és a Polgári Magyarországért Alapítvány szervezésében 2005 decemberében megtartott adventi közönségtalálkozón a Fidesz elnökének Balog Zoltán és Balás Béla kaposvári püspök társaságában tett „tanúságtétele".*

Jóllehet a két megnyilatkozást közel egy év választja el egymástól, a bennük lévő gondolatiság s a beszélő szándéka szoros egységbe abroncsozza össze őket.

A „tanúságtétel" nem egyszerűen egy politikus személyes confessiója, sokkal inkább egy személyes vallomás politikai credóvá magasztosulása. Orbán, akiről a „tanúságtétel" elején megtudjuk, hogy van rendes neve is, tudniillik a keresztségben szerzett Mihály (Balog Zoltán közbeszólásával a Viktor Mihály keresztneveket hangsúlyozva a „győztes Mihály arkangyalra" emlékeztette a jelenlévőket, köztük a rezzenéstelen arccal ülő kaposvári püspököt), megvallja, hogy Isten dicsőségére és az emberek javára végzi a munkáját, építi az országot. „Amit le tudok fordítani a szakmánk nyelvére - mondja, mintegy a politikus pályáját kijelölve -, úgy hangzik, hogy nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot (ami a magyar nemzet e világi országa), és nagy O-val is, az Országot, Isten Országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek. Mindenfajta politikai kalkuláción túli, a fölött álló, magasabb rendű értelem."

Orbán egyfelől az isteni autoritásból eredő földi autoritás pozícióját alapozza meg, mintegy transzcendens legitimációt biztosítva saját politikai pályájának, és a politikus végső elszámoltatását kivonja a hívságos földi keretek közül, mintha a regnum hominis a regnum dei leképzése, hasonlatossága volna csupán. Az alkotmány, a törvények rendje, a hatalommegosztás elve úgyszólván ruha az isteni rend e világi testén: „Az istenfélelem kulcskérdés. Az Istent nem félő politikusoktól mentsen meg bennünket a Jóisten... azt a kérdést kell föltennünk, hogy - persze a törvények korlátozzák az embert, a parlament korlátozza az embert, a hatalom meg van osztva, de azért mégiscsak hatalom - mi az utolsó, a végső korlátja a hatalomnak... a végső korlát nem más, mint az istenfélelem. Hiszen... lesz egy pillanat, amikor az embernek mindenért meg kell fizetnie. Amikor el kell számolnia. Hiszi-e egy politikus, hogy ez a momentum nem kerülhető el? És ha hiszi, hogy egy ilyen pillanat van, akkor biztonságban érezhetjük magunkat mindannyian. Ugyanis... aki érti az istenfélelmet, az nem egy számára ismeretlenül hatalmas úrtól fél... Hanem attól, hogy pontosan azt fogjuk kapni, amit megérdemlünk... Attól félünk, hogy a saját tetteinkkel fogunk szembesülni. És ez a legutolsó, minden törvényen, hatalommegosztáson meg alkotmányon túli korlátja szerintem annak a veszélyes üzemnek, amit hatalomnak nevezünk." Az önmagára bízott emberben rejlő romboló erők (bellum omnium contra omnes), avagy a bűnre predestinált lelkek csak és kizárólag Istenre való utaltságukban találhatják meg az egyetlen garanciáját a politika normális, elfogadható és egy láthatatlan alkotmány által ellenőrzött gyakorlatának. Nem lehetséges transzcendens megalapozást nélkülöző erkölcsi rend és politikai struktúra, hiszen - amint erre már de Bonald, a 18-19. századi keresztény konzervativizmus meghatározó képviselője felhívta a figyelmet: „Emeljétek ki Istent a világból, és a kötelesség egyedüli indoka az erőszak marad, minthogy nincs semmi más, ami igényt tarthatna a hatalomra."** Másfelől érdemes arra is emlékeztetni, hogy még de Bonald is elutasította az establishment intézkedéseivel szembeni belső morális lázadás lehetőségét, hiszen - amint Ludassy Mária írja - de Bonald „jó katolikus... Ellenesetben pl. számon lehetne kérni a krisztusi erkölcs elveit Krisztus Egyházának képviselőitől."***

A politika „itt és most"-jának művészetét és technéjét az isteni szuverén időnkívülisége, intemporalitása, illetve az annak való megfelelés morális parancsolata veszi át, hiszen - Orbán szavait ismételve - „az örök erkölcsi parancsnak" kell megfelelni, a „magasabb rendű célok", „a magasabb rendű ügy szolgálatába" szegődve. A politika feladata, hogy a corpus Christi transzcendens kollektivizmusát átfordítsa e világi, immanens kollektivitássá, ám a reflektálás kölcsönös lehetőségét és szükségességét fenn kell tartani. Csak ebben a metszetben válhat valósággá a societas perfecta, amelynek státusát súlyosan veszélyezteti az e világi értékeket és szempontokat magában foglaló civitas terrena. Ezt nevezi Orbán „a történelem lelkének", s ezért mondja, hogy „kell ismernünk a történelmet... nem a részleteit, hanem inkább a történelem lelkét".

Így jut el a Fidesz elnöke ahhoz a fundamentalizmushoz, amiről tanúságtétele során szól, s amire - rendkívül jellemző módon - a magyar oktatási rendszer egészét kívánja alapozni: „én a fundamentalizmust, azt az alapjaiban való helyrerázásnak (...) fogom föl... vissza kell vinni az oktatást oda, ahol kezdődik. És valójában a gyermeknevelés lényege az alapvető tanításokhoz való elvezetés. Most én ezen a fundamentalista alapon állok személy szerint, és örülnék, hogyha a magyar oktatási rendszer elfogadná majd a választások után, hogy erre az alapra érdemes építkezni."

Orbán szövetségi rendszere a maga egyértelműségében feltárulkozik: az egyházat mércének tekinti, amelynek bírálatától óva inti a jobboldalt, a keresztényeket az örök győzteseknek, akik képtelenek a gyűlölködésre, s az ellenfelet - az ellenséget - a gyűlölködés visszataszító és mindeneket megrontó állapotába taszítja: „Mért gyűlölnek bennünket ennyire? Azt gyűlölik, attól félnek, amit mi kereszténynek, magyarnak és nemzetinek hiszünk... Megkérdőjelezik identitásunkat... A Fidesz fölénye a tettében lévő igazságban rejlik."

A fundamentalizmus célhoz ért: az orbáni vízió nem racionális - tehát akár racionalitásában vitatható - politikai helyzetelemzés, hanem az irracionalitás terrénumába emelt apokaliptikus látomás. A kereszténységet saját magával, pártjával és híveivel azonosítja, miként a nemzetről való gondolkodás adekvát módját kizárólag önmagának tartja fenn: a fundamentalizmus beteljesedni látszik. Orbán önnön credóját, politikai téziseit és meggyőződését mint afféle dogmagyűjteményt abszolút igazsággá nyilvánítja, s egyértelművé teszi, hogy az igazi politikát ezekre kell alapozni. A legfőbb fundamentum a vallás kierőszakolt visszatérítése a politika világába, ahol a vallási, világnézeti, eszmei és politikai pluralizmust ettől kezdve az egyértelműség törésvonala osztja meg az igaztalanul gyűlölködők és a méltatlanul gyűlöltek világára.

Különös véletlen, ám napjaink sajátosan formálódó, a szekuláris szférát a szakralitás elemeivel egyre markánsabban összevegyíteni törekvő politikai irányultságokat és szándékokat tekintve rendkívül szimptomatikus, hogy Orbán Viktor fenti mondataival egy időben érkezett a hír Lengyelországból, miszerint a kormányzó konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) pártjának egyik parlamenti képviselője hasonló felfogású képviselőtársaival rendszeresen imádkozik a szejm kápolnájában Jézus megkoronázásáért. A lengyel honatyák máris szép számban csatlakoztak a kezdeményezéshez, s az imában fogant ötletet a Lengyel Családok Ligája elnevezésű (LPR) nemzeti-katolikus kormánypárt támogatásával már be is nyújtották a képviselőház elnökének. Lengyelországban a teokratikus állameszme Jézus Krisztus fiktív jogi személyiségének királyságában készül abszolválódni. Magyarországon e mennyei király (ön)felkent földi helytartója már meg is érkezett közibénk: a magyar talibán országának eljövetele meglepően közelivé vált.

A szociálliberális oldal súlyos történelmi tévedése, hogy alkotmányosan aggályos nemzetközi szerződéseivel, az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elvét folyamatosan kikezdő gesztusaival, a felekezeti jog- és esélyegyenlőséget vagy a világnézeti semlegesség elvét veszélyeztető lépéseivel - tudatlanságból, felkészületlenségből, a nemzetközi összefüggések ismeretének hiányából, következetlenségből, továbbá hibás politikai megfontolásokból és számításokból - akarva-akaratlan ehhez az eljövetelhez ministrál.

¹ Anélkül, hogy állást foglalnánk azon felvetéseket illetően, amelyek összefüggésbe hozták „Az igazság szabaddá tesz" mondatot az auschwitzi koncentrációs tábor főkapuja fölé illesztett „A munka szabaddá tesz" mondattal, tény, hogy a német „Arbeit macht Frei" hírhedt és cinizmusában elborzasztó szövege fonetikailag áthallik a „Wahrheit macht Frei"-re, amelyet - aligha véletlenül - a kilencvenes évek elejétől fogva különféle, főként német neonáci csoportok tűztek a zászlajukra, mintegy megismételve azokat a holokauszttagadó történészeket, akik imígyen kívánták kifejezésre juttatni a holokauszt tragédiáját elutasító revizionista, embertelen és hazug nézeteiket. Ha mindezt a Fidesz vonatkozó köreiben nem tudták, nagy baj, s politikai pártról lévén szó súlyos, aligha megbocsátható ismeretbeli hiányosságra vall. Ha viszont tudták, a baj annál nagyobb: hiszen akkor azt is tudniuk vagy érezniük kellett (volna), hogy eme mondatnak egy utcai tüntetésen való megjelenítése Magyarországon, alig több mint hatvan évvel a vészkorszak után komoly érzékenységeket sérthet, s - minthogy az érzékenység (általában) nem racionalizálható, de az ez irányú érzékenység (konkrétan) történetileg nagyon is megalapozott - nem lett volna szabad e jelszó mögé fölsorakozni. Igaz, már ezt megelőzően ugyanezen okok miatt volt rendkívül ízléstelen és gyakorló politikus részéről ijesztően érzéketlen „idegenszerűséget", „életteret", „kitartást", vagy „genetikailag meghatározott baloldalt" emlegetni.

² Flavius Josephus: Antiquitates Iudaeorum XVIII, 1, 6.

³ Az alétheia (igazság) a lanthanein (elrejtve maradni) igéből képzett, fosztóképzővel ellátott főnév, amelynek sok jelentése és értelme közül (igazságszolgáltatás, történelmi tény, faktum, személyes megbízhatóság, normákkal megegyező cselekvés etc.) János evangéliumának fenti helye ontikus értelmet kap, s Isten legfőbb attribútumára vonatkozik. Az előzmények között a hellén theiosz anér (istenember) fogalma éppúgy megemlítendő, mint a qumrani irodalom megegyező utalásai: „Te vagy az igazság" (1QH 4,40); „Igazságával ment meg engem" (1QS 11,14) etc.

⁴ Felettébb érdekes és elgondolkoztató az a stiláris és tartalmi eltökéltség, amely Orbán Viktornak az október 6-i beszéde és a János-evangélium kiragadott mondatai között törekedett valamifajta paralelizmus megteremtésére. Nemcsak az „Igazság szabaddá tesz" mondat kiragadása és irányt szabó politikai jelszóként való felhasználása árulkodó, hanem a „Senki sem juthat el az Atyához, csak általam", az üdvözülés keresztényi útját kijelölő jézusi gondolatnak „A békéhez... csak az igazságon keresztül vezet az út" Orbán beszédét lezáró - azaz hangsúlyos helyre került - alapvetésének különös és felettébb bizarr egybecsengése is.

⁵ „Gnószeszthe tén alétheian kai hé alétheia eleütherószei hümasz." A vonatkozó evangéliumi sor értelmezésében teljes a konszenzus a keresztény hagyományon belül. Elég, ha Szent Ágoston exegéziséből idézünk: Az igazság „mitől tesz szabaddá, ha nem a haláltól, a romlástól, a múlandóságtól? Az igazság ugyanis halhatatlanul, romolhatatlanul, változatlanul megmarad. Az igazi halhatatlanság, az igazi romolhatatlanság, az igazi változatlanság maga az örökkévalóság." (Augustinus: De trinitate IV, 18, 24.)

⁶ Johann Baptist Metz: Glaube in Geschichte und Gesellschaft. Studien zu einer praktischen Fundamentaltheologie. Mainz, 1992, Matthias Grünewald Verlag, 166.

⁷ Johann Baptist Metz: Az új politikai teológia alapkérdései. Fordította Görföl Tibor. Budapest, 2004, L'Harmattan, 64.

⁸ E sorok írója egy korábbi publicisztikájában (Népszabadság, 2002. május 3.) szóvá tette a feltételezhetően központi ukázként megfogalmazott Fidesz közeli bibliaidézések abszurditását. Ezek sorában az egyik legriasztóbb és legkomikusabb eset - mondhatni freudi elszólás - volt, amikor Deutsch-Für Tamás egy televíziós beszélgetés során a Happy End, az Ezüsthajó, a Vegyépszer és a Defend körüli tisztázatlan ügyeket számon kérő kritikákra azzal válaszolt, hogy akik a Fideszt támadják, jobb lesz, ha vigyáznak, ugyanis a Bibliát ismerők előtt nem titok, hogy „aki kardot ragad, az kard által vész el". A Bibliát ismerők előtt valóban nem titok, ám Deutsch-Für számára annál inkább, ugyanis a Fidesz képviselőjének kijelentését a legdurvább, leginkább a maffia módszereire hajazó fenyegetésnek lehetett csak érteni. Jézus mondása azonban - Máté evangéliumának tanúsága szerint (26,52) - a jézusi etikai tanítás és morális attitűd kifejeződéseként nem az őt foglyul ejteni készülő ellenségének szólt, épp ellenkezőleg: ahhoz az őt megvédeni próbáló hű tanítványához, aki „kardjához kapott, kirántotta, a főpap szolgájára sújtott, és levágta a fülét" (Máté 26,51). De ugyanígy emlékezetes marad Grespik Lászlónak, az Orbán-Torgyán-kormány időszakában a Budapest Fővárosi Közigazgatási Hivatala vezetőjének televíziós performansza, amikor bibliai idézetként emlegette föl a „ha megdobnak kővel, dobd viszsza kenyérrel" szólásmondást, majd zsebéből előráncigált zsemlékkel kezdte hajigálni a műsorvezetőket. Grespik mindössze azt nem tudta, hogy a hivatkozott mondat nem szerepel a Bibliában.

⁹ Például a Luther-kutatáson belül mára már teljes az összhang, hogy „Luther hermeneutikája révén vált reformátorrá". (Fabiny Tibor: A keresztény hermeneutika kérdései és története. Budapest, 1998, Hermeneutikai Kutatóközpont, 218.)

¹⁰ Mindenesetre ez a szándék és irányultság fejeződik ki - egyebek mellett - a demokráciát a nemzet testéről levethető ruhadarabként aposztrofáló, a repetitív módon választási csalásokat emlegető, a kormány legitimitását kétségbe vonó, a törvényhozás működését folyamatosan megkérdőjelező, a „megvan a parlament az ellenzék nélkül is" típusú kijelentésektől a parlament munkáját kivonulásaival semmibe vevő és komolytalanná tevő teátrális gesztusokon át a parlamenttel szemben az „utca népére" mint valóságos népfenségre való hivatkozásokig vagy a parlamenti bizottságok felállítását megakadályozó obstrukciókig terjedő retorikában.

¹¹ Lásd ehhez Sara Diamond: Not by Politics Alone: The Enduring Influence of the Christian Right. New York, 1998, Guilford Press; John Green-Mark Rozell-William Clyde Wilcox (ed.): The Christian Right in American Politics: Marching to the Millenium. Washington D.C., 2003, Georgetown University Press.

¹² A lengyel püspöki kar és a politikai élet jelentős része Lengyelország „komoly apostoli megbízatásának" (Tadeusz Pieronek püspök) tekinti, hogy Európát visszavezesse a keresztény népek közösségébe, minthogy Polonia semper fidelis a keresztény Európa „spirituális támasza". A lengyel alkotmányvita kapcsán Józef Michalik érsek (ő vezette az episzkopátus alkotmányügyi csoportját) a következőket mondta: „Nem lehet hallgatni akkor, amikor Istent taszítják le a trónjáról!... Nem, soha! A legfőbb jog Lengyelországban és az egész világon - minden tisztességes nemzetnél - az isteni jog. Keresztény ember nem fogadhat el ilyen alkotmányt." Kazimierz Ryczan püspök pedig így figyelmeztetett: „Sem a modernség, sem a pragmatizmus, sem az európaiság nem jogosít fel a hazugsággal vagy az erkölcstelenséggel való kompromisszumra. Jézus a megváltás alkotmányának nevében ment a keresztre, amelynek neve a szeretet. Kérdezzétek meg az alkotmány szerzőit, készek-e vállalni a kereszthalált szövegük védelmében?" Lásd a fentiekhez: Alexander Smolar: A lengyel alkotmányvitáról, in Lettre, 1999. tél, 35., valamint José Casanova: A katolikus Lengyelország a kereszténység utáni Európában, in 2000, 2000. december, 5-12.

¹³ Nicolas Sarkozy: La République, les religions, l'espérance. Paris, 2004, Cerf.

¹⁴ Mindez nem zárja ki azt a tényt, hogy Franciaországban az egyházakra vonatkozóan jelenleg három különböző rendszer van érvényben: 1) A négy elismert egyházra és az el nem ismert egyházakra vonatkozó szabályozás Elzászban és a Moselle vidékén, 2) Az 1905. december 9-i törvénnyel bevezetett szeparációs szabályozás, 3) A Franciaországhoz tartozó, tengeren túli területekre vonatkozó különleges szabályozások. Lásd ehhez: Louis Violette Méjan: La séparation des Eglises et de l'Etat. Paris, 1959, PUF; Lefkánits György: Az egyházra vonatkozó szabályozás Franciaországban, in Acta Humana 39-40, 83-98.

¹⁵ Peter L. Berger (ed): The Desecularization of the World. Resurgent Religion and World Politics. Washington D. C.-Grand Rapids, 1999, Ethics and Public Policy Center-William B. Eerdmans, Bevezető.

¹⁶ Lásd Philip Jenkins: The Next Christendom. The Coming of Global Christianity. New York, 2002, Oxford University Press.

¹⁷ E tévhit áldozatává vált George Sanford is (Poland. The Conquest of History. Amsterdam, 1999, Harwood Academic Press), aki nevezetes könyve első fejezetének a From God's Playground to Normality (Isten játszóterétől a normalitásig) címet adta.

¹⁸ Peter Brown: A szentkultusz kialakulása és szerepe a latin kereszténységben. Budapest, 1993, Atlantisz, 23.

¹⁹ A Newsweek a vallás szerepének rendkívüli mértékű politikai aktivizálódása miatt egyenesen „új keresztes háborút" emleget. (Carla Power: The New Crusade. Fighting for God in a secular Europe, conservative Christians, the Vatican and Islamic militants find a common cause, in Neewsweek, 2004. november 8. A szent háborúkhoz lásd Dag Tessore: La mistica della guerra. Roma, 2003, Fazi Editore.

²⁰ Murray Edelman: Politikai ellenségek konstruálása, in Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Budapest, 1998, Jószöveg Könyvek, 88-123.

 

²¹ Áldás, népesség - Sorskérdés a Kárpát-medencében című konferencián (Félix-fürdő, 2004. október 1-2.) elhangzott „Igei útmutatás" részlete.

Forrás: Polgári Magyarországért Alapítvány honlapja, http://www.szpma.hu/

 

 

* Lásd http://plebania.net/kephangtar/?op=
view&zid=259

** Louis de Bonald: Essai analytique sur les lois naturelles de l'ordre social ou du Pouvoir, du Ministre et du Sujet dans la société. Paris, 1840, A. Le Clere, 109.

*** Ludassy Mária: A trón, az oltár és az emberi jogok. Katolikus és liberális gondolkodók a restauráció korabeli Franciaországban. Budapest, 1984, Magvető, 105.