A Mozgó Világ internetes változata

Ha azt kell mondani, amit igazán akarok, akkor az viszonylag rövid: nem fog menni.

Akkor most kicsit bővebben.

Az meglett ember, aki már nem hallgatja Händel Op. 3 concerto grossóit. Barokk pimpilimpi, amiben persze sok öröm van, nyilván, de hát ki lehet nőni. Komoly emberek vagyunk, érzésvilágunkat nem tudja már hitelesen megfogalmazni egy parókás, potrohos manus, ne is tegye, mivé lenne a világ, ha semmit nem fejlődött volna a 18. század óta legalább a belső izék terén.

Pláne, ha ilyen furcsa zagyvaság a mű, mint az opus 3, hogy állandóan magyarázkodni kell miatta. Mindig el kell mesélni, hogy a barokk korban a lopás nem volt lopás. Ha Händel más szerzők dallamait használta föl, akkor azt nem úgy gondolta, hanem csak emígy. Érdekes, hogy ezt a lopásdolgot az opus 3-nál mindig elmondják, pedig itt mintha csupa eredeti téma lenne, csak önmagát fosztogatta az öregfiú. De talán az sincs rendben, nem illik újra és újra eladni ugyanazt a dallamot. Hacsak nem vagyunk posztmodernek, és nem idézetekből és önidézetekből építjük föl az életművet.

De ne komolytalankodjunk. Händelnek ilyen művészetelméleti problémái bizonyosan nem voltak. Volt viszont egy kiadója, John Walsh, aki azzal foglalkozott, hogy olasz concerto grossókat dobott piacra, többnyire kalózként. És ha már itt tartunk, és Händelt mentegetjük, hogy akkoriban még nem ismerték a szerzői jog fogalmát, hát éppenséggel ismerték, 1709-ben Angliában már meghozták a szerzői jogokról szóló első rendelkezést, 28 éven át tartó kizárólagosságot adva a kiadónak - igaz, ezt megtartatni nem lehetett nagyon egyszerű. Händel, ha csórt, pontosan tudta, hogy mit tesz, és csak az menti, hogy elfeledett szerzők dallamait lopta, mentett, állagmegóvott, és nem rabolt.

Csakhogy most nem az elvről van szó, hanem a gyakorlatról, az opus 3 szürke hétköznapjairól, hogy össze nem illő tételek vannak összeillesztve, hogy a no. 2-es B-dúr concertónál már nem érti az ember a szerző logikáját, miért kell a szabályos, háromtételes művet megtoldani még két Vízizene-részlettel, eljutunk, szerencsés esetben (erről még lesz szó) valahonnét valahová, és akkor nem azt mondja a komponista, hogy köszönöm a figyelmet, hanem még két pukedli, két ráadás, mit akarhatott ezzel? Nyilván ostoba a kérdés, semmit sem akart, csak azt, hogy jó zenéket hallgassunk, nem Gustav Mahler beszél hozzánk, hanem Georg Friedrich Händel, de mi az oka annak, hogy Bachnál az ember állandóan érzi a felelős komponistát, ha kölcsönanyag, ha nem, az komolyan van véve, végig van gondolva, ez a pimasz Händel meg csak játszik velünk. Nekünk.

De a kérdés fordítva is él, a no. 4 F-dúr concerto meg mintha rövid lenne, a menüett után kellene még valami lekerekítés, zárás, tanácstalanul van vége a darabnak. Az ezt követő d-moll versenymű még furcsább, mert az egészben van valami szélhámos komolytalanság, a lassú tétele operazene, jaj, de szomorúak vagyunk itt a színpadon, és erre jön egy zárótétel, ami komoly, éles, nem stílustanulmány, nem Vivaldi és nem Bach, hanem a legigazibb Händel, opera is, zenekar is, gáláns is, mégis súlyos, félreismerhetetlen és zseniális.

Van ugyanis az op. 3 körül egy kis kellemetlenség. Időnként nem hallani benne Händelt. Vagyis azt a Händelt hallani, akit az ember nem szeret. A világban a menő zeneszerzők éppen az olaszok voltak, Corelli és Vivaldi, és világos, hogy Händel, hm, hm, finoman szólva is a közönségre kacsintgat, azt akarja adni, amit azok hallani szeretnének. Csak hát ahhoz egyszerre túl jó és túl német, olyan, mint Bajorország barokk építészete, mindent megnéznek, amit Itáliában látnak, és aztán elbarmolják, nagy, otromba templomokat húznak föl a csodálatos minták nyomán. Újra és újra föltűnik egy-egy Vivaldi-tétel, de vagy nehézkessé válik, vagy átjárja az egészet valami Händeltől teljesen szokatlan szemérem: mondja is meg nem is, elkezdi, aztán gyorsan abbahagyja, jaj, bocsánat, túl sokat mutattam magamból egy pillanatra. Mozart a Händelben.

Szörnyű kellemetlen így látni az öregfiút. Úgy értem, hallgattam a művet egy héten át a tengerparton. Mezítláb mászkáltam a homokban, Velence ott volt a sarkon, szólt a fülemben a hegedű, és sajnos az egésznek volt egy olyan értelmezése is, hogy na, ezek a németek, ezek aztán igazán nem tudják, mi a szép. És a végén kezdtem már unni, hogy mindennap megkérdezte tőlem valaki: maga, ugye, német, mert pontosan tudtam, hogy mindennek Händel az oka, ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak, micsoda barbár dolog Händelt hallgatni Velencében, meglátszik az ember tartásán, arckifejezésén, járásán. Mentem hát, mint valami német gólem, sört ittam és virslit ettem sült krumplival, és nyilván azon kellett volna törni a fejemet, hogy vajon a no. 3-as concerto negyedik tételének miért olyan hányaveti a kézirata, és vajon a hiányzó 81. ütemet helyesen pótolta-e a kegyeletteli utókor, de egy kicsit mégis közelebb maradtam a felszínhez, és Christopher Hogwoodot szidtam magamban.

Biztosan ez az öregség, elveszítjük szépen egymás után a bálványainkat. Hogwood számomra ha nem is tekintély, de mégis valaki volt, az ő Messiás-lemezét szerettem legjobban az összes közül, volt benne mindig valami finom normalitás, hogy nem kell lánglelkűnek lenni, csak tudni és szeretni ezt az egész marhaságot, és akkor csodálatos dolgok születnek. Az évek során persze elveszíti az ember az erre való állandó fogékonyságát, de Hogwood mégis mindig jó, ha Haydn, ha Händel a téma, a nagy B betűs zeneszerzők helyett a nagy H betűsök mestere, de jó is az ilyen. Aztán eljött az idei Tavaszi Fesztivál, és Hogwood Bartókot vezényelt a Zeneakadémián, és egyszerre kiderült, hogy ez a kopaszodó megfontoltság nem jó semmire, épp a lényeg marad ki, nem érdemes hűvös kulturáltsággal Bartókot játszani, mert a kultúra lényege a téboly, a mánia és a szenvedély, ha csak az szólal meg, ami írva vagyon, akkor még az sem szólal meg.

Undok koncert volt a kék szemű embertől, aki egyébként szörnyen rokonszenvesen és szerényen viselkedett, de kész, bekerült a gyanúsak közé. És ekkor jött a véletlen találkozás az op. 3 miatt.

Körülbelül két percig volt minden rendben, két percig és harminchárom másodpercig. Mert a no. 1 első tétele jó tempót kap, kicsit mintha túlmikrofonozták volna a csembalót, de még elviselhető, a hegedűszólótól sem ugrik az ember az égig, hogy ilyen csodát még nem hallott, de ez a zene ezt is elbírja, legyen az csak húr és vonó, szőr és bél, inkább kéz, mint fej vagy szív. Az már furcsa, hogy az oboa viszonylag jellegtelen, mert az op. 3-ban az oboa egyébként is kulcsszereplő, és Hogwood az általános gyakorlattal szemben úgy döntött, hogy a no. 3-as concerto esetében, amelyben lehet oboa vagy fuvola a szólóhangszer, nála oboa legyen a kedvezményezett. De a lényeg itt még lényeg, ritmikus, húzós menetelés, tökéletes, mert elkapja az embert, fogja a figyelmét, és még sincs benne semmi sietősség, semmi idegeskedés, mesterséges izgalom.

Aztán lepereg a két és fél perc, és már a második tételnél valami furcsa üresség bosszantja a hallgatót. Igen, megtalálták ezt a furcsa consorthangzást, jó, száraz, fás a tónus, az oboa unott nazalitása azonban már gyilkos, semmitmondóvá válik az egész, és ilyen kicsi művekben négy üres perc az nem egyszerűen rossz átmenet, hanem halál, mert magával viszi a következő tételt is, ami pedig nem lenne rossz, ha volna mit feloldani vagy levezetni, de magában nem áll meg.

Ilyen az egész lemez, egy-egy pillanatra ha nem is csillan, de eltalálja azt, amit keres, különös módon pont a könnyű pontoknál, amelyek persze nagyon nehezek, vagyis ezeket a Vízizene-tételeket nagyon tudja Hogwood, de az egész megsápad, amikor személyesnek kellene lennie, amikor valami fontosat kellene mondani. Szóval ez az öregség, nincs többé Hogwood.

De ezzel a tanulsággal nem mehetünk haza. Így aztán önellenőrzésképpen meghallgattam a művet a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, és hát nagyon furcsa, teljesen korszerűtlen hangzás, de nem csak a mához képest korszerűtlen, hanem az volt már 1984-ben is, a lemez készítésének idején is archaizált, a hetvenes éveket próbálta kicsit porolgatni. És sorolhatnám, mennyi bajom van vele, a hegedűszólók, az arányok, a tempók, minden vitatható. De ahogy Kovács Lóránt fuvolázik rajta, az élmény, pedig se nem korhű, se nem próbál az lenni, de egy más szempontból nézve tökéletes, harisnyás-elegáns, és valószerűtlen, múltba visz, és mégis ideköt. Vagy a no. 4-es concertóban a második tétel, olyan kis ügyetlen, ami az egészet illeti, de ami lent szól, a mélyvonósok és Vajda József fagottja, az olyan muris, olyan vidám és sodró, annyira zene.

Úgyhogy talán ez az öregség: visszatérünk régi mániáinkhoz, gyerekkori rajongásainkhoz, azt hisszük, hogy közben okosabbak lettünk, pedig dehogy. Csak szeretünk.

 

 

Händel: Concerti grossi op. 3

Händel and Haydn Society

Christopher Hogwood

Universal, Decca - eloquence, 1989-2006