A Mozgó Világ internetes változata

A demokratikus intézmények presztízsének csökkenése, az irántuk való társadalmi bizalom gyengülése nem speciális magyar jelenség. Az állampolgári bizalom a fejlett demokráciákban is egyre fogy, ami a demokratikus működés súlyos anomáliáit jelzi. Magyarországon a közvélemény már a rendszerváltás kezdetén is viszonylag szkeptikusan figyelte az újonnan alakuló demokratikus intézmények működését, az emberek többsége az első pillanattól ambivalens módon viszonyult hozzájuk. Az államszocializmus idején szocializálódott ember el nem tudta képzelni, hogy egy közintézmény független legyen. Magától értetődő volt, hogy az összes intézmény a politikának van alárendelve, és ha szakmai szempontok ütköztek politikai szempontokkal, mindig az utóbbi győzött. A demokratikus intézmények működése formális volt, a közhatalmi intézmények a politikai elnyomás eszközeiként tételeződtek, és a törvényalkotás és a végrehajtó hatalom működésében is a politika primátusa érvényesült. Az erőszakszervezetek társadalmi kontrolljának hiánya, a helyi kiskirályok, a pökhendi és korrupt bürokraták is nem kis mértékben hozzájárultak, hogy az állampolgárok sokkal inkább kiszolgáltatva, semmint kiszolgálva érezték magukat. Nem csoda, hogy a kilencvenes évek legelején a függetlenségüket leginkább deklaráló intézmények, a köztársasági elnök, a bíróságok és az Alkotmánybíróság örvendtek a legnagyobb presztízsnek, és már az átmeneti időszakban jól látszott, hogy az emberek legkevésbé a pártokban és a parlamentben bíznak, nem beszélve a szakszervezetekről, amelyeknek mind a mai napig nem sikerült kiverekedniük magukat a sereghajtó szerepéből. A szakszervezetek iránti általános bizalmatlanságnak azonban csupán az egyik és korántsem legfontosabb oka az államszocializmus idején betöltött „transzmissziós szíj" szerepük, ennél sokkal súlyosabban nyomott a latba minimális érdekérvényesítő képességük és az a tény, hogy a legnagyobb ágazati szakszervezetek mind a mai napig nem voltak képesek elszakadni a politikától, és a szakszervezeti vezetők egyéni politikai ambíciói gyakorta felülírják a munkavállalók érdekeit.

A politikai hatalmi játszmákba már a rendszerváltás kezdetén bekapcsolódó egyházak is igen gyorsan elvesztették a kezdetekkor sem túl jelentős bizalmi tőkéjük jó részét. Nem palástolt anyagi és hatalmi ambícióik széles körű visszatetszést keltettek, bizalmi indexük meredeken esett, és a tekintélyük ma is az átlagosnál alacsonyabb a lakosság körében. Az újonnan kiépülő intézményrendszer többi szereplőjének presztízse is igen gyorsan fogyatkozni kezdett, és a kilencvenes évek első harmadának végére beállt a napjainkban is érvényes átlagértékre.

A demokratikus intézmények szuverenitásának felszámolására irányuló törekvés a Fidesz 1998-as hatalomra kerülésével erősödött fel. Az első nyílt támadás a független intézmények ellen György Kálmán legfőbb ügyész lemondásra kényszerítése volt. Polt Péter korábbi fideszes országgyűlési képviselőjelölt főügyésszé való megválasztása pedig nyilvánvalóvá tette, hogy a Fidesz-kormány a lojalitást fontosabbnak tartja a szakértelemnél. Polt Péter regnálása idején egymást követték a politikai indíttatású döntések, és miközben a legfelkészültebb munkatársak nem elhanyagolható része más munkahely után nézett, a közvélemény szemében a Legfőbb Ügyészség egyre inkább Fidesz-fiókszervezetté vált. A mélypontot azután a Kulcsár Attila kihallgatásáról készült videokazetta nyilvánosságra kerülése jelentette, amelynek láttán szembesülhettünk azzal a mindannyiunk számára megalázó jelenetsorral, hogy miféle jogsértő körülmények, nyegle bratyizás és tendenciózus kérdésfeltevés közepette zajlik a demokratikus Magyarországon egy sokmilliárdos sikkasztással vádolt gyanúsított kihallgatása.

Györgyi Kálmán botrányos lemondatásának mélyen rejlő oka az úgynevezett csonka kuratóriumok kérdése volt, nevezetesen hogy a legfőbb ügyész mint a közalapítványok működését felügyelő szerv vezetője törvénysértőnek vélelmezte, hogy a közszolgálati médiumok tevékenységét felügyelő kuratóriumok kizárólag a kormánypártok által delegált képviselők részvételével alakultak meg. A legfőbb ügyész lemondásra kényszerítése és a csonka kuratóriumok működése a maradék illúziót is eloszlatta, hogy a közszolgálati médiumok bármiféle politikai függetlenséget élvezhetnek. A közszolgálati televíziók és a Magyar Rádió államosítása, szakmai és morális hanyatlása ezzel újabb lendületet vett, és a folyamat azóta is tart. A közszolgálati média, amely a rendszerváltás kezdetén a legmagasabb presztízsű intézmény volt, mára minden szempontból marginalizálódott, és a médiumok versenyébe érdemben beleszólni képtelen, hitelét vesztett romhalmazzá vált.

A csonka kuratóriumok ügye alaposan megtépázta az Alkotmánybíróság tekintélyét is. Miután a legfőbb ügyész állásfoglalására a kormányzó pártok nem a jogsértő állapot orvoslásával, hanem a legfőbb ügyész eltávolításával reagáltak, az ellenzéki pártok az Alkotmánybírósághoz fordultak. A taláros testület azonban - 5:4 szavazati arány mellett - úgy döntött, hogy az alkotmányban biztosított véleménynyilvánítás szabadságára kisebb veszélyt jelent, ha a kuratórium csak kormánypárti delegáltakból áll, mint ha egyáltalán nem működik. Az AB-állásfoglalással kapcsolatban azonban felmerül egy további probléma. A Nyilvánosság Klub a médiatörvény megszületését követően, még 1997 elején fordult az AB-hez beadványával, amelyben arra kérte a testületet, hogy foglaljon állást abban a kérdésben, hogy összeegyeztethető-e az alaptörvényben foglaltakkal, hogy a médiatörvény által életre hívott médiakuratóriumok elnökségének tagjait a parlamenti pártok delegálják. Az AB 1992-ben született határozata szerint ugyanis az alkotmányból az következik, hogy a közszolgálati médiumok működését felügyelő testületekben egyetlen politikai erő sem juthat meghatározó befolyáshoz, ebből pedig nem csupán az következik, hogy a csonka kuratóriumok működése alkotmánysértő, hanem az is, hogy az összes politikai erő együtt sem sajátíthatja ki a közszolgálati média feletti felügyeletet. Ha az Alkotmánybíróság következetes, akkor az 1992-ben született állásfoglalásának megfelelően a médiatörvénynek a közszolgálati médiumok, illetve a teljes médiapiac szabályozására vonatkozó részét meg kellett volna semmisítenie. Ehhez azonban a testület szemlátomást tíz év alatt sem merített elegendő bátorságot, így azután úgy foglalt állást a csonka kuratóriumok ügyében, hogy eközben mind a mai napig nem döntött arról, hogy maguk a kuratóriumok megfelelnek-e az alkotmányosság követelményének. Nem a médiaügyben született alkotmánybírósági döntés volt az egyetlen, amikor azt érzékelhettük, hogy a jogi megfontolások politikai szempontokkal keverednek, sőt esetenként utóbbiak felülírják az alaptörvénybe foglaltakat, és ez bizonyára szerepet játszik a bizalom ingadozásában és abban, hogy ma már az Alkotmánybíróság iránti társadalmi bizalom is lényegesen polarizáltabb képet mutat, mint korábban.

Sajátos módon az egykor az Alkotmánybíróság tekintélyének megteremtésében oroszlánrészt vállaló Sólyom László manapság a köztársasági elnöki intézmény tekintélyének amortizálásában játszik meghatározó szerepet.

A köztársasági elnök a magyar alkotmány szerint a nemzet egységének megtestesítője. A közvélemény - jól érzékelhetően - azt várja el a mindenkori köztársasági elnöktől, hogy felülemelkedve a hétköznapok pártpolitikai küzdelmein magatartásával és állásfoglalásaival a nemzeti konszenzus és megbékélés ügyét mozdítsa elő. Az elmúlt tizenhat év történései jól mutatják, hogy az intézmény iránt táplált társadalmi bizalom azonmód megrendül, ha a köztársasági elnök kilépve alkotmányos szerepköréből a napi politikai csatározásokban vállal szerepet, és kiváltképp ha eközben valamelyik politikai oldal mellett kötelezi el magát.

Már-már hagyománynak tekinthetjük, hogy lényegében a pozíció megszületése óta a köztársasági elnök az ország legnépszerűbb politikusa. Az intézmények iránti általános bizalomvesztés azonban a köztársasági elnök hivatalát sem kerülte el. A legmagasabb értéket - 79 pontot - Göncz Árpád elnöki periódusának első két évében érte el az intézmény, a napi politikai konfliktusok azonban már akkor sem hagyták érintetlenül az elnöki intézményt és az elnök személyét. A közvéleményt jelentősen megosztotta Göncz szerepvállalása a médiaháború eseményeiben és az 1992. október 23-i botrány, amikor a térre szervezett csőcselék belefojtotta a szót az ünnepi beszédet mondó köztársasági elnökbe. Megbomlott az intézmény iránti általános bizalom, Göncz Árpád is a politikai törésvonalak mentén a társadalmat megosztó személlyé vált, és a bizalmi index értéke néhány hónap alatt drámai mértékben, 79 pontról 56 pontra süllyedt. Göncznek azonban viszonylag rövid idő alatt sikerült visszaállítania az intézmény presztízsét, és bár a társadalmi légkör ingadozása a köztársasági elnöki intézményt sem hagyta érintetlenül, összességében mégis azt mondhatjuk, hogy mindvégig megőrizte szuverenitását és az általa megtestesített intézmény tekintélyét.

Göncz Árpádot 56-os múltja, börtönévei és a demokratikus ellenzékben vállalt szerepe hitelesítette, ami az őt a köztársasági elnöki székben követő Mádl Ferencről nem mondható el. Nem használtak az elnöki pozíció presztízsének azok a hol bohózatba, hol tragikomédiába illő jelenetek sem, ahogyan a Fidesz és a Kisgazdapárt vezetői huzakodtak a jelöltállítás jogán, sőt már önmagában az a tény is jelentősen erodálta az elnöki tekintélyt, hogy a két párt között létrejött koalíciós megállapodás eredményeképpen komolyan felvetődött Torgyán József jelölésének lehetősége. Nem könnyített Mádl helyzetén az sem, hogy miközben a parlament Gönczöt mindkét alkalommal már az első körben, meglehetősen széles konszenzussal választotta elnökké, Mádl csak a harmadik elnökválasztási fordulóban, a képviselők alig több mint felének támogatásával válhatott a köztársaság első polgárává. S bár Mádl Ferenc is igyekezett távol tartani magát a napi politikai küzdelmektől, és többnyire megpróbált árnyékba húzódni, megszólalásai és döntései - például alkotmánybírósági beadványai - azt sugallták, hogy kritikus helyzetekben nem tud vagy nem akar felülemelkedni politikai elkötelezettségén. Így azután a Fidesz jelöltjeként elnökké választott Mádl a közvélemény szemében mindvégig a jobboldal elnöke maradt, és ez szolgálhat magyarázatul arra, hogy bár soha nem keveredett éles politikai konfliktusba, mégsem sikerült visszaállítania az elnöki intézmény Göncz által megteremtett tekintélyét.

Ha Mádl Ferencről azt mondtuk, hogy igyekezett szélárnyékba húzódni, „nem kereste a bajt", akkor utódjáról, Sólyom Lászlóról ennek épp az ellenkezőjét állíthatjuk. Paradox módon a köztársasági elnöki intézmény alkotmányos kereteit ugyanaz az elnök próbálja rendre tágítani, aki az Alkotmánybíróság elnökeként épp ezen keretek szűkre szabásán fáradozott. Visszatekintve nyugodtan állíthatjuk, hogy megválasztásának körülményei magukban hordozták elnöki működésének minden sajátosságát. Mert bár arról nem tehet Sólyom László, hogy a Fidesz vezetői a demokrácia írott és íratlan játékszabályait átlépve, a titkos szavazást nyílttá téve kierőszakolták Sólyom elnökké választását, az már az ő szuverén döntése volt, hogy a nemtelen körülmények ellenére is vállalta a feladatot. Jól jellemzi személyiségét az a sajátos magyarázat is, ahogyan megpróbálta negligálni megválasztásának körülményeit. Sólyom László ugyanis mind a mai napig úgy beszél önmagáról, mint a „civilek jelöltjéről", jól lehet nála jobban senki nem tudja, hogy az alkotmányos rend szerint Magyarországon a köztársasági elnök jelölése és megválasztása egyaránt a parlamenti pártok feladata, és a civil szférának ebbe semmiféle beleszólása nincsen. Mindemellett a korabeli közvélemény-kutatások egyértelműen jelzik, hogy Sólyom László társadalmi támogatottsága az elnökválasztást megelőzően is meglehetősen alacsony volt, a szóba jöhető négy jelölt közül messze őt tartották az emberek legkevésbé alkalmasnak a pozíció betöltésére. Azóta is, alig több mint egyéves működése alatt Sólyom Lászlónak több rekordot is sikerült megdöntenie. Politikai szerepvállalásának köszönhetően hosszú-hosszú évek folyamatos trendje tört meg azzal, hogy a köztársasági elnöki intézmény elvesztette vezető pozícióját az intézmények iránti bizalom rangsorában, és a köztársasági elnök lekerült a politikusok népszerűségi listájának éléről. A mutató először 2006 nyarán zuhant történelmi mélységbe, miután a március 15-i ünnepségen az állami kitüntetések átadásakor többekkel nem fogott kezet, majd a korábban kialakult szokásokkal szakítva úgy jelölt legfőbb ügyészt, hogy előtte nem egyeztetett a politikai pártokkal. Ám e látványos gesztusokat megelőzően is volt jó néhány olyan megnyilvánulása, amely azt jelezte, hogy elődeinek konfliktuskerülő magatartása számára egyáltalán nem mértékadó, és részt kíván venni a kül- és belpolitika alakításában. Az amerikai vízum elhíresült ügye, diplomáciai érzéketlenségről tanúskodó külpolitikai ügyetlenségei, a miniszterelnökre és a kormányzó pártokra tett maliciózus megjegyzései a köztársasági elnöki szerepkör újraértelmezésének szándékáról vallottak. Mindez jól láthatóan nem nyerte el a lakosság többségének tetszését, és az elnöki intézménybe mint az egyensúly és a normalitás utolsó mentsvárába vetett bizalom indexe néhány hónap alatt 13 ponttal csökkent. Az önkormányzati választásokat követő szerepvállalásával pedig Sólyom egyszer s mindenkorra megfosztotta magát attól, hogy hitelesen eleget tehessen annak az elvárásnak, amelyet az alkotmány az általa betöltött tisztség viselőjével szemben megfogalmaz.

A rendőrség iránti állampolgári bizalom nem mutatott túlságosan nagy ingadozásokat az elmúlt másfél évtizedben, az átlagos intézményi bizalom szintje közelében maradt, az elmúlt néhány hónap eseményei következtében azonban láthatóan megrendült. A rendőrség heteken keresztül nem tudta kezelni a Kossuth téri randalírozók ügyét, képtelen volt megvédeni az MTV-székházat, és megtépázott tekintélyét tovább rombolta az október 23-i utcai harcokat követő politikai kampány. Az események folytán októberről novemberre 4 ponttal csökkent a rendőrség bizalmi indexének értéke, de a lakosság jelentős részének nem csupán a rendőrségbe vetett bizalma, hanem a biztonságérzete is megrendült.

A bíróságok iránti közbizalom a rendszerváltás első éveiben az átlagosnál lényegesen magasabb volt, majd 92-re jelentős mértékben csökkent, és azóta az átlag körüli szinten stabilizálódott. E mozdulatlanság hátterében azonban nem valamifajta kiegyensúlyozott működés áll, hanem az a körülmény, hogy az igazságszolgáltatás működését a nyilvánosság előtt meglehetős homály fedi. Az elmúlt évtizedek gyakorlatának eredményeként a magyar bíróságok felmutatják mindazokat az anomáliákat, amelyek egy önmagába forduló, belső kommunikáció és külső kontroll nélküli szervezetet jellemeznek, és ez ma már a közvélemény számára is egyre nyilvánvalóbbá válik. Az elmúlt időszakban nagy erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy megdőljön a rendszerváltás utolsó tabuja, és a bíróságok működése végre kikerüljön a mindent elfedő, „jótékony" homályból. A következetlen ítélkezési gyakorlat, az ítéletekben esetenként tetten érhető rasszista motiváció, a törvény előtti egyenlőség elvének hiányos érvényesülése, a bíróság falai közé is beférkőző politika ítéletekben is tetten érhető jelenléte és egyes bírók alkalmatlansága mára ledöntötték a bíróságok bírálhatatlanságának doktrínáját. S bár az igazságszolgáltatás különböző rendű és rangú vezetői ma még nagyon nehezen tűrik a kritikát, az már nyilvánvaló, hogy többé nem rejtőzködhetnek el a nyilvános kritika elől.

Végezetül érdemes szót ejteni néhány, a közvélemény-kutatásokban nem szereplő, ám a közbizalom szempontjából alapvetően fontos intézmény presztízsvesztéséről. Ebben a sorban az első helyre az állampolgárok számára egyre inkább láthatatlanná váló állampolgári biztosi hivatalok állnak. A láthatatlanságnál súlyosabb kritika valószínűleg nem is érheti azokat a hivatalokat, amelyek feladata éppen az állampolgárok kollektív jogainak védelme lenne. Minthogy e gyűjtőfogalom három ombudsman tevékenységét fogja össze, érdemes külön-külön is kitérni rájuk.

A 2000-ben megválasztott új általános ombudsman utolsó említésre méltó megnyilvánulása talán az volt, amikor hivatalának elfoglalásakor elmondta, számára milyen mély megtiszteltetést jelent, hogy éppen az Orbán-kormány idején nyerte el megbízatását: azóta gyakorlatilag eltűnt az állampolgárok szeme elől. Márpedig az állampolgári jogok intézményes védelme nélkülözhetetlen ott, ahol a civil társadalom még erőtlen, a civil szervezetek működése csupán néhány speciális területre korlátozódik, és az állampolgárok csak töredékesen ismerik saját jogaikat, érdekérvényesítő és önvédelmi képességük pedig jelentéktelen. A hivatal betöltőjének láthatatlansága ajándék a hatalom, de büntetés a társadalom számára. Bár az adatvédelmi biztosról nem mondhatjuk, hogy láthatatlanná vált volna, elődjétől eltérően hivatalát meglehetősen egyoldalúan értelmezi. Miközben kétségkívül folyamatos, esetenként túlzott erőfeszítéseket tesz az adatvédelem területén, semmiféle látványos jele nincs annak, hogy legalább ilyen elszántan munkálkodna az államapparátus működésében tapasztalható titkosítási téboly megfékezésén, és meg se próbálja átláthatóbb működésre sarkallni az állami intézményeket. Különös talány a második hivatali periódusát töltő kisebbségi ombudsman működésében érzékelhető változás. Eleinte rendkívül aktívan és hatékonyan lépett fel a kisebbségeket ért sérelmekkor, és jelenléte már önmagában fontos üzenet volt a társadalom számára, az utóbbi években egyre ritkábban hallunk róla, miközben a kisebbségek, elsősorban a rendszerváltás legfőbb vesztesének tekinthető romák helyzete folyamatosan romlik.

A Magyar Nemzeti Bank függetlensége nem csupán a monetáris politika stabilitásának és a demokrácia minőségének, hanem az ország külső megítélésének is fontos tényezője. Nem vitás, hogy az első „félrelépés" ezen a területen az volt, amikor Surányi György az MNB elnökeként aláírta a demokratikus chartát, ugyanakkor azt is le kell szögezni, hogy Surányi György elnöksége idején az MNB mindvégig megőrizte önállóságát és szakmai függetlenségét. A Fidesz-kormány pénzügyminiszteri székét az MNB elnöki pozíciójára cserélő Járai Zsigmondról azonban a legkevésbé sem mondható el ugyanez. Járai Zsigmond a 2002-es kormányváltást követően ugyanúgy a politikai viták és a választási kampányok elfogult résztvevőjévé vált, ahogy a korábban független Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és a Központi Statisztikai Hivatal is.

És a sor nyilván vég nélkül folytatható. A demokratikus intézményrendszer iránti bizalmatlanság egyre nő, márpedig a tekintély és bizalom elvesztéséhez elég néhány hónap vagy akár egyetlen rossz mondat is, a megreparálásukhoz viszont akár generációkra is szükség lehet, miközben a napi politikai csatározások oltárán feláldozott intézményi szuverenitás, tekintély és bizalom nagymértékben akadályozhatja a reformfolyamatok végrehajtását.