A Mozgó Világ internetes változata

Talán még vannak, akik emlékeznek a pár évtizedes szólásra: hitünk töretlen, mint a téesz kukoricája karácsonykor. Volt ebben némi igazság a hatvanas évek végéig, de aztán a kombájnok javulásával, majd a kukoricatörő adapterek hazai gyártásával és elterjedésével egyre kevésbé. A szöveg inkább csak incselkedő hasonlat volt - nem a kukoricáról szólt, és egyre kevésbé a téeszekről, hanem a hitről.

Ez most arról jutott eszembe, hogy a falunkban egy családi gazdálkodó nem éppen karácsonykor aratta a húszhektárnyi kukoricáját, hanem... Szinte le sem merem írni: májusban. A tavalyit. És ilyen a szomszéd faluban is megesett egy másik családi gazdálkodóval, pár nappal később. Láttam én, hiszen szinte közszemlére tétetett ki, hogy a gazda kombájnja (téeszes örökség, E512-es, vagyis korai NDK-gyártmányú, nagyjából harmincéves) kint telelt egy alig megstuccolt kukoricatábla mellett. Négysoros adaptere előbb a hóba, aztán a vízbe fagyott bele, mígnem a tavaszi fölmelegedéskor végre elvontatták.

Mit tett volna a környezet, ha ez egy téeszben esik meg? Világgá zavarják a vezető kompániát.

A nagyüzemek szétverésével szerzett géppark az utolsókat rúgja, és egyre kisebb szerepet játszik a mezőgazdálkodásban. A fősodor megújult, igaz, eléggé ellentmondásosan. Sokan vettek támogatásból, hitelből, máskor lízingelve korszerű gépeket, ám ehhez hiányzik a termőterület. Ha valaki túlgépesít (így jelölik, ha a tevékenységének volumenéhez képest indokolatlanul sok vagy drága eszközt állít termelésbe), akkor annak hátrányos következményei lesznek. Ez a gazdasági törvények egyszereggye. Ha öt tehénnek százas istállót építenek, akkor abban télen fázni fog a jószág, és nem ad elég tejet. Ezt mindegyik gazdálkodó jól tudja. A termőföld nagyságának és a gépparknak viszonyát azonban nem mindegyik érti.

Láttam évtizedekkel ezelőtt Angliában túlgépesített gazdaságot, ámbár az 650 hektár területű volt, a dolgozói 380 tehén takarmányát termelték meg, és a teheneket is ők gondozták, fejték. Mindezt négyen! Az évente eladott két és félmillió liter tej óriási termelékenységet takart, akkorát, amekkorával manapság a legjobb gazdaságaink is alig képesek versengeni. A magyar mezőgazdaság jövője néhány fontos kritériumtól, köztük a termelékenység alakulásától függ, és nincs az a „gazdaellenes" hatalom, amelyik ezt törvényt képes lenne a sutba vágni.

Miért beszélek most minderről? Mert jelen pillanatban a jobboldal által kezdeményezett népszavazás egyik kérdése éppen a földről szól. Ekképpen: „Egyetért-e ön azzal, hogy a - 2002. június 15-i állapot szerint hatályos termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény szerinti - családi gazdálkodót első helyen illesse meg elővásárlási jog termőföld vagy tanya vásárlása esetén?" És szóban a referendum szükségességét a kormány gazdaellenességével is indokolják.

Elsőként próbáljuk magyarra lefordítani, mit jelent a föltett kérdés. A tizenkét év előtti törvényt még a Boross-kabinet indítványára az Országgyűlés hozta meg. A törvény megtiltotta, hogy akár társaságok, akár külföldiek Magyarországon termőföldtulajdont szerezzenek. Az aktussal a nagyüzemek szétverését fejezték volna be, noha voltak ellenállók. Különféle formákban, szövetkezetként vagy társas gazdaságként mindmáig működnek és megélhetést nyújtanak a dolgozóiknak. Több szerzett addig közülük földtulajdont, azt megtarthatták, de újabbakat nem vásárolhattak. Tagjaik vagy kívülállók földjeit bérelték, ami a termelésüket sokkal jobban megdrágította és drágítja máig, mint ha saját tulajdonukon gazdálkodtak volna. A jelek szerint azonban zömmel ezt is kibírták.

A másik jelzés a 2002-es állapotokra való utalás. Ekkor még háborítatlanul az első helyen álltak a családi gazdálkodók az eladásra kínált termőföld megvásárlási lehetőségében. Más csak akkor vehetett, ha nekik nem kellett a szántó vagy gyümölcsös.

De kicsodák is azok a családi gazdálkodók? Ezt a formációt az Orbán-kormány alkotta. Kik lehettek családi gazdálkodók? Azok, akiket a gazdakörök (Magosz) helyi szervezetei erre alkalmasnak találtak. A Magosz igazolása nélkül ilyen státust gazda ebben az országban nem szerezhetett. Vagyis a Magosz már akkor hatósági jogkört kapott a Fidesztől, amikor még se stratégiai partnere nem volt, se tagjai nem ültek ott a parlament Fidesz-frakciójában - ahogyan most öten ott ülnek. Ám érdekvédelemre alakult szervezetnek ilyen kompetenciája azért kissé meghökkentő fejlemény.

Az effajta gazdasági formáció - családi gazdálkodó - a fejlett világban ismeretlen. Ott vagy egyéni vállalkozó a gazda, vagy társas vállalkozásról van szó. És nincs kivételezve egyikkel se, különösen nem adózási szempontból, mint ahogyan nálunk mindmáig ezen újmódi nemesség tagjaival. Ezek kedvezményezettek. Csak az őstermelők fizetnek kevesebb - mondhatni: nullányi - közterhet. (És micsoda felháborodás fogadta, hogy 2007-től fizetniük kell egy iciri-piciri egészségügyi járulékot! Mások meg azért háborogtak például az origo.hu portálon rendezett vitán, hogy eddig miért nem fizettek korunk nemesei.)

Az adók és járulékok kizárólag a társas gazdaságok körében kemények, azok éppolyan szabályokkal fizetik a közterheket, mint az ipari vagy kereskedelmi vállalkozók. Ezt nevezik az agráriumban főúri grandezzával versenysemlegességnek.

Az Orbán-kormány a kedvezményezettséget kiegészítette a földvásárlásról szóló döntéssel. Létrehoztak egy „rangsort", amelyben elsőként a családi gazdálkodók nyilatkozhattak, ha egy darab termőföldet el akart adni a gazdája. Van ilyen valahol a fejlett világban? Dehogy van. Ott az veszi meg a szántót, a gyümölcsöst vagy a szőlőt, aki meg tud egyezni az eladóval. Sorrend? Nem is értenék, miről beszélünk. Csakhogy a Fidesznek egy saját vitézi rendre fájt a foga - ezért hozták létre a családi gazdálkodói intézményt. Az intézmény támadást jelentett (és fájdalom: jelent ma is, mert létezik) a demokratikus rendszer ellen. E sorok írója szerint már a 94-es törvény is alkotmánysértő, mert megsérti a gazdaság szereplői között alkotmányosan elismert és a rendszer jellegéből fakadó versenysemlegességet, kizár a gazdasági lehetőségekből jelentős, százezres csoportokat, egyszersmind indokolhatatlan előnyben részesít másokat. Az érdekvédelmi szervezetek teszetoszasága érthetetlen: miért nem támadták meg a törvényt az Alkotmánybíróság előtt?

A Horn-kormány nem nyúlt a 94-es törvényhez, inkább csak megpróbált nyugodt gazdálkodási feltételeket teremteni a szövetkezetek és társaságok számára is. 2002 után a baloldali kormány némiképp változtatott a földvásárlás kedvezményezetti sorrendjén, egyéb alig-alig történt. Sajnos. Ám a kisgazdák maradékát keblére ölelő Fidesznek és a fiókszervezeteként működő Magosznak az is elfogadhatatlan, hogy a nagy állattartó telepekkel rendelkező társas gazdaságok takarmánytermelés céljaira megvehetik az eladásra kínált termőföldet - és ezzel megelőzik a családi gazdálkodókat a sorrendben. Vagyis vissza szeretnék állítani az Orbán-kormány által kialakított állapotokat, mintha azóta kizárólag törvénytelen, illegitim parlamentek döntöttek volna.

Halkan kérdezem: Minek ide sorrend? És minek ide prohibíció? Miért nem vehetnek az általános szabályok szerint termőföldet a társas gazdaságok? A Magosz szerint azért nem, mert tulajdonosi körükben lehetnek külföldiek, és az már maga Szodoma. (A nemzetgazdaságban a legkevesebb külföldi az agráriumban működik. A többi ágazatban a multik meghonosították a korszerű vezetési elveket, a célszerű munkát, új, fejlett technológiákat hoztak, noha ez ma még kevéssé hat a hazai cégekre: ezeknek termelékenysége - és ezzel együtt az elérhető jövedelem - közelít, de egyelőre messze lemarad a külföldiekétől. Akkor képzeljük el a mezőgazdaságot!)

Földet szerezni manapság igencsak nehéz. Vége már a jó világnak, amikor a szesztestvérek szöszért-borért eladták a téeszből vagy az állami gazdaságból nekik jutott szántókat. Például Pocsajban. A téesznek bérbe adott földek eladására némely gazdák rábeszélték a tulajdonosokat, akik a vételárat néhány hét alatt lecsorgatták a torkukon. Az egyébként jól működő téesznek meg el kellett adnia kiválóan tejelő tehenészetét, mert nem maradt takarmánytermő területe.

Van megvásárolható föld? Lenne. Több mint két és félmillió hektár van a magángazdaságok kezén, és az átlagos „birtoknagyság" három és fél hektár. A kistulajdonosok azonban nem akarják eladni. Tipikusnak is tekinthető a beregi Gulácson hallható szállóige: Itt, a kurucok földjén várják a labancokat, hogy megvegyék a földjeiket. Miért? Mert a föld ma olcsó. Mitől lenne drága? Attól, hogy a tőkeerős vásárlóréteg, a társas gazdaságok ki vannak zárva az üzleti lehetőségekből? A földárak emelkedéséhez ezek kitiltását azonnal el kellene törölni, mert az sem ésszerű, hogy még a gyöngécske spanyolországi szántók is körülbelül negyvenszer drágábban cserélnek gazdát, mint a mi zsíros fekete földjeink.

Csupán az a baj, hogy a családi gazdálkodók olcsón akarnának venni, vagy hozomra vagy úgy se, mert nincs és nem is lesz pénzük. Csodagépekre is, 40-60 milliós kombájnra is, meg földre is? Ez együtt nem megy. A gép sose krajcáros játék: még ki se fizetik, máris javítási költségeik vannak, méghozzá igen csinos summák, olykor évente milliósak. Igaz, ez lenne az ésszerűbb. Lenne, persze. Egy munkabiztonsági jelentés szerint viszont az alapvető karbantartást is megtakarítják, ami a géphasználatban is következményekkel jár. Általánosan érvényes, hogy a 16-17 ezer családi gazdálkodó ritka kivétellel tőketartalékok nélkül vágott a termelésbe, és ezek pótlása máig sem sikerült. Ha viszont a termőföld-vásárlási prohibíció nem szűnik meg, a hazai termőföldek ára a következő években alighanem változatlan marad. Emelkedésre csak 2014 után lehet számítani, amikor az uniós szerződésünkkel összhangban a külföldiek tulajdonszerzésének tilalmát föl kell oldanunk.

A népszavazási kezdeményezés igazából ennek a záradéknak az érvénytelenítését is célozza. Vagyis megszegnénk a társulási szerződést. Hogy fognak ennek tapsolni Brüsszelben!

Már most is akadékoskodnak páran: a nemzetközi szerződésekben foglaltakkal szemben nincs helye népszavazásnak. Ebben igazuk van, de hát láttunk mi már karón varjút az Alkotmánybíróság kertjében! Mások hozzáteszik: a csaknem félbilliós agrártámogatást is zsörtölődve tesszük zsebre (2006-ban 410 milliárd, 2005-ben 500 milliárd volt, és 2007-ben se lesz kevesebb). Az kell, amit kapunk, az jár, az jólesik, de az uniós rend, a tőke szabad mozgása büdös?! Attól félünk?! Megállítanánk a határon? Akkor támogatás se kelljen! Az ország uniós tagságát nem lehet egy hangos kisebbség követelődzésének áldozatul vetni.

A kormányprogram nem tér ki a földbirtok-politikára, emiatt a föltett kérdés könnyen népszavazási témává válhat. Elsőre az Országos Választási Bizottság zöld lámpát adott a kezdeményezésnek. A határozat ellen többen is az Alkotmánybírósághoz fordultak. Végleges döntés tehát még nincs. Ám rejtély, hogy egy erről szóló esetleges referendum milyen eredménnyel járhat. A Fidesz eddig több népszavazási kérdést is támogatott, ám ezek mind a párt kudarcával jártak.

 

Csakhogy a baj sokkal nagyobb, mintsem hogy egy népszavazással helyre lehetne hozni. A mezőgazdaságban - eltérően a gazdaság más szektoraitól - valóban válság van. Az a kérdés, hogy miért, és mik a kórtünetei.

A 2002-es választás előtt a Fidesz kiszorította Torgyán Józsefet a hatalomból, de a torgyánizmust megtartotta. Mi a torgyánizmus? Az a kisparaszti ábrándokkal kecsegtető, nacionalista mázzal bekent populista és demagóg politika, amely előbb visszavetette, majd lebénította a hazai mezőgazdaságot. A Fidesz vezetőit alaptalan azzal vádolni, hogy valamikor is beszippantották volna a frissen szántott barázdák illatát. A pártnak agrárpolitikája sose volt, jól jött nekik a pasaréti kisgazda napi politikumnak szánt, de végül ideológiává cefrésedett krónikus népámítása. A Magosznak kezdettől tetszett - végül is tagjai szinte kizárólag a megcélzott rétegből verbuválódtak -, ma is ezt követi. A népszavazásra föltett kérdés mögött Torgyán József sziluettje kacag. Torgyán már 2002 előtt kiadta a jelszót: A haza nem eladó! Igaz, akkorát bukott vele a választáson, hogy azóta is sajog minden porcikája.

Miért merészelem azt állítani, hogy a torgyánizmus - és vele a Fidesz szirénéneke - krónikus népámítás? Azért, mert a gazdasági törvényekhez, a világban zajló folyamatokhoz semmi köze. Azért, mert azt hazudja tömegeknek, hogy a két kezük munkájából meg tudnak élni, csak szorgosan kell kapálni a földeken. Azért, mert idolokká próbál nemesíteni bornyúszájú ingben arató, templomot, papot süvegelő hazánkfiait. Azért, mert tagadja a kor parancsainak megfelelő technológiákat (óh, ez istentelen fogalmat nem is használja!), a műszaki-technikai eredmények átvételét, a gazdaságok koncentrációjának trendjét és még ezernyi mást.

Azért, mert a paraszti megélhetést a támogatásoktól reméli. (Noha annyi támogatás sose lesz.) És végezetül azért, mert egy rendszeridegen állapotot akar fenntartani. Olyat, amely kizárólag a magánérdeket szolgálja, a közjót nem, amely nem adózik, amely a közterhekből semmit sem vállal, viszont melegágya a tomboló, szinte átfoghatatlan feketegazdaságnak és a feketemunkának.

Azért merészelem, mert ez az út katasztrófához vezet, egyéni tragédiákhoz s a magyar mezőgazdaság további sorvadásához.

A tények pedig roppant kellemetlenek. Az egyéni gazdaságok száma 2005-ben megközelítette a 707 ezret (nem számítva a ház körüli és az üdülőkertekben végzett termelést). 73 százalék - vagyis nagyjából félmillió gazda - egy hektárnál kisebb területen gazdálkodott. Ennyit még ásóval, gereblyével is meg lehet művelni. Az 50 hektárnál nagyobb termőterületet használó gazdálkodók aránya alig haladta meg az egy százalékot.

Életképes mezőgazdasági üzemnek a hazai szakértők azt az üzemnagyságot tekintik, amely a gazdáját legalább a minimálbér szintjén képes eltartani. Az Európai Unióban más a vélemény, méghozzá az, hogy a mezőgazdaságban ugyanolyan munka- és tőkejövedelmekre van szükség, mint a nemzetgazdaság más ágazataiban. Mi indokolja ezt a magyarétól eltérő uniós álláspontot? Az, hogy ha a jövedelmek a mezőgazdaságban alacsonyabbak az átlagnál, akkor mind a tőke, mind a munkaerő menekül az ágazatból, összeroppan a falu, a népességmegtartó képessége csökken, majd megszűnik. Ezt kiválóan illusztrálják a hazai tények. A fiataloknak a mezőgazdaság ma nem perspektivikus cél, az összes egyéni gazdálkodónak mindössze 7,8 százaléka 34 év alatti, viszont több mint fele idősebb 55 évesnél. Ugyanakkor elsősorban a perifériákról, de a most még látszólag jobban élő területekről is megindult az ifjabb nemzedékek tömeges elvándorlása. Nekik már a napszám sem megélhetési alap. A legszegényebb vidékeken a lakosság túlnyomó többségét öregek és lepusztult munkanélküliek teszik ki. (Ez utóbbiak már semmiféle munkára nem alkalmasak.)

Az Európai Unió (még Közös Piac néven) 1972-ben úgy ítélte meg, hogy a közösség mezőgazdasági üzemei a szétaprózottság miatt nagy számban alkalmatlanok megfelelő jövedelmi és életszínvonal biztosítására. Akkor! És mi ma hol vagyunk még attól a három évtizede is ötven hektár körülire koncentrálódott birtokszerkezettől?

Tehát van itt 7-8 ezer olyan gazdaság, amely egyenként ötven hektárnál nagyobb termőterületen működik. Hogy ez életképességi határ lenne? Kétlem. A minimálbérhez legalább 800 ezer forint évi jövedelemre van szükség, ha a közterheket és járulékokat nem számítjuk - kellene pedig! -, és akkor még egy fillért sem költött a gazda a fejlesztésre. (Henry Ford mondta 1904-ben, amikor a világ első futószalagját beindította: amelyik üzem nem fejlődik, az sorvad.) Megítélésem szerint minimálisan 200 hektár föld szükséges a gazdasági életképességhez. Ma talán ennyi elegendő. Talán. Holnap már biztosan nem lesz az. Ámbár elég lehet valóban 50-100 hektár is, csakhogy azon zöldséget kell termelni, méghozzá a termesztésben lezajlott technológiai forradalom eredményeinek átvételével. De hát az eléggé húzós beruházásokkal és még húzósabb forgóeszközigénnyel jár. Ráadásul a termelői értékesítő szövetkezetek a korszerűtlen, mikronizált struktúrájuk miatt nem piaci tényezők, ezért ez az út most itthon hallatlanul kockázatos.

Az összesnek mindössze egy ezreléke az olyan egyéni gazdaság, amely 300 hektárnál nagyobb termőterületet használ. Talán hétszáz. Ámde egy korszerű gépsor (traktor + munkagépei + kombájn + szállító járművek) minimálisan 600 hektárt igényelne, és akkor nem beszélnénk túlgépesítésről. Kizárólag abban az esetben lehet arányban a géppark és a területnagyság. Kisebb termőterületen azonnal jelentkezik a többlet- beruházási ráfordítás és ezzel együtt a nagyobb önköltség, ráadásnak a nehezebb hiteltörlesztés vagy a lízingdíj idegőrlő kiizzadása.

Az egyéni gazdálkodók képzettségét illetően se nagyon kellene vernünk a mellünket. Középfokú mezőgazdasági végzettsége 5,6 százaléknak van, felsőfokú pedig 1,8 százaléknak. Ha azt mondom, hogy siralmas, még alávaló módon dicsértem is a kialakult állapotokat. „És ezzel a tömeggel akarunk mi válaszolni a globalizációs kihívásokra?" - kérdezte pár éve H. F., egy nemrég elhunyt napkori falugazdász. (Napkor falu Nyíregyháza közelében. Arról is híres, hogy vadászott itt már vaddisznóra titokban János Károly spanyol király is.)

Jut eszembe: a drága falugazdász-hálózatot főként amiatt kell az országnak fenntartania, mert a gazdáink képtelenek a legegyszerűbb beadvány elkészítésére vagy egyáltalán megértésére. Ha a hivatalaink nem akarják a hajukat tépni - volt rá eset az uniós területalapú támogatások tömeges pontatlansága miatt! -, akkor közhivatalnokkal végeztetik el, amit egyébként az érdekelteknek kellene. Ingyen, persze. (Az általam használt adatok forrása a KSH kiadványa: Magyarország mezőgazdasága, 2005 - Gazdaságszerkezeti összeírás - Előzetes adatok.)

 

A népszavazásra föltett kérdésben ott burjánzik korunk politikai rákja, a nacionalizmus is. E rengeteg bajt és milliók halálát is okozó alapra a jobboldal immár valóságos kápolnát épített. Nemcsak a földkérdés tartozik bele ebbe - és azzal együtt az uniós tagságunk, tehát országunk jövőbeli boldogulásának megkérdőjelezése -, hanem más, alig-alig lappangó uszítás is. Ilyen például az élelmiszerimport elleni hangulatkeltés. Szinte követelik, hogy be kell tiltani az „importszemetet". Az említett képzettségi szint és a ráépülő politikai kultúra jó terep bármiféle populista szövegre, így kiváló termőtalaj a nacionalizmus dudvájának is. Az sem meglepő, hogy a termelők százezrei e megdolgozás nyomán érzik úgy, hogy a külföldi áruk behatolása miatt nincs esélyük a piacon. A megoldást a sugalmazás nyomán abban látják, hogy be kell tiltani az importot. Pedig az Európai Unióban az egyik legalacsonyabb arányú az élelmiszer-behozatalunk. A világ élvonalába tartozó mezőgazdasággal rendelkező Dánia és Hollandia agrárimportja egy főre számítva a miénknek nyolcszorosa!

Erről írta Varga Gyula egyetemi tanár még a 2006 decemberében kirobbant, és a MEGA cégcsoporthoz (meg persze másokhoz is) kötődő élelmiszer-kezelési és -forgalmazási botrány előtt, ám a megállapításai annak tükrében is érvényesek: „Ma sokan vélekednek úgy, hogy harcot kell hirdetni a nagy kereskedelmi láncok, a multik ellen. Mások az élelmiszer-biztonságra hivatkozva (importot elriasztó) kemény kontrollt követelnek. Szerintem minden ilyen jellegű büntető akció hibás, sőt nagyon rossz lépés lenne... Az élelmiszerkontrollt pedig végképp ki kellene iktatni a megzabolázásra szánt eszközök tárából. Ezzel szemben viszont pontosan és következetesen érvényesíteni kell a minőségi és élelmiszer-biztonsági követelményeket, mégpedig nem elsősorban a hazai termelők, hanem a hazai fogyasztók érdekében, s nemcsak az importnál, hanem minden forgalomba kerülő terméknél. Hosszabb távon a termelőinknek is csak ez segíthet piacaik megtartásában s bővítésében. Egy agrárexportra orientált ország - józan ésszel - egyébként sem mehet bele semmilyen kalandba, előbb-utóbb hasonló válaszlépéseket kiváltó, minőség-ellenőrzésnek álcázott kereskedelmi háborúba." (Magyarként Európában. Kézirat.)

Józan ész? Hol van az a nacionalista gondolkodásban? És persze hol van a hosszú távú gondolkodás? Legyőzi azt a pillanatnyi politikai előnyöket ígérő, „az embereknek ez tetszik" szajkózás. Ezzel akár traktorok ezreit is az utakra lehet szólítani, vagy a fővárosba. Mit számít a többi? Az élelmiszerimport ellen ágáló Magosz vezetése még sose kérte, hogy a magyar gazdák által termelt gyümölcsök vagy zöldségek, netán vágóállatok (különösen az antibiotikumokkal jóllakatott csirke vagy pulyka) élelmiszer-biztonsági ellenőrzését szigorítsák a hatóságok. Meg a jogosulatlanul árusított tej, tejtermék, füstölt hús, tisztított baromfi, száraztészta, befőtt vizsgálatát... Pedig milyen varázslatos eredményeket hozna!

 

Mi az oka a torgyánizmus ilyen hosszú virágzásának? Miért fenyegetőzhet a Magosz ezer traktor budapesti demonstrációjával? Miért segítheti a Fidesz parlamenten kívüli hatalmi ambícióit? Miért követelhet magának egy anakronisztikus, minden mondatával retrográd, gazdaságilag jelentéktelen, habár igencsak hangos szervezet döntő befolyást az ország életében?

Gazdaságilag jelentéktelen? Úgy bizony. A Magosz bő negyvenezres tagsága legföljebb a mezőgazdasági termelés 5-6 százalékát adhatja, de inkább még annyit sem. (Hogy érthetőbb legyen: az agrárium a nemzetgazdaságban a GDP 3-4 százalékával részesedik. Annak a 3-4 percentnek a huszadrészéről van szó.) A piacképes termékek 80 százalékát a 7900 társas gazdaság állítja elő. A gazdakörök létét egyes-egyedül az teszi lehetővé, hogy a baloldalnak mindmáig nincs határozott agrárpolitikája.

Hogy 1994-ben a Horn-kormánynak nem volt, azt még elfogadhatónak tartom. A minisztérium szakmai irányítása ekkor magas színvonalúnak tekinthető, megkezdődött az óvatos reformálás, azonban a kormány maga betojt a tüntetők ordibálásától. Végezetül konszenzusos agrárpolitikát szerettek volna kialakítani, minden részvevővel, tudósokkal, érdekvédőkkel. A szándék azonban feledhetetlen kudarcba fulladt. Az agrárium mélyrepülése folytatódott. Ma Ausztria kétszer annyi élelmiszert exportál, mint Magyarország, noha évszázadokon át mi voltunk az éléskamrája. Itt tartunk.

A lényegről ugyanis nem beszél senki. Az országban piacgazdaság teremtődött, és nem lehet a mezőgazdaságban ilyen már nem szocializmus, még nem kapitalizmus, mert ez katasztrófához vezet. Erre kellett volna megoldást kidolgoznia a baloldalnak a 2002-es választások előtt. Csakhogy megint nem készült fel: mintha meglepetésként érte volna a kormányzati felelősség. Az MSZP lózungokkal operált a kampányban, az SZDSZ lila álmokat szőtt a környezettudatos gazdálkodásról - a baloldal agráriusai igazán ártatlanok a választási győzelemben. Viszont azt lehetett gondolni, hogy lapul a tarsolyban egy kompakt agrárpolitika, amit kormányon majd megvalósítanak. Ám nem lapult ott semmi.

A hiányzó elképzeléseket Németh Imre miniszter újfent nemzeti kerekasztallal próbálta pótolni. Hogy majd minden politikai erő, érdekvédelmi szervezet, civilek és tudósok összefogásával sikerül egy korszerű agrárstratégiát kialakítani. Óh, mily naiv ábránd! Az asztal kezdettől szögletessé vált: az ellenzéki pártok kivonultak mellőle. Maradtak olyanok, mint a Magosz vagy a Hangya Szövetkezetek (jellegzetesen 19. századi képződmény a fejlett világban) meg hasonlók. Az eredmény nem agrárstratégia lett, hanem valóságos kabaré. Ott, ahol a részvevők jókora hányada azon munkálkodik, hogy a Föld ne forogjon, hanem álljon? Közös akarat? Ugyan, ugyan!

Azóta a kormányzat politikáját a támogatások jelentik. Ezzel kísérlik meg, hogy nyugalmat teremtsenek az agráriumban. Más cél nem látszik. Nem egyértelmű a fiaskó, noha túlzott sikerekről nem beszélhetünk - gondoljunk a 2005. tél végi traktoros demonstrációra a fővárosban és vidékszerte -, mert a gazdatársadalom egy része könnyen mozgósítható a baloldallal szemben politikai tüntetésekre. (Habár a 2006. novemberi gazdaköri fenyegetőzés nem úgy nézett ki, mintha tömegek álltak volna mögötte.)

Sem a fokozott élelmiszer-biztonsági ellenőrzések, sem a támogatások precíz kiutalásai nem helyettesítik a korszerű agrárpolitikát. És pusztul tovább az ágazat, gettósodnak a perifériák, néptelenedik a falvak sokasága. Az okok pedig abban rejlenek, hogy az egyéni „gazdák" ilyen tömegének gazdasági szerepéhez tökéletesen hiányzanak a feltételek, mind anyagi, mind pénzügyi, mind műszaki-technikai szempontból, ám a megmaradás legfőbb gátja, hogy a tudásháttér sincs meg.

Lehet, hogy nem haladok a divattal, de úgy ítélem meg, hogy a szükséges reformokat - ideértve az agrárreformot is - nem a kormányban kell kidolgozni. A műhelymunkára a pártokban kellene sort keríteni. Ez ismételten elmaradt az MSZP-ben, és sovány vigasz, hogy a többiek sem jeleskedtek.

Mire volna szükség egy korszerű agrárpolitikában? Mindenekelőtt a viszonyok rendezésére. A sok száz milliárdos feketegazdaság visszaszorítására. A versenyegyenlőség megteremtésére. Értelmes földbirtok-politikára. Kiegyensúlyozott agrárfejlődésre. Új agrármodellre. Ha korszerű gazdaságunk nem lesz, semmink se lesz. A világban öldöklő verseny folyik, és az ellenfelek nem a könyörületes szívükről híresek.

Eddig úgy hittem, hogy az ágazat csak önmagát rongálja, fokozatos sorvadásával feltartóztathatatlanul halad egy olyan állapot felé, amikor a főbb termelési eszközök tulajdona külföldiek kezébe kerül. Ez változatlanul fenyeget, mivel gazdálkodóinknak csupán egészen kicsi része versenyképes. Jókorát tévedtem. Az ágazat nem egyszerűen önmagára veszélyes, hanem képes rothasztani az egész társadalmat. A Gyurcsány-kormány két éve próbál hadakozni a feketemunkával, hiszen a foglalkoztatási szintünk a legalacsonyabb az Európai Unióban. A kormány e törekvésében jelenleg abszolút vesztésre áll. A feketemunka nemhogy csökkent volna, hanem még nőtt is, és hetente szedi az áldozatait. Márpedig az aktív korúak foglalkoztatási szintjének növelése nélkül semmiféle reform nem lehet sikeres sem az egészségügyben, sem a nyugdíjrendszerben, sem más területeken, mert hiányozni fog hozzá az adók és járulékok több százmilliárdja. Hiába erősítették meg az ellenőrző apparátust, még a viszonylag jól szemmel tartható építőiparban sem sikerült áttörést elérni, a hatalmasra növelt bírságok sem rettentenek meg senkit. De mit lehet kezdeni a szinte ellenőrizhetetlen mezőgazdasággal? Meg lehet-e szüntetni az ott fölhasznált évi harmincmillió fekete napszámot?

Ellenőrzéssel semmiképp. Több évtizeden át tapasztalhatta az ország, hogy az ellenőrzés szigorával olykor módosíthatók a folyamatok, ám társadalmi viszonyokat megváltoztatni így képtelenség. A reformok eredményessége érdekében az alapokhoz kellene hozzányúlni, mert az ingoványos fundamentumra épített ház bizonyosan a mocsárba süllyed. Előbb korszerű agrárpolitika, s azt követheti a végrehajtás ellenőrzése. Akár új szabályokkal is, például szigorú ingatlanadóval vagy a kedvezmények megszüntetésével.

 

A nacionalista indítékból föltett fideszes/gazdakörös népszavazási kérdés messzire vezet. Lehet, hogy átmegy az alkotmányossági vizsgán, lehet, hogy nem, de figyelmeztet: végre kormányprogrammá kellene emelni a kérdés mögött húzódó viszonyok rendezését. Most erről szó sincs. Ha továbbra sem érzékeli a koalíció a veszélyeket, akkor nincs szükség népszavazásra sem, a legkiválóbb reformtervek maguktól is összeomlanak.