A Mozgó Világ internetes változata

A 2006 őszén a főváros megszokott rendjét feldúló demonstráció- és zavargássorozat egy hatalomátvételi kísérlet szerves tartozéka, illetve túlburjánzó kísérőjelensége volt. Persze nem „klasszikus" puccskísérlet zajlott. A terv lényegét tekintve áttetszően egyszerű, a megvalósítás kísérletét tekintve azonban igencsak bonyodalmas volt, hiszen mégsem Kolumbia-alsón élünk. Egy többszakaszos, előre meghatározhatatlan számú destabilizációs lépésből álló folyamat vezetett volna a Gyurcsány-kormány megbuktatásához, majd az Orbán Viktor uralta jobboldal hatalomátvételéhez. A kudarcot követően, a hisztéria lecsillapodása és a rend helyreállta után megkönnyebbülve akár homokba is dughatnánk a fejünket, tehetnénk úgy is, mintha nem tudnánk, mi zajlott az elmúlt hónapokban.¹ Akad elég tennivaló a „komolyabb dolgokkal"; a pénzügyi stabilizáció, a reformok sora, a tervbe vett nagyszabású fejlesztések kiemelt figyelmet érdemelnek. Csakhogy a jelek szerint a hatalmi játszma nem ért véget, Orbán Viktor újra keveri a lapokat.²

 

Miféle válság, milyen hazugságok?

A válság szó jelentéstartománya elég széles, hogy egyelőre értelmező jelző nélkül, mintegy hipotetikusan alkalmazzuk az őszi eseményekre. Nos, ezt a válságot természetesen nem Gyurcsány Ferencnek az MSZP-frakció balatonőszödi zárt ülésén elhangzott, onnan titkosszolgálati módszerekkel ellopott, majd alapos előkészítés után, célzatos szelekcióval közkinccsé tett záróbeszéde okozta. (Közállapotainkra jellemző, hogy nem a hangfelvétel bűnözői módszerekkel történt megszerzése keltett felháborodást, nem ezt tekintették a morális válság jelének, mintha egy demokratikus köztársaságban a politikai küzdelmek során ártalmatlan csínytevés lenne titkosszolgálati eszközökkel illegálisan szerzett információk felhasználása.)³

Az események megértésének kulcsa annak tisztázása, hogy mi volt a 2006-os parlamenti választások valódi tétje. Egy rendes európai parlamentáris demokráciában semmi megrendítőt nem okoz a kormányváltás. A szemben álló felek ugyan mélyen átélik a győzelem eufóriáját vagy a vereség keservét, de nem tartják úgy, hogy az ország végveszélybe jut, ha nem ők kerülnek többségbe. Az alulmaradó pártok nem folytatják a felhevült kampányt, hanem elfogadják a választók ítéletét, nem vonják kétségbe a megválasztott kormány legitimitását, riválisaikat nem tekintik a nemzetre rontó gazfickóknak, bírálataik célja nem az ország politikai és gazdasági stabilitásának megrendítése a kormányzó erők ellehetetlenítése érdekében.

A 2006-os választások előtt a jelek arra utaltak, hogy Közép-Európában folytatódik a trend, a Fideszhez hasonló radikális nacionalista, autoriter vezetésű és demagóg-populista eszközöket gátlástalanul bevető pártok kerülnek kormányzati pozícióba. Václav Havel még az előző év őszén fojtó légkör kialakulásától tartott térségünkben, ha ezt a folyamatot nem sikerül megállítani. Berlusconi (hajszálon múló) veresége biztató előjel volt ugyan, de az olasz helyzet mégiscsak jelentősen különbözik az Európai Unióba újonnan felvett országokétól, amelyek társadalmaiban megjelentek a csalódások keltette „csatlakozási válság" tünetei.⁴ Lengyelországban a Kaczynski ikrek hatalomra jutása, majd Szlovákiában a radikális nacionalistákat a koalícióba fogadó Fico-kormány megalakulása okkal keltettek veszélyérzetet Európa-szerte. Nyilvánvaló jele volt ennek, hogy a választási kampányban az európai konzervatívok és kereszténydemokraták (az amerikaiakról nem is beszélve) feltűnően vonakodtak a Fidesz támogatásától, csupán a „családhoz" tartozó pártnak kijáró minimális gesztusokra voltak kaphatók. A pénzügyi egyensúlyi helyzet romlása és az eladósodás növekedése természetesen nem volt titok senki előtt, ám mind a politikusok, mind a globális piac meghatározó szereplői óvakodtak attól, hogy a helyzetet dramatizálva az ellenzék kampányához nyújtsanak érveket. Nemcsak a gazdasági helyzettel voltak ugyanis tisztában, hanem azzal is, hogy mivel járna, ha egy kormányváltás után a Fidesz abba az irányba vezetné az országot, amelyet nem csupán választási kampányában, hanem egész korábbi ellenzéki politikájával jelzett.

Az azóta bekövetkezett fejlemények miatt már feledésbe merült, pedig rögtön a választási kudarc után a bukása okait önfelmentő módon soroló Fidesz-vezér a nyugati támogatás hiányát antiglobalista nacionalizmussal igyekezett propagandaelőnnyé alakítani. Orbán önkritika helyett a magyar jobboldali hagyományra oly jellemző nemzeti sérelmi politikát élesztgette. A hazaáruló luxusbaloldal győzelmét - a szélsőjobboldal kedvenc összeesküvés-elméletét idézve - az idegen pénz győzelmeként értelmezte. Azt is megtudtuk, hogy az igaz magyarok „szagról megismerik" a nemzetidegen oligarchiák pénzének birtokosait. Arról már 2005 nyarán értesültünk a nemzet miniszterelnökétől, hogy a baloldaliak minden adandó alkalommal rárontanak a nemzetre, bár hozzátette: túlzás lenne állítani, hogy genetikailag vannak kódolva ilyesfajta magatartásra. (Ezek után csak az a kérdés: vajon mi az a nem túlzás, ami értelmet ad e megjegyzésnek?)

A Fidesz-vezér ezzel a bukásmagyarázattal nemcsak elhárította az immár jó tíz éve követett stratégia alapjainak felülvizsgálatát, hanem egyúttal magasabb fokozatúra kapcsolta a vereséghez vezető politika intenzitását. Pedig a választási harc fejleményei igazán bőségesen adtak volna okot önvizsgálatra. Szerverbetörés, magyarvizslás rágalomhadjárat, rivális jelölt megzsarolása, szinglihordás sértegetés, szándékos törvénysértés a demokratikus jogrend iránti mély elkötelezettségre utaló „oszt jó napot" kitétellel, durva kulturális agresszió Mikola, Semjén és Wittner első vonalba állításával, a kormánytöbbség húsz évre szóló „elintézése" a kettős állampolgárság révén, a gazdasági program pótlása egy nemzeti konzultációs „amit tetszik parancsolni" jellegű populista ígérethalmazzal - címszavakban így foglalható össze a Fidesz mély keresztényi erkölcsről tanúskodó választási kampánya. Ehhez képest már meg sem lepődünk azon, hogy a súlyos morális vétkek sorozatát elkövető politikusok hónapokkal később pironkodás nélkül képesek erkölcscsőszi szerepben ripacskodni.

Normális politikai viszonyok között a siralmasan teljesítő MSZP-nek simán el kellett volna veszítenie a választásokat, ami meg is történt volna, ha egy valóban kormányképes, mérsékelt konzervatív párt az ellenfele. A Fideszt azonban egy magát és pártját balhitek örvényébe taszító sorozatvesztes irányítja hosszú évek óta. Nem elsősorban azért kerekedett felül az MSZP, mert meggyőzőbb volt a kampányban - amelynek csúcspontján, a miniszterelnök-jelölti tévévitában Gyurcsány lazán feltörölte a padlót riválisával, aki az egyenlő felek „szemtől szembe" vitája elől ott is megpróbált kitérni -, bár a jól szervezett kampány nélkülözhetetlen előfeltétele volt a sikernek. Sokkal inkább azért győzött a liberálisokkal szövetséges baloldal, mert az ország többsége számára - akiknek a köztársaság nem csupán „ruha a nemzet testén" - taszító perspektívának mutatkozott az a fajta Fidesz-Magyarország, amelynek kiépüléséből 1998 és 2002 között bőséges ízelítőt kapott. Ennek a világnak a felidézése döntötte romba a Fidesz reményeit a hatalom visszaszerzésére. A választók többségét elriasztotta az orbáni autokrata populizmus hatalomra jutásának esélye.⁵ Megint sokan voltak, de nem elegen. Nem volt nagy kunszt előre látni, hogy ismét nem egyszerűen eltérő programokkal fellépő két kormányképes párt között kell majd dönteni, hanem újra a két Magyarország csap össze.

A 2006-os választásnak nem csupán az volt a kuriózuma, hogy a választók a rendszerváltás óta most először nem váltották le a kormánypártokat. Még fontosabb volt, hogy nem a „populizmusvetélkedő" győztesét jutalmazta szavazatával a többség. Egyik oldal sem tartózkodott az ígérgetéstől, de az illúziókeltés közel sem volt egyenlő mértékű. A dilemma a választások előtt is világosan látszott. A Mozgó Világ 2006. januári számát a „propaganda, píár, populizmus" témának szentelte, s ennek mintegy bevezetőjeként a Gyurcsány Ferencet faggató Rádai Eszter egyenesen nekiszegezte a kérdést a miniszterelnöknek: mi történne, ha egyszer végre valaki bevallaná a választóknak, milyen nehézségekkel kell szembenézniük a közeljövőben?⁶ A válasz egyértelmű volt: annak nagy valószínűséggel a bukással kellene szembenéznie. Magam ugyanitt bátorkodtam fölhívni a figyelmet: „Így a választások közeledtével most már az a kérdés, hogy van-e hatékony propaganda-ellenszere a populizmusnak. A kutyaharapást szőrével módszer, a populista eszközök átvétele nem az. Ez részint diszfunkcionális, részint oda vezet, hogy a vetélkedésbe elmerülő nagy pártok politikusai a közéleti diskurzus elhülyülésének újabb mélységeibe süllyedjenek alá. Olyan mélységekbe, ahonnan talán már nincs is visszaút."⁷

Mostanság a visszaút kétségbeesett keresése közepette érdemes határozottan leszögezni: a 2006-os választások legfőbb tanulsága nem az volt, hogy a Fidesz túlhazudta magát a még hihető mértéken, ezáltal győzhetett először a kevesebbet ígérő párt. Természetesen lehet a „hazugságdiskurzus" keretében is értelmezni a történteket, sőt az őszi fejlemények tükrében nem is kerülhető meg. Sehová nem vezet azonban, ha abban az egyszerű formában tesszük meg az összehasonlítást, hogy rőffel méricskéljük: ki mikor és mekkorát hazudott, a választókat mennyivel több nem létező állami pénz rájuk költésével kecsegtette. Azzal a megállapítással sem megyünk sokra, hogy az igen tisztelt nép nem teljesen hülye, noha választások idején rendre több mézet követel a madzagra, és megbünteti azt a pártot, amelyik nem hajlandó őt kellően attraktív módon áltatni.

Kár volna éppen 2006-ot a politikai hazugságok tobzódásának éveként értékelni, hiszen jó ideje nyilvánvaló, hogy az ország hazugcsapdában vergődik. Erre a helyzetre reflektált két esztendeje, 2005 januárjában a Mozgó Világ tematikus „hazugság-száma", amelyben magam is kifejthettem véleményemet. Mivel ez azóta sem változott, ezúttal csak utalok az abban foglalt megkülönböztetésre a politikusok mindenütt és minden korban alkalmazott rendes polgári hazudozása, illetve a Bibó István által kárhoztatott hazug konstrukció, a hazugságra épülő politika, ha úgy tetszik, a rendszerhazugság között. Aki ezt a különbséget figyelmen kívül hagyva egy kalap alá vesz mindenféle politikai hazugságot, az keveset ért meg a magyarországi politikai küzdelmek természetéből. Ismeretesek az 1990 óta épülő rendszer öröklött és újonnan szerzett (jórészt pártsemleges) hazug konstrukciói: a korrupció, a privatizációs lenyúlások, az uram-bátyám világ továbbélése, a gazdaság és a politika egyre szorosabb összefonódása, összefüggésben a pártfinanszírozás megoldatlanságával, a kiterjedt fekete- és szürkegazdaság, az aránytalan közteherviselés az adózás ismert, mégis eltűrt anomáliáival, a szociális-jóléti szféra forrásaival való visszaélés, a kiváltságok kibogozhatatlannak tűnő hálózata. Ki ne tudná hosszan sorolni a példákat? A rendszerváltás idején oly sokat emlegetett erkölcsi válság a parlamentáris demokrácia megteremtésével nem szűnt meg, s bár feltárhatóvá váltak jelenségei, hamar kiderült, hogy a leleplezések mit sem segítenek, „következmények nélküli országban" élünk. A piacgazdaságnak a globalizációs folyamatok uralma mellett végbement kiépülése súlyos feszültségekkel, a társadalmi különbségek növekedésével járt, s ezek a jogállami viszonyok ellenére új anómiákhoz és a rendszer társadalmi elfogadottságának romlásához vezettek. A meglévő kényszerek ellenére nem automatikusan és teljesen elkerülhetetlenül történt így, hanem a politika szereplőinek tevékeny közreműködésével. Ebben az értelemben okkal beszélhetünk a folyamatot vezénylő „rendszerváltó elit" kudarcáról. Nem csupán a politikusok népszerűségi mutatói süllyednek, hanem a demokratikus intézmények iránti bizalom is egyre fogyatkozik. Ha valami válságba jutott, akkor az a köztársaság alapja, a minimális közmegegyezés, amely a demokratikus jogállam intézményeinek működéséhez és karbantartásához, valamint a honpolgári közösség magatartási normáinak önkéntes követéséhez elengedhetetlen.

Elfogulatlanságukkal tüntető elemzők a politikai szféra drasztikus tekintélyvesztéséből azt a következtetést vonják le, hogy hasonló mértékű felelősség terheli a magyar társadalom végletes kettéosztása miatt a gyűlöletpolitikába süllyedt két oldalt. A kölcsönös elutasítás intenzitásából és a mindkét oldalra jellemző démonizálás jelenségéből könynyen levonható ilyesfajta értékelés, mintha a jobboldaliak komcsizása és a baloldaliak fasisztázása egylényegű, csak éppen ellentétes irányultságú sérelmi politika következménye lenne. A kiváltó ok és a rá adott, szerkezetében hozzá hasonló válaszreakció ilyesfajta összemosása azonban a lényeget fedi el. Aki így ítél, a Fidesz tíz év óta követett megosztó, az ellenfelet a nemzetből kitaszítani igyekvő stratégiájának a következményeit hárítja felelősségként azokra is, akiket kezdeményezői arra szemeltek ki, hogy ennek a politikának a kárvallottjai legyenek. A nemzetéért magát föláldozó hazafi versus nemzetére rontó hazátlan bitang, a hívő keresztény versus erkölcsi fertőbe süllyedt ateista, a büdöskomcsi népnyúzó versus derék antikommunista polgár megosztottságot sulykoló, kemény munkával átjárhatatlan politikai törésvonallá alakító Fidesz Orbán vezetése alatt képtelen feladni ezt a stratégiát, hiába vallott többször kudarcot. Ezáltal egyre mélyebb válságba taszítja saját magát, és egyre kilátástalanabb állapotokat idéz elő a hazai politikai viszonyokban.

A gyűlöletkeltő politika a Horn-kormány ciklusa óta a Fidesz-stratégia központi eleme. Akkor indult a Bokros-csomag elleni hisztérikus támadás, kiegészítve azokkal a gesztusokkal, amelyek alkalmasnak mutatkoztak a keresztény-nemzeti hívószavakra fogékony teljes jobboldal megnyerésére. A szocialista-liberális kormány „idegenszerűségéről" szóló tétellel Orbán Jörg Haider útjára lépett, azóta is azon halad. Egy konfrontációs politikai stratégiában a gyűlöletkeltő hazugságoknak különlegesen erős csoportképző erejük van, ez pedig megakadályozza, hogy a hazugságok leleplezésének bármiféle hatása legyen a saját táborhoz tartozók körében.⁸ Ezért korántsem valami véletlen elszólás, hogy Orbán a szélsőséges gyűlöletkeltő sajtót ajánlotta pártja táborának szellemi táplálékául, mint ahogy a „mérsékelt" Pokorni Zoltán is tettleg vállalt szolidaritást a neonáci eszmék közvetítésétől korántsem tartózkodó hetilappal, még ha igyekezett is némi elhatárolódással menteni a menthetőt. A szélsőjobboldal iránti nyitottsággal, az ordas eszmék beszivárgásának elfogadásával elérték, hogy a gyűlölet az elkötelezett baloldal választótáborában viszonzásra talált, jóllehet a balliberális sajtóban sosem volt tapasztalható a Magyar Nemzet vagy a Demokrata feliratot viselő nyomdaipari termékek uszító őrjöngéséhez akár nyomokban is hasonlító hangvétel. Az egymás kölcsönös démonizálásáról szóló kritikáknak van ugyan alapjuk, de hiba volna megfeledkezni róla, hogy a jobboldali radikalizmus démona nagyon is valóságos utcai zavargások képében mutatkozott meg, hasonló szélsőbaloldali megnyilvánulások viszont egyáltalán nem tapasztalhatók.

Még jóval az őszödi beszéd megjelenése előtt, de már a botrányt a hazugságok emlegetésével megalapozó időszakban született Bauer Tamás írása, amely rámutatott, hogy a Fidesz tizenegy éve folytatja „a politikai hamis beszéd üzemszerű működése" gyakorlatát,⁹ de hangsúlyozta azt is, hogy ez nem menti a szocialista-liberális kormány - finoman szólva - „igazságkerülő" kommunikációját. Az a cikk a gazdasági realitásokhoz és az igazmondáshoz való haladéktalan visszatérést sürgette, teljes joggal, de a közéletet felforgató őszi eseménysor éppenséggel nem erről szólt. Orbán és csapata pontosan a hazugságok folytatását, a hazug konstrukciók fenntartását követelte a kormány stabilizációs és reformpolitikáját támadva, egyszerre hirdetve a bevételcsökkentő pénzügypolitikát és a jóléti kiadások növelését, miközben az erkölcsi válságra hivatkozva a kormány megbuktatása érdekében legitimációs válság előállításán fáradozott.

Nem remélhetett volna sikert, ha a jobboldal táborát évek hosszú sora óta nem hatja át az orbáni szellem, amely „anyagi erővé" változott a Kossuth téri tüntetésfolyam és az utcai randalírozások során. Orbán sikerrel terelte saját zászlaja alá azt a kemény munkával egységesített választói tábort, amely érvényesnek fogadja el, sőt lelkesen támogatja a kétmagyarországos megosztó politikát. Közvetlenül a választások után, megelőzve, hogy a Fideszben megérlelődhessen a pártvezér leváltására irányuló szándék, Orbán sürgősen összetrombitálta híveit, és utcai demonstrációval általuk legitimáltatta magát, mintegy felvilágosításul az esetleges tévelygőknek: csakis az ő zászlaja alatt sorakozik fel a kétmilliós választótábor.

A jobboldal zömét nem valamiféle programban megtestesülő politikai koncepció tartja össze a Fideszben, hanem a vezér által megszemélyesített kultúrharcos ideológiai katyvasz. Inkonzisztenciája és gyakorlati jelentésének hiánya senkit nem zavar a „viktorista" lelki közösségben, mert a szerepe csakis saját bensőséges hitéletükben értelmezhető.¹⁰ „Orbán Viktor a magyar politikai mezőny egyik legtehetségesebb alakja, a jövőben is ő lehet a jobboldal kovásza. De táltosnak sokkalta alkalmasabb, mint operatív irányítónak" - kockáztatta meg a blaszfémiát egy interjúban Kósa Lajos, akiben sokan a lehetséges utódot vélik felfedezni.¹¹ Igaza is lehetne, ha a Fidesz ma már nem politikai vallásként funkcionálna a támogatók körében, amihez csak oldalágon kapcsolódnak a közpolitikai tennivalók ellátására is szolgáló személyek. Az olyan eszelős megnyilvánulásokat produkáló politikusok felbukkanása a Fidesz-kampány emblematikus figuráiként, mint Semjén, Mikola és Wittner, nem véletlen hibák sorozata volt, hanem az orbánista Fidesz adekvát megjelenése, amit ősszel a „Kossuth tér" viszsza is igazolt.

A Fideszben a keresztény-nemzeti hívószavakon kívül nincs semmi, amitől európai értelemben vett konzervatív pártnak tekinthetnénk, inkább egyfajta radikális tradicionalizmus jellemzi. Pregnáns megjelenése ennek a felfogásnak Orbán Viktor nevezetes kijelentése, amely szerint „a nemzet a test, a köztársaság csak a ruha". Az etnikai alapú „organikus" nemzetfelfogás szerint a nemzet „öröktől való" természetes közösség, tagjaitól függetlenül létezik, magasabb rendű, fölöttük álló értékeket megtestesítő és magasabb rendű érdekeket képvisel, ennek megfelelően alárendelődést kíván meg a hozzá tartozóktól.¹² Egyenesen következik belőle a nemzet szakralizálása és egységben való felfogása, a nemzeti érdek értelmezésének kizárólagossága. Aki meg van győződve róla, hogy ezt a nemzeti érdeket az ő közössége és csak az képviseli hitelesen, az nem lehet ellenzékben, legfeljebb ideiglenesen és valami végzetes félreértés (választási csalás vagy aljas megtévesztés folytán) kerülhet parlamenti kisebbségbe. Ez ellen azonban éppen a nemzet érdekében kötelesség fellépni, hogy mihamarabb megszüntessék a nemzet számára tűrhetetlen állapotot. Ez a fajta nemzetfelfogás jól ismert a két világháború közötti időszak radikális nemzeti ideológiáiból - a következményeivel együtt. Debreczeni József meggyőzően mutatta be, hogy Orbán Viktor a magyar jobboldal tradíciói közül a legrosszabbat, nem Bethlen István, hanem Gömbös Gyula örökségét folytatja, mert „Csurka nyomán ő is megérezte, hogy az utóbbira a mai magyar jobboldali közeg sokkal inkább vevő."¹³

A globalizációs folyamatba illeszkedő átalakulás a rendszerváltás illúzióit lerombolta. Éppen az Európai Unióhoz való csatlakozás időszakában vált nyilvánvalóvá, hogy nem lehet tovább az átmenet sikere érdekében a keservek elviselését kérni. Ez pedig különösen jó terepet kínál a politikai kuruzslóknak, akik a „nemzeti sorstragédiák" sorába illeszkedő sérelmek gyógyítására panaceaként kínálják a fundamentalista és populista politikát. Nem speciális magyar, sőt nem is csak a posztszovjet térségre jellemző jelenségről van szó. A nyugati országokban is ijesztően terjednek az ókonzervatív, vallási fundamentalista vagy éppen a radikális nacionalista eszmék. Ezeknek az a közös jellemzőjük, hogy politikai nézeteiket megkérdőjelezhetetlen erkölcsi alapon hirdetik. Ezeknek a nézeteknek önmagukba záródó és ezen belül kikezdhetetlen, kívülről pedig feltörhetetlen logikájuk van, így racionális érvekkel jószerivel megingathatatlanok. E logikán belül a Fidesz hisztérikusan moralizáló kampányának egyértelmű az üzenete: a nemzetre rontó „gonosz" megtestesítőivel harcba kell szállni. Ha van nehezen megbocsátható vétek Gyurcsány Ferenc őszödi beszédében, akkor az éppenséggel az, hogy az 1998 és 2002 közötti kormányzása során ijesztő amoralitásáról tanúságot adó Fidesz-vezérnek alkalmat adott rá, hogy purifikátorként lépjen fel, és híveit, köztük a sokat emlegetett „jóarcú fiatalokat" teljes meggyőződésük mellett állítsa hatalmi politikája szolgálatába.¹⁴

„Egy lószart, mama!"

 

A közvélemény-kutatási adatokból kiderült, hogy Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédének szelektív nyilvánosságra hozása és a Fidesz hazugságkampánya nem rontott a szocialisták támogatottságán. Az MSZP mutatói a nyár végére értek mélypontra, a jobboldali tömegeket megmozgató hisztérikus kampány nem járt a kormánypártok további népszerűségvesztésével. Az október eleji önkormányzati választások eredménye az előzetes felméréseket igazolta, novemberre pedig az emberek többségének érezhetően elege lett a jobboldal turbulens magatartásából. A kemény megszorításokat tartalmazó költségvetés vitája ellenére csökkent a Fidesz előnye.

Az igazi probléma tehát ott keresendő, hogy a kormány hitelvesztése az önkormányzati választási kampányra időzített botrány nélkül is bekövetkezett. Gyurcsány Ferenc a parlamenti választási propagandában az új kormányra váró hármas feladatból természetesen a legvonzóbbat, a fejlesztéseket hangoztatta, miközben az azonnali kemény megszorításokat kívánó pénzügyi stabilizációt és a másfél évtizede halogatott reformok ügyét igencsak szemérmesen kezelte. Az MSZP szerencséjére a Fidesz „rosszabbul élünk..." szlogen köré épített depressziókampánya éppen azokra a jóléti intézkedésekre irányította a figyelmet, amelyek a hatalmasra duzzadt államháztartási hiányt okozták. Mint kiderült, az MSZP parlamenti képviselői sem voltak tisztában vele, hogy milyen sürgős és kemény lépéseket követel meg a helyzet, noha ismeretesek voltak a tények, a mérvadó közgazdászok álláspontja, és azok a kommentárok sem hagytak sok kétséget a teendőkről, amelyek a konvergenciaprogram végleges változatának benyújtásához adott haladékot kísérték. Még ha csak arról lett volna szó, hogy az MSZP-s politikusok bedőltek saját propagandájuknak! Ennél rosszabb volt a helyzet: tényleg nem voltak beavatva a tervekbe. A miniszterelnök bizalmatlansága persze nem volt indokolatlan, amint azt a szerverbetörés, majd az őszödi beszéd titokzatos megszerzése bizonyította. Ha akadt vaskos hazugság a kampányban, akkor az az állítólag kész reformtörvény-tervezeteket tartalmazó dossziék bemutatása volt. Gyurcsány Ferencnek ezért tényleg bocsánatot kellett volna kérnie a támogatóitól, akik felültek ennek - mint például magam is -, és úgy vélték, a választási győzelem után a második Gyurcsány-kormány nyomban világos és részletes programmal áll elő, amelyben megkülönböztethetők a stabilizációs szakasz megszorító intézkedései, érthetőek az átfogó reformok céljai, követhető az ütemezése, látszanak az eszközei, és persze tartalmazza az uniós forrásokra alapozott, a kampányban emlegetett nagyszabású fejlesztések fő vonalait.

Más történt. Részben azért, mert az MSZP régóta esedékes átalakulása minden fogadkozás és generációváltás ellenére elmaradt. A nevezetes május 26-i beszéd tudvalevően válasz volt a frakcióban elhangzott felszólalásokra,¹⁵ és meglehetősen lehangoló a kép, amely ennek alapján az MSZP-ről alkotható.¹⁶ Sovány vigasz, hogy az egész politikai „elit" rémesen kontraszelektált, és a Fidesz még sokkalta borzalmasabb. Az MSZP vezetősége a választások után sem vette át a párt formális irányítását, a választási bizottság mandátumát hosszabbították meg, élén a miniszterelnökkel, tekintettel a közelgő önkormányzati megméretésre. A kormány autoritását semmi nem korlátozta, és a mindig hasznos kontroll hiánya ellenére alighanem még ez volt a jobbik eset. Egy merő aggodalom volt mindenki az MSZP-ben, hogy kibírja-e a párt nehezen kiküzdött egysége a megszorítások korszakát. Különösen ha bekövetkezik, aminek be kell következnie, és az önkormányzati választásokon az ellenzék kerekedik felül. Nem kicsit, nagyon. A korábban tapasztaltak alapján egyáltalán nem volt kizárható a pozíciót vesztő helyi politikusok lázadása, ami az egész kormányzás megrendítésével fenyegetett. Feszültséget keltett az ellentmondás: az erőviszonyok stabilizálása érdekében jó lett volna fékezni a „reformdühöt", miközben gyorsítani kellett a stabilizációs döntések és a reformok előkészítésének folyamatát, hiszen még egyszer nem lehetett hiteltelen konvergenciaprogrammal előállni, megrendítve a vezető pénzügyi körök bizalmát és kockáztatva az Európai Unióból származó fejlesztési forrásokhoz való hozzájutást.

Gyurcsány Ferenc nehéz meneten jutott túl május 26-án a lehengerlő hatású záróbeszéddel. Bármit is hitt azonban, az MSZP-frakció meggyőzésével nem jutott túl a kezdés legnehezebb részén. Már csak a hosszadalmas és titokzatos előkészületek miatt is nagy várakozás előzte meg a kormányprogram júniusi bemutatását. Ehhez képest a parlamenti fellépés meglepően erőtlenre sikeredett. Ha valamikor, hát ekkor kellett volna a miniszterelnöknek a legnagyobb nyilvánosság előtt elmondania mindazt (természetesen nem ugyanazzal a stiláris nyerseséggel és igaztalan túlzásokba eső önostorozással), ami őszödi beszédének a lényege volt, és ami jószerivel elsikkadt a botránykeltés közepette. Akkor utólag is az derülhetett volna ki róla, hogy „nagyon is erkölcsi alapozású szöveg."¹⁷ Hogy a retorikai túlzások egy hazug konstrukcióval való szakítás eszközei voltak.¹⁸

Nem egyszerűen az őszintétlenséggel, az igazság eltitkolásával, a megtévesztéssel való leszámolás az inkriminált beszéd lényege, hanem a rendszerben rejlő hazugságok felszámolása iránti eltökéltség. „Egy lószart, mama!" - szerintem ebből az indulatos mondatból fejthető meg az őszödi felszólalás legfontosabb üzenete. Miről is volt szó? Hadd idézzem hosszabban a beszédnek ezt a szakaszát: „El lehet még így egy darabig lébecolni. Persze hogy bonyolult az egészségügynek a dolga. De hát amelyikünk bemegy egy egészségügyi intézménybe, tudja, hogy hazugságok sokaságára épül. Persze hogy az oktatásban borzasztóan nehéz bármihez hozzányúlni. De igen, azt látjuk, hogy nem egyenlően osztja a tudást széjjel. Valamelyikötök mondta, az mégiscsak - talán az Arató Gergő -, azért mégiscsak a legnagyobb igazságtalanság, kérem szépen, hogy a magyar oktatási rendszer egyik oldalról a köztünk lévő társadalmi különbségeket fölerősíti, nem gyengíti, aztán meg szegregál is. Hát ez az igazi nagy probléma, ez a nagy gond. És az a nagy gond, hogy azoknak adjuk az ingyenes állami oktatást, kérem szépen, akik a legjobb családokból jönnek. Hát ehhez képest nem az a botrány, hogy ki kell fizetni háromszázalékonként. Ha van társadalmi botrány, akkor az, hogy a felső tízezer termeli magát újra közpénzen. Mi meg ezt nem merjük kimondani, és be vagyunk szarva, hogy azt mondjuk, hogy egyébként a hét százalékot akkor tessék fizetni. Ne áltassuk itt egymást. Ez az igazi botrány. Az az igazi botrány, hogy akiről a Laci beszél, az ő cigány embereinek, annak tizedolyan jó minőségű egészségügyi szolgáltatás jut, mint nekem. És mióta az anyám, az anyámnak ismerik a nevét Pápán és Gyurcsány Katusnak hívják, azóta neki is jobb jut, a kurva életbe! Nem tudta, hogy mi történt. Megjavult az egészségügyi rendszer, fiam? Mondom: egy lószart, mama. Az az igazság, hogy fölismerik a nevedet. Ez botrány."¹⁹ Meg az a botrány, hogy nem ezek a mondatok hangzottak el - illetve ezek nem hangzottak el - megszámlálhatatlan sokaságban minden rádió- és tévécsatornán.

A kormány a program meghirdetését követően sem rendezte össze a négyéves ciklusban soron lévő teendőket érthető és követhető stratégiává. A megszorítások és a reformok lépései zavaros összevisszaságban jelennek meg a közvélemény előtt, az Európai Unió pedig, amelytől a fejlesztésekhez szükséges hatalmas összegeket reméljük, a konvergenciaprogram szigorú ellenőreként mint valami gonosz külső erő, a megszorítások legfőbb követelője tűnik fel sokak szemében.²⁰ Ha az államreformról, a jóléti rendszerek átfogó átalakításáról nincs párbeszéd és nincs róluk megegyezés, hanem lépései összekeverednek a pénzügyi stabilitást szolgáló megszorításokkal, akkor nem derül ki, hogy egy baloldali kormánynak miféle pozitív viszonya lehet hozzá. Márpedig tudvalevő, hogy az immár tizenhat éve formálódó rendszer súlyos társadalmi igazságtalanságokat is hozott. Ha nem történik semmi, a társadalmi fölemelkedés csatornái végképp bezárulnak, a szétszakadás rögzül, az igazságtalan kiváltságokat fenntartó, ráadásul diszfunkcionális szerkezetek és működésmódok megmaradnak, folytatódik a tömeges potyázás a tisztességes adófizetők rovására, a szociális juttatások nagy részét a rá nem szorulók használják fel. A hisztérikusan támadott (egyébként valóban vitatható) vizitdíj úgy aránylik ezekhez a problémákhoz, mint a biciklitároló az atomerőműhöz.

Világosan kellett volna az első perctől beszélni, így lehetne ellenőrizhetővé tenni a választópolgárok számára, mi az, ami túl van az időleges megszorításokon, és merre is tartanak a reformok lépései. Ekkor lehetne joggal hivatkozni rá: ha a szocialisták szavazói négy év múlva úgy tapasztalják, nem arra haladt az ország, amerre egy baloldali kormánynak vinnie kellene, akkor - de csak akkor - az a kormány bukjon el. Jól kidolgozott stratégia és a róla szóló világos beszéd híján a kormány rohamos tempóban veszítette el nagy nehezen megszerzett hitelét. Nem kezdődött reformdiktatúra, de konszenzus esélyével kecsegtető egyeztetések sem indultak, hanem a kettő közötti kavarás folyt - alighanem a legrosszabb variáns, amit a kormánypolitika elfogadtatása szempontjából el lehet képzelni. Megint csak a szocialista kormány kompetenciájába vetett hit rendült meg, amint az korábban Medgyessy Péterrel történt. Az MSZP 2003-ban egyszer már produkált egy hasonló előadást, amikor ténylegesen kemény megszorítások nélkül, félig sem átgondolt tervek kiszivárogtatásával érte el népszerűsége zuhanását. A kora tavasszal még reményekkel teli, megfiatalodott baloldali választótábort magára hagyták, szóra sem méltatták (hacsak a „nem fog fájni" biztatást nem tekintjük annak), miközben a sorozatlúzer Orbán saját népe körében megint a balsors tépte nemzet méltatlanul elbukott - setét ármánnyal elbuktatott, valójában győzhetetlen - hőseként ünnepeltette magát.

A kormánybuktatás kísérlete

 

A kormányoldallal ellentétben Orbán Viktornak nagyon is markáns elképzelései voltak a teendőkről és a közéleti disputák meghatározásáról. Egy pillanatra sem lankadt a figyelme, tevékenysége központi tényezője lett, hogy belső ellentétektől dúlt, a lázongás tüneteit mutató pártját belekényszerítse radikális stratégiája követésébe, amely a hosszú évek óta tartó „hideg polgárháború" újabb intenzív szakaszának megnyitását jelenti. Kétség nem fért hozzá, hogy az ország érdekeire fittyet hányó következetes destabilizációs politika révén megszilárdítja „vezénylő tábornoki" pozícióját a jobboldalon. A vezérelven felépített és autokratikus módon irányított Fidesz alávetett politikusai tehetetlenek Orbán akaratával szemben. Korábbi közeli munkatársai (egyben potenciális riválisai) inkább félrehúzódnak, mintsem ellentmondjanak neki, jószerivel csak a kenyeres pajtás Kövér László maradt meg mellette. Kósa Lajos, Pokorni Zoltán, Rogán Antal helyi hatalmi pozíciókat szerzett, nyilván megelégelve az öngyilkos politikában rájuk osztott kiszolgáló szerepet, de még Áder János sem vállalta tovább a frakcióvezetői tisztséget. Most Navracsics Tibor intellektuális presztízsének rohamos leépülése van soron, a bármilyen csacskaság elmondására kapható Szijjártó Péter esetében ilyesmiről nem beszélhetünk.

Orbánnak kapóra jött (ha nem titkosszolgálati eszközökkel lopták volna ki rejtélyes valakik, azt mondanám, a legszebb ajándék volt) a Gyurcsány-beszédet tartalmazó hangfelvétel. Felrémlett annak esélye, hogy a destabilizációs politika egy jól kidolgozott válsággerjesztő taktikával akár Gyurcsány menesztéséhez, a kormány megbuktatásához és előrehozott választásokhoz, így a hatalom visszaszerzéséhez vezethet. Nem szükséges visszanyúlni a választások elvesztése esetére forradalmat vizionáló Kerényi-típusú eszelősök megnyilatkozásaihoz, sem összeesküvés-elméleteket kreálni az orbáni taktika rekonstruálásához. Alapos „tüzérségi előkészítés" közepette maga a vezér hirdette meg nevezetes cikksorozatának záró részében, hogy milyen radikális destabilizációs cselekvéssorozatra számít: „Egyértelművé kell tennünk, hogy az előttünk álló válságért, a fenyegető békétlenségért a demokratikus kötelékeit ledobó, az emberek véleményére fittyet hányó kormányzatot terheli a felelősség. Ma már nem jobb- és baloldal vitázik egymással, hanem a kormány vitázik az összes magyar emberrel. A hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak. Az ellenállás rejtett útjait alaposan kiismerte Magyarország a Kádár-rendszer éveiben. Adóelkerülés, szürke- és feketegazdaság, korrupció, csendes munkalassítás. A nyílt ellenállás formáit is ismerjük az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból: sztrájkok, tüntetések, útlezárások, engedetlenségi mozgalmak." Árulkodó a szövegezés: álnok és képmutató uszítás, úgy van megfogalmazva, hogy védhető legyen a közrend aláásására utaló vádakkal szemben, de mindenki világosan értse, mi a teendő, ha majd egyszerre kell mozdulni. Pontosan annak a módszernek a verbális leképezése, amellyel a sunyi hatalomátvétel készült.²¹

A válsággerjesztő moralizálás és a kormány illegitimnek minősítése nem a Gyurcsány-beszédből kiválasztott néhány mondat közreadásával indult. Július végén Tusnádfürdőn - hol másutt, mint Orbán Viktor kedvenc igehirdető helyén - az előző évit szerkezetében pontosan követő rágalmak hangzottak el.²² Akkor a baloldal nemzetellenességének genetikai oka minősült talán túlzásnak. Ezúttal a Gyurcsány-kormányt azzal vádolta Orbán, hogy idegen megszállás nélkül is a rendszerváltással létrehozott szabadság felszámolására törekszik, olyan rendszer kiépítésére, amelyet „...a diktatúrához deportálásokat, kivégzéseket társító történelmi tapasztalataink miatt túlzásnak érzünk diktatúrának nevezni. De ez a készülődő, szemünk előtt formálódó új világ biztosan nem demokrácia."²³ Ezután teljes gőzzel beindul a kormányellenes kampány, amelynek fő üzenete, központi motívuma a hazugságok kárhoztatása. Az „illegitim kormányt" vezető miniszterelnök nyilvános fellépéseire síppal-dobbal felszerelt zavaróbrigádokat küldenek. A jobboldal hangadói igazi demokratához méltón, válogatott gorombaságokkal szítják a „jogos népi ellenállást".

A kormánybuktatás forgatókönyvét nyilván nem lehetett minden részletében előre megtervezni. De úgy tűnhetett, hogy a destabilizáló kampány semmiképpen sem sülhet el rosszul, akkor sem, ha csupán a minimumot hozzák ki belőle. A tervezett menetrend három szakasza a fideszes megnyilvánulásokból és a történtekből jól rekonstruálható:

1) A megalapozó szakasz a tusnádfürdői jeladástól az ellopott Gyurcsány- beszéd közreadásáig tart, ekkor vezetik be a fő jelszavakat és készítik fel az egyszerre mozdulni kész híveket. Az akciók meghirdetett célja a kormánypártok támogatottságának mélypontra sülylyesztése, hogy az önkormányzati választások nagyarányú megnyerésével új politikai helyzetet teremtsenek. A végrehajtás zökkenőmentesen zajlott, a konvergenciaprogram elkészítésével és a reformok tervezésével elfoglalt kormány az elkerülhetetlennél maga is sokkal többet megtett hitele elvesztéséért, gyanútlanul haladt a csapda felé, a miniszterelnök és stábja talán úgy hitte, hogy a szerepléseit kísérő mesterséges botrányok nem ártanak a helyi választási kampányoknak.

2) Az önkormányzati választásokig tervezett második szakasz szeptember 17-én indult, amikor a „közszolgálati" rádió váratlanul az őszödi beszéd néhány jól kiválasztott mondatát sugározta - természetesen a kormányfő tudomása, kommentárja, a teljes beszéd tartalmának közlése nélkül -, majd ennek nyomán beindult a botrányipari médiaverseny. Az egyszerre mozdulók megjelentek a Kossuth téren, elindult a kormánybuktató nyomásgyakorlás radikális szakasza. Egyszeriben értelmet nyert a szélsőséges nézeteiről ismert 56-os veterán, Wittner Mária előtérbe állítása az országgyűlési kampányban: a közelgő évfordulóra a radikális megmozdulásoknak „forradalmi fílinget" lehetett adni, ezzel is fokozva a komcsi (hazaáruló, népnyúzó, globalizátor, milliárdos stb.) hatalombitorlók elleni fellépés érzelmi megalapozottságát. A tervek szerint a „spontán" tüntetéssorozatnak a szeptember 23-ára tervezett Fidesz-nagygyűlés új lendületet adhatott volna, hogy az önkormányzati választási kampány utolsó hete teljes intenzitással az illegitim kormány eltávolítását, de legalábbis Gyurcsány Ferenc lemondását követelve folyjon. A helyhatósági választások népszavazássá (harmadik választási fordulóvá) minősítése volt hivatva előkészíteni a terepet a döntő szakasz számára. Egy október 1-jei tarolásszerű győzelem ugyanis (főleg ha a fővárost is sikerülne elhódítani, építve az „elhasználódott" Demszky és az MSZP-választók között növekvő feszültségre is) a Fidesz-stratégák reményei szerint új hatalmi helyzetet teremthetett volna. Egy súlyos vereség a helyi hatalomba beágyazott MSZP-s középréteget akár lázadásra is indíthatta volna, megfelelően erős morális és politikai nyomás esetén akár arra is, hogy a parlamenti frakció (ne feledjük: hatalmi pozíciót vesztő helyi MSZP-vezetőkkel zsúfolva) megvonja támogatását a kormányfőtől. Egy utódkereséssel és belső hatalmi harccal járó átmeneti időszak feszültségei nyilvánvalóan pénzügyi válságba sodorták volna az országot, ha elfogy a vezető nyugati pénzügyi-gazdasági körök maradék bizalma. Tekintélyes közgazdászok figyelmeztettek is a veszélyre, amely a forint árfolyamának zuhanásával fenyegetett.

Természetesen nem a szocialisták Fidesztől való ijedelme, hanem ez a súlyos helyzet kényszeríthette volna ki az Orbán által szorgalmazott megoldást, a válságkezelő feladattal megbízott, széles támogatottságú (valójában politikai bázis nélküli, ezért könnyen eltávolítható) szakértői kormány megalakítását. A fideszes álmok szerint a gyenge lábakon álló, a megszorítások „legpiszkosabb" munkáját elvégző, ezáltal gyorsan lejáratódó szakértői kormány lemondása után az előrehozott választásokon Orbán könnyen arathatott volna nagyarányú győzelmet, akár kétharmados mandátumtöbbséget is szerezve.

3) A harmadik szakasz lényege a folyamatos nyomásgyakorlás és destabilizáció a fentebb vázolt forgatókönyv megvalósítása érdekében - csúcspontján az október 23-i évfordulóval, amely akár az ötven év előtti forradalom imitált megismétlésével is kikényszerítheti a változást. Az ultimátumpolitika valóságos hadüzenettel ért fel. A Fidesz-vezetők közvetlen részvételével folytatódó tüntetéssorozat immár közvetlenül a „jogos forradalom" előkészítését szolgálta. Tartalék csúcspontnak ott van még november 4-e, ha netán akkor sem sikerül a „kommunisták" hatalmának megrendítése, a hidegháborús állapot meghosszabbítható a kormánybuktatás illúzióját keltő népszavazási kezdeményezéssel. Orbán Viktor október közepén újabb iránymutató cikket közölt, címében a november 4-i tüntetés jelszavát is megelőlegezve,²⁴ amelynek nyelvét elemezve Debreczeni József nemcsak a szóhasználat manipulatív jellegére mutatott rá, hanem arra is, hogy a jobboldal vezére elhagyta az értelmes beszéd, a racionális érvelés kereteit is.²⁵

A népszavazási előkészület már a destabilizációs politika jelenleg is tartó szakaszához tartozik. Sikertelen volt a hatalomátvétel alattomos kísérlete, de Orbán Viktor nem bukott bele a kudarcba. Bebizonyította, hogy egyedül ő tudja kedve szerint mozgatni a jobboldal táborát, így tovább vezetheti a Fideszt a szakadék felé, még ha belül növekszik is az elégedetlenek köre. Az év végére a kormány párbeszéd-kezdeményezéseinek elhárítása egyre nehezebbnek mutatkozott, hiszen a helyi hatalom jobboldali képviselői és az illegitimként minősített kormány között elkerülhetetlen legalább a minimális együttműködés. A „viktoriánus" falanxban mutatkozó repedések arra utalnak, hogy a Fideszben is érlelődik a felismerés: csapdába estek. Orbánt kizárólag a harci hevület megőrzése tartja az élen. Az egymást követő kudarcok miatt növelnie kellene a játszma tétjét, de immár nincs hová emelnie. Az ellenzéki radikalizmus fenntartásával akarja elérni, hogy a Fidesznek ne legyen terepe visszavonulni a frontvonalból, mert neki már tényleg nincs hová mennie.

Verbális ellenforradalom
és forradalomimitáció

 

Minden tömeges erőszak verbális agresszióval kezdődik. A tévészékház szeptember 18-i ostromával indult erőszakhullám, a megdöbbentő utcai zavargások kirobbanása nem is olyan váratlan, ha másfél évtizedes szellemi előzményeit tekintjük. A közbeszéd folyamatos romlásával elképesztő magasságba emelkedett a közvélemény ingerküszöbe. A kilencvenes évek elején még a kódolt rasszista beszéd is botrányt keltett, 2006 őszén már zavartalanul lehetett a Kossuth téren névsorolvasást tartani zsidónak minősített politikusokról.

A tévészékházat megostromló csőcseléket kedvtelve minősítette a sajtó futballhuligánoknak. A dolog azonban úgy áll, hogy ezek az erőszak iránt különösen elkötelezett csoportok hosszú évek óta zavartalanul üvöltik bele a kihalt stadionok csendjébe rasszista rigmusaikat, lengetik a nácizmust idéző zászlaikat és lendítik előre karjaikat, mutogatják erőszakot hirdető és irredenta transzparenseiket. Vajon miért kellene úgy gondolnunk, hogy ne vennék komolyan, amit üvöltöznek? Pusztán azért, mert az IQ-juk alighanem átlag alatti? Miért ne hihetnék ezek az erős nemzeti meggyőződésű urak, hogy az utcákon is megtehetik, ami a futballpályák környékén megszokott, főleg ha hozzájuk hasonló eszméket hirdető politikusféléktől morális feloldozást is kapnak dühöngésükre? S főleg ha egyre elmosódottabb a határ a lelátói őrjöngés és a „nemzeti oldalon" szabadon tenyésző nézetek, a „polgári sajtó" mindennapi gyűlöletbeszéde között. Belegondolt valaki, mit is jelent, ha a „mérsékelt" jobboldal vezére, a volt miniszterelnök az autóján olyan Magyarország-térképet hordoz, amely a szomszédos országok területének jelentős részét is magában foglalja? Vajon ki a felelős azért, ha a „mérsékelt" jobboldal rendezvényeinek melléküzemágaként is zavartalanul árulják a két világháború közötti és az újabb keletű politikai szennyirodalom java részét? Ki a felelős, ha Fidesz-kongresszuson nem kiutasítják, hanem megtapsolják az Árpád-sávos zászlót lengető küldöttet, mert nem akarják érteni, hogy ez a jelkép nem egy rémült kisebbséget zavar, hanem minden meggyőződéses demokratát halálosan sért... kellene, hogy sértsen, ha rendes demokratikus köztársaságban élnénk.

A véres zavargásokkal kísért folytatólagos verbális ellenforradalom minden korábbinál világosabban mutatta meg, milyen is az a nemzeti és vallásos érzelmekre alapozó ideológiai katyvasz, amely egy táborba, egy zászló alá gyűjtötte a jobboldalt. Igaz, magam sem mindig tudtam visszafogni a röhögést a Kossuth téri figurákat és eseményeket látva-hallva. Mert mit szóljon az ember ahhoz, ha közös esztrádműsorfolyamban szerepel Pozsgay és Szűrös elvtárs, a hídfoglaló szélsőjobbos, a korai középkort idézve prédikáló szerzetes, a szentkoronásalkotmányozó-nemzetgyűlésszervező, a Kossuth téri himnuszszerző Waszlavik Gazember és az én egykori gimnáziumi padszomszédom, a tömegoszlató áriákkal próbálkozó Pitti Katalin - de el ne feledkezzünk a kivörösödött arccal ordítozó budai nénikékről meg a politikai állatkert többi egzotikus figurájáról sem. Némi távolságtartással nézve valami végtelenül nevetséges az egész bagázs az ósdi jelszavakkal, a se füle, se farka szónoklatokkal, az ékes angolsággal fogalmazott transzparensekkel, a mindent elborító bárgyú giccsparádéval. Mégis több volt benne a tragédia, mint a bohózat, mert nem lehetett megfeledkezni róla, hogy miféle szándékok és miféle alattomos erők húzódnak a háttérben a tüntetések szítóiként és a zavargások képmutató haszonlesőiként.

A kormánybuktatás tervezői számára a forradalom 50. évfordulója nem a megemlékezés, hanem a megismétlés alkalmául kínálkozott. Az aktuális helyzetet is ennek megfelelően kellett bemutatni. Orbán útmutató cikkében sietett leszögezni: szó sincs demokráciáról, itt egy illegitim, nemzetidegen, diktatúrát építő kormány uralkodik, amely kormány önmagán kívül senkit nem képvisel, viszont az egész nép áll vele szemben - mielőbbi eltávolítása tehát hazafias cselekedet. A valódi forradalmak is gyakorta mintakövetők. Már szeptember 18-án is világosan fölismerhetők voltak az 56-os felkelés imitációjának elemei, amelyek a lényegtől eltekintve tényleg megidézték a fél évszázaddal korábbi eseményeket.²⁶

Október 23-án azután végképp nem „az állami ünnep elhülyült csöndje" köszöntött ránk. Az évforduló igazi mítoszromboló eseménysorozattá vált: nem a csodálatos nemzeti egység, a tiszta forradalom, az önfeláldozó pesti srác, hanem a káosz, az erőszak, a randalírozó csőcselék, a brutalitás képei jelentek meg. Egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a kormánybuktatásra készülők összecsapásokat fognak kiprovokálni. Ország-világ előtt, az ideérkezett uralkodók, állam- és kormányfők, tekintélyes politikusok előtt akarták megingatni a kormány hitelét az ország súlyos presztízsveszteségének árán is. Az idelátogató vendégek, amint tehették, menekülőre fogták, elképzelhető, hogy mit gondoltak rólunk. A Fidesz-nagygyűlés provokatív jellegét világosan mutatja a helyszínválasztás, az ott elhangzott beszédek tartalma (1956 emléke még ürügyként is alig merült fel a kormány vehemens támadása mellett), és persze az is, hogy előre a kormányra hárították a felelősséget, amiért majd provokálni fogják a békésen emlékező tömeget.

Képmutatás nem érteni, miért éppen az Astoriánál rendezte a Fidesz a maga több tízezres megmozdulását. Már a parlamenti vizsgálóbizottság botrányba fulladt ülésén bebizonyosodott: a szélsőjobboldali randalírozók mindent elkövettek, hogy „ráhúzzák" a Fidesz-gyűlés tömegére az órák óta durván támadott, provokált rendőröket, s az is, hogy ők mennyire igyekeztek ezt elkerülni. Ám arról az egyetlen különösen védett objektumról nem beszél senki, amely még száz méterre sincs az Astoriától, nevezetesen Európa legnagyobb zsinagógájáról. Egy olyan épületről, amelyet terrorizmustól fenyegetett korunkban a hatóságoknak bármi áron meg kell védeniük a támadástól. Ki olyan ostoba, hogy ezt ne tudná? A Kossuth téren zajló folyamatos antiszemita uszítás, az Árpád-sávos zászlók erdeje, amelyhez a Fidesz prominenseinek soha egy roszszalló szavuk nem volt, a „gój motorosok" felvonulása az ünnepen mind olyan jelek voltak, amelyek egyértelművé tették, hogy az évfordulót utcai randalírozással töltő szélsőjobboldaliak provokálni fogják a zsinagógát őrző rendőröket. Beszélnek a Dohány és Síp utcai brutális rendőrattakról, de az okáról szemérmesen hallgatnak: „Október 23-án a Fidesz tüntetése felől - vagy éppen arrafelé - nyomuló tüntetők a Dohány utcánál dobálni kezdték a zsinagógát, antiszemita jelszavakat kiabáltak, ott is belekötöttek a rendőrökbe, akik az épület előtt sorfalat álltak. Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy ez a csőcselék volt, csak éppen nem tudjuk, milyen arányban volt csőcselék a tömeg, amely a közeget adta hozzá, amely eltűrte az atrocitást."²⁷ Bizonyítani persze soha senki nem lesz képes, hogy a Fidesz-vezetők előre betervezték, ami történt. De az nem képezheti vita tárgyát, hogy az adott körülmények között legalábbis példátlan felelőtlenség volt arra a helyszínre szervezni az Árpád-sávos szélsőjobboldalt is odavonzó nagygyűlést.

A Göncz Árpádot 1992 októberében ért gyalázatos incidenssel kezdődő folyamat ért csúcspontjára az 50. évfordulón. Az évfordulós gyalázattal jó időre megkérdőjeleződtek mindazon értékek, amelyek miatt a forradalmat az 1989-es köztársaság előzményeként lehetett volna megünnepelni.²⁸ Nemcsak az ellenzék, hanem a „nemzet egységének" reprezentálására hivatott államfő sem állt a helyzet magaslatán, amikor csak a jobboldal által kikövetelt emlékmű avatásán jelent meg és mondott beszédet, majd vezette a menetet, amelyben Árpád-sávos zászlókkal vonultak mögötte, a hivatalos emlékműavatáson viszont magukra hagyta az ott felszólaló 56-osokat. Köztük a joggal felindult, ám méltóságát mégis megőrző Kosáry Domokost, akinek a csőcselék fenyegető randalírozása ellenére sem okozott gondot a köztársaság miniszterelnökével együtt megjelenni.

 

A köztársaság ingatag intézményei

 

A 2006. őszi események arról tanúskodtak, hogy a köztársaság demokratikus intézményeivel koránt sincs minden rendben. Válságukról túlzás volna beszélni, de feltűnőek működésük anomáliái. „Ma csak az bízhat feltétlenül az intézmények stabilizáló erejében, aki nem látja őket belülről. Minden bizonytalanság, félelem, ellenállás, lustaság, szabadságtagadás, konformitás, intolerancia, az autonómiák kezelésére való képtelenség annyiban hatja át jogállami, gazdasági, oktatási és egyéb intézményeinket, amennyire a társadalom egészét. Mitől lennének mások? - írta 2006 tavaszán Fleck Zoltán, majd rámutatott: - Semmilyen olyan politikai kísérlet nem ártalmatlan, amely a jogállami, köztársasági intézmények, értékek komplexitásának csökkentésére, fontosságának relativizálására törekszik."²⁹

A demokratikus intézmények puszta megléte nem garantálja, hogy működésük meg is felel a köztársaság alkotmányában foglalt értékeknek, különösen ha működtetői éppenséggel nem rendszeres karbantartásukon és minőségük javításán munkálkodnak. Márpedig az elmúlt hónapokban a demokratikus intézmények állagának szándékosan vagy gondatlanságból elkövetett súlyos rongálása folyt hazánkban. Intő jel, hogy az intézmények és az azokat reprezentáló közéleti szereplők presztízse milyen mélyre süllyedt. Ennél is fontosabb azonban annak közvetlen tapasztalata, hogy a rendszerváltó alkotmányozással létrehozott berendezkedés meghatározó elemei milyen sérülékenyek.

1998 és 2002 között Orbán Viktor kormányfőként már tanújelét adta, hogy a hatalom birtokában milyen „nagyvonalúan" kezeli a parlamentarizmus elveit. Azóta számtalanszor nyilvánvalóvá tette, hogy kevéssé érdekli a parlamentáris működés. Az Országház előtti téren van elemében, nem az ülésteremben. Magatartása a populista vezérek és diktátorjelöltek szokásait idézi: fontosabb a „nemzeti oldal" vezetőjeként a néppel (az emberekkel) közvetlenül szót értenie, mintsem az országgyűlési munkával veszkődnie. Már a 2002. tavaszi első fordulós vereség után utcára szólította híveit, ami választási kampányban még megjárja, ám a kampánypolitizálás azóta sem szünetel, a Fidesz ellenzéki politikájának ötödik éve ez a legjellemzőbb vonása. Közhely, hogy egy demokráciában az utcán folyó politizálás is legitim eszköz az elégedetlenség kifejezésére vagy a követelések nyomatékosítására, de azt is hozzáteszik a politikatudomány tudorai, hogy a durva kormányellenes utcai akciók rendszeresítése nem tartozik a parlamenti ellenzék bevett módszerei közé. Az pedig végképp nem, ha a parlamenti ellenzék fő ereje nem is csak legitimálja, hanem kifejezetten gerjeszti az országot elborító gyűlöletbeszédet. A durvaságok eluralkodásában kétségkívül szerepe volt Gyurcsány Ferenc trágárságainak, amelyekért azonnal elnézést kellett volna kérnie - legalább ennyit, ha már retorikai túlzásainak könnyű félremagyarázásai ellen tehetetlennek mutatkozott.³⁰ Hibáit nem menti semmi, de egy szilárd európai demokráciában ilyen kisiklásokból nem következhet, hogy az ellenzék domináns pártja parlamenten kívüli eszközökkel kormánybuktató akciósorozatba kezdjen, holmi „narancsos forradalom" forgatókönyve alapján, feltűnően emlékeztetve egyes szovjet utódállamok közelmúltbeli eseményeire.

Hosszú távú káros következményei lehetnek a magyarországi politikai kultúrára, hogy sorozatban sértették meg a parlamentáris demokrácia legelemibb szabályait és viselkedési normáit. Miféle tekintélye lehet ott a parlamentnek, ahol az ellenzék vezére költségvetési vétójoggal felruházott testületet akar kreálni a kormánytöbbség szándékának felülbírálására, ahol a helyhatósági választást kormánybuktató népszavazásnak lehet minősíteni, ahol az ellenzék vezére háromnapos ultimátumot adhat a miniszterelnök lemondására, ahol a legnagyobb ellenzéki párt a bizalmi szavazáson is csak a köztársasági elnök felszólítására vesz részt, és csakis arra való tekintettel, hogy korábban „megdicsérte" a miniszterelnök lemondatását burkoltan szorgalmazó államfőt?! Orbán Viktor csapdába ejtette saját frakcióját is azzal, hogy meghirdette és rendszeresítette a kivonulást a miniszterelnök előre bejelentett felszólalásai idejére, hiszen minél tovább folytatják ezt az egyre kínosabb viselkedést, annál nehezebb visszalépni tőle. Vagy tényleg arra számítanak, hogy hamarosan megbukik a miniszterelnök? Hiszen más épeszű magyarázata nincs, hogy a bizalmi szavazás után is illegitimnek tekintsék. De akkor vagy mindig keresztülnéznek rajta, vagy vitába szállnak vele, a kettő zavaros elegye csak a parlament további tekintélyvesztését hozhatja.

A kormánybuktató kísérletek legutóbbi parlamenten kívüli eszköze, a népszavazási kezdeményezés csak a válsághangulat fenntartására jó. A kormányprogram végrehajtását ezzel aligha lehet megkérdőjelezni, még ha az alkotmánybírósági szűrőn át is jutna valamennyi abszurd kérdés. Orbán presztízsharcának sikere a tét: a néppel egybeforrva meg tudja-e ingatni a kormánytöbbség parlamenti döntésekben megnyilvánuló szándékait. Mert ha hivatkozhat a nép akaratára, elölről kezdheti parlamenten kívüli eszközökkel a destabilizáló akciózást.

A 2006-os év egyik föltűnő fejleménye a köztársasági elnök népszerűségének és vele párhuzamosan az államfői intézmény presztízsének zuhanása. Göncz Árpád két elnöki ciklusa megalapozta, hogy a mindenkori köztársasági elnöknek szinte bérlete legyen a népszerűségi lista első helyére, korábban csak Medgyessy Péter tudta kormányzása első negyedében kis időre átvenni Mádl Ferenctől ezt a helyet. A kormánypártok emlékezetes bénázása után, botrányos választási közjátékokkal fűszerezve választották elnökké 2005 közepén Sólyom Lászlót, aki szigorúan elvszerű, ritka megnyilvánulásokkal tarkított államfői működést ígért. A 2006. év azonban sehogy sem igazolta a várakozásokat. Miután az elnök a napi politika feltűnően aktív részese lett, többször is éles vitát váltott ki megnyilatkozásaival. Aktivitásával nemcsak bírálatokat sikerült magára vonnia, hanem annak rendszeres követelését is, hogy legyen elfogulatlan, a másik oldal aggályos lépéseit is minősítse a helyzethez illő keménységgel, illetve figyelmeztessen a helyes viselkedés normáira. Márpedig ezek a jelenségek kifejezetten az államfői szerep betöltésével vagy a megítélésével kapcsolatos zavarokra utalnak. Sólyom László működésével a nemzet egységét aligha tudta kifejezni. Alkotmányban foglalt másik funkcióját pedig - nevezetesen hogy őrködik az államszervezet demokratikus működése felett - a korábbi köztársasági elnöki szerepfelfogásokhoz képest nagyobb aktivitással igyekezett betölteni, ám ennek problematikussága éppen ősszel derült ki, amikor az államfő által erkölcsi válságnak minősített helyzetet az ő megnyilvánulásai is segítették politikai válsággá alakítani.

Kifejezetten konzervatív-jobboldali meggyőződésű, moralizálásra erősen hajlamos elnököt sikerült választani, aki saját erkölcsi, szakmai és politikai elveit nemcsak azonosnak tekinti a köztársasági alkotmány szellemével, hanem érvényesíttetni is kívánja minden számára fontos kérdésben. Ezáltal óhatatlanul belekeveredik a napi politika világába, jóllehet politikai tehetsége finoman szólva kétséges. Már 2006 legelején kiderült, hogy függetlenségét, pártokon kívüliségét a szó szoros értelmében a pártok fölött állónak fogja fel, ennek megfelelően elkezdte oktatni a pártokat a helyes viselkedésről. Az év vége felé, az InfoRádiónak december 15-én adott interjújában politológiai megalapozást is adott a kioktatáshoz, amikor a jobb- és a baloldal identitásválságának okait kezdte boncolgatni. Nagyobb botrányt először március 15-én sikerült kiváltania, amikor az ünnepi kitüntetés-átadás alkalmával emlékezetes gesztussal „elkerülte" a kézfogást. Magánemberi meggyőződéseit nem tudja és nem is akarja félreszorítani, ez mutatkozott meg abban is, hogy környezetvédelmi aktivista viselkedését minden további nélkül elegyítette közjogi szerepléseivel.

Mindez azonban nagyobb gondot nem okozott volna, ha nincs a szeptember-októberi botránysorozat, amelyben az államfő igencsak lényeges szerepet töltött be - hol aktivitásával, hol feltűnő hallgatásával. Gyurcsány Ferenc beszédének napvilágra kerülése kapcsán jobboldali magánértelmiségiként akár keményebben is megfogalmazhatta volna morális kifogásait. Államfőként való megszólalásával azonban nyomban alkotmányos jellegű kérdéssé avatta az ügyet, mintha csak Orbán Viktor forgatókönyvének megfelelően cselekedne. Erről nyilván szó sem volt, tekintélyével mégis elősegítette, hogy a Fidesz legitimációs válságként állítsa be a botrányt. Később nyilván felismerte, hogy milyen egyoldalú volt a morális válság forrásaként beállítani a hazugságokkal való szakítást bejelentő beszédet, és differenciáltabb értékelést adva korábbra datálta a krízis kezdetét, de ez már a politikai fejleményeket nem befolyásolta. Súlyosabb, hogy milyen fejleményekhez nem volt az elnöknek szava. Nem ítélte el a szélsőséges megnyilvánulásokkal fellépő, a köztársaság alkotmányos rendjét is felforgatni szándékozó kormánybuktató törekvéseket, sőt békés tüntetőknek minősítette a Kossuth téren „forradalmat" hirdető népséget, megkülönböztetve a köztörvényes bűnöket elkövető randalírozóktól, akik pedig a „szellemi" muníciót és az „erkölcsi" felhatalmazást onnan kapták. A garázda rendbontókat elítélő bírák durva megfenyegetése ellen sem szólalt fel, noha az érintettek ezt kifejezetten igényelték volna. Nem ítélte el a helyhatósági választásokat kormánybuktató népszavazássá minősítő megnyilatkozást, csak utólag mondott rá némi ejnyebejnyét. Az önkormányzati választások napján alig burkoltan a miniszterelnök leváltásának szükségességét sugallta a bizalmi kérdés fölvetésével. Igaz, a parlamentáris normák és formák szigorú megtartását mindig fontosnak tartotta. Október 23-i magatartása viszont higgadt szavakkal alig minősíthető. Lehet, hogy saját fellépéseit pártatlannak és államfőhöz méltónak ítélte, de a közvélemény-kutatások eredményei nem azt igazolják, hogy ezt mások is így látták. Nem csoda, hogy rendhagyó módon utólag, egy interjú keretében próbálta meg államfői szerepkörébe illesztve értelmezni működését.³¹

Az igazságszolgáltatás presztízsét két oldalról is kikezdték az őszi fejlemények. A legsúlyosabb kétségkívül az utcán randalírozók ügyét tárgyaló és őket megbüntető bírák nevének és címének fenyegetéssel párosuló nyilvánosságra hozása volt. Ráadásul a szélsőjobboldali tüntetők garázda bűnelkövető „szabadságharcos" társaikat politikai foglyokká minősítették, és erőszakos akciókat hirdettek kiszabadításukra. A vádhatósággal és a bírákkal szemben megfogalmazott másik kifogás a cselekmények minősítésére és az ítélkezési gyakorlatra vonatkozik. A jogbiztonsághoz és az igazságszolgáltatásba vetett bizalomhoz nélkülözhetetlen, hogy akit elítélnek, azért ítéljék el, amit elkövetett, és olyan mértékben, amely arányos a cselekedet társadalmi veszélyességével, továbbá visszatartó ereje is van a szankciónak. Laikusként nem szeretnék olyan benyomást kelteni, mintha pontosan meg tudnám különböztetni a szabálysértési és bűncselekményi tényállásokat, de büntetőjogászi véleményeket megismerve³² csak csodálkozni tudok a történteken. A tévészékház ostroma és az azt követő napok utcai zavargásai után az általános gyakorlathoz képest feltűnően gyors eljárásokkal több ítéletet hoztak, amelyben néhány randalírozót megbüntettek, kit köztörvényes vétség, kit szabálysértés miatt. Rövidesen megszűntek a hírek az eljárásokról, csupán két ügy keltett feltűnést. A tévészékház kis híján tömegtragédiába torkolló ostromának egyik fő felelőse, a szélsőjobboldali szervezetet vezető Toroczkai nevű fiatalember 40 ezer (negyvenezer!) forintos büntetést kapott, de nem baj, majd fellebbez. Az ostromban részt vevő és társaira támadó rendőr büntetését pedig másodfokon jelentősen enyhítették. Donáth Ferenc cikkében meggyőzően sorolja azokat az eseteket, amelyek fölvethetnék az államellenes bűncselekmények alapos gyanúját, majd megállapítja: „Mégis mintha nem a törvényes, demokratikus állam ellen folytak volna ezek a cselekmények, ügyészségünk sorozatban csupán szabálysértési indítványokat tesz, bíróságaink pedig hivatkoznak a vádhoz kötöttségre, és hozzák a nevetséges, pénzbírságokról szóló ítéleteiket. Brüsszelben hivatkozhat erre a gyakorlatra a rendőrterrort fantaziáló főkolompos, hiszen szabálysértések ellen lovas rendőrök bevetése valóban aránytalanság. Trehányság és a szenzációhajhászás a sajtó részéről, mismásolás a bíróságokon, szemérmetlen manipulálás a politika jobboldalán, bizonytalan és egymásnak is ellentmondó motyogás a kormánypártiaktól. Így áll a puccskísérlet utóélete e pillanatban."³³

Nincs mit hozzátennem. Talán csak annyit: az igazi főbűnösök, a politikus felbujtók tényleg mindig megússzák a felelősségre vonást, de ez nem jelenti, hogy ne kellene mindenkinek viselnie tettei következményeit. Különben mitől remélnénk, hogy alkalomadtán nem kezdődnek elölről az újabb hisztérikus akciók, amelyek szervezői már arra hivatkozhatnak majd, hogy egy terrorista rendőrállam fojtja el a népakaratot. Akkor sem a széplelkű értelmiségi nyafogókat fogja kilós kődarabokkal dobálni a nekivadult csőcselék. Természetesen minden hatósági visszaélést és törvénysértést szigorúan meg kell büntetni, de a köztársaság biztonsága szempontjából ez csekély jelentőségű ahhoz képest, hogy a markukba röhögő valódi politikai bűnözőkről kiderüljön, hogy valódi politikai bűnözők. Egyelőre Orbán Viktor és társai rikoltozzák körbe a világot a diktatúra féktelen rendőrterrorjáról.

Közben úgy mellékesen megkezdődött a kormány programjában szereplő átfogó reformok megvalósítása, amely ellen a Fidesz a megszokott populista hangvétellel ugyancsak vehemens rohamokat vezet. A hírek szerint az év végi frakcióülésen Orbán Viktor rövid erőgyűjtő pihenőt rendelt el pártja számára, miközben a jobboldal aktivistái már készülnek az utcai akciók márciusi folytatására.

Nagyjából itt tartunk most az Európai Unió észak-balkáni szegletén.

¹ Az események során Debreczeni József több elemző cikkében mutatta be Orbán Viktor és a Fidesz kormánybuktató stratégiájának tényezőit, a továbbiakban ezeknek a megállapításaira is támaszkodom. (Robbantás. 168 Óra, 2006. szeptember 28.; Hétfrontos harc. 168 Óra, 2006. november 3.; Tájkép csata után. 168 Óra, 2006. december 14.) Ugyanő az orbáni vezérelvű populizmus szélsőjobboldali eredetű és jellegű vonásait elemző esszéjében figyelmeztetett ennek a korai fasizmust idéző politikának a veszélyeire. Debreczeni József: Populizmus, fasizmus, nácizmus. Mozgó Világ, 2006/12. 17-36. o.

² Nincs alku. Bódis András interjúja Orbán Viktorral. Heti Válasz, 2006. december 14.

³ Vásárhelyi Mária: A nagy agyhalál. Élet és Irodalom, 2006. október 20.

 

 

⁴ Ágh Attila: A forró ősz tanulságai. Kritika, 2006/11. 5. o.

⁵ A populáris demokrácia és az orbáni autokrata populizmus különbségéről, valamint ez utóbbi jellemzőiről lásd Debreczeni József írását: Mozgó Világ, 2006/12-26. o.

⁶ Rádai Eszter: „Hát valaki nézze már meg a számokat!" Interjú Gyurcsány Ferenccel. Mozgó Világ, 2006/1. 3. o.

⁷ Ripp Zoltán: A populizmus árnyéka. Mozgó Világ, 2006/1. 26. o.

⁸ A hazudozás eszkalációja és a gyűlöletkeltő politizálás közötti összefüggésről lásd Ripp Zoltán: Hazugság a magyar politikában. Mozgó Világ, 2005/1. 9. o.

⁹ Bauer Tamás: Jó reggelt, Fidesz! Népszabadság, 2006. július 28.

¹⁰ Orbán vallási-küldetéses politizálásáról lásd Buda Péter: A politika oltára. 168 Óra, 2006. november 28. (Vagy Gábor György: A politika szolgálólánya, Mozgó Világ, 2007/1. - A szerk.) A Fidesz-összejövetelek szakrális jellegére és Orbán beszédeinek tisztán prédikáció jellegére már évekkel ezelőtt igyekeztem felhívni a figyelmet, lásd Ripp Zoltán: Pártok és stratégiák. Népszabadság, 2003. augusztus 2. A Fidesz-vallás azonosítása a kereszténységgel a katolikus klérus és protestáns egyházak képviselőinek lelkes asszisztálásával folyik, lásd ehhez Orbán Viktor szereplését 2006. december 20-án egy könyvbemutatón, Czene Gábor tudósítása: Népszabadság, 2006. december 21.

¹¹ Nagy József: Operettország. Kósa Lajos táltosról, törzsfőről. 168 Óra, 2006. június 21.

¹² Elemző bemutatását lásd Egry Gábor: A test és a lélek. Népszabadság, 2006. március 18.

¹³ Mozgó Világ, 2006/12. 32. o.

¹⁴ A legújabb vizsgálatok kimutatták, hogy a fiatalok körében a szélsőjobb és a Fidesz iránti növekvő szimpátia együtt jelenik meg, erősödött a radikális cselekvési minták követésére való hajlam, miközben a politika iránti érdeklődés egyáltalán nem növekedett. Lásd erről a Gábor Kálmán ifjúságkutatóval készült interjúkat: Magyar Narancs, 2006. november 23.; Élet és Irodalom, 2006. december 15.

¹⁵ A záróbeszéd körülményeiről Gyurcsány Ferenc nyilatkozott Rádai Eszternek adott interjújában: „Kicsi a különbség a miniszterelnök és a magánember szövegei közt." Mozgó Világ, 2006/12. 3-7. o.

¹⁶ Az MSZP helyzetéről korábban írtakat nem ismétlem meg, mert a jelzett problémák megszüntetésére semmi érdemleges nem történt. Lásd Ripp Zoltán: Apokalipszis mostanában. Mozgó Világ, 2004/9.; Kudarc után, választás előtt. Mozgó Világ, 2005/7.

¹⁷ Esterházy Péter fogalmazott így Gréczy Zsolt vele készült interjújában: Népszabadság, 2006. szeptember 23.

¹⁸ Radnóti Sándor: Álszentek összeesküvése. Népszabadság, 2006. szeptember 24.

¹⁹ Gyurcsány Ferenc 2006. május 26-i beszédének szövege „Reform vagy bukás - nincs más választás" címen megjelent: Népszabadság, 2006. szeptember 18.

²⁰ Az őszi Eurobarométer-vizsgálat kimutatta, hogy az Európai Unió támogatottsága Magyarországon tizenegy pontot esett tavasz óta, a 39 százalékos támogatottságnál csak Ausztria, Finnország és Nagy-Britannia mutatott alacsonyabb értéket; mindössze 41 százalék vélte úgy, hogy haszonnal jár a tagság. Meglepő, hogy az EU intézményeiben viszont erős a bizalom. A szkepticizmus növekedésében nyilván szerepe volt annak, hogy a várt támogatásokat csak 2007-től folyósítják. Népszabadság, 2006. december 21.

²¹ Orbán Viktor: Vízválasztó. 1-3. Magyar Nemzet, 2006. július 29., augusztus 5., szeptember 9. - az idézett mondatok a 3. részből valók.

²² Debreczeni József hívta fel a figyelmet a tusnádfürdői beszédek „kettős kódolásában" rejlő hasonlóságra: 168 Óra, 2006. szeptember 28.

²³ Magyar Nemzet, 2006. szeptember 9. (Kiemelés - R. Z.)

²⁴ Orbán Viktor: Az igazság szabaddá tesz. Magyar Nemzet, 2006. október 14.

²⁵ Debreczeni József: A király esztelen! Népszabadság, 2006. október 23. A szerző már idézett esszéjében Hitler Mein Kampf c. művéből vett idézettel mutatja be az érzelmektől fűtött irracionális beszéd hipnotikus hatását a „fanatikusan odaadó befogadás állapotában" lévő tömegre. Mozgó Világ, 2006/12. 28. o.

²⁶ A forradalom imitációjáról lásd Radnóti Sándor: A repríz tanulsága. Élet és Irodalom, 2006. december 8.

²⁷ Komoróczy Géza: Az erőszakot le kell fogni. Uo.

²⁸ Vö. Vásárhelyi Mária: A forradalom vesztésre áll. Élet és Irodalom, 2006. december 22.

²⁹ Fleck Zoltán: Majd az intézmények megvédik jogainkat? Élet és Irodalom, 2006. április 14.

 

 

³⁰ Nádas Péter az ATV Friderikusz most c. műsorában 2006. szeptember 19-én retorikai csúcsteljesítménynek ítélte Gyurcsány Ferenc május 26-i beszédét, a „helyükön lévő" nem szalonképes kifejezéseket is beleszámítva, arra a funkcióra utalva, amelyet annak az MSZP-frakció meggyőzésében be kellett töltenie. Morálisan helyénvalónak ítélte a célt is, amelyet szolgált vele. Azonban ő is úgy vélte, hogy a beszéd nyilvánosságra kerülése után érzékenyebbnek kellett volna lennie a kiváltott hatásra, illett volna bocsánatot kérnie. Idézetek az elhangzottakból: Népszabadság, 2006. szeptember 21.

³¹ Népszabadság, 2006. november 25.

³² Az ATV Friderikusz most c. műsorában 2006. szeptember 27-én volt alkalmam együtt szerepelni Tóth Mihály büntetőjogásszal, egyebek között az általa elmondottakra utalok.

(www.atv.hu/friderikusz/?q=node/482)

³³ Donáth Ferenc: Tényállás: amnézia. Népszava, 2006. december 20.