A Mozgó Világ internetes változata

„...tizennégy éve tartozom a legnépszerűbb és legismertebb tíz magyar politikus közé. De amíg tíz évvel ezelőtt 56-58 pont kellett ehhez, ma 43 is elég. Tartozom magamnak annyival, hogy nem várom meg a végleges leértékelődést..." Az idézet abból az interjúból való, amelyet Kuncze Gábor a 168 Óra 2006. november 30-i számában adott abból az alkalomból, hogy bejelentette: visszavonul a pártelnöki székből. Az elnök úr bizonyítékát adta, hogy a magyar politikusokat is zavarja az a feltartóztathatatlan tekintélyvesztés, amely a rendszerváltó politikai osztály másfél évtizednyi működését érte. Akik még e folyamat legelejének cselekvő részesei voltak, nagyon is jól emlékezhetnek rá, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt a mainál összehasonlíthatatlanul szélesebb körű szimpátia, elismerés, segítőkészség vette körül a politikai elitet. A népszerűség elvesztése törvényszerűen járt együtt a tekintély és a bizalom megrendülésével, egyik tényező magával hozta a másik gyöngülését.

Hosszan taglalhatnánk, hogyan szűkülhetett be valamennyi jelentősebb politikai tábor rekrutációs bázisa, hogyan lehetséges, hogy ugyanazokat a meggyötört arcokat láthatjuk viszont a lehangolóan kisszerű, ám annál ádázabb csatákban. Miért durvult el a nyilvános/közéleti érintkezés hangneme, stílusa, s a kikerülhetetlen bulvárosodás nem tette-e tönkre a hatásvadászat iránt hevülő szereplőréteg maradéknyi hitelességét? Nem lehetséges, hogy e leharcolt politikai kaszt az átalakulási folyamat áldozatává vált, és az lenne a legcélszerűbb, ha minél előbb átadnák a helyüket felkészültebb és kevésbé megtörhető fiatalabbaknak?

Nem vitatva e fönti megközelítések jogosságát, elemző figyelmünket ebben az írásban másféle magyarázatok felé fordítjuk.

Van ugyanis egy nem kevésbé súlyos s a felvetett probléma lényege szempontjából nem kevésbé fontos jelenség. Nemcsak a személyek, a látható/hallható/tapintható politikusok tekintélyét kezdte ki az eltelt tizenhat év, hanem mindazon intézményekét is, amelyeket megjelenítenek és képviselnek. A legfontosabb társadalmi-politikai intézményekbe vetett bizalom alakulásának mérése 1989-ben, tizennyolc évvel ezelőtt kezdődött, s a legutóbbi év adatai is azt erősítik meg, amit már hosszú-hosszú ideje tapasztalhattunk. Azt, hogy az intézmények öszszevont átlaga különösebb törések nélkül mutat csökkenő tendenciát.

A továbbiakban megkísérlünk röviden bemutatni nyolc olyan tényezőt, amelyek közül egyiket sem tekintjük külön-külön sorsdöntőnek, de együttesen mégis kielégítő magyarázatul szolgálhatnak annak megértéséhez, miért szeretjük egyre kevésbé politikusainkat. (Már ha egyáltalán valaha is „szerettük" őket...)

1) Az intézményekhez való ambivalens viszonyulásunk. A magyar ember szereti is meg nem is a hatalmi-közösségi-politikai intézményeket. Azt feltétlenül szereti bennük, ha bármit megoldanak helyette, azt viszont nagyon utálja, ha nem az elvárásai szerint működnek. (Mondhatnánk, így van ezzel a német, holland, angol stb. ember is, de a nemzetközi összehasonlító politikai kultúravizsgálatok éppenséggel azt mutatják, hogy pontosan az intézményekhez való természetes, illetve természetellenes viszonyok szerint lehet nagyon világos különbséget tenni a politikai kultúrák között.) E problematikus kapcsolat még bonyodalmasabb, ha az államról, pártokról, szűkebben vett hatalmi szervekről van szó. Egyfelől úgy hisszük, hogy ezek az intézmények mindenhatók, és nem ismernek semmiféle korlátot, másfelől eleve nem bízunk benne, hogy ügyködésük végeredménye megelégedésünkre szolgál majd. Egyszerre becsüljük túl a teljesítőképességüket - főként akkor, amikor azt reméljük, hogy helyettünk oldhatnának meg valamit -, s fogadjuk mérhetetlen gyanakvással a tevékenységüket. Főképpen olyan esetekben, amikor magunkat maximálisan kiszolgáltatottaknak érezzük velük szemben. S e gyanakvásra generációkon át felhalmozódott, meg-megerősített tapasztalataink adnak okot.

 

2) Az intézmények elnyomó jellegéről. A magyar társadalom döntő többsége a legutolsó három, tartósan működő rendszerben (a Monarchiában, a Horthy-korszakban, valamint a szocialista kaland négy évtizedében) mértékadóan azt élhette meg, hogy a vele közvetlenül érintkező intézményi felületek tartósan, mélyen, igazságtalanul represszívek. Ezek az intézmények nem arra valók, hogy az életet könnyebbé tegyék, hanem éppen ellenkezőleg. Arra, hogy az amúgy is nehezen megoldható dolgok intézésének útjába akadályokat gördítsenek. Az intézmény kikerülése, a szakadatlan elhárításra való berendezkedés, a mindennapi életben folytatott partizánharc rendszerről rendszerre állandó élményként adódott át. Nem általában kellett túlélni az intézményi vegzatúrát, hanem konkrétan. Itt hatóság volt a kalauz is meg a hentes is, a házmester valami ismeretlen hatalom meghosszabbított karja, a közigazgatás pedig maga az Istenség, a megfellebbezhetetlen igazságok végső fóruma. S a „politika", a nagypolitika még ezek fölött, valahol a sejthető, de meg nem tapasztalható világok valamelyikében lakozott, nem pedig a földön. Mindenféle intézménynek megvolt a maga ronda, elviselhetetlenül pocsék arca. Az elmúlt száz év magyar kulturális termékeinek elsöprő többsége későbbi, szerencsésebb átélők számára mind a mai napig eme élmények lenyomatait közvetíti.

 

3) Az intézmények hiányzó közösségi bázisa. Ha máshonnét nem, akkor Hankiss Elemér negyedszázadnyi munkáiból, nyolcvanas évekbeli kutatásaiból pontosan tudhattuk azt, hogy az intézményi rend, a szervezett világ mögül milyen döbbenetes erővel hiányzott a természetes közösségek támasztéka. Ha bármiféle természetes integráció, közösségi szerkezet elkezdte magát megszervezni - legyen az akár lakóhelyi, szakmai, kulturális, szabadidős stb. forrású -, előbb-utóbb beleütközött a hatalmi intézmények permanens gyanakvásába, vagy ha nem abba, akkor a csillapíthatatlan kisajátítás-igényekbe. S fordítva: az intézményi terjeszkedés számtalanszor közösségi álarcokban próbálta elfogadtatni magát, s ezáltal folyamatosan devalválta a tényleges közösségi erőfeszítések természetes legitimitását. A közösségi ideológia túl gyakran bizonyult az alávetettség, az önként vállalt/eltűrt represszió trójai falovának. Közösségi támasztékok híján a legkülönbözőbb társadalmi csoportok olyanoknak tekintik az intézményeket, amelyek valójában nem az övék, nem az ő érdekeiket és értékeiket szolgálják, hanem valamiféle távoli világét. Olyan világét, amely a legkevésbé sem barátságos és jóindulatú velünk.

 

4) Az intézmények távolsága. Ha nem a miénk az intézmény, akkor kié? Az övék? Kik azok az ők? Valami távoli világ, olyan, amelyről nem lehet konkrét, kézzelfogható tapasztalatunk, amelyet nem ellenőrizhetünk, nem befolyásolhatjuk a működését, amely semmi jót nem jelenthet nekünk. A magyar kultúrában évszázados üzenet, hogy „a politika távol van": úri huncutság, aztán meg elvtársi huncutság volt, újabban polgári huncutság lett, vagy legfeljebb vállalkozói trükk. A szakértelem is - tudjuk - ócska bolsevik trükk. A politika az, amit kevesek és távol űznek. Mostanában van ugyan valami verseny, kezd is elegünk lenni ebből a terhessé vált versenyből... Megint jönnek, kopogtatnak, nem hagynak békén. A szavazatunk persze kell nekik, de semmi jót nem hoznak.

Amióta osztott pályás a politikai verseny, azóta az alulmaradónak mindig vigaszt jelenthet, hogy demagóg módon együtt szomorkodhat a „csalódott tömegekkel", azokkal, akiket mindig becsapnak, akik mindig is tudták, hogy a politika a szélhámosság és az ingyenélés valami bonyolultabb formája. S paradox módon az új, demokratikus, pluralista elveken berendezkedő politika a maga sokkal nyíltabb szabályaival roppant hatékonyan járul hozzá a politikum hagyományosan rossz hírnevéhez. Húsz évvel ezelőtt nem sok esély lett volna rá, hogy a politikusok viselt dolgairól bármiféle negatívum médianyilvánosságot kaphasson, ma pedig nincs olyan nap, amikor ne értesülhetnénk valami visszataszító mozzanatról.

Hál' Istennek - mondhatnánk, de mindez törvényszerűen jár együtt azzal is, hogy a társadalom azon része, amely nem alakított ki magának újfajta attitűdöket az elmúlt tizenöt év során, régi beidegződéseinek megfelelően, sokszorosára felerősítetten dolgozza fel az új rendszerhez fűződő valamennyi kedvezőtlen élményét. Ha ma milliók elégedetlenek a politika meg a politikusok teljesítményével, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt jóval elégedettebbek voltak. Jelentheti például azt is, hogy ma már egyáltalán nem emlékeznek rá, hogyan vélekedtek minderről egykoron (miáltal piacot nyitnak a kollektív amnézia szellemi hullarablói számára, akik persze boldogan élnek e váratlan ajándékkal). Vagy azt, hogy a túlnyomó többség a kezdetekkor - a rendszerváltás hajnalán - a megalapozott remények helyett sokkal inkább illúziókban ringatta magát. Egyszóval ezt az új keletű bizalomvesztést sokféleképpen értelmezhetjük, de annyit most is megállapíthatunk, hogy „a politika nem a mi világunk része, hanem valami idegen elem" hagyományos bizalmatlanságának történelmi szövedékét az eltelt másfél évtized nem tudta szétszaggatni. Ahhoz arra lett volna szükség, hogy a többség folyamatosan szerezhessen pozitív tapasztalatokat. Nem egyszer, nem kétszer, és nemcsak ünnepi módon. Hogy a történetileg kiformált tapasztalatok erősségét az „új történelem" alakítsa. Ehhez képest a megszerezhető/feldolgozható tapasztalataink e téren a legjobb indulattal szólva is „vegyes jellegűek" voltak.

 

5) A politikai közösségek sérülékenysége és az intézmények. A magyar közírók sok-sok évtizede visszatérő feladata annak rendszeres megfejtése, hogyan lehetséges, hogy a magyar politikai kultúra ennyire sérelemérzékeny, minden kudarcot mélységesen számon tart, s honnét van ennyi késztetés a pesszimizmusra való legendás hajlam állandó újratermelésére. Az idevonatkozó legfontosabb ismereteket Gombár Csabától Csepeli Györgyig, Pataki Ferenctől Körösényi Andrásig az elmúlt évtizedekben tucatnyian összefoglalták, ezért csak a legszükségesebb és ide leginkább illeszkedő megfigyeléseket idézzük fel. A természetes bázison kihordódó közösségek hiánya elsősorban a politikai jellegűek esetében szembetűnő probléma, ezek ugyanis a maguk kisebb és nagyobb szerveződési szintjein számos traumával, kudarccal terhelten működhettek. S a legtöbb esetben egyáltalán nem természetes módon haltak ki és el, hanem éppenséggel valamely közhatalmi/politikai intézmény hatékony közreműködése folytán. Magyarországon alig található olyan közösség, amelynek a saját kudarcáról ne lenne meg a maga rémtörténete, miként az is jellemző, hogy alig található olyan közösségi forma, amely túlélte volna az elmúlt száz év gyakori rendszer- és kormányváltásait. A kudarcok, vereségek, a kívülről jött hatásokkal, támadásokkal szembeni védekezésképtelenség a mártíriumnak kedvez, s a legkülönbözőbb intézmények emléke leginkább az ilyen-olyan közösségek sorsának beteljesítőiként marad fenn. Az intézményi emlékezet szükségképpen szervezetkötött és korlátozott hatású, a közösségi emlékezet viszont sokkalta kreatívabb - nemritkán az intézmények rovására. Az 1988 után újraalakuló egykori történelmi pártok énképében megszűnésük borzalmas és igazságtalan emlékei minden egyéb élményt háttérbe szorítottak, s egyúttal az új kezdet megbízható eredetmítoszaivá is váltak. A Kádár-korszak rendőrségéről (sokszor utólag kialakított) emlékképek például mind a mai napig rendíthetetlen bázisát jelentik annak, hogy mit gondol a liberális értelmiség a rendőrség szerepéről, feladatairól, s ha ez a felfogás konfrontálódik a napi realitásokkal, akkor azonnal működésbe lép az egykori intézményi emlékkép mitizált változata.

1991-ben a kárpótlás és az igazságtétel intézményesítése hónapjaiban töretlenül tudott tért hódítani az a sérelmi emlékkultúra, amelynek jegyében emberek milliói szűkítetten értelmezték át a 45 utáni korról szerzett élményeiket. (Amivel nem szeretném kétségbe vonni az egykori sérelmek valóságosságát, csak azt akarom jelezni: elég volt megváltoztatni egy-két intézkedés megítélését ahhoz, hogy ezek után emberek jelentős tömege valamennyi sérelmét az új keletű értelmezés lehetőségeire fűzze fel.)

Ebben a képtelen versenyben meglepő módon a sérült tudatú politikai közösségek jóval hatékonyabb erőkként működnek, mint az egykor félelmetes hatalmú intézmények. Hová lett például az a párt, amelynek még 1988-ban is több mint nyolcszázezer tagja volt? Hová tűntek mindennapi intézményi rutinjai, szokásai s a kései diktatúra rémtettei? Hová lett 1956 után az az Ávo, amely fél évtizeden keresztül egy egész nemzetet tartott rettegésben? Avagy tágabb perspektívában: hová lett az a szovjet birodalom, amelybe fél évszázadra be lett tagolva a mi nemzetünk is mindenestől - az iskolákkal, a matematikapéldákkal, az úttörőkaszttal, a kizárólagos külkereskedelemmel, a mindenütt ott lévő laktanyákkal s a többivel? Hogyan tudott egy ekkora erejű, roppant szervezettségű intézményi rend ilyen nyomtalanul eltűnni? Akkor, amikor 1989/90 fordulóján a régen halottnak hitt egykori politikai közösségek örökösei úgy bújnak elő, hogy közben évtizedekig a hangjukat sem hallhatta senki... Egyszóval az újkori magyar politikai kultúrában fölöttébb talányos a folyamatosan sérült közösségek és a nekik egykoron sérelmeket okozó politikai intézmények viszonya. S hogy mennyire az, arra talán a legjobb példa az évente vissza-visszatérő üstökös, az ügynökügyek sorozatos botrányainak zavarodott visszhangja.

 

6) Intézménytisztelet, mítoszok és szimbólumok. Ha egy tágan értelmezett politikai közösség - mint a magyar nemzet - életében az intézmények tisztelete tartósan nincs jelen, mert nem is lehet, ha nem nőnek fel generációk ugyanazon alapintézmények elfogadása és tisztelete jegyében, akkor a helyükön előbb-utóbb a sokkalta puhább, kevésbé racionális természetű mítoszok és szimbólumok lesznek az elfogadott összetartó erők.

Az intézményi rend egyfajta fantáziát, érzelmeket, nagyobb tömegeket kevéssé megmozgató fegyelmezett realitást hagyott örökül. Ha egyáltalán örökölhető ez az élmény. A mítoszok szabadon alakíthatók, roppant flexibilisek, kellő találékonysággal bármiféle új helyzetre aktualizálhatók, a szimbólumok értelme bármikor újradefiniálható. Ha racionálisan kevéssé indokolható meg az ország politikai kettéválasztása, akkor például a kokárdaviseléssel mindez alkalmilag nagyon praktikusan megoldható. Ha az intézmények távoliak, érzelmileg nem tudunk velük kellően azonosulni, akkor szimbolikus tartalmakkal pótolhatjuk a hiányukat. Ha nem vagyunk nagyhatalmak, akkor minden jelentős beszédet elkezdhetünk a Nobel-díjasok származási országok szerinti megszámlálásával, az még mindig lelkesítőbb, mint a mai iskolarendszer versenyképességével való szembenézés. Ha nem tudjuk átlátni a Kárpát-medence 19. századi etnikai/demográfiai átrendeződési folyamatait, akkor ez még mindig megoldható a trianoni igazságtalanságok felemlegetésével. Ha veszítünk, akkor még mindig praktikusabb a külső körülményekkel, az ellenfelek eredendő galádságával példázódnunk, semmint kritikailag szembenézni valós teljesítményünk színvonalával. S mindegy, hogy Máltáról/fociról van-e szó, avagy választásokról. Olyan kultúrákban, ahol az intézmények tekintélye alacsony, ahol nem bíznak a rögzített, kölcsönösen ellenőrizhető szabályok megtarthatóságában, ahol az ésszerűség által létrehozott Intézményi Rend folyamatosan ésszerűtlen végeredményeket produkál, ott az intézményi respekt helyét előbb-utóbb törvényszerűen veszi át a szimbolikus politizálás. Ott az érvelés ereje helyébe a hitszerűség lép; a mítoszok érvényén nem kell gondolkodni, mert nem is lehet. Mitikus előírásokat csak követni lehet, esetleg tartózkodni, de az is nagyon veszélyes, mert a rituáléból kilógó renitens automatikusan vonja magára a hívők közösségének rosszallását. (A focimeccsen nem lehet csak úgy nézőként, elfogulatlanul szemlélődni, főként nem a hazai szurkolótábor kellős közepén.)

Az 1990 utáni másfél évtized ebből a szempontból is felemás fejleményeket hozott. Egyrészt igaz, hogy a jogállamiság eszmekörének széles körben elfogadott alapértékeit és intézményeit csak nyilvánvalóan szélsőséges csoportok vonják kétségbe. Másrészt időnként mégiscsak kétségbe vonják. És van rá példa, hogy ezzel a gesztussal olyan figyelemhez jutnak, amit egyébként politikai súlyuk semmiképpen sem indokolna. 2006 ősze ebben a dilemmában meglehetősen meglepő leckét adott, és sokáig nehezen feledhető támadásokkal szolgált. Az elmúlt évek folyamatos kampányküzdelmei nagyon is kedvező terepet kínáltak a szimbólumokban tobzódó, mítoszokat gyártó politizáláshoz.

 

7) Kedvezőtlen attitűdök és az intézmények magára maradása. E sorok írója a nyolcvanas évek elejétől csaknem tizenöt évet tölthetett politikai szocializációs vizsgálatokkal, ezért nagyon is tisztában van vele, hogy az 1990 előtti időkből két olyan politikai attitűd hatása is áthúzódott az új korszakra, amelyeknek nem lehetne sok közük a rendszerváltás utáni állapotokhoz. Mégis mind a politikai infantilizmus, mind pedig a politikai cinizmus nemhogy eltűntek volna, inkább szembeszökően új dimenziókkal, korábban nem is sejtett tartalmakkal „gazdagodtak". Politikai infantilizmuson egykoron azt értettük, hogy alig-alig vállaltuk önmagunkért a felelősséget. Hogy nem mertük vállalni konfliktusaink nyílt színi megvívását, hogy szívesen vettük, ha helyettünk járnak el, oldanak meg minden nehézséget, hogy nehezünkre esett felnőtt, jogokkal és kötelezettségekkel bíró állampolgárként viselkednünk. Tudtuk persze azt is, hogy ez az infantilis viselkedés többnyire a kényszerű elhárítás és a tehetetlenség terméke, s a többség ezt a látszatgyerekességet korántsem jószántából választotta. Ennek egyik meghatározó vonása, a tanult tehetetlenség azonban több mint másfél évtized múltán is meglepő hatékonysággal jellemzi sokak politikai magatartását. Ráadásul időközben a politika világa olyan elképzelhetetlen mértékben bulvárosodott, s olyan erővel hat rá a szórakoztató média mindennapi hatásmechanizmusa, hogy a felszínt tekintve maga a politikum is hasonlóképpen vált infantilissá. Az egykori konfliktuskerülők ma már ország-világ előtt vállalják még azon privát vitáikat is, amelyeknek az égvilágon semmi közük bármiféle közösségi/tanulási modellhez, ha ez együtt járhat akár csak ötpercnyi médianyilvánossággal. (2006 őszének Kossuth téri forradalmárai valósággal versenyeztek egymással a kereskedelmi tévés megjelenésért, viselkedésüknek ezerszer több közös vonása volt a délutáni Mónika- és Balázs-show-k műbalhéival, mint bármiféle hagyományos radikális politikai részvételi formával.)

Politikai cinizmusnak eredetileg azt az attitűdöt neveztük, amelyben kifejeződött a Kádár-korszak legutolsó évtizedének látványos ellentmondása: mindennek volt egy hivatalos és egy informális kerete, megjelenése, megoldása. Mindenki tudta, mi a hivatalos út, mit mond a jogszabály - és azt is mindenki tudta, hogyan lehet valójában bármit elintézni, többnyire a hivatalos úttal homlokegyenesen ellenkező módon. Ez a cinikus, össznépi összekacsintás természetesen legkevésbé sem nevelt jogkövető magatartásra, és a jogállami normák helyreállítása, az alapvető intézmények megteremtése után tömeges konfliktusok forrásává vált. Ez a cinizmus aztán furcsán kombinálódott az új világ egyik előre kevéssé látott ellentmondásának következményeivel: a verseny istenítése, a teljesítményelv váratlan rázuhanása a többségre megint elindította a folyamatot. Valami és valaki sikeres volt, de nem túl ízléses módon, olykor pedig a jogszerűség határán mozogva. Valaki egészen kivételes teljesítményt nyújt, de nemritkán az értelmetlen szabályok ellenére. Valami versenyképes, de ennek az ára túl sokak kudarca. Valami sikeres, de csak kevesek számára - hiszen ugyanannak sokkal többen szenvedik kárát. És az eredeti, a diktatúra elviseléséhez szükséges cinizmus új vonásokkal gazdagodott: ezúttal a sikeresség minden más dimenziót háttérbe szorító hatása, leckéi tanítják nekünk az újfajta cinizmus elemi formáit.

Mármost mindkét attitűd roppantul alkalmas rá, hogy rájuk támaszkodva folyamatosan meg lehessen kérdőjelezni jó néhány alapvető intézmény szükségességét, és szélesebb körben való terjedésük még olyankor is biztosan alapozza meg az intézményekkel szembeni gyanakvásokat, amikor a hétköznapi tapasztalat nem szolgáltatna megfelelő és elegendő bizonyítékokat az intézményi utálatokra.

 

8) Tágabb perspektívából. Az intézmények folyamatos, megállíthatatlannak látszó tekintélyvesztése mögött jórészt olyan összefüggéseket azonosíthatunk tehát, amelyek a közelebbi és távolabbi, de mindenképpen történeti jellegű magyarázatok elfogadására csábítanak. Mindez lényegét tekintve talán igaz lehet, de vigasznak kevés. Végül is a tizenhat évnyi tapasztalat már önmagában is tekintélyes idő. Nem rekeszthetünk ki a legújabb korból több mint másfél évtizednyi időszakot azzal, hogy mindez most még a „mához" tartozik. Az új magyar demokrácia intézményi gyakorlatát bizonyára számos olyan, ismétlődő hiányosság terhe nyomja, amelyek miatt nagyon kevéssé várható, hogy a kedvezőtlen történelmi beidegződések, örökségek elhomályosuljanak. Fogalmazhatunk durvábban is: ilyen örökség terhével 1990 után a demokratikus, pluralista berendezkedés alapintézményeinek tízszer különbül és a megszokotthoz képest sokkal szélesebb elfogadottsággal kellett volna folyamatosan működniük; csak ennek nyomán nyílhatott volna némi esély ama örökség elhalványodására. Mint tudjuk, nem így történt.

S hogy miért nem, annak megértéséhez érdemes egy pillantást vetni mindazon országok élményvilágára, amelyek a birodalom összeomlása után hasonló átalakulási feladatokkal küszködnek. Azt láthatjuk, hogy - szinte az egyetlen Szlovénia kivételével - az intézményekbe vetett bizalom, az új demokrácia tekintélyének alakulása a velünk egy sorsot megélő országokban a miénkhez hasonló pályát ír le. A rendszeresen felvett összehasonlítható adatok tükrében a szlovák, román, lengyel, horvát lakosság még nálunk is elégedetlenebb a demokrácia működésével. Több országban hazánk állampolgárainál is jobban utálják a pártokat, a parlamentet, a kormányt. S ami különösen elgondolkoztató: az említett országokban úgyszintén lejtenek a bizalmi indexek, vagyis a legmagasabb elfogadottságot mindenütt a rendszerváltás hajnalán mérték.

Ezek szerint Kelet-Közép-Európa polgárai leginkább 1990 környékén szerették és tisztelték a maguk hatalmi berendezkedéseit? Akkor, amikor azok még annyira újdonságot jelentettek, hogy igazán nem is tudtuk mihez viszonyítani a létezésüket? Legfeljebb a vágyakhoz, leginkább a reményekhez? Vagyis az empirikusan kimutatható csalódottság és gyöngülő elfogadási hajlam csupán az egykori - túl nagy és kevéssé megalapozott - illúziókkal való folyamatos leszámolás jelensége? Igen is, nem is.

Annyiban feltétlenül igen, amennyiben az egész régiót páratlanul pozitív tömegérzelmek árasztották el 1990 táján. Általános volt/lett az a reménykedés, hogy a nyugatias intézmények minél gyorsabb átvétele előbb-utóbb automatikusan maga után húzza ezen országok lakóinak életszínvonalát, jólétét, szociális biztonságát és egyre javuló közérzetét is. Ennyi év távlatából ma már higgadtabban ítélhető meg, hogy a frissen kiformálódó intézmények ennyiféle várakozásnak eleve meg se felelhettek. Egy időben, néhány éven belül teremteni demokráciát, piacgazdaságot, jólétet és eukonform viszonyokat - mindez nemcsak hogy illúzió volt, hanem idővel még nagyobb gondot okozott az az attitűd, amely nagyon kevéssé számolt azzal, hogy az új viszonyok is ki fognak termelni számtalan, korábban teljesen ismeretlen problémát (munkanélküliség, jövedelmi polarizáció, az országok nyitottá válása, a hagyományos piacok és termelés gyors szétesése stb.). Törvényszerű, hogy az új, meglehetősen laza társadalmi gyökerű intézményi világ nagyon nehezen bírja azt a sokoldalú és folyamatos nyomást, amelyet a legkülönbözőbb elégedetlenségek gyakorolnak rájuk.

 

Ám ez a csalódássorozat sem olyan egyértelmű kudarc, mint amilyennek első ránézésre gondolnánk. Az illúzióktól való megszabadulás egyúttal olyan bonyolult tanulási folyamat, amelyben emberek milliói válhatnak valóságos állampolgárokká. A tekintélyvesztés egyúttal azt is jelenti, hogy azon intézmények és azok a politikusok, amik/akik tartósan vívnak ki maguk számára elismerést, minderre legtöbbször már a maguk jól megszolgált, folyamatosan kiérdemelt és megtartott presztízsük jegyében tesznek szert. S ez a tekintély hosszabb távon sokkal tartósabb társadalmi köteléket jelenthet, mint amit a hierarchia teremtett meg a maga eleve adott, jogilag és a szokások által garantált autoritásával. Lehet, hogy ez a csökkenő bizalom, a megcsappant tekintély egyébként reálisabb viszonyokat takar, mint az a fajta elismerés, ami a hatalmi távolság, a mindenhatóság félreismerése nyomán reánk hagyományozódott. Mindez nem kíván felmentést adni az intézmények és a politikusok többnyire kétségbeejtően alacsony elfogadottságának valóban kritikus szintjére. A helyzet változatlanul ugyanaz, mint tizenhat évvel ezelőtt: az intézmények és a politikai osztály vállát nyomja a feladat, hogy újból és újból elfogadtassák önnön gyakorlatukat, döntéseiket, nyilvános konfliktusaikat, elkülönült létük indokoltságát és értelmét. S e tehertételen az a tény sem változtat, hogy ma már jóval körültekintőbb módon ítélhetjük meg, mit is várhatunk a politikum világától.

Az írás 1) pontjában körvonalazott kettősség azonban úgy tűnik, még jó ideig fennmarad. Az intézményekhez fűződő viszonyaink továbbra is ambivalensek lesznek, legfeljebb a kétértelműség szerkezete változik meg. Igaz, az nagyon. 1989 előtt - Szűcs Jenő Bibót interpretáló nagyvonalú gondolatait egy percre kölcsönvéve - az alapvetően keleties-rendies szerkezetekbe szövődött belé az a nyugatias mentalitás, amely állandóan beleütközött az intézményi keretek szűkösnek bizonyuló határaiba. Úgy tűnik, az elmúlt tizenhat évben mindennek a fordítottját élhetjük át. A nyugatias intézményi keretek, a szabadságra szabott formák nehezen viselik azt a keleties slamposságot, azokat a cinikus és kisszerű szerepjátékokat, amelyekkel nagyon jól ellavíroztunk a végletekig relativizálódott, felbomló rend világában. Ezúttal a nyugatias intézmények mutatják ki roppant erővel annak a balkáni/keleti bazári modernizációnak a nevetségességét, amellyel Kelet felé tartva mindig jól elboldogultunk. Ezúttal viszont itt is Nyugat lesz. Már ha az intézményeinket is megtanuljuk nyugatiasan működtetni.